Új Szó, 1965. május (18. évfolyam, 119-149.szám)

1965-05-01 / 119. szám, szombat

KORSZERŰ ESZKÖZÖKKEL Tíz év nem hosszú idő, de nem is rövid. A Prágai Műszaki Főiskola műszaki és atomfizikai tagozata az említett idő alatt számos kiváló „atommérnököt" nevelt. A főiskolán jelenleg is elsősorban az atomkutatással és az atom felhasználásával kapcsolatos ismeretek — atomfizika, reaktorok fizikája és technikája, nukleáris és radiaciós kérrtia, radioizotópok alkalmazása, dezimetria stb. — elsajátítására törekszenek a diákok. Mások a szilárd anyagok fizikáját, anyagismeretet, fizikai elektronikát és fizikai mérőtechnikát tanulnak. Tíz év alatt a diákok százai végezték el sikeresen tanulmányaikat, és most tudományos, szakszerű munkát végeznek a Fezi atomkutató inézetben, a pl•zeňi V. I. Lenin Művekben, az Energoprojektben és másutt. A Prágai Műszaki Főiskola fizikai-elektronikai tanszékének tudományos dolgozói nagy rezgésszámú lineáris elektrongyorsítót fejlesztettek. Az alapos szaktudást bizonyító, bonyolult szerkezetű berendezés segítségével könnyűszerrel meg lehet állapítani különféle ipari anyagok vagy gyártmányok hibáit. Ezenkívül kiváló szolgálatokat tehet a vegyiparban, az élelmiszeriparban, a gyógyszeriparban, sőt a gyógyászatban és más téren is. Képünkön: Vladislav Vanék, a főiskola negyedik évfolyamának hallgatója mérésre készíti elő a nagy rezgésszámú elektrongyorsítót. (CTK - J. Finda felvétele) Mihajlovics, az orosz partizánparancsnok gyanakodva fürkészte az előtte álló szép szál legényt. Gondolatok suhantak át agyán? Mit akar itt ez a szlovák katonaruhába bújt ember? A németek küldték kémkedni? Vagv tényleg velünk akar harcolni? — No, majd meglátjuk — mormolta —, s vállára csapott a húsz egynéhány esztendős katonának ... Szólt a csoportvezetőnek, vegyék maguk közé. Miért hagyta ott csapattestét? Miért akart partizán lenni? Maga sem tudta pontosan. Annyit érzett, sejtett: nincs értelme tovább harcolni a német oldalán. Sok mindent látott. Szemtanúja volt: egy német egész kicsiségért, tarkón lőtte bajtársát. Zavaros volt a világ. Nem egyszer igazán a véletlenen múlott, ki hová sodródik. Ö 1943 derekán Bardejov mellett kerül Nálepka kapitány partizánosztagához. Zavarta, üldözte a németet egészen a morva határig. Aztán a Csallóközbe került. Negyvenhétig Dunaszerdahelyen katonáskodott. Leszerelt, visszament szülőfalujába, Spišská Stará Vesre. S hogy mégis itt „horgonyzott" le, itt él a Csallóközben, annak története van. Egy két munkahelyen megfordult. Csehországban gazdasági iskolát vég zett. Végül megállapodott. Az AlbárMad szövetkezet megbecsült zootechnikusa lett. Szládek László elnökkel mentünk ki a telepre. Ott kell lennie Solava Jakubnak. Ha csak el nem ment ő is Patonyba. Marhákat szállítottak aznap. Jó, ha a zootechnikus jelen van az átvételnél. Feltevésünk helytállónak bizonyult. — Menjünk a büfébe — invitál az elnök. Nemsokára itt lesz, aztán elbeszélgethetünk vele. üzenetet hagyott a „portásnál", hol talál meg bennünket Solava. Kávésziircsölgetés közben jegyzem meg, milyen ízléses kis büfét kapott Mad. — Más ez, mint a régi „pajtavendéglő" — szól közbe a büfés... Nem sokáig kellett várnunk. Megjött a zootechnikus. Asztalunkhoz ült. Kisvártatva végigvonult lelki szemem előtt a fiatal legényke, a partizán, a szerelmes ifjú, majd az érett ember élete sora. Egészen addig, amíg olyan lett, amilyen most. Solava Jakub szemöldöke egészen a homloka közepéig szaladt fel, amikor az emlékezés pillanatait kezdte megörökíteni. Eszébe jutott a partizánélet, azok az idők, amikor sohasem tudta, megéri-e a másnapot. Ám Igen sok kellemes emléke is maradt. AZ UTOLSÓ ÉJSZAKA Á perbetei állomáson találtuk meg Tóth Jánost. A homokkal megrakott vagonból hívtuk le egy szóra. Amikor földet ért a lába, kíváncsian függesztette ránk a tekintetét. — Mit mondjak? Nem