Új Szó, 1965. június (18. évfolyam, 150-179.szám)

1965-06-16 / 165. szám, szerda

v HARA M I ÁK 10. EGY DÉL-TIROLI KASTÉLY GAZDÁT CSERÉL Ort, ahol a festői szépségű N alj a Mala Alta mögött jobbra kanyarodik, héttornyos kastély mered az égnek. Tulajdonosa után a Labers nevet kap­ta. Nincs messze Merano városától, a dél-tlroli híres bortermő vidék lan­kás szőlőhegyeinek központjától. Az első pillanatban valamilyen feudális várúr sasfészkének gondolnánk, pedig Labersék a valóságban sem nagy ősök­kel, sem történelmi múlttal nem di­csekedhettek. A leleményes „várúr" sokkal nagyobb súlyt fektetett a ha­szonra, mint holmi páncélos lovagok­tól hemzsegő családfára: fizető ven­dégek számára rendezte be a kastélyt. Igy határozottan többet jövedelme­zett, mintha tulajdonosa ősökre hi­vatkozott volna vagy néhány házikí­sértetet szerződtetett volna. Ehelyett Inkább egy minden létező és képzelt betegséget „szavatoltan" gyógyító szölőkúrára édesgette oda vendégelt Európa számos országából. Mivel pedig az önsanyargató szőlőkúra cé­gére alatt felette változatos éjjeli élet­tel is szórakoztatta a tulajdonos ked­ves (fizető) vendégeit, csakhamar a szomszédos államok semmittevői, nap­lopó! és Ingyenélői házába sereglet­tek. A virágzó üzlet ellenére a Labers­kastély a háború kellős közepén gaz­dát cserélt. Boltozatos helyiségeibe mintha csakugyan a sötét középkor vonult volna be. Leszerelték a szőlő­kúrét magasztaló cégtáblát, és helyé­be hitlerista tolvajnyelven szövege­zett feliratot helyeztek el a kapun: Sonderstab-Generalkommando III. Ger­mantsches Panzerkorps. Testetlen kí­sértetek helyett két tucat jól táplált SS-martalóc vonult be állig fegyver­ben a kastélyba. Mások homokzsáko­kat cipeltek a szőlővenyigék között bukdácsolva, és gépfegyverfészkeket rögtönöztek az árkádok alatt. Titok­ban akartak behurcolkodni, de titko­lózásukkal épp az ellenkezőjét érték el. Híre járt, hogy az újdonsült vár­úr „mellényzsebéből" fizette ki a kas­tély vételárát. A rossz nyelvek sze­rint a kincsekkel rendelkező s magát Dr. Wendignek nevező „vevő" ünne­pélyes alkalmakkor az SS-Sturmbann­fiihrer egyenruhájában tetszelgett. • -é A meráni (Olaszország) Labers kas­tély. A Wendlg névre szóló útlevélen kívül a gondját viselő biztonsági szolgálat — „biztonsági okokból" — további űtiokmányokkal is ellátta védencét. Minden útlevél egy-egy mesterműve volt a tökéletes hamisítványnak. MEGINT A SD-SONDERREFERAT volt az, amelynek egyik tagozata ta­nyát ütött az egykori Labers-kastély ódon falai között. Afféle tranzitó-ál­lomást létesítettek Itt az Olaszország —Ausztria—Németország közötti út­vonalon. Ebbe az épületbe hurcolták a martalócok az Olaszországban és a Balkánon összeharácsolt műkincse­ket, aranyat, drágakövet és pénzt, hogy azután Berlinbe továbbítsák. Ide futottak be a szövetség leple alatt az egész Dél-Európát végigfosztogaló SD-ügynökök zsákmányukkal. Mondanunk sem kell, hogy a Dr. Wendlg név épp olyan hamisítvány volt, akár a hamisított angol font bankjegyek. Al- és fedőnevek haszná­lata különben a náci hierarchia bűn­tevékenységének