Új Szó, 1965. május (18. évfolyam, 119-149.szám)

1965-05-09 / 127. szám, vasárnap

k HÜSZ ÉV TÁVLATÁBÓL ma a ** felszabadulásra gondolok, nemcsak az öröm, a világosság, hanem a fájdalom, a sötétség és a gyász is megjelenik emlékezetemben, amelyből a felszabadítók kiragadtak. Emlékezetem híven őrzi a fasizmus útját Jelző halálmenetet, és híven őrzi azt a felejthetetlen tavaszt, amely véget vetett a hullaszagú napoknak, és szabadsággal, emberi méltósággal ajándékozott meg. Emlékszem, 1944 őszén a németek bevonultak Szlovákiába. Szédülések fogtak el, amelyek az utcán arra kényszerítettek, 5 Z A B hogy hirtelen a falhoz támaszkodjam. A házak mentén vonszoltam magamat. Forró hullám borította el agyamat és szememet be kellett hunynom, fogamat összeszorítottam, hogy fel ne kiáltsak elhagyatottságomban. Elhagyatott voltam, mint egy üldözött vad, és kétségbeesetten menekültem üldözőim elől. Ezt a terepet el nem hagyhattam, mert itt élt öreg édesanyám, akinek én voltam egyedüli támasza s éppúgy nem hagyhattam őt el, mint ahogy ő sem hagyott volna el engem csecsemőkoromban. Nem restellem, őszintén bevallom, a világszabadság akkor ez az öregasszony volt, aki emberségre tanított, elrejtve, rántott levesen és babon élt, soha panasz el nem hagyta ajkát. Tudom, inkább két kezemmel fojtottam volna meg őt, semhogy a német fasiszták kezére jusson. Tanúja voltam a szovjet hadsereg Bratislavába történő bevonulásának. Emlékszem, szép tavaszi nap volt, a német fasiszták futottak, menekültek fegyelmezettség nélkül. Ellenszenv, átok kísérte útjukat. A városban egyetlen emberi lélek nem akadt, akiből részvétet váltott volna ki e kegyetlen gyilkosok fejveszett, lihegő futása. Ám akkor a menekülőkkel már senki sem törődött, az udvarban az apróságok, mint fűszálak a réten, dugták kl gyerekfejüket a pince ajtaján, lesték a verőfényes tavaszi napot, az eperfa halványzöld, fiatal leveleit, amelyek alig észrevehetően remegtek a dübörgő ágyúlövésektől és a szovjet katyusák fülsiketítő harci zajától. De ez a harc már a szabadságot jelentette, a gyermekek ajkán pajkos derű virított és nagyokat szippantva a tavaszi levegőből, titokban a kaland izgalmával átfutottak a nagy, széles udvaron és a kapuig merészkedtek. Türelmetlenül várták a szovjet katonákat. Egy négyéves fiúcska ragyogó arccal, lihegve, izgatottan hozta hírül a szovjet hadsereg bevonulását. Annyi Időnk sem volt, hogy felocsúdjunk a kábulatból, az üldözöttségből, amikor hirtelen megjelent egy orosz tiszt borotváitan, kifényesített csizmában, mint egy csoda pergőtűz közepette. Pincelakásunk ajtaján álltam soványan, betegen, elkínzottan. A tiszt egyenesen felém tartott, én tétován és tanácstalanul mosollyogtam. Jótevőm, felszabadítóm volt, akihez szólni is alig tudtam. Ö sem szólt egy szót sem, csak nézett rám. Tekintete nyílt és derűs volt. Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül kezet fogott velem. Remegtem a meghatottságtól. Mint aki évekig a föld alatt elrejtva él, és egyszerre a magas hegycsúcs ózondús levegőjébe kerül, a süvítő spranelek és ágyúdörgés közepette az orosz Irodalomról kezdtem beszélni. STEINBECK-NOVELLA A BALETTSZÍNPADON Steinbeck amerikai író „Gyöngy" című novellája alapján írta Nagyezsda Szimonyanová örmény zeneszerző (J. Prokofjev felesége) új balettjét, amelyet rövidesen bemutatnak Leningrádban. IZLANDI KULTÚRA Reykjavik (Izland fővárosa) Nemzeti Színháza még csak 14 éves, de mellette egy Városi Színház ís működik már 65 éve. A világhírű színpadi műveket csak néhány évvel ezelőtt kezdték Izlandi nyelvre fordítani. Talán ennek köszönhető, hogy közben két új kísérleti színház és az Ifjúság Színháza vállalta, hogy Dürrenmat, Frisch és Sartre műveit a nézők elé viszi. Ľenifiwt Tizenhét dokumentumfilm készül Lenin életéről, amelyekhez főleg a Szovjetunióban található archívumok anyagát használják fel. Ez a filmciklus Lenin tevékenységét mutatja be, a nagy gondolkodó életének különböző szakaszaiban. A. Novogrudszkij és S. Bubrik például a Lenin és az első világháború című filmen dolgoznak. M. Kovarszkij, M. Blejmann és J. Torgajev a Pétervári tavasz című filmet forgatják. A termelési terv szerint 1965-ben a Szovjetunióban 24 egész estét betöltő és 300 rövid dokumentumfilm készül. Agyonkínzott arcomat könnyek mosták, de hangom felszabadult volt, az orosz előharcosok, az orosz írók, Puskin, Nyekraszov, Goncsárov, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Ehrenburg, Solohov segítségemre siettek, hogy hálámnak és örömömnek értéket és fedezetet adjanak. P

ONTOSAN EMLÉKSZEM, soha még ilyen elevennek nem éreztem a regényalakokat, mint akkor. Egyetlen szó sem esett köztünk a háborúról és mindarról a szenvedésről, amelyet átéltünk. Az orosz tiszt Ó BÉLA: ugyancsak tapintatosan hallgatott a háború borzalmairól. Ünnepi, meghitt pillanatok voltak ezek. Bemutattam neki az anyámat és két húgomat, miközben anyám kérges kezét tartotta a kezében, sóhajtva mondta: — Milyen jó, hogy neked van anyád. Ez volt az egyetlen félreérthetetlen utalás az utolsó esztendők vérözönére... Gorkij „Anyá"-jára terelődött a szó, az „Éjjeli menedékhely"-re, a „Gyermekéveim"-re, az „Artamanovok"-ra ... Mint régi ismerősök beszéltünk Gorkij alakjairól, akiknek életét és sorsát módunkban volt hajszálnyi pontossággal követni. Anyám ez Idő alatt egyetlen szót sem szólt, mert ő járatlan volt az irodalomban. Soha életében egyetlen könyvet nem olvasott a biblián és imakönyvön kívül, mégis meghitt mozdulatai, ahogy leszűrte és tálalta a teát, mintegy bizonyították, hogy csakis neki, állhatatos és kitartó munkájának köszönhettük azt, hogy megismerhettük az orosz irodalom legkiválóbbjait. Később GiorgiJ így hívták az orosz tisztet — amikor megérkezett a szovjet hadsereg kórháza, azonnal a főorvos elé vitt, mint beteget. Ott azonban, a Gröszling utcai gimnáziumban, amikor megláttam a láb és kéz nélküli sebesülteket, egyszerre makkegészséges lettem. Ott maradtam náluk és felcsaptam betegápolónak. Tizenkét-tizennégy órát dolgoztam naponta. Nos, annyit mondhatok, volt már alkalmam másutt ls beteget ápolni, de ezt a fegyelmezettséget, kitartó áldozatkészséget, amit a s zovjet hadsereg sebesültjeinél, azt sehol másutt nem tapasztaltam. Csak öntudatos harcosok, miután elvégezték kitűzött feladataikat, tudnak ennyi megnyugvással és béketűréssel szenvedni, mint ők tudtak. Amikor lemostam megcsonkított, sebbzett és fájó testükről a harctér szennyét és piszkát, egyetlen panaszszavuk sem hangzott el. összeszorított fogakkal, némán tűrték a fájdalmat, mintha a világra nehezedő szenvedések összes terheit nekik kellene viselniök. Egyetlen halott után nem hangzott siratás, a gyász elnyelte a hangokat, mint a fekete a többi szint. így, csöndesen és elszántan tudtak ők meghalni, kezüket, lábukat, szemük világát elveszteni érettem, éretted, érette... Emlékszem, egyszer megnéztem egy halottat, mert megrendítő volt a halála. Szép szál ember volt, keze, lába ép — ágyékba kapta a lövést, nem lehetett rajta segíteni. Lehúztam róla a takarót és megnéztem a pusztítást, amit a halál végzett rajta. Sárga színnel vonta be ezt az acéltestet. A hatalmas mellkas, a test hibátlan izomzata hideg és merev volt. A halál merevítette meg, a varázslatos csoda, a szépség tűnőfélben volt. Már nem fájt semmije, a béke nem érdekelte többé, a szabadság sem, amelyért harcolt, amelyért életét áldozta. És hogy kiterítve, mozdulatlanul feküdt, fiatal feleségére gondoltam, aki két gyermekkel férjét várja ... aki nem férje többé, nem is ember, több az embernél... A világszabadság hőse ... E

GY FELBECSÜLHETETLENÜL NAGY NÉP méltó fiai ők, a szovjet hadsereg névtelen harcosai, akik öntudatos áldozatkészséggel tudtak élni, dolgozni, szenvedni és harcolni a világszabadságért. Szivem mélyéből hálával adózom nekik, dicsérje őket a jövő, a kérges emberi kéz, az építő és alkotómunka, mindaz, ami a munkás méltóságával és az ember halhatatlanságával rokon. Nem felejthetem el 1945. május 9-ét, azt a napot, amikor a gyilkos fasiszták kezéből kiütötték a fegyvert. A hírt azon a verőfényes májusi délelőttön egy szovjet katona közölte velem a Stefánia úton. A szovjet katona közei ötvenéves lehetett, tehát a tizenhetes polgárháborút, meg az intervenciósok garázdálkodását is átélte, de amint meglátott a túlsó oldalon, egy húszéves Ifjú fürgeségével, ragyogó arccal átjött az úttesten, hogy megszoríthassa a kezemet és elsőnek közölje velem, az ismeretlennel a fegyverletétel hírét. Kezemet még erős szorítással tartotta, és lelkesedéstől remegő hangja, amint kiejtette azt a szót, hogy „mfr" úgy hatott, mintha valami gazdag ajándékot akarna nekem átadni. Hangja, szava, és az egész jelenet, amely villanásnál nem volt több, ma, húsz év múltán kapja meg Igazi jelentőségét. Ma, amikor az Imperialisták a fasiszták fegyverletételét nem engedték békévé érni, hanem minden erőfeszítésükkel azon buzgólkodnak, hogy tisztára mossák a háborús bű^ nösöket, és hogy a gyilkos Wehr-. machtot újra életrekeltsék. A villanásnyi jelenet mindennél ékesebben feltárja, hogy a szovjet ember béke-, szeretete nem holmi pacifizmus, hanem a hűség, a szocialista hazafiság eleven forrásából táplálkozik. Ez a töretlen hűség a szocializmus, az emberi méltóság iránt adja meg igazi fényét a felszabadulás huszadik évfordulója nagy ünnepének. Az egyetlen járható út BERTOLD BRECHT: A kezdet gyönyöre Ö, kezdet gyönyöre! Ô, korahajnal! Sarjadó fű, mikor szinte elfeledtük már, milyen a zöld! Ö, az alig-várt könyvnek első lapja, csupa meglepetés! Csak olvass lassan, mert oly nagyon hamar fogynak az olvasatlan oldalak! Legfelső vízsugár a verltékes arcon! Tiszta ing hűvöse! Ű, kezdődő szerelem! Eltévedt tekinteti Ö, munka kezdete! Olajat betölteni a hideg gépekbe! Első markolás és első felzümmögése begyulladó motoroknak! A szippantás, a legelső, ahogy tüdőnket a füst elborítja! És te, Űj gondolat! Fordította: Görgey Gábor GONDOLATOK FÁBRY ZOLTÁN: EMBEREK AZ EMBERTELENSÉGBEN CÍMŰ MÜVÉBŐL A háború a legembertelenebb zsarnokság. A legembertelenítőbb és legaljasítóbb szolgaság. Minden zsarnokság velejárója a szolgaság, de itt, az imperializmus kényszerháborüiban, hajcsárháborúiban válik a legnyllvánvalóbban láthatóvá ez az egymásra vonatkoztatás. Zsarnok és szolga itt egymást tükrözi. Egyik a másikból folyik, egymás nélkül nem létezhetnek. A háborút tömegei éltetik: eszközei, áldozatai. Ennél g y 11k o s ab b ellentmondás nem l é t e z i k. Es ezt kell feloldani — világméretben. A háborús okot, az Imperializmus zsarnokságát halálos biztonsággal csak az eszközzé vadított és nyomorított tömegek, a kifacsart áldozatok tudják megszüntetni: az önmagát minden szolgaságból — és így a háborús szervilizmusból is — megszabadító nép. • • • A fasizmus azért fasizmus, mert nincsenek emberi vonatkozását. Nincs, nem lehet köze az emberhez, az emberhez méltó élethez. Az antihv.manumban az ember: kölönc, és az emberség: tehertétel. Az antifasizmus a riasztás, az ellenállás műfaja. A fasiszta bűnök elévülésének pillanata pontosan összeesik az antijasizmus feléledésével. A fasizmus megismételhetőségének, megengedettségének távlatai felidézik ez embertelenség minden tegnapi szörnyűségéi és holnapi hatványlehetőségét. • • » Ahol a militarizmus a kultúrát jelentheti, ott csak a háború lehet minden erkölcs summája. Ha ezt a német axiómát érvényes önmértéknek fogjuk fel, akkír a hitlerizmust és a mai neofasizmust joggal marasztalhatjuk el a „gyilkosság kultúrájaként"... A német militarizmus nem véletlenül lett az atomfasizmus mai fenegyereke. A háború nem elem t katasztrófa, a gátszakadás oka nem az égből, a felhőkből hulló átok, és az atombomba nem „Isten ostora". Emberek csinálják és emberek okozzák, és így csak emberek mulaszthatják. « » • A világ könnyen felejt és hiszékenyen felejt. Legendák helyett fegyvercsodák igézik, atombombák borzongatják, és észre sem veszi, hogy újra háborúba ringatják és riasztják... Elet és halál kérdésében a pénz éf a fegyver közösen és együtt döntött a béke. a munka, a biztonság, ai ember kárára, és a szolgaság meghosszabbításával a maga javára. • « • A mi emberségünk: gond és szorongás, örszerep, ébrenlét: emberhez méltó gond, egy embertelen világban. Embert kötelező gond az egymást szülő világháborúk századában. Az ellenség neve változatlanul egy: a háború, az embertelenségek legembertelenebbje. « • • Az ellenség változatlanul egyforma, neve továbbra ís — fasizmus. Es a fasizmus háborújának nem szabad megismétlődnie, a harmadik világ> háborúnak nem szabad kitörni! • • « A világirodalomnak ma a világbéke — az emberiség összességének — veszélyeztetettségét és ellenállását kell tudatosítania. Ha világirodalomról, és vele kapcsolatban, legfőbb hivatásáról és kiteljesedéséről — a vllágbékéről — beszélünk, akkor az atomfasizmus korában, egyenlítő realitásként az antifasizmust kell közbeiktatnunk. BÁBI TIBOR: ÜZENET Én láttam elvérezni őt, a bestiát, a városok átizzott kövein loccsant szét agyveleje, a rengeteg erdők és szurdokok mélen leterítve vonaglott, vérét homok és mohó föld Itta be, veresen szálló por vagy dagadó sár, trágya lett belőle. Bordáit, mellét dárdás levelű sás, fű verte át, szemét fekete holló vájta ki, nagy sárga fogai Közt, nyelve helyén béke hízott. Járom az erdőt, s fülem körül borzongó, veszett szél dudál ma, talán a félelem, mintha ő ébredezne újra, a szörnyeteg, hallom Kígyó-sziszegését, zizzen a lomb, ág reccsen talpam alatt és mozdul a föld gyötrődő Kérge, háta; tavaR és tócsáK hínáros zöld szeme foszforeszkál, bagoly huhog, és horgas Karma közt a zsákmányul' elejtett Kis cinege sír. Az utolsó lövés valahol itt dördült el, s nem tudni máig sem, az utolsó volt-e valóban, vagy az első volt már: valahol távoli tűzvész fénye világol, füst gomolyog. Én, aKi Kétszeresen is hazát és otthont vesztettem egyKor, tudom, mily Keserű az üídözötteE s a bujdosók hontalansága; űzött testvéreim, bárhol a világon, üzenem nektek, álljatok ellent a gonosznak. ,. i 1965. MÁJUS 9. * Cj SZÖ 13