szívesen emlékszik az ember ilyesmire. Január tizennyolcadikán Tóth Jánost is védőőrizetbe vették, alaposan helybenhagyták, amiért azon az emlékezetes napon a szovjet tankok mellett állt. Azután belökték a laktanya fogdájába. —• Sándor és Benő a fogda betonpadlóján feküdtek. Ruhájuk csupa vér volt. Már beszélni sem tudtak ... Hajnalban egy magyar tábori csendőr szólította Tóth Jánost. — Lódított egyet rajtam és azt mondta: Kotródj innen. Térden adj hálát az istenink, hogy így megúsztad ... Jóformán még haza sem ért, amikor Papp Géza községi bírót kereste egy csendőrfőhadnagy. Azonnal kerítsen sírásókat. Küldje őket a református temetőbe. A temető árkában ássák meg a sírt. A bíró a kisbírót ugrasztotta, a parancs nem tűrt ellenvetést. A KISBÍRÓ Seszták Béla 28 esztendeig kisbíróskodott a faluban. Az ember nem is hinné, hogy ez az egyenes tartású, szikár ember már a nyugdíjasok kenyerét eszi. — Magyarázat nélkül is tudtam, minek kellenek a sírásók. — mondja. Előtte való nap a községházán járt Béla, Varga Benő fia. Sírt, könyörgött, látni szeretné édesapját. Seszták Béla szíve megesett a fiún. Átment vele a laktanyába. Útközben találkoztak az egyik falubeli csendőrrel. — Mondom neki, hogy mi járatban vagyunk. Csak ránk villantotta tekintetét és azt mondta, hogy nem is emberek azok, hanem vadállatok, és a laktanyára mutatott. A feketeruhás németekre, meg a karszalagos magyar tábori csendőrökre gondolt. Azért csak bekopogtam ... A kisbíró vigyázzállásban várta, hogy megszólítsák. Közben észrevette a földön ülő Pinke Sándort. — Csupa vér volt. Kerja élettelenül lógott, csak később tudtuk meg, hogy mindkét kezét eltörték. 0 is rám ismert. Halkan súgta: „Szólj nekik Béla, hogy lőjjenek már agyon, ne kínozzanak." Tovább nem beszélhetett. Az egyik csendőr ráordított a kisbíróra: „Takarodj!" , — Már sejtettem, mi készül. Tudtam, kinek ásatják a sírt. . A kisbíró körülfutotta a falut. Kereste a sírásókat. Mire visszaért, újabb parancs várt rá. Egy lovasfogat álljon a laktanya elé. A KOCSIS Misák Gyula bácsi még ma is borzongva emlékszik arra a bizonyos januári délelőttre. — Seszták Béla kisbíró azzal állított be hozzám: Gyula, egy szekér kell. Az egész faluban kutyaszégyenre alig tudtunk felhajtani egy rozzant szekeret, meg egy gyeplőt. Végre mégis sikerült... Aztán odaálltam a laktanya elé... Az egyik fogdmeg azt kérdezte: tudom-e az utat a református temetőbe? Hirtelenjében azt hittem, hogy közülük fordult fel valamelyik ... Kisvártatva három fekete egyenruhás német és egy magyar csendőr lökdösték kifelé a halálra szánt kommunistákat. A csendőr a kocsis mellének szegezte pisztolyát: — Egy szót sem, különben.... Gyula bácsi mindent megértett. — Sándor még csak bírta valahogy magái, Benő azonban már képtelen volt felülni... Ogy dobták fel a kocsiderékba. Csendesen vonult végig Perbetén a gyászos menet. A temető kapujában - azt mondták Misák Gyulának: — Most aztán lovastól, szekerestül kotródjon haza. — Három, vagy talán négyszáz méterre járhattam a temetőtől, amikor lövések dördültek... A SZEMTANÚ Tóth Kálmánék közvetlenül a temető mellett laknak. Annak idején az ö házuk előtt állt meg Misák Gyula bácsi szekere. — Amikor megláttam őket, — emlékezik Tóth Kálmán bácsi — megfagyott bennem a vér. Benő a sógorom volt ... Derék emberek voltak mindketten ... Hozzájuk akartam rohanni, a német fegyverrel állta utamat. A többi a temető belseje felé lökdöste Benőéket... Nemsokára négy lövést hallottam... A gyilkosok rövidesen eltűntek. Amikor a helyszínre értem, már kiszenvedtek... A mi utunk is a temetőbe vezetett. Egymás tekintetét kerülve álltunk ott, azon a helyen, ahol elbukott a két fáradhatatlan harcos. Itt, a temető sarkában hajoltak meg a zászlók az első szabad május elsején a hősök tiszteletére. Itt fogadta néma esküvel Perbete népe: jól sáfárkodnak majd a vérrel megváltott szabadsággal. Két hónap sem telt bele, a fő helyet jelölték ki számukra a temetőben. Húsz esztendő pergett le azóta az idő rokkáján. A huszadik szabad május elsejét ünnepelik a perbeteiek. A két síron rengeteg koszorú, jóformán valemennyi piros virágból. A márványba aranybetűkkel vésték be a hősök nevét. A falu csináltatta, emlékül felejthetetlen halottainak. SZARKA ISTVÁN — A kiképzés után többnyire együtt ültek a partizánok. Sokat beszélgettünk arról, hogyan élünk majd — ha élünk — a háború után. Inkább énekeltek, mint beszéltek. A nótát, a ritmust csakhamar megtanulta mindenki. A nyelvet nehezebben. Oroszok, szlovákok, csehek, magyarok, ukránok, franciák, meg ki tudja hányféle nemzet fiai találkoztak itt. — A dalok meg olyanok voltak, hogy szöveg nélkül is meg lehetett érteni: a hazáról szóltak, a távoli vidékekről meg az otthonról... Volt köztünk egy igen „jópofa" magyar gyerek. Csupa kedély, optimizmus! Meg is egyeztünk, hogy, ha vége lesz itt mindennek, jót mulatunk a cigányzene mellett... Nem tarthatta be ígéretét. Négy nappal a háború befejezése előtt elesett... Mindenkit sajnáltunk. Persze úgy katonásan. De amikor őt ott kellett hagynunk, úgy sírtunk, mint a gyerekek. A háború ilyen: embereket öl, értékeket pusztít. A sebek behegednek, ám felejteni nem könnyű. Solava Jakub sohse felejti el azt a jókedélyű magyart. Talán ezért tetszett meg neki ez a magyar vidék, azért maradt a szlovák gyerek itt magyarok között, noha hívták a szülei, testvérei, haza szülőfalujába. — Apám kétszer is itt volt utánam. Unszolására negyvenhét tavaszán hazamentem. Nem sokáig voltam otthon. Valahogy megtetszett nekem ez a vidék, az emberek ,és ... Szavába vágtam. Petőfi ismert verssorai jutottak eszembe: „Mit nekem ti zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája!" — így is mondhatnám. Ám visszaJövetelenwek más „oka" volt — mondja mosolyogva. — Nos? — Levél érkezett. Csallóközből. Magyar kislány írta. Milyen gond volt — bár sejtettem — megfejteni mi van benne. Akkor még csak ismerkedtem a magyar szóval. Tudja, más a beszélgetés, és más az írás... Aztán már nem volt maradásom. Két éve ismertem a levél íróját, a feleségemet. Otthagytam a hegyeket, a szülőket, a rokonokat. így rekedtem Itt, maradtam vele, így élünk most együtt három gyerekkel. Ez már nem háborús emlék, s ez a legszebb! Ám az élet göröngyös, övé sem volt más. Megszokni az új környezetet, az emberek szokásait, a nyelvet. Voltak pillanatai, amikor nyomban itt hagyott volna mindent. Csak ment volna máris haza, a szülőfaluba, a rokonok, az ismerősök közé. Ez az időszak élete legnehezebbje volt. El is keseredett... Szerencsére a munkatársak, a jő barátok segítették túljutni a hullámvölgyön. Szládek elvtárs leült vele egyszer. — Nézd Jakub. Én nem mondom, hogy úgy mint más, ne igyál meg egy-két féldecit, vagy kétszer kétdecit... Csak egyre vigyázz! Téged jobban észrevesznek az emberek. Te nemcsak Solava Jakub vagy az ő szemükben, hanem egy volt partizán, egy tisztségviselő. Különben megbecsült ember. — Megbecsült, megbecsült — legyintett. Akkor miért jöttek nekem a múltkor vasvillával, hogy keresztülszúrnak. — jó, ez megtörtént. Ki tudja, mi váltotta ki a haragot annál a néhány embernél — nyugtatta az elnök. — • < » Mutasd meg, hogy meg is tudsz bocsátani. Megbocsátott. Ezt is észrevettfiK SÍ emberek. Meg is mondták többen: Vasból vannak az idegei ennek a Jakubnak. Es mi több! Amióta az AlbárMad szövetkezet zootechnikusa — ennek idestova négy esztendeje — egy rossz szó nem sok, annyit se mondanak rá. Persze ő sem angyal. Neki is vannak emberi hibái, gyöngéi. Túlságosan katonás, rendszerető. lEz nem hiba!) össze is szólalkozik olykor az etetőkkel. Ez a munka Revében megtörténhet. Ki vetheti ezt a szemére? Megmondhatják neki, amit gondolnak (mint ahogyan meg ls mondják), és ő sem hallgat el semmit. Hiába, az idő megteszi a magáét. A húsz esztendő rosszabb napjai átesnek az emlékezés rostáin, a szép örökké megmarad. — Hát igen — rágyújt egy cigarettára — most már úgy érzem itt magam, mintha itt születtem volna a csallóközi rónán. A feleségem tanítónő. Most ugyan nem tanít. Tudja, a három gyerek. Bár a legidősebb már „kenyérkereső", a kisebbekkel, különösen a lányokkal sokat kell törődnie az anyának. A zootechnikus gondja is éppen elég egy közel ezerkétszáz hektáros szövetkezetben. Dunaszerdahelyen lakik. Naponta tíz-tizenöt kilométert kerékpározik. Közbe vág az elnök. — Még sem tudom őt megelőzni, öt óra tájban már a telepen van. Rendelkezik, beszélget az etetőkkel, fejőkkel. — Csak semmi dicsekvés — mondja szerényen. Ez az én dolgom. Ez a foglalkozásom. A jó zootechnikus nem várhatja az ágyban, hogy hasára süssön a nap. Ha ilyen volna, akkor a tejhozam ma is két-három liter lenne, mint évekkel ezelőtt. Ám ő mindig keresi, kutatja a módját, hogyan lehetne több. A legegyszerűbb: sok-sok takarmányt a jószágnak. Igen ám, a termelési terv nem engedi nyakló nélkül szaporítani a takarmánytermesztést. A meglevővel kell jobban gazdálkodni. ö ezt teszi. Ilyen ízesítő, olyan új módszer, azért takarmányt is „kicsikar" a jószágnak. A nyolc literes átlag, mindennél jobban bizonyít. Az etetőkön kívül, az ő érdeme ez a nagy elöreugrás. És ne feledjük! Ilyenkor fogytán a takarmány. Mi lesz később? Tíz literre akarják feltornászni a napi átlagot. És ha ezt elhatározták, meg kell lennie. Már azért is, mert az idén 18 koronára emelték a munkaegység értékét. Igaz, mindenki azt szeretné, ha húszat tudnának adni a zárszámadáskor. Nem lehetetlen ez sem. Tízhetes csirkéik elérik az egy kiló húsz dekát. És ami igen dicséretes, jó szaktudásra vall, három-három és fél kiló takarmányból „készül" a csirke kilója. Ezt sok fejlettebb mezőgazdasággal rendelkező ország is megirigyelhetné. Ilyen ember a volt partizán. A hegyek fia, aki megszerette a rónát, élettársául választotta a csallóközi kislányt, aki megtanulta a hazánkban élő magyarok nyelvét. Itt él közöttük, együtt dolgozik velük, és jól megértik egymást. Nehéz volt a harc partizánkorában. Nehéz volt az élet a béke első napjaiban. Most sem rózsákkal teletűzdelt az út, de tudja, keze nyomán érték fakad. Munkájának gyümölcse a falué, miénk, az embereké. MÉRY FERENC Huszonegy és fél milliárd korona a fogyasztás három havi mérlege Hazánk lakossága ez év első negyedében 21 milliárd 574 millió koronát adott ki élelmiszerekre, ipari közszükségleti cikkekre, dohányárura stb. Ez az összeg 188 millió koronával nagyobb a múlt év első negyedében hasonló árucikkek vásárálására fordított összegnél, ami azt jelenti, hogy 0,9'/o -kal nőtt az említett áruforgalom. Az élelmiszerellátás terén általában kedvező a helyzet. Ez év első negyedében 1,8 ®/o-kal több hús és hentesáru került piacra, ennek ellenére nem mindenütt volt elegendő füstölt hús és hiány mutatkozott egyes különleges hentesárukból is. A vásárlók még mindig gyakran panaszkodnak a hús- és a hentesáru minőségére. A belkereskedelmi statisztika adatai arra utalnak, hogy egyes élelmisze rek iránt már néhány hónapja jóval kisebb a kereslet a feltételezettnél. Ez idén rendkívül jő az ellátás gyümölccsel és zölüséggel. Csupán a<s állami kereskedelem 74 millió koronával többet vételezett be gyümölcsért és zöldségért, mint tavaly ugyanazon idő alatt. A vendéglátóipar ezzel szemben — a múlt év első negyedében elért eredményekhez hasonlítva — ez év első három hónapjában 18 millió koronával kisebb bevételt könyvelt el, ami elsősorban annak rovására írható, hogy a felszolgált ételek minősége és választéka nincs kellő arányban az értük számlázott árakkal. A vendégek általában nincsenek megelégedve a kiszolgálással ás gyakran kifogásolják a környezetet is. 1985. MÁJUS 1. • ÜJ SZÖ ll