szerves része volt. A Wendiggé vedlett Fritz Schwend az első világháború után tagja volt az illegális Reichswehr egyik terror­alakulatának. Ebbeli minőségében kü­lönféle gyanús üzelmeket bonyolított le a német vezérkar titkosszolgálatá­nak teljes megelégedésére. Hol Kíná­ban tűnt fel kenyéradőinak megbízá­sából, ahol jól jövedelmező ópium­csempészetet folytatott, hol a távol­keleti Harblnban látták, mert az otta­ni ellenforradalmi mozgalmat Szemjo­nov cári tábornokkal az élén valaki­nek — ugyebár — fegyverrel ls csak kellett támogatnia? Amikor azután befellegzett a nagyüzemi fegyverszál­lításnak, és Harbinban is letűnt a szemjonovok korszaka, Schwend is kereket oldott. Áthajózott a nagy ta­von, és Amerikában felcsapott dollár­millióktól roskadozó hölgyek seíyem­fiújának. A barna pestis terjedésével Kalten­brunner, Schellenberg és Schmled csakhamar felfigyeltek a gazdag gya­korlati tapasztalatokkal rendelkező Fritz Schwendre, alias Dr. Wendigre, akit hasonszerű kalandortársai me­legen ajánlottak nekik. Schwend ak­koriban már Észak-Olaszországban te­lepedett le. Éppen egy ilyen viharvert szélhámosra volt szüksége a díszes háromlevelű lóherének — méghozzá ilyen határmenti övezetben, össze­szűrték vele a levet, és leszögezték a közös üzlet feltételeit. Ezek szerint a Dr. Wendiggé változott Schwend kötelezi magát mindennemű kurzus­álló idegen valuták és értéktárgyak felvásárlására. Az esetleges üzleti veszteségeket a neki kijáró jutalékból fedezi. Megbízói viszont tetszés sze­rinti mennyiségben szállítják neki a hamisított angol font bankjegyeket, a megrendeléseket és a „forgalom" egyharmadát fizetik ki kezéhez ju­talék címen. A szerződő felek közös érdekében kikötötték a kölcsönös ti­toktartást. AZ ALUGYNÖKOK Az új várúr most már ilyen hatal­mas pártfogók védelme alatt bizton­ságban érezhette magát. Vele szüle­tett üzleti rátermettsége haladéktala­nul tettekre ösztönözte, összetobo­rozta négy földrészen elszórt régi cimboráit, kik hívásra egymás után jelentkeztek a Labers-kastély fényűző halljában. Ezeket a nemzetközi szél­hámosokat az újdonsült főügynök ügynökökké nevezte ki, -és különféle „tisztséggel" ruházta fel. Az ünnepé­lyes fogadalomtétel a falon függő Hitler-kép előtt zajlott le. A minden hájjal megkent főügynök persze böl­csen hallgatott a neki kilátásba he­lyezett 33 százalékos jutalékról, és csak 25 százalékos haszonrészesedést ajánlott fel alügynökeinek. Egyúttal nem mulasztotta el az egész kockázat „áthárítását" alvezéreire. Ily módon a hamispénz-értékesítésből még min­dig több mint 8 százalékos jutalék maradt zsebében, és megoszlott a kockázat ls. Elindultak tehát az alügynökök te­letömött bőröndökkel a szélrózsa min­den irányában. Közben ők is további viszonteladó ügynököket szerződtet­tek, természetesen még csekélyebb Ju­talék ellenében, mert Ingyen csak nem „dolgozhatnak"?! Csakhamar be­állt az a furcsa helyzet, hogy az amúgy is „feketén" árult hamisított bankjegyeket egyesek „még feketéb­ben" kínálgatták a különböző orszá­gokban. A Schwendből Dr. Wendiggé átvedlett világszédelgő ezalatt nagy­szerűen értette a módját annak, hogy az értéktelen papírrongyokon aranyat keressen. A neki kifizetett jutalékból nemsokára házakat, szállodákat, tel­keket és luxushajókat vásárolt, sőt saját vitorlásflottával is rendelkezett. A kis hajórajjal szerét ejtette annak, hogy az éj leple alatt nemegyszer hamispénzt csempésszen Észak-Afri­kába az angol—amerikai hadállások mögé. Jellemző, hogy az újkori kalóz fölött védő kezét nem kisebb náci „személyiség", mint Dr. HOttl SD­Sturmbannjührer tartotta, aki kétes hírű bankárokat bocsátott rendelkezé­sére, ha nyílt tengeren netán elcsíp­nék hajóit, és „kényes kérdésekkel" zaklatnák embereit. Felesleges tehát hangsúlyozni, hogy a hírhedt bűnszövetkezet tagjai kö­zött nem honolt mindig példás egyet­értés, és hogy nagyon Is egyéni ér­dekek lebegtek szemük előtt a „kö­zös, szent célon" kívül. A háború vé­ge felé és annak befejezése után egyre nyíltabb összeütközésekre ke­rült sor, a banditák egymás között kezdtek marakodni a koncon, s ezt a berlini SD-Sonderreferat hatalma­sai sem tudták megakadályozni. Egyik haramia a másikat akarta „átejteni", mindegyikük azon volt, hogy rablott kincseivel mielőbb elszeleljen. KÖVETKEZIK: 11. A TEJFÖLT A BANDAVEZÉR SZEDI LE Minden jogot fenntart a Deutscher Militärverlag, Berlin P r a g a i Tavasz 1965 AZ IDEI PRÁGAI TAVASZON jelen­tős sikert aratott a szovjet zenemű­vészet. Minden hangverseny, amelyen szovjet szerzők vagy előadóművészek szerepeltek, nemcsak magas röptű ze­nei élményt jelentett, hanem valami érdekeset, újat Is nyújtott. Az orosz és a szovjet zeneszerzők közül a legnagyobb sikere Csajkov­szkijnak, Sosztakovicsnak és Prokof­jevnek volt, akiknek müveit a nem szovjet előadóművészek is gyakran tűzték műsorukra. Prokofjev hegedű­versenyét Wanda Wilkomirská len­gyel művésznő előadásában hallhat­tuk. A kamarazenében a kitűnő bécsi Weller-vonósnégyes műsorán egy Sosztakovics-darab szerepelt. Welle­rék ezzel a számmal, csakúgy mint Schubert és Albán Bearg műveivel, valóban nagy közönségsikert arattak. A fesztivál közönsége meghallgathat­ta a két nagy Csajkovszkij hangver­senydarabot: a hegedű- és zongora­versenyt is. Az előbbit Gerle Róbert, magyar származású amerikai hegedű­művész, az utóbbit a francia Philippe Entremont előadásában. A két elő­adóművész játékában közös vonás fe­dezhető föl: mindketten valamilyen tárgyilagos, a legcsekélyebb szentl­mentallzmust nélkülöző felfogásban tolmácsolták a két nagy koncertszá­mot, s ez érdekes ellentétben áll Csajkovszkij zenéjével, amely át van itatva a túlfűtött szenvedélyes érzel­mektől. A Prágai Tavasz „szovjet napjai­nak" fénypontja a Moszkvai Rádió és Televízió szimfonikus zenekarának estje volt. A hatalmas zenekar tag­jai az elhivatott muzsikusok lelkese­désével birkóznak meg a legigénye­sebb zeneszámokkal ís. Ez természe­tesen karnagyuknak • Gennagyij Rozsgyesztvenszkijnek — ls az érde­me. Az öt részből álló nagy zenekarra Irt mű tulajdonképpen 25 prelúdiu­mot tartalmaz a következő mottóval: A nap, amelyen véget ért a háború. Már a mottó is érezteti s részben indokolja azt az 50-perces