Új Szó, 1965. május (18. évfolyam, 119-149.szám)

1965-05-01 / 119. szám, szombat

A 96. UTCÁTÓL NYUGATRA lyiségben működő Puerto Rt­có-i klub minden héten Ifjú­munkás táncestet rendez. Es­ténként latin-amerikai zene friss ritmusa szűrődik ki a hallból. Puerto Ricóból, az Egyesült Államok gyarmatá­ról a nincstelenek százezrei jöttek fel New Yorkba, mert reménykedtek ... ESTER SHILDS RIPORTJA AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBÓL — Ma a háztulajdonos névnapja van! — mondta egy­szer Puerto Rlcő-i szomszé­dom. Eleinte nem értettem a célzását. — Ma van elseje. Ezt ne­vezzük a háztulajdonos név­napjának. Hej, ha együtt len­ne az a sok pénz, amit már kifizettem neki!' A háztulajdonosok kivételé­vel minden ember így gondol­kozik a ml utcánkban. Szom­szédaim zöme szegény ember — munkások, ha szerencséjük volt, és kaptak munkát. Egy­két milliomos háztulajdonos óriási lakásban él, melynek ablakai a Központi Parkra vagy a Hudson-öbölre nyíl­nak. Színes nemzetköziség A 96. utcától nyugatra kü­lönféle nemzetiségű emberek laknak. Ezért szeretek itt él­ni. A negyed felső részében két kisebb üzlet fölötti he­Utcánk túlsó oldalán egy parányi pincehelyiségben még nemrégen dominikaiak lak­tak; egyik csoportjuk aktívan küzdött Trujillo diktátor el­len. Tovább, a Broadway sar­kán Castro-párti kubaiak szor­galmasan olvassák a Revolu­ciónt, és vitatkoznak azokkal, akik szembehelyezkedtek a ku­bai nép szabadságharcával. A mi negyedünkben a spanyol a második legnagyobb nyelv. Omladozó vörös téglaházak­ban zsúfoltan laknak néger családok, amelyek nem is olyan régen menekültek el a déli rabszolgakereskedők utódai elöl. Különböző színárnyalatú gyerekek játszadoznak a jár­dákon. A mi utcánkban szüle­tett kis kínai lányok angol dalokat énekelnek és kubai pajtásaikkal kötélen ugrál­nak. Nyolc-kilencéves Puerto Ricó-t és olasz gyerekek lab­dát rúgnak. Ne gondolják, hogy • mi utcánkban nincs fajgyűlölet vagy előítélet. Ha egy néger meg akarja látogatni fehér barátját, balsejtelemmel lépi át a magas és drága lakóház küszöbét. Ha a bejáratnál nem várja őt a barátja, köny­nyen megtörténhet vele, hogy minden teketóriázás nélkül a „cselédlépcső" használatára kényszerítik, amely a pincén keresztül vezet a házba. Né­ger vagy Puerto Ricó-i nem bérelhet lakást Ilyen házban. A lakbér többet mond az írásnál A törvény szerint Ne*v York államban tilos a fajt megkü­lönböztetés. A háztulajdonos­nak n"m kell kereken kije­lentenie, hogy „négereknek és spanyolul beszélőknek itt nincs helyük", a magas lakr bér áthághatatlan akadály a „nemkívánatos elemek" távol­tartására. A nagy talekspekulánsok, akik New York jelentős ré­szét mondhatják a maguké­nak, „elfajultnak" nevezik a mi negyedünket, mert meg­szűnt „fehér" negyed lenni, és tele van szegényekkel. A hanyatlást, a degeneráló­dást a valóságban a munka­nélküliség idézi elő. Az utcán lézengő suhancok nem tud­tak munkához jutni. Nappal még felnőtt férfiak is tétle­nül ődöngenek az utcasarkon. Sok szomszédomat látom köz­tük — többnyire négerek és Puerto Ricó-iak. A munka­adók még jobban lenézik őket, mint a többieket'. Egyik néger szomszédom kikötői munkás volt. Mivel az Egyesült Államok beszüntette a kereskedelmet Kubával, el­vesztette állását. Most ritkán kap munkát — irodahelyisé­geket takarít a felhőkarcolók­ban. A felesége mosással és takarítással keres. A rendőrség is sápot húz Persze nem minden munka­nélküli „tétlen". Jócskán akadnak kis stílusú gengszte­rek, akik 25 centes hamis sorsjegyeket árulnak utcánk­ban. „Főnökeik" könnyen fel­ismerhetők. A rendőrök gyak­ran látogatják őket; megkap­ják a maguk részesedését, ez­ért elnézik garázdálkodásu­kat. Negyedünkben a kábítószer­kereskedelem is burjánzik, csak nem olyan szembetű­nően, mint a hamis sorsje­gyek árusítása. A Broadway táján rendőrautók szirénázá­sát hallva rögtön arra gon­dolunk, hogy a milliomos he­roinkereskedők valamelyik áldozata önkívületlen állapot­ban rendőrkézre került. Ilyen­kor azt olvassuk a másnapi lapokban, hogy egy tolvaj ká­bítószer hatása alatt ki akart rabolni valamilyen jómódú polgárt. Az igazi bűnözőkről azon­ban nem írnak a lapok. A leg­nagyobb New York-i telektu­lajdonosok nagyon alacsony adót fizetnek. Azt sokan tud­ják, hogyan gazdagodtak meg egyes háztulajdonosok külö­nösen az utóbbi években, amióta megvalósult a „város újjáépítése", ahogyan a ,kuny­hók megsemmisítését" más képpen nevezték. A lényeg az, hogy lebonta­nak olyan házakat, amelyek­ben háromezer ember is él, s helyettük új, drága lakáso­kat építenek kétezer vagy még kevesebb ember számára. A háztulajdonosok nem is leplezik igazU céljukat: visz­sza akarják szorítani a nége­reket a túlnépesedett Harlem­be vagy más gettókba. SZENNY, SÖTÉTSÉG ÉS NYO MOR NEW YORK HARLEM NE­GYEDÉNEK SZÜK UTCÁIN. Rablás jótékonyság látszatával Utcánkban egy öreg tégla­házat már „átalakítottak". Ki tudja, hová tűntek régi lakói? Fantasztikus ajánlatot tettek nekik: egyszobás törpe laká­sért havi 129 dollárt követel­tek! Régi ötemeletes házunk he­lyen 15 emeletes épülettestet emeltek, s ebben ugyanazért a lakásért, amelyért azelőtt 83 dollárt fizetünk, most 260 dollárt kér a háztulajdonos. Csoda-e, hogy egyes New York-i háztulajdonosok ma­gánlakásaikban azt a luxust is megengedhetik maguknak, hogy aranyból készült víz­vezetékcsapokat szereljenek fel?! Saját szememmel lát­tam ezt a háztulajdonos für­dőkádjában, amikor az 5. ut­cában lebontották Vanderbil­ték egyik rezidenciáját. A régi lakások lebontásá­val egyidejűleg a nagy mono­póliumok üzletházai is ter­jeszkednek. Megkérdeztem negyedünkben egy olasz hen­test, mik a tervei. Vásárlói­nak jó részét ugyanis már odaédjsgette a Great Atlantic and Pacific nagyáruház. — Mit tehet az ember a városi hatósággal szemben — mondta, és dühösen beleszúr­ta kését egy hústömegbe. Só­gora akasztófahumorral je­gyezte meg: — Lehet, hogy munkanél­küli segélyért kell folyamod­nunk ... A bizonytalanság nyomasztó légköre nehezedik a 96. utcá­ra és környékére. Amit nem lafnak a turisták — Rögtön kikeresek valamit a kartotékaimból... Hát igen... Ajánlhatnék önnek például egy fiatal bárónőt... Csalódott a szerelemben. Éltesebb férfit ke­res, aki meg tudná őt érteni.., Persze legyen gazdag ... — Ez nem nekem való ... — Itt van egy másik: szép lány, igaz, nem mai csirke, postatisztviselő, saját lakás­sal... — Hol? — A Centocelle negyedben. — Túl messze van. — Tudja mit? Majd kere­sünk magának alkalmas élet­társat. Ád nekem tízeter líra előleget. Az esküvő után továb­bi százezret. Ha bútorra van szüksége, összehozom egy ba­rátommal, aki részletfizetésre is ad bútort. Hasonló beszélgetések foly­nak mindennap Róma egyik központi irodahelyiségében, a tisztviselők színe-javát foglal­koztató pénzügyminisztérium közelében. A „házasságközvetí­tő iroda" tulajdonosa egy ma­gas rangú tisztviselő. Két óra­kor elhagyja dolgozószobáját, melyet három futár őriz, és siet oda, ahol „második életét" éli. Kollégájának messzebb kell mennie. Az óvárosban, a Campo dt Tiori közelében zálogháza van, ahol a ki nem váltott tár­gyakat árusítja. A kiskereske­dőknek valóságos zarándokhe­lye lett. „Kétéltűek" Róma szegénynegyedeiben kétéltűségnek nevezik azt a módot, ahogyan valaki mellék­jövedelemre tesz szert. Volt idő, amikor az embereknek csak bizonyos kategóriái űztek mellékfoglalkozást: például a házmesterek- a lépcsőház alatt cipészkedtek, a kőművesek munka után olcsón kimeszelték a szomszéd lakását stb. Most azonban a mesterségek a fel­ismerhetetlenségig összecseré­lődtek. Az utcai forgalmat irá­nyító rendőr szolgálata után hazasiet, aztán egy kis bőrönd­del újra feltűnik az utcán: mint rendes tyúkszemvágó sorra lá­togatja klienseit. Egy illatszer­tár elárusítója szabad Idejé­ben tv-készülékekkel babrál. Itt van még a félig munkanél­küliek nagy serege, akiket ma földmunkákra 'fogadnak fel, holnap már filmstatisztáknak szerződtetnek. Három Róma Valójában három Rómáról beszélhetünk: a vagyonosok Ró­májáról, a nincstelenek Rómá­járól és a berendezkedők Ró­májáról. A vagyonosok általá­ban anyagot szolgáltatnak a statisztikusoknak. Rómában például-sokkal, több ékszert ad­nak el, mint Párizsban. Róma a prémeladásban Londonnal ve­tekedik. A hazárdjátékok te­rén is jól szerepel. Hivatalosan ilyesmi nem létezik, de a rend­őrség néha betör rejtett játék­házakba, ahol a legkisebb tét 50 ezer líra. A Győzelmek Klub­ja titkos játékháznak például 500 rendszeres látogatója volt. Az erkölcsrendészet ugyanak­kor egy másik városnegyedben még pikánsabb játékházat lep­lezett le. Ebben vetkőzéses pó­kért játszottak: a nyertesnek joga volt a jelen levő hölgyek bármelyikéről lehúzni valami­lyen ruhadarabot, még a leg­intimebbet is. Szomorú statisztika Ida Sugamosto fiatal római asszony is tudna beszélni az ismeretlen Rómáról. Férje, az építőmunkás este hétkor taxin szállította be a szülészeti kli­nikára. A San Camtllo kórház­ban azonban kijelentették, hogy csak „állóhellyel" szolgálhat­nak, mintha legalábbis Žsúfolt vonaton lettek volna. Ez a kifejezés — állóhely — a statisztikánál is jobban meg­mutatja a római kórházak hely­zetét. A kórtermek rendszerint zsúfoltak, a kinn rekedt szülő­nőknek javasolják, hogy ülje­nek le, vagy sétáljanak a fo­lyosón, amíg fel nem szabadul egy ágy. Rómában 400 ezer gyermek él, viszont a Vatikán tulajdoná­ban levő egyetlen gyermekkór­házban, valamint a többi kórhá­zak gyermekosztályain a férő­helyek száma mindössze 600! Nőgyógyászati klinika pedig csak három van a városban. A legutóbbi két évben Rómá­ban a lakbérek átlag húsz szá­zalékkal emelkedtek. A város peremén egy kétszobás laká­sért évente 20—24 ezer lírát kell fizetni, persze csak akkor, ha a közszolgáltatásokon kívül esik, ahol nincs csatornázás. Hol vannak még a közlekedési költségek? A lakbérek és a közlekedési viteldíjak növekedésének ször­nyű következményei vannak. Építőmunkásokról végzett vizs­gálat kimutatta, hogy 80 szá­zalékuk kimerült és rosszul táplált. A középosztálybeli al­kalmazottak jobban fizetett ré­tege többet költ élvezeti cik­kekre, a lakás kényelmessé té­telére. ötszáz állami tisztviselő lakásán végzett kutatás során kiderült, hogy több mint há­romszáz családnak van részlet­fizetésre vásárolt hűtőszekré­nye, ám ezeknek csak 10 szá­zalékát használják eredeti cél­ra, a többi üresen áll, egyszerű disz, a jómód jelképe. L isszabon utcáit rójuk. Szép város. Sok utcája és tere a Liberdade nevet viseli, a szabadságról nevezték el, s ez kissé furcsa. Az emberek jól öltözöttek, a falatozók és a kávé­házak zsúfoltak. Az üzletek fényűzők. A könyvkereskedésben váratlan meglepetés: Hitler Mein Kampfja, Mussolini és Franco könyveivel egy sorban. Az európai fasiszta irodalom a lissza­boni könyvkereskedésekben összpontosul. ZAS A MÚLTBA ÉVENTE 16 EZER MUNKANÉLKÜLI „VÁNDOROL KI" ANGOLÁBA 0£ O OL QC 0£ IU O < CO O k felhagyjuk a széles avenidákat. Az utcák már keskenyebbek, a zöld növényzet gyérebb, a kirakatok kisebbek. Az óváros fes­tői szép. szinte romantikus, de szorosan élnek benne az embe­rek. Szembeötlő a szegénység. Lisszabon lakosságának kéthar­mad része e „festői" negyedben zsúfolódik össze. Döbbenetet keltenek az egyenruhaüzletek. Portugáliában sok­féle rendőrség van, így Guarda Civil, Guarda Nációnál, közúti rendőrség, vámrendőrség stb. TRAS-OS-MONTES Északra tartunk, Tras-os-Montes tartományba. Az utak kivá­lók. Nincs nagy forgalom. Mindössze két autóbusszal, több teherautóval, néhány személykocsival találkoztunk. Az aszfaltút igazi urai az ökrös'fogatok meg a szamárral vontatott kordok. Mogadourba igyekszünk, ebbe a háromezer lakosú városba. Külföldiekkel nem találkozunk. Nem turistáknak való ez a zord éghajlatú, kietlen vidék. Mogadourban egy ceremóniára voltunk hivatalosak: a Mo­cidadi Portuguesa állami ifjúsági szervezet zászlószen telésére. A Mocidadi mintaképe a Hitler |ugend. Vasárnap tíz óra tájban érkeztünk a városba. Mindjárt az iskolába mentünk, ahol a 12-17 év közti kislegények már felsorakozva vártak. Zöld zubbonyukon S betíí díszelgett — Saiazar monogramja. A közeli templom toronyórája tizet fltött. Kürtszó, dobpergés, vezényszavak, s a menet elindult a templomba. Csend. Belép a pap Megkezdődik az istentisztelet, aztán el­hallgat az orgona, s kezdődik a zászlószentelés. A pap imád­kozik. A hazaszeretetet, az engedelmességet, a nemzeti kőte lességet emlegeti. Portugália kiilső és belső ellenségeiről is említést tesz. „Az ifjúságnak harcolnia kell." Fél óra múlva vége a színjátéknak. Ojra az iskolába tartunk. Tolmácsom nyelve megoldódik. — Tudja, hogy önöktől kaptuk az eszmét? 1936-ban a Hitlerju­gend meghívta ifjúságunkat a berlini olimpiai játékokra. Kényel­metlen helyzetbe jutottnnk. A Mocidadi akkor még nem létezett. Saiazar megparancsolta, hogy 24 órán belül hozzák létre a szer­vezetet. Amikor küldöttségünk Berlinbe érkezett, még egyen­ruhája sem volt. Ügy kUIdtük utána repülőgépen. A „NEMZET FIAI" Otitervem következő pontja egy északi falu volt Braganca mel lett. Meg akartam ismerni a falusi lakosság hamisítatlan, igazi életét. Kalauzunk festői szép falvakról, népünnepélyekről beszélt, javasoltam, kerOliük el a fő utcákat, térjünk be a mellékutcákba. Néhány kilométernyi út után rátértünk egy teherautóktól tönkre­tett országútra. Már messziről látszott, hogy valami épül itt. Las san közeledtünk. Hirtelen számozott vödröket pillantottam meg. melyek szinte maguktői mozogtak. Megálltunk. A vödröket gye­rekek cipelték a fejükön. A 7 és 15 év közötti gyerekek 150 méter hosszú élő láncot alkottak a betonkeverő és az építke­zés között. A brigádvezető lelkiismeretesen feljegyzett minden vedret. Megjelent a tulajdonos is, mosolygó, önelégült, udvarias férfi. Ezek a gyerekek talán már nem tankötelesek? — kérdem. A tolmács válaszolt helyette: — Csak egyesek. Kis részük. Több már tíz éven felüli. Portugáliában csak négyéves a kötelező iskolai oktatás. — Hány őrát dolgoznak a gyerekek? — Nyolcat, mint a többiek. — S mennyit keresnek? — Normális napi bért, ha teljesítik a normájukat, és nem lustálkodnak. — Mennyi az? — 25 escudo. — Egy órára? Ostoba kérdés volt. Ezek ketten összenéztek. A tulajdonns vállat vont: — Mindent megteszek, hogy ne éhezzenek. Sam ők, sem a szüleik. Hnszonöt escudo gyerekeknek jó kereset. A felnőttek sem keresnek sokkal többet. SERAPICOS Serapicos ezer méter magasságban fekvő falu Portugália északi határán. Az utcák kihaltak, barátságtalanok. A szegényes föld nem tud eltartani négyszáz embert. Gyümölcsültetvények­nek kedveznének a viszonyok, de időbe telik, míg a fák terem­nek. Addig pedig élni kell. Éjjel hőemelkedésem volt. Orvost akartam hívatni, de tol­mácsom elkomorodott, — Éjnek közepén orvost? — Van itt kórház? — kérdem. — A tolmács csóválja a fejét. — A tarto­mány fővárosában van, de kérdés, van-e szabad fekvőhely. Nem csoda, hogy Saiazar Portugáliájában 1959-ben 25 ezer gyer­mek halt meg, s az ezer főre számított gyermekhalandóság meghaladja a 25-öt. Otközben megállunk egy építkezésnél. Rendőrök vagy búsz toprongyos embert sorakoztatnak. Egészen apatikusak. — Kik ezek? — kérdem. — Foglyok. — Politikaiak? — Lehet, hogy ketten-hárman vannak köztük. A menet megindult. Mi a nyomukban. Az egyik szűk utcában megálltak. Megtudtam, hogy majdnem mind politikaiak. Az a bűnük, hogy Franciaországba akartak szökni. A PIDE (amint a portugálok mondják, a „mi Gestapőuk" azonban szorosan együttműködik a Guarda Civillel, s a szökési kísérlet rendsze­rint 24 órán belUI meghiúsul. A szerencsétlenekre 5—10 évi börtön var. — Miért akarnak megszökni? — kérdem egy fiatalembertől. Hallgat, aztán lassan lassan mégis megszólal: — Nincs munka. — Bégen? — Régen. A tolmács közbeszól: — Kommunista, mint a többiek. — Maga kommunista? — A fiatalember valamit dünnyög. Nem értem Mit mond? — Azt, amit a többiek, hogy éhes - válaszolja a tolmács. — Hát az állam semmit sem tesz érdekükben? — Akinek nincs munkája, mehet Angolába. Mocambique-ra, a mi tengeren túli tartományainkba. Évente 1B —17 ezer ember ezt az utat választja. Miért akarnak ezek inkább Franciaor­szágba menni? Szóval, aki Franciaországba vagy Spanyolországba akar szök­ni — hazaáruló, — mennyit kapott ez a szerencsétlen? — Nyolc évet. Van Itt egy másik fogoly Szótlan és tetteti az értetlent. Ki­derült, hogy megölt egy gyermeket. Azért csukták be. — Ez mennyit kapott? A tolmács az ujjain mutatja, — Hármat? — Igen, igen. Három étet...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom