Új Szó, 1965. május (18. évfolyam, 119-149.szám)

1965-05-01 / 119. szám, szombat

^r MÁJUS ELSEJE A HARC NAPJA E L E G EGY PILLANTAS A TÉRKÉPRE hogy megállapítsuk kit támogat a dél­vietnami nňp s kinek a kezében van az ország területének több mint kétharma­da. Az amerikaiak által naponta 2 mil­lió dollárral támogatott saigoni klikk csupán az erődökké kiépített városok­ban tudja fenntartani uralmát, de tal­puk alatt itt is inog a talaj. Dél Vietnam népe a Nemzeti Felszaba­dítási Front vezeté­sével tántoríthatat­lanul tovább küzd szabadságért és ma május l én a dolgo zók a világ vala­mennyi részén kife­jezésre juttatják szo­lidaritásukat a nép hősi harcával és határozottan köve telik az amerikai agresszorok távozá­sát és a béke meg­teremtését Vietnam­ban. N H A­~RANH TRA-VINH "BAC-LIEU PHAN-THIET A NEPI B Kp K A ITAL FíLUABAoiTcn TCKÜLEI GYAKflAH G AZ PA T LÓ TE H ULfr A SAIGONI, KUKK. tLLtHÖKzeie ALATT levó reeüLer FRANZ KUNÉRT BÉCSI LEVELE Ausztria a demokratikus együttműködés jegyében ÜNNEPLI MEG MÁJUS 1-ÉT ÉS FELSZABADULÁSÁNAK 20. ÉVFORDULÓJÁT M á |ájus 1, a munkásosztály nemzet­közi ünnepe, csaknem egybe­esik a második osztrák köztársaság megalakulásának 20. évfordulójával. Az Ausztria függetlenségét kinyilvání­tó proklamációt ugyanis 1945. április 27-én a Szocialista Párt részéről Ren­ner és Schärf, a Néppárt részéről Kunschak és a Kommunista Párt ré­széről Johann Koplenig írta alá. Egy­úttal beiktatták az ideiglenes kormányt is, melyben valamennyi antifasiszta irányzat képviselve volt. Ez a kormány rakta le a második köztársaság alap­jait és vezette az ország újjáépítését. Oj, demokratikus alkotmány kidolgo­zása helyett azonban Renner — a kom­munisták tiltakozása ellenére — az 1929-es alkotmányt ismerte el érvé­nyesnek, jóllehet ezt annak idején a fa­siszta Helmwehr nyomására dolgozták ki és rosszabb volt még az 1920-as al­kotmánynál is. Ennél is nagyobb hiba volt, hogy a régi közigazgatási appa­rátus hivatalnokait nem cserélték ki, továbbá, hogy a nácikérdést illetően „tilalmi törvényt" léptettek érvénybe. A kommunisták ezt hevesen ellenez­ték, mert a felelőseket megkímélte. Az 1945-ös választások után alakult kormányban ugyan volt egy kommu­nista szövetségi miniszter, de ez 1947­ben kilépett, mivel a kommunisták nem voltak hajlandók egy olyan koa­lícióban részt venni, mely Ausztria fej­lődését kapitalista irányba terelte. A hidegháború hatására és a nyugati szövetségesek nyomására az új kor­mány mind élesebb szovjet- és kom­munistaellenes politikát folytatott. A Szocialista Párt 1946-ban tartott kong­resszusán az „abszolút semlegesség" álláspontjára helyezkedett valamennyi nagyhatalommal, tehát a Szovjetunió­val szemben is. Erről az útról azonban csakhamar letért, és a két kormány­párt ezután politikáját a Nyugat hi­degháborús politikájára alapozta. Ez tűnik kl Grubernek, az akkori külügy­miniszternek a parlamentben tett ki­jelentéséből is: „Egy állami szerződés megkötéséről szó sem lehet, amíg Európában az erőviszonyok a nyugati hatalmak"javára nem változnak meg". Ennek ellenére az „Ausztria örök idők­re szóló semlegességét" leszögező ál­lami szerződést 1955-ben mégis megkö­tötték. Helyreálltak a normális kap­csolatok a Szovjetunióval és Ausztria viszonya az európai szocialista álla­mokhoz — különösen az utóbbi évek­ben — jelentősen megjavult. Ha az Ausztria felszabadulása óta eltelt 20 év mérlegét megvonjuk, min­denekelőtt azt látjuk, hogy a kommu­nistaellenes politika erősen hátráltatta az ország demokratikus fejlődését. A kommunistaellenes irányzat érmének másik oldala ugyanis a hazafiasságra való nevelés elhanyagolása volt. Az új nemzedékben nem fejlesztették ki az osztrák nemzeti öntudatot és nem mondták meg a fiataloknak az igazat a náci gaztettekről. Ennek eredménye­képp a nyugat-németországi csopor­tokkal szorosan együttműködő, több­nyire onnét irányított nagynémet irányzatú újnácik Ausztriában olyany­nyira nyeregben érezték magukat, hogy nemrég meg merték támadni a demokráciáért és Ausztriáért tüntető tömegeket. A dulakodásban egy náci verekedő /akivel a rendőrségnek már nemegyszer volt dolga) Kirchweger antifasisztát agyonütötte. A 20 év mérlegéhez tartozik a par­lamentben is képviselt, többnyire új­náci ún. Szabadság Párt fennállása, valamint a különféle osztrákellenes szervezetek (mindenekelőtt az egykori Wehrmacht hagyományait ápoló és a hitleri háborút igazolni igyekező baj­társi és katonai szövetségek/ megtűré­se is. Am látnunk kell Ausztriának e 20 évben elért gazdasági eredményeit is. A fellendülés révén a dolgozók anyagi és szociális helyzete javult. A nagytő­kések ugyan fokozzák a kizsákmányo­lást és igyekeznek az államosított üzemeket ismét megkaparintani. A Néppártban képviselt, mérvadó nagy­tőkés csoportok Ausztria gazdasági és politikai függetlenségét a Közös Piac oltárán akarják feláldozni. A húsz év történetéből okulva az an­tifasiszta-demokratikus együttműködé­si törvényt sürgősen fel kellene újíta­ni és ezentúl szigorúan betartani. Már az általános ötperces csend az üzemek­ben a meggyilkolt Kirchweger emléké­nek tiszteletére, valamint az a tény, hogy a gyászünnepségeken a szocia­lista és a katolikus szónokok egyaránt óva intettek a neonácf üzelmektől, s hogy a húszezer főnyi gyászmenet élén valamennyi szocialista kormány­tag és a Néppárt vezetőségének kül­döttsége haladt, kétségkívül nyitány volt az anttfasiszta egység megerősí­tésére. Szocialista és néppárti veze­tők, funkcionáriusok és az újságok ál­lást foglaltak a náci kilengések ellen. Broda igazságügy-miniszter az igazság­ügyi apparátus felülvizsgálását és náci bíráktól való megtisztítását ígérte meg. Azonkívül betiltotta a bajtársi szövetségnek egy május végére terve­zett fasiszta provokációs menetét. örvendetes, hogy a hitleri fasizmus alóli felszabadulás 20., s az állami szerződés megkötésének 10. évforduló­ját /május 15. j a nép széles tömegei ttekintet nélkül politikát és világnéze­tükreI együtt készülnek megünnepel­ni. A kormány és a nyilvános testüle­tek számos rendezvényben emlékez­nek meg Ausztria újjászületéséről. Eb­ből ls nyilvánvaló, hogy a nép döntő többsége önálló, független és demokra­tikus Ausztria mellett áll és hogy az osztrák nemzeti öntudat erősödik. Az antifasiszta erők egységének megerősítése, együttműködésük tekin­tet nélkül pártbeli hovatartozásukra, a komoly és egyre hatékonyabb harc az újfasiszta veszély ellen, élet és ha­lálkérdés Ausztria számára. Kimene­telén áll és bukik az ország demokra­tikus jellege és önállósága. Elsősorban a munkásokra vonatkozik ez, ami ki­fejezésre jut majd a május elsejei fel­vonulásokon is. A demokrácia felújí­tása, megvédése és megszilárdítása megteremti a szocializmus útjára térés békés lehetőségeit ls. tőkésországok munkásmoz­íiV galma május elsején számot ad harcairól, az imperializ­B ...si® e|] en ví v ott küzdelemben egy év alatt aratott győzelmeiről és kudarcairól. Világosan kirajzo­lódnak a távlatok, pontosan megfo­galmazódnak a közvetlen követelé­sek, amelyeknek teljesítését a ki­zsákmányolóktől ki akarják kény­szeríteni. A latin-amerikai népek küzdelme az elmaradottság, a gaz­dasági kizsákmányolás, a nyomor és a politikai elnyomás felszámo­lására, a kapitalista és imperialista iga lerázására irányul. Valamennyi latin-amerikai ország­nak sok közös vonása van, ezek általában ismertek, de minden egyes országnak megvannak a ma­ga sajátosságai, ezek kevésbé is­mertek. A latin-amerikai népek a XIX. században nagy erőfeszítéseket tet­tek a spanyol és portugál gyarma­ti rendszer örökségeként fennma­radt hűbéri és rabszolgarendszer felszámolására. Az észak-amerikai angol gyarmatoktól eltérően az Ibé­riai-félsziget gyarmatai nem kapi­talista úton, hanem az ibériai—ame­rikai feudalizmus keretén belül fejlődtek tovább, tehát sajátos tör­ténelmi viszonyok között. E különb-­ségek idővel kedvezőtlenül hatot­tak Latin-Amerika fejlődésére. E földrész népeinek erőfeszítéseit különösen gátolta az imperialista finánctőke térhódítása, amely a múlt század végén és századunk elején angol és észak-amerikai füg­gőségbe juttatta a latin-amerikai országokat. Az Egyesült Államok az első és a második világháború után kiszorította versenytársait és egyed­uralkodó lett a latin-amerikai föld­részen. A gyarmati viszonyok ugyan nem tértek vissza, ám a neokolo­nializmus képében újabb elnyomás várt a hazai oligarchia embertelen kizsákmányolása által kimerített latin-amerikai népekre. atin-Amerika a külföldi be­ruházók eldorádója lett. Az imperialista monopóliumok különféle kiváltságokat kap­tak. A kereskedelmi egyez­ményekben megbúvó nagy csalá­sok folytán hatalmas, vérző testté vált a nyersanyagforrássá züllesz­tett Latin-Amerika, mely a tókés­profit kivitele folytán egyre sze­gényedett. Az észak-amerikai tőké­sek óriást profitot vágtak zsebre a potom pénzért kiszállított latin­amerikai kőolajért, horganyért, ré­zért, vasért, ólomért, gyapjúért, húsért, cukorért, kávéért, kakaóért, banánért, fáért. Az egyodalúan elő­nyös kölcsönök és segélyek folytán a latin-amerikai országok rendkívül eladósodtak, elvesztették iparuk jó részét, s megálltak a fejlődésben. Szerepük pusztán nyersanyagszállí­tás, népük írástudatlan és nyomo­rog. A kubai forradalom erősen meg­rázkódtatta a latin-amerikai társa­dalmi rendszereket. Tisztító vihar­ként száguldott végig a földrészen. Megtört a yankee-imperializmus uralmának első láncszeme. Az el­nyomottak millióinak szívében fel­ébresztette a szabadságvágyat. La­tin-Amerikában nagy visszhangja volt annak, hogy a kubai antllmpe­rialista forradalom szocialista for­radalommá fejlődött. Rávilágított a népi harci mozgalom, a forradal­mi küzdelem jellegére, és más hely­B zetet teremtett. Kibontakozott a szocializmusért folyó közvetlen harc, ugyanakkor az elnyomó rend­szerek államapparátusa is megmoz­dult, egymást követték a katonai AZ ÚJ SZÓ SZÁMÁRA IRTA: JÓSÉ MANUEL FORTUN Y puccsok. A latin-amerikai országok uralkodó osztályai szemfényvesztő üzelmekkel próbálták palástolni a nyers igazságot: a reakció retteg, hogy a többi latin-amerikai nép is követni fogja a forradalmi Kuba példáját. kubai forradalom győzelmét p^^g követő években az ipari M •rt M munkások, a mezőgazdasági É^^jj dolgozók, a parasztok, a ^^^^^ haladó értelmiségiek, a kö­zéprétegek és a nemzeti burzsoázia józanul gondolkodó része határo­zottan politikai tartalmat adott har­cának, s a forradalmi mozgalmak­ban minőségi változások történtek. Egyes országokban a küzdelem már fegyveres felkeléssé fejlődött, így történt Venezuelában, ahol a kommunista párt a többi forradal­mi erővel együtt hősiesen harcol azért, hogy a köztársaság imperia­lista kizsákmányolástól mentes szabad ország legyen, a venezuelai nép demokráciában éljen, s emel­je életszínvonalát. • Ugyanez történik Guatemalá­ban is, ahol Izabal és Zapaca parti­zánjai más ellenálló csoportokkal együtt egységes vezetés alatt har­col a katonai önkényuralom és az észak-amerikai védnökök politikája ellen. Kolumbiában Marquetalia, El Pato, Rio Choquitito és más hely­ségek parasztjai felkeltek és vissza­verték a liberális-konzervativ kor­mány katonáit. • Brazíliában a megerősödött nemzeti és forradalmi mozgalom miatt tört ki a katonai puccs, mely az Egyesült Államok sugalmazására megdöntötte Goulart elnök kormá­nyát. Am a Sao Paulóban rendezett első választásokon a katonai dlk'< tatúra már elszenvedte első vere­ségét, s a demokratikus ellenzék előretör. • Argentínában a magas létfenn­tartási költségek, az önkény, az el­nyomás ellen, a béremelésért vívott munkásküzdelem nagy politikai győzelmeket eredményezett, amit nem utolsósorban a peronisták vá­lasztási sikerei is bizonyítanak. • Itt van Chile és Bolívia pél­dája. Igaz, hogy Chilében a FRAP, vagyis a népi erők koalíciója, amely a szocialista Salvador Ailendét tá­mogatta, vereséget szenvedett az elnökválasztáson s Eduardo Frei kereszténydemokrata jelölt győzött, ám az is igaz, hogy a demokratikus erők nagy haladást értek el: egy­millió szavazatot nyertek a válasz­tásokon. Frei győzelme is a balra tolódást bizonyítja, mert világos, hogy a kereszténydemokrata vezér demokratikus reformlgéretei vonzott ták a tömegeket. • A Paz Estenssoro uralmát megdöntő bolíviai katonai puccs sem jelent visszaesést. A munkás­osztály a bányászok vezetésével tá­madásba lendült az észak-amerikai monopóliumok befolyása és Estens­soro elnyomó politikája ellen. A bo­líviai nép erőteljesen tovább küzd a demokrácia visszaállításáért és a nemzeti felszabadulás program­jáért. • Panamában, Dominikában, Pe­ruban, Paraguayban, Salvadorban, Ecuadorban, Costa Ricában forra­dalmasodnak a tömegek. A töme­gek a kommunista pártok vezetésé­vel, a munkásosztállyal és az ifjú­sággal az élen szembeszállnak az oligarchikus kormányok és az észak-amerikai imperializmus ural­mával. A küzdelem minden ország­ban felveti a gazdasági és politikai reformokat, a közvetlenül elérendő forradalmi célokat, például azt a követelést, hogy a föld legyen azo­ké, akik megművelik. Ugyanakkor programra tűzi az antiimperialista forradalmak megvalósítását és szo­cialista forradalommá fejlesztését is. E célkitűzések jegyében ünnep­lik az öntudatosodott latin-amerikai munkások május elsejét — a dol­gozók nemzetközi ünnepét. ö </> o e o .c CH 'O m "O C J3 O N l/O o Q_ o -u c o £ A kávét a Közép-Kele­ten is szeretik. Isz­szák a presszókávét, a török kávét, isszák inti­men és isszák társaságban. Ha egyedül issza az em­ber, akkor rendszerint el­gondolkozik valamin. Igy történt velem is, és kávéz­gatás közben éppen a ká­véra gondoltam. Van Izraelben egy kisvá­ros, bibliai időkből fenn­maradt ősi település: Cfat (Safadj. Hegyre épült, ter­mészeti kincsei nincsenek, lakói az idegenforgalomból élnek. A városfejlesztés keretében iparműveket szándokoznak odatelepíte­ni, olyanokat, amelyek korlátozott lehetőségek mellett is működhetnek. Az egyik odatelepített gyáť, az ELIT a kiváló aromájú Nessz porkávét gyártja. Laphírek szerint a gyár vezetősége elége­detlen a helyzettel: elhatá­rozta hogy 24 munkást el­bocsát. Tíznek már fel is mondott. A való helyzet az, hogy a gyár tulajdono­sa 1959 óta minden egyes Dan Jehuda jeruzsálemi tudósítása d (iává dtátycí dolgozón évente 34 285 iz­raeli fontot keresett (egy izraeli font a dollár egy­harmadával egyenlő). Könnyű kiszámítani, hogy a 70 munkást foglalkozta­tó gyár tulajdonosa éven­te több mint kétmillió font hasznot húz, ugyan­akkor egy dolgozóra mind­össze hatezer fontot költ. Tehát szembetűnő az aránytalanság a haszon és a munkabér között. A városi munkabizottság két tagla levélben fordult a DAVAR szakszervezeti laphoz. „A gyár teljes gőz­zel dolgozik, kihasználja teljes kapacitását, ezért a munkások elbocsátása többletmunkát jelentene a többieknek. A gyár amúgy is nagy nyereséget zsebel be, tehát semmi ok arra, hogy teljesen kihasznált termelőképessége mellett a munkások létszámának csökkentésével tovább jo­kozzák a profitot." A kis gyár nagy nyere­sége kitudódott. Szapir pénzügyminiszter a parla­ment pénzügyi bizottságá­ban kijelentette: „Nemegy­szer kértem a gyár veze­zetőségét, hogy szállítsa le a porkávé árát, de hiába. A jövő héten ismét hozzá­fordulok, és a kávé árá­nak drasztikus csökkentését fogom követelni." Más a véleménye a gyár­tulajdonosnak, aki a MAARIV című lapnak így nyilatkozott: „Az államnak örülnie kellene, hogy a gyár haszonnal dolgozik, s nincs joga árleszállítást követelni." A gyár tehát nem tervez árleszállítást, ehelyett új, kisebb csomagolásban, s drágábban hozza forgalom^ ba a porkávét. A hatósá­gok új gyár létesítésével, tehát a „szabad verseny árszabályozójával" akarják letörni az árakat. Lesz is új gyár, ám vezetője már eleve kijelentette, hogy csak a kávé minősége te­kintetében akar versengeni a meglevő gyárral, az ára­kat ő sem hajlandó leszál­lítani. A porkávé ára tehát emelkedett, a gyár haszna nagyobb lett, s ezt keve­sebb munkás foglalkozta­tásával skarják fokozni. Az új gyár nem akar kon­kurrens lenni, de szívesen él a haszonlehetőségekkel. A szabad verseny tehát nem tölti be árszabályozói szerepét. Azt mondják, hogy egy csepp tengervízben meg­található az óceánok vizé­nek minden tulajdonsága. Lehet, de az is bizonyos, hogy a kapitalista rend­szer számtalan visszássá­ga, a tőke és a munka kibékíthetetlen ellentéte egy csésze kávé hátterében ls megmutatkozik. ÜJ SZÓ 4 * 1965. MÁJUS

Next

/
Oldalképek
Tartalom