pattanásig feszült légkört, amelyet az átélt bor­zalmakat újból és újból fölidéző, a haragot s a győzelem fölött érzett örömet, az országépítésből fakadó lelkesedést és a béke utáni vágyat érzékeltető, elemi erővel ható zene áraszt magából. A prágaiak érdeklő­déssel, vegyes várakozással tekintet­tek Rozsgyesztvenszklj karmesteri estje elé, amelyen Janáček Simfoniet­tája is előadásra került. Rozsgyeszt­venszklj bebizonyította, hogy Janá­Cekkel nemcsak a- vendéglátó Prágá­nak akart kedveskedni, hanem teljes mértékű művészi átéléssel tolmácsolta a nagy cseh mester szerzeményét. Va­lóban óriási sikert aratott. A Prágai Tavasz szlovák sikereihez feltétlenül hozzá kell számítani a Nemzeti Színházban előadott Cikker operát, a Feltámadást. A szovjet mű­vészek sikerét Sztanylszlav Nejgauz tetőzte be, aki nem más, mint a nem­rég elhunyt szovjet zongorista és vi­lághírű zongorapedagógus (Szvjatosz­lav Rihter tanítója) Henrik Nejgauz fia. Az apa valóban kitűnő zongora­művészt faragott a fiából, aki mind a klasszikusok, mind a modernek (Mozart, Chopin, Prokofjev, Szkrija­bin) előadásában nemcsak ragyogó technikával, de főleg különös költői előadásmódjával bilincseli le hallga­tóságát. AZ IDEI FESZTIVÁLON eddig pél­dátlanul nagy számban szerepélt az amerikai zene és az amerikai művé­szek. A nagy zongoraművésznek Leon Fleishernek is el kellett volna jönnie Prágába, ha betegsége nem akadá­lyozta volna meg. Helyette a nálunk eddig ismeretlen Grant Johanessen szerepelt. Az amerikai szereplés fény­pontja azonban a clevelandi zenekar fellépése volt George Széli magyar származású karnagy vezénylésével. A karmester Prágában jól ismert a német szlnházbeli háború előtti műkö­dése révén. Egyébként, ő volt az, aki a clevelandi zenekart az élvonalbeli amerikai zenekarok közé emelte. Az amerikai vendégek Berlioz Római karneválját, további mint újdonságot Sámuel Barber zongoraversenyét, majd Beethoven Eroicá-ját adták elő. A FESZTIVÁLON méltó helyet ka­pott a kamarazene is; úgyis mondhat­nók, hogy a kamaraegyüttesek, illetve zenekarok nemzetközi bemutatójának lehetünk tanúi. Bebizonyosodott, hogy Csehszlovákiát méltán nevezik „kama­razenei nagyhatalomnak". A Smetana, a JanáCek vonósnégyes, valamint Prá­ga város vonósnégyese ismét megerő­sítették világhírüket. A győzelem pál­máját azonban mégis a Smetana vo­nósnégyes vitte el egyedülálló telje­sítményével: Beethoven B-dur vonós­négyesének (op. 130) előadásával, az eredeti hangszerelésben azzal a be­fejező nagy fúgával, amely olyan ter­jedelmes és bonyolult, hogy Beetho­ven később barátai tanácsára „önál­lósította". Prága város vonósnégyese sokat foglalkozik Bartók zenéjével, termé­szetesen műsorszámai között is szere­pelt a magyar mester egyik száma: a harmadik vonósnégyes. A Suk-trió re­mekül tolmácsolta a cseh kamaraze­nét (Ján Hanuš egyik érdekes újdon­ságát is műsorra tűzte), továbbá a prágai kamaraszőlisták a kitűnő Zu­zanna Rôžičková csembalóművész köz­reműködésével Bach d-moll koncert­jét Játszotta. A külföldiek közül nagy érdeklődést keltett a Cappella Bydgostiensis, amelynek műsorán a régi lengyel zene érdekes számai sze­repeltek. AMI AZ OPERÁKAT illeti, meg kell említenünk a londoni Sadler's Wells három előadását a Smetana színház­ban: Britten: Peter Grimes című ope­ráját, Gilbert és Sulllvan Jolanta című mesejátékát és Sztravinszkij Rake'í Progress-ét. A Britten operát valóban nagyszerű autenitikus előadásban lát­hattuk. Az opera karmestere Charles Mackerras volt, aki bizonyos ideig Václav Tallich tanítványa volt Prágá­ban. A prágaiak kedves vendége volt most is mint már olyan gyakran a ro­konszenves Zubin Mehta indiai kar­mester, aki a prágai szimfónikusokat vezényelte és modern szerzők, vala­mint a romantikusok tolmácsolásával fejezte ki rokonszenvét az európai zene Iránt (Weber, Schubert és Strauss) A PRÁGAI TAVASZ T — immár ha­gyományosan — Beethoven IX. szim­fóniája zárta. Ezt megelőzően egy ha­zai újdonság szerepelt a műsoron: II­ja Hurník Kyklopesa. Ez az inkább kísérletnek tekinthető mű bizony ne­hezen állta meg a helyét Beethoven nagy szimfóniája mellett. A szimfó­niát viszont olyan érdeklődés kísérte, hogy háromszor kellett előadni mind* annyiszor zsúfolt nézőtér előtt. A XX. Prágai Tavasz-t tehát ismét az „Öda az örömhöz" fejezte be méltóképpem Dr. Kamil ŠLAPÁK A Brandýsi Gépgyárban a hagyomán yos homokformák helyett fémfor­mákba öntik a lágyított öntvényeket. Az új módszer tavaly két millió ko rona megtakarítását tette lehetővé. Képünkön: J. Bursa és A. Majtner az öntvények minőségét ellenőrzik. (Saroch — felv.) Vissza a feladónak Az eset, amelyről most szó lesz— * személyes jellegű lévén —, ön­magában véve nem érdekes a nyil­vánosság számára. Miért is érdekelné az olvasót, hogy jó múltkoriban cipőt vettem, ami viszont gyártási hiba folytán rossz volt, és hogy aztán ezt a cipőt a napokban kicseréltem? Ez az én dolgom, személyes ügyem, mi köze ehhez a nyilvánosságnak. Ám ha a körülményeket tekintetbe véve nézek a dologra, akkor viszont olyas­miről van szó, amely joggal igényli a nyilvánosságot, és olyan jelenségre mutat rá, hívja fel a figyelmet, amely lényeges következtetésekre ad lehető­séget. Miről is van szó? Csupán arról az egyszerű, köznapi dologról, hogy ápri­lis elsején a Dunaj-áruházban cipőt vettem. Természetes, hogy ha nem is állandóan, de a cipőt azóta viseltem. Egy Idő után azonban dühösen ta­pasztaltam, hogy az egyik cipőn a talp alig észrevehetően válni kezd. Aggódva figyeltem ezt a válási folya­matot, amely néhány hét múltán már centiméternyi hosszúságú volt. Tudok ugyan arról az Immár egyesztendős intézkedésről, hogy az üzletek az olyan árut, amelynél nyilvánvaló a gyártási hiba, használat után ls kö­telesek visszacserélni, és gondoltam ls rá többször, hogy hát a cipőt leg­jobb volna visszavinni oda, ahol vet­tem, s csináljanak vele amit akarnak, de az én nyakamba ne sózzanak se­lejtet. Csak az volt a hiba, hogy a pénztári cédulát már rég eldobtam, mert kl gondolt arra, hogy még szük­ség lehet rá. Így hát a cipőt, hogy tovább ne romoljon, elvittem a cipész­hez: Javítsa meg. Szívesen, — mon­dotta, de miért nem cserélem ki? Megmondom az okot. Azért csak pró­báljam meg a cserél, így a cipész, mivel úgy tudja, hogy a hibás árut szó nélkül kicserélik. Neki lett igaza. Az áruházban a cipőt, annak ellenére, hogy majd két hónapig hordtam, de mert nyilvánvaló volt, hogy gyártási hibáról van szó, azonnal és szó nélkül kicserélték. Igy és eddig a történet. Lehetne • most néhány szót szólni a ke­reskedelem kultúráltságáról és az ud­variasságról, de legfőképpen arról, hogy a szocialista kereskedelem fo­galma úgy él az ember tudatában, mint most ez a cípőcsere bizonyltja. Nevezetesen arról, hogy én, a vevő (közgazdasági szaknyelven: a fogyasz­tó) nem vagyok mér teljesen védte­lenül kiszolgáltatva a kereskedelem kénye-kedvének, és azon az alapon, hogy eszi, nem eszi, nem kap mást, következmények nélkül nem sózhat­nak bármit a nyakamba. De mert a kereskedelem mégiscsak a közvetítő szerepét tölti be a termelő, vagyis a cipőgyár és köztem, a vevő kőzött, a lényeget, a felfigyeltetőn fontosat abban kell látni, hogy az eszi nem eszi, nem kap mást íme és végre: bumeránggá válik. Bumeránggá, amely elkerülhetetlenül visszaüt. Mert mi történik? A kereskedelem megkísérli azt, ami azelőtt lehetetlen volt: a se­lejtes árut visszajuttatja előállítójá­hoz, a gyárnak. Az áruházban szépen összecsomagolják a vevők által vissza hozott rossz lábbeliket és visszakül­dik a gyárba. A. címzés pontos és félreérthetetlen: vissza a feladónak. Korai volna valamiféle országra szóló következtetést levonni az eset­ből. Viszont tény az, hogy igen W* moly lépést tettünk az oly sokat em­legetett és hiányolt minőség megja­vítására. Soha, egy pillanatig sem lehetett kétséges, hogy a gyártmá­nyok, az áruk minőségét megjavítani* a kívánt színvonalra emelni csak úgy lehetséges, ha a gyereket né­ven nevezve a selejtet selejtnek mondjuk, és hogy a selejtet annak tekintsük, ami: selejtnek, használha­tatlannak. S éppen ezért, köszönjük szépen, de nincs rá szükségünk, nem kérünk belőle. A selejt, a hibás, tehát lényegében használhatatlan áru kelet­kezésén mit sem változtatnak az ún. objektív okok sem. Ezek az objektív okok szolgálhatnak magyarázatul, de nem mentségül, és a helyzeten mit sem változtatnak: a selejt megmarad selejtnek. Ne szégyelljük megmondani, hogy selejtet gyártani, selejtes árut eladni a vevő tudatos becsapása, füg­getlenül attól, hogy az a vevő vala­mely szükségleti cikket vásárló ma­gánember, vagy gépeket, gyári beren­dezést vásárló állami vállalat. Hibás árut eladni, megvásároltatni — fele­lősség és következmények nélkül — csak a vevőnek abból a szorult hely­zetéből lehetséges, hogy: eszi, nem eszi, nem kap mást. Túlzott optimizmus volna azt hln­' ni, hogy a minőség megjavítá­sában most már egyik napról a má­sikra döntő fordulatot érünk el. Bár kétségtelen tény, hogy az utóbbi idő­ben, az új Irányítási rendszer egyes elemeinek fokozatos életbeléptetésé­vel, nevezetesen az anyagi ösztönzők alkalmazásának hatására, a gyártmá­nyok, az áruk minősége lényegesen javult. De ugyanakkor igaz az is, hegy ÜJ SZÖ 4 * 19B 5- l únl u* 18 ,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom