Új Szó, 1965. május (18. évfolyam, 119-149.szám)

1965-05-01 / 119. szám, szombat

Húsz esztendő távlatából VALAHOL a távoli északon, írja egyik könyvében Hendrik van Loon, a holland származású neves műtörténész, van egy hatalmas szikla. Erre a sziklára u monda szerint, hogy csőrét kiélesítse, minden száz évben leszáll egy kis madár. Amikor azt a sziklát csőrével a madárka elkoptatja, akkor múlik el az örökkévalóságnak egy pillanata. így tehát húsz év az idő végtelen tengerében valóban apró, szinte láthatatlan cseppnek tűnik, s talán ezért is látszik könnyű feladatnak annak az útnak a felmérése, melyet hazánk képzőművészete az elmúlt két évtized alatt megtett. Ám Einstein óta minden relatív, s húsz év a művészetek történetében valójában roppant nagy Idő, amit századunk ifjúsága bizonyít a legjobban. Hiszen 1900-tól 1920-ig, Munchból kiindulva a modern művészet irányai Cézannen, a fauvesek mozgalmán, Picasso és Branque kubizmusán, az expreszszionizmuson át Chlrlcóig és Róbert Delaunay absztraktlzmusáig jutottak el. És bizony hazánk képzőművészetének fejlődése is az elmúlt két évtized alatt — a felszabadulástól napjainkig — eseményekben és drámai fordulatokban egy igen gazdag, s gazdagságában ugyanakkor roppant bonyolult korszak, melynek felmérése sokkal nehezebb feladatot jelent, mint a két háború közti időszak, a hazai — a munkásosztály harcával szolidáris és harcos antifasiszta avantgardista művészet hőskorának értékelése. Az 1945-ben megkezdett utat ugyanis nemcsak a nemzetközi fasizmus világméretű veresége és hazánk népeinek újonnan viszszanyert szabadsága határozta meg, hanem az ország dolgozóinak a szebb jövőért vívott harca is befolyásolta, ami viszont törvényszerű jelenség volt, mivel ennek a harcnak hatása nemcsak a politikai küzdő porondon és nemzetgazdaságunkban, hanem kulturális életünk minden vonatkozásában is megnyilvánult. A csehszlovákiai képzőművészet negyvenötben újabb és újabb témákkal gazdagodott. A hazai ellenállási mozgalom harcosai, a mártírok, a hősök, a Keletről jövő felszabadítók, a vörös csillag oroszlánszívű lovagjai, rettenthetetlen csehszlovák bajtársaik, majd későbben az elpusztított ország útjait, hidait és gyárait újra teremtő országépítők, áldozatos munkájukkal példamutató pártfunkcionáriusok inspirálták alkotó munkájukban képzőművészeinket. Ezt az időszakot mondhatnók hazánk ovidiusi aranykorszakának, amikor az öröm és a hála őszinte érzései ideig-óráig szinte egyesítették képzőművészeink törekvéseit. Jól tudjuk azonban, hogy ezek az idillek a szocialista társadalmon kívül, de még benne magában sem lehetnek tartósak. S nem is voltak. Csupán a munkásasztály Győzelmes Februárja rakta le hazánkban alapjait egy ilyen eljövendő, az ellentmondások egységén felépülő közösségnek, megteremtve a szocializmusba, majd a kommunizmusba vezető út lehetőségeit. De egyben megváltoztatta a művészetek társadalmi funkcióját, küldetését is! Igyekezett az alkotóművészeket mindennapi gondjaiktól mentesíteni, megszabadította a festőt, szobrászt arc nélküli megrendelőitől, de ugyanakkor kitárta előttük a művészi fejlődés és érvényesülés aranykapuját is. Hogy azonban a legjobb szándékok és elképzelések szürke és könynyen eltorzuló, sőt nemegyszer káros elméletekké válhatnak, azt a Győzelmes Februárt követő tíz esztendő sajnos igen drasztikus módon bizonyította. Igaz, egyelőre, mind a fővárosban, mind pedig vidéken, gomba módra szaporodnak az új tárlattermek, létrejönnek az ellenőrizhetetlen alkotószabad3ágok, új művészetkedvelő, istápoló közönség özönli el a kiállításokat és az állami inézmények új, bőkezű mecénásokként jelentkeznek. AZ Oj HELYZET azonban új követelményedet hozott létre, az új mecénás újmódi művészetet és újmódi esztétikát követelt az alkotó művészektől és a teoreikusoktól. A szocialista realizmus volt ez az új követelmény, amely lényegében akkor is helyes volt ós most is az, csakhogy abban az időben a fogalmak még távolról sem voltak annyira tisztázva, mint napjainkban. És bizony nemegyszer megtörtént, hogy az irányító szervek a szocialista realizmus jelszavát ugyan gépiesen ismételgették, s közben maguk sem tudták, hogy mit is akarnak tulajdonképpen szerény, de konok szolgáiktól. Kultúrpolitikusaink közül sokan nem akarták és nem is tudták figyelembe venni, hogy negyvenöt májusában, amikor festőink, szobrászaink és grafikusaink ceruzát és ecsetet, meg vésőt ragadtak kezükbe, egy nagyon komoly, nemzetközi viszonylatban is jelentős avantgardista művészet vert nálunk mélyen gyökeret, és ennek virágzó hagyományaira támaszkodhattak. F. Kupka, 0. Kubín, J. Štyrsky, E. Fiala, V. Tittelbach, Jan Zrzavý, Josef Capek, Fr. Tichý, Ottó Gutfreund, M. Galanda, L. Fulla, Weiner Imre és Lőrincz Gyula, hogy csak néhány nevet említsek, már a háború előtt az európai modern művészet élcsapatához tartoztak, és sokan közülük, akik a háborút átvészelték, nem voltak hajlandók művészi crédőjukat oly könnyen feladni. Sem ők, sem pedig az őket példaképnek tekintő és hozzájuk felnőtt fiatalabb nemzedék. Már csak azért sem, mivel az új követelmény ultimátumszerűén lett előterjesztve, s előterjesztőik oktalanul elítélve a XX. század hazat modern képzőművészet haladó hagyományait, a XIX. század realistáit, a Máneseket, Chitussit és főleg a kevésbé értékes, de hatá sosan dekoratív és a cseh történelem egyes jelenségeit túlzottan hangsúlyozó Brožíkot tették meg példaképnek. Elkövették azt, amiért a nagy családi krónikák világhírű íróit, Turgenyevet vagy Roger Martin du Gard-ot minden ellenvetés nélkül ők maguk is elítélték volna, vagyis a fiúkról — kihagyva az apákat — egyenesen a nagyapákra kapcsoltak. Ám az is igaz, hogy ez az áramlat nem volt tipikusan csehszlovák jelenség, mivel az egész szocialista táborban, legalábbis átmenetileg, hasonló szellem lett úrrá, s a döntés, az ítéletmondás jogát hivatalosan sokszor olyan személyek vindikálták maguknak, akik még a képzőművészet alapvető törvényeit sem ismerték, s mégis „egyházi átok" alá helyezték és elvetették az európai művészetnek Courbet után következő minden irányzatát. S egyben mint az új mecénás teljhatalmú megbízottjai, nemegyszer hatalmi szóval szereztek érvényt ferde elképzeléseiknek. Mindennek természetesen meglehetősen komoly következményei lettek. Sok művészünk elkeseredetten s gvakran kegyvesztetten vonult vissza piűterme magányába, többen marcangoló harcot vívtak önmagukkal és a társadalmi fejlődést őszintén szolgálni igyekezve, testalkatuktól idegen érzések és látomások kifejezésére törekedtek, s belső meghasonlással viselték a nem rájuk szabott gúnyát. AKADTAK konjunktúra-lovagok is, akik lélektelenül, lakáj módra, megkövetelt módon gyártották a megkövetelt témákhoz a kéjeket, szobrokat. Itt azonban szó sem lehetett, s nem is volt a szocialista realizmusról, sem a művészetről, mint olyanról. Durva, naturalista giccsek születtek ... És csakis ebben a légkörben kerülhetett sor az olyan anomáliákra is, amikor nemzeti és érdemes művészekké, államdíjasokká avattak olyan festőket vagy szobrