Új Szó, 1965. május (18. évfolyam, 119-149.szám)

1965-05-01 / 119. szám, szombat

C sehszlovákiában Járván, módom nyílt, hogy elkalauzolhassam feleségemet gyermekéveim tá­jára. A torokban szorongó ér­zést, a lélek hirtelen felvillanyoződá­sát, a tettre kész beszédesség kipat­tanását, midőn Lovinobánva felől a csillagfényes úton leereszkedtünk — hosszadalmasan nem - ecsetelném most. Az alatt a néhány óra alatt, amit Losoncon töltöttünk, újra éltem a gyermekkort, szédelegve Jártam csodás-színes kavargásban, s egy ki­csit szomorkásán is, a megfakult kö­veket, az összezsugorodott tereket, a megrövidült utcákat látva. A Búza tér valahogy mégse lett ki­sebb, ezen csodálkoztam is. A han­gulatból persze vesztett sokat. Azok­ból a földszintes házakból, melyek mintegy keretbe fogták, alig áll már egy-kettő (tanúi, hogy gyermek vol­tam itt) azok is az összerogyás szé­lén, leomlott vakolattal, hallatlanul megöregedve, ezer ránccal képükön. Az Apollo mozi például, melyet rá­nézésre is a szentlélek tart: mozi rég nincs már benne, lebontása napiren­den. Udvarára húzódott be az rendőr­csapat — mintegy diszkréten, mint­egy meghúzódva a demokratikus lát­szat mögött —, melyet május elsején minden eshetőségre kivezényeltek. A másik történelmi épület a tér ellenkező sarkában immár csak volt, az a kopottsárga, hosszú földszintes ház, amelyben önérzetem először til­takozott a katonás hangnem ellen, amit itt használtak velünk a levente­foglalkozáson, kik a gimnázium hu­mán fészekmelegéből Jöttünk. A pus­kafogás elemeire, melyet úgy ver­tek belénk, ahogy a kutyákat idomít­ják — már nem emlékszem, csak az arcpirító megalázottságra. Régebben, harmincnyolc előtt az Is­kola szabályzata előírta, hogy kerül­jük ezt az épületet, mint leprás tele­pet, közelébe játszanunk se volt sza­bad. Néhány fúvószenekar hangjai szüremlettek ki a tiltott épület falai mögül, s május elsejének reggelén itt gyülekeztek az első csoportok pi­ros szegfű a gomblyukban, az asszo­nyok kosarában záptojás, meg erős­paprika — a rendőrök ellen, a fal­nak támasztott táblák munkát és kenyeret követeltek s ugyancsak a fal­nak támasztva, a védőköpenyből ki­gombolva, a hímzett arany betűket redői közé rejtve, a rúd fején dús szalagokkal, melyek közül a legszeb­bet úgy mondták maga Lenin kötöt­te—a tűzpiros selyemzászló. Amint mondom, ez az épület sincs meg, helyén karcsú palota, többeme­letes, a beton könnyed lendületével tör az égnek. A tér fátlan kockakő­rengetege, mely a nap hevétől s a tarka embererdő harci morajától any­nyira fel tudott forrósodni, immár megbontva parkosított részletekkel, s oda a hajdani kopárság fensége, le­nyűgöző hatása. A z embernek sűrű ködből kell kibány4sznia a korai emléke­ket, de ebből a ködből kiemel­kedik egy-egy világos pont, éles kontúrokkal. Hogy örvendeztem, midőn két évvel ezelőtt felfedeztem, hogy egy ilyen világos emlékpontom, melynek színét, ízét, hangulatát sok­szor szinte jelenvalónak érzem — talán történelmet rejt. Ha ez igaz — kiáltottam fel annyi esztendő után is Izgalommal, — az az atmoszféra, mely talán csak az én birtokomban van már, és amelyet a történelem papirosból való lapjai úgysem adhat­nak soha vissza, kétszeresen féltett kincsem lesz. Tárgyi emlékeknél is több, melyek régi korokat láttak, de amelyeket hiába tapintunk meg, a kor életmelege nincs már rajtuk. Kun Béla — dátum szerint — ép­pen akkor járhatott Losoncon teljes inkognitóban, az illegális magyar párt tanácskozásán. Egy zárójeles mondat a felesége emlékezésében. Mire emlékszem én? — Hatéves voltam — anyám rámadta a fehér ru­hácskát, apám sétapálcával karján várt, ujján vastag jegygyűrű, ünnepi alkalmakkor húzta csak fel Ünnepi alkalom volt az is, ha apám sétálni vitt. Az ő ruhája halványsárga volt, kalapja ls ilyen, nyárias. És a szegfű ott volt a gomblyukában. A Búza tér kockakövei mint megannyi kályha ön­tötték a fullasztó forróságot. S tele volt a Búza tér ünneplő ruhás ember­rel, akik a tér közepe felé fordultak arccal. Ott állott asztalokból az emelvény. Ide a szélekre csak a fa­lakról visszaverődő szófoszlányok ér­keztek, melyeket meg a pisszegések nyeltek el. De itt ki [ehetett bírni a forróságot, mert itt már ritkábban álltak, kis utcák és meghitt terecs­kék képződtek a csoportok között, járkálni lehetett és fagyialtos kocsik is cirkáltak Itt. Zmrzlina — suttog­ta a cukrászfehérbe öltözött fagyialtos. S apám az avittságtól megsötéte­dett és tapadóssá vált bukszája mé­lyéről ötven fillért kotort elő. Kíván­csian néztem a rendőröket, akik jám­boran ácsorogtak az Apollo mozi ud varán, fehér kesztyűjük és sisakjuk vakított, mint mikor messzire tükröz nek. — Ne bámészkodj — szólt rám apám, s beljebb húzott, ahol mind nagyobb sűrűben kellett utat tör­nünk. — Most mi következünk. Már ott voltunk elől, a zöld aszta­loknál, egy söröshordó oldalánál meg álltunk, melynek jelenése valószínű­leg a gyűlés után következett. Egy asszony beszélt hevesen, indulatosan. Néha megállt, hogy szétbomlott haját visszaigazítsa, néha lenyúlt a szódás üvegért, s töltött magának. De legfőbb gyönyörűségem a tűzpi­SZEBERÉNYI LEHEL: A tűzpiros zászló ros selyemzászlóban leltem, melyet egy férfi kissé meghajtva tartott az asztal sarkánál. Ha jött egy lágy fuvalat a zászló meglebbent, félkörben rakott aranybetűi hol a hullámhegy tetejére kúsztak, hol pedig elmerültek a hul­lámvölgybe. A gyermektudat aligha öltöztet fel egy színt történelmi, vagy más eszmei jelképekkel, a pusz­ta, önmagáért való színnek kell hat­nia — ahogy tud. De az érzelemvilág mezői viaszlágyak még, szinte érin­tetlenek még, s különösen fogéko­nyak, az első színérzékelések egy életre ott hagyják hangulati nyomu­kat. A tűzpiros zászló magához vonzott, mint pillét a fény, meg­babonázottan tátottam rá számat, s mikor apámmal hazafelé ballag­tunk, még mindig vissza-visszanéze­gettem. Otthon lázasan kutattam anyám rongyosfiőkjában piros anyag után, hogy magamnak zászlót csinál­jak. Bánatos voltam, hogy tűzpirosát nem találtam, csak fakó rózsaszínt. N os, e zászlóélményemet tavaly ott elmeséltem. Nem is ott. Vilkén, Losonc szomszédságá­ban. Csehszlovákia-szerte ek­kor tartották a terménybetakarítás ünnepét, kulturális seregszemlékkel és spartakiádokkal. S Vilkére gyűlt a környék parasztsága. Mi is csak útba ejtettük tulajdonképpen Loson­cot. Megható volt a népi természe­tességgel díszbe öltözött országút, az augusztusi eperfák kopaszodó ágai felszalagozva színes krepp-papírral, a zöld gallyakból rögtönzött díszkapu a legelő partján, s fölötte gyermekkori hangulatokat idéző, abban a régi-ré­gi iskolapadban rajzolt betűtípusból — a jelmondat: Dalol az Ipoly-völgy. A legelő fönséges kopársága, fátlan tágassága, melynek tikkadt buckái mint megannyi kockakő remegtek a forróságban s ennek a nyomasztó holt térségnek megnyugtató föloldódása az az ünneplőbe öltözött embercsoportok eleven bokraiban, melyek közt ked­ves utcácskák, meghitt terecskék képződtek — felborzongatták bennem a régi Búza téri májusokat. Mondom ezt a veteránoknak, akik kel ott álldogálunk, öreg losonci munkások, kezük úgy lóg ünneplő­jük ujjából, mint a vén fűz göcsörtös gyökere, amelyről fölül lekopott a föld, arcuk is ilyen, földszínű, meg­gyűrt, becsavarodott mozdulatlansá­gában csaknem holt anyag, benne a szemük tört fénye, mint a mplegedő őszi napocska. Igen, ők ls emlékez­nek a Búza téri I^h^m májusokra. Az ut­cákon kanyargó végehosszig érő, lármás menetre, a táblákra, melye­ken éppen ezekkel a régi típusú be­tűkkel a munkát és kenyeret köve­telték. — Kiprédikálták a templomban, hogy a sátán me­nete vagyunk — emlékeznek — s azért látszunk csak olyan hosszúnak, mert hármasával vonulunk... az ördög zászlaja alatt. A tűzpiros zászló?! — És mondom, mesélem az én gyerekkori találkozá­som a tűzpiros zászlóval. Csak hallgatják, csak mosolyognak. Míg végig elmondom. Majd megrán­dul hamiskásan egy bozontos szemöl­dök. Aztán tudja-e, hogy az a zászló ma is megvan? Harmincnyolc után volt. A losonci párt is föld alá kényszerült. S a tűz­piros selyemzászlónak, melyre Lenin küldte a legszebb szalagot, Horthy rendőrkopói nyomára bukkantak. Ami ezután következett, az Mikszáth vagy Jókai tollára kívánkoznék. Egy vörös Dugovics — most Itt mosolyog sze­rényen a veteránok közt, nevét sem árulná el, minek az — hóna alatt a vörös zászlóval, mely nem kerülhet ellenség kezébe, a szomszéd házak egyikébe menekült, hol egy munkás­család halott gyermeke a ravatalon feküdt. Mikor üldözői elfogták, a zászlót nem találták nála. És hiába tették tűvé a gyanús prolinegyedet, a zászló nem lett meg. É s negyvenöt után kiástak egy sírt a református temetőben, a koporsó korhadt deszkái közt csak egy összehajtott zászló volt, egy tűzpiros selyemzász­ló Lenin szalagjával. Egy jeltelen he­lyen, hol a dús fű közt terítve lila foltokban virított az ibolya, ugyan­csak ásni kezdtek, a kisfiú maradvá­nyait átvitték a sírba, ahol éveken át csak a közhit szerint feküdt, s a kop­jafa tanúsága szerint, melyen neve állt. A proletárgyermek így fedezte halálában ls a zászlót, melyet refor­mátus szertartás szerint kimentettek a prolinegyedből, míg a gyermeket éjnek idején, könnyes némaságban elásták a hős lelkű szülők. — Igy volt — mondják a veterá­nok. — A zászló ma is megvan. Őrizzük. Dél-Morvaországban a szovjet hadsereg húsz évvel ezelőtt első­ként Hodonín városát szabadította fel. Az 1297-ben alapított hely­ségnek 1945-ben 13 925 lakosa volt. Ma 20 000 ember él a gyor­san fejlődő és iparosodó városban. Képünkön a hodoníni erőmű, amely eredményesen kiveszi részét a villanyáram-ellátásból. (ČTK - E. Bican felvétele) ÁPRILIS DEREKÁN jártam Dunaszerdahe­lyen. Egész napi mun­ka után kiéhezve, szomjasan tértünk be a sarki vendéglőbe. He­lyet se jogialtunk, hoz­zánk lépett a pincér és felvette a rendelést. Nyomban hozta is az ételt, italt. Egyszóval: kifogástalan felszolgá­lás. A pincér nemsokára Ismét megjelent, továb­bi kívánságaink, óha­jaink felől érdeklő­dött. Meglepő udvarias­ság! Csak úgy véletlenül vetődött tekintetem a falon függő táblára, amely szembeötlő be­tűkkel hirdette: Április — a példás kiszolgálás hónapja... Dunaszerdahelyről hazatérve még sokáig gondolkoztam ezen a feliraton. Mi értelme az ilyen — bocsánat a kifejezésért — mozga­lomnak? Bevallom, nagyra értékelem a fel­szolgáló személyzet igyekezetét, dehát eh­hez tábla egyáltalán nem szükséges. Es az év tizenkét hónapjából miért csak egyetlen egyet áldoznak a pél­dás kiszolgálásra? A többi tizenegy hónap folyamán ez már nem kötelező? Mindig azt hittem, hogy ha beülök egy vendéglőbe és pén­zemért (nem is beszél­ve• a kiszolgálásért még külön számított százalékról) igazán ki­fogástalan, udvarias kiszolgálást remélhe­tek. Gondoltam, a pél­dás kiszolgálás időhöz nem kötött folyamat, mert a pincér azért kapja a fizetést, hogy a vendég teljes meg­elégedésére végezze munkáját. Es ha már tévedtem, még mindig előttem ágaskodik egy óriási kérdőjel: a ven­déglátóipar miért ép­pen áprilisban vállalja ezt a „többletmunkát", anitt a tábla az év töb­bi hónapjában csaknem kizdr? Rejtély. És utólag örülök csak igazán, hogy a „mozgalom" idején és mandjuk nem május elseje után ve­tődtem Dunaszerdahely­ZSILKA LASZLÖ ESKÜ „Perbete lakossága március 23­án ünnepelte felszabadulásának huszadik évfordulóját. Ezen a na­pon a falu lakossága megemléke­zett PINKE SÁNDORRÓL és JAKAB BENŐRŐL, akiket a náci hóhérok és Szálasi pribékjei gyilkoltak meg. A két hős kommunista sír­ját megkoszorúzták. (SÜTTI JÓZSEF leveléből) Hármasban járjuk a falu szinte végtelennek tűnő utcáit. Az ember első látásra nem is hinné, micsoda óriási területet foglal el ez a négy és félezer lelket számláló falu. Őseik nem igen takarékoskodtak a földdel. Egy-egy porta maga egy fél falu. A LEVÉLŕRÓ Falujárás közben Sütti József az egyik kísérőm, útikalauzom. Közel másfél évtizede levelezője lapunknak, régi, kipróbált harcosa a pártnak. Já­rása már kissé nehézkes, mintha ólomsúllyal nehezednék vállára a hetven esztendő. Arcára mély baráz­dákat szántott az élet ekéje, haja fe­hér, mint a frissen esett hó. Ahogy észrevettem, kicsit nehezen szedi a levegőt. Hiába a tüdő is elfárad egy­szer ... Az épülő, szépülő falun legeltetem a tekintetem. Ő meg csendes szóval a múltat idézgeti: Pinke Sándorra, Jakab Benőre, hajdan! elvtársaira, harcostársaira emlékezik. — Velem együtt kezdték a párt­munkát. Ok is az alapító tagok közé tartoztak. Derék elvtársak voltak. Má­jus elsején kezükből a legmarkosabb csendőr sem bírta kitépni a zászlót, a vörös lobogót... Mennyi sztrájkot TÉTEL vezettünk... Sajnos nem élhették meg azt az időt, amikor május else­jén szabadon loboghatott a munká­sok tűzszínű harci lobogója. Megöl­ték őket... Közvetlenül a szabadulás hajnalán ... AZ ELNÖK Másik útitársam Benyó Máté, a helyi nemzeti bizottság elnöke. Ma­gas, atlétatermetű, harmincon felüli ember. A múlt évi választások után került a falu élére. Azt mondják róla, jól végzi a dolgát. Most ő Is a múlt­ra emlékezik, azokra az időkre, ami­kor Perbetén is nehéz volt kommunis­tának lenni. Uzsák János bácsit em­legeti, aki tizenkilencben a Magyar Tanácsköztársaságért vívott harcok­ban vesztette el az egyik lábát. Negyvennégy októberében sem gon­dolt az életére, amikor helyet adott a német fogságból megszökött szovjet katonáknak. Vállalta a kockázatot. A felszabadulásig rejtegette őket. A véletlen kegyetlen játéka volt, hogy később ezt az embert, a kommunis­tát mégis meghurcolták, mint hábo­rús bűnöst elítélték és bebörtönözték. Amikor tisztázódott a helyzet, és sza­badon bocsátották, még ő bíztatta az elvtársakat: „Ne csüggedjetek, sajná­latos tévedés volt. Látjátok már itt­hon vagyok." Ennek az embernek volt elvtársa, barátja Benyó Máté, az elnök édes­apja. Fiát is a pártnak nevelte. — Fiatal koromban belákóstoltam a háborúba — emlékezik falujárás köz­ben. Ha nem is került ki a frontra, a halál ott ólálkodott körülötte. Szála­siért — jóformán gyerekfejjel — nem akarta vásárra vinni a bőrét. Elfog­ták. Hadbíróság. Szökés... Egyik is­kolatársában, aki eladta magát Szála­sinak — mégis megszólalt a lelkiisme­ret. Tudta mi vár Mátéra. A halálos ítéletet nem hajthatták végre, mivel Benyó Máté hamis papírokkal a zse­bében már csak sarkával fenyegette az érsekújvári gyűjtőfogházat. Ezalatt Perbetén nagy dolgok tör­téntek. A falu népét — akiket nem szólított el otthonról a bevonulási pa­rancs — lövészárkot, fedezéket ásni hajtották. Mindenfelé ágyúk, tankok, visszavonuló német csapatok. Egyik este hír kelt szárnyra: „Is­meretlen tettesek elvágták a németek telefonhuzaljait." Kik tehették? Sen­ki sem kérdezte, tudta. Talán Faze­kas József mondhatott volna valamit, de ő hallgatott. A szánkó és a ló az övé volt. Fáért, tüzelőért ment az er­dőbe. Azt azonban a szuronyos őr fürkésző tekintete sem vette észre, hogy a szánkó fenekén a lópokrócok alatt két ember lapult: Pinke Sándor és Jakab Benő. Másnap a németek kereket oldot­tak. A déli órákban harckocsik dübö­rögtek végig a falu főutcáján. Más­fajta tankok, mint amilyeneket eddig láttak. Acélhomlokukon vörös csil­lag ragyogott. Fél óra sem telt bele, az emberek már barátkoztak a vendégekkel. Uzsák János védencei — a két szov­jet katona — engedélyt kértek a csatlakozásra. Az élen haladó tank­ból szálfatermetű szovjet tiszt lépett ki. Kommunisták után érdeklődött. Pinke és Jakab elvtársak paroláztak a parancsnokkal. Majd a községházá­ra mentek. Egy negyed óra sem telt bele, Pinke elvtársék ott álltak az egyik harckocsi tetején. Kíváncsi, vá­rakozással teli tekintetek szegeződ­tek rájuk: most mi lesz? Jakab Benő szava törte meg a csen­det: „Elvtársak, üdvözöljük falunk­ban drága testvéreinket, elvtársain­kat, felszabadítóinkat, a vörös had­sereg katonáit..." Az arcok kipirultak, a szemek, még a férfi tekintetek is elfátyolosodtak. A falu népe üdvözölte a szabadság első hírnökeit. Jakab Benő a jövőről, a földosztás­ról, a régen sóvárgott szabadságról beszélt. Néhány nap múlva véres csata dúlt Érsekújvár alatt. A hadiszerencse át­menetileg a németeknek kedvezett. Január tizenharmadikán újból német kézre került Perbete. Következett a számonkérés órája. Kishitű, gyáva áruló is akadt a faluban. Pinke Sándort és Jakab Be­nőt még aznap szuronyos katonák kísérték a csendőrlaktanyába. Szerettem volna látni a véres ese­mények színhelyét. Benyó Máté legyintett. — Leromboltuk a laktanyát. Vesz­szen a múltnak még az emléke is. Helyére kultúrházat építettünk. Azt megnézheted ... Szép! A környéken párját ritkítja. A KRÓNIKÁS Lacza József a falu krónikása. Kc ­munista. Az ő véleményét is szeret­tük volna hallani. De nem találtuk otthon. Kedves szavú felesége foga­dott, töltött egy-egy pohárka bort a saját termésből. A krónikás helyett beszélt a „nagy­könyv", amelyet az elnök emelt le a konyhakredencröl: „A falu vissza­foglalása után a nénieteknek első dolguji volt letartóztatni két elvtár­sunkat: Pinke Sándori és Jakab Benőt. Kegyetlenül megkínozták őket. A had­bíróság ítélete: halál. Január tizenkL lencedikén hajtották végre a reformál tus temetőben". Néhány lappal tovább: „A meggyil­kolt elvtársak holttestét 1945 nyarán kihantolták a temető árkából és ün­nepélyes keretek között a temető legszebb részén helyezték örök nyu­galomra". ÚJ SZÓ 10 * 1965. MÁJUS 1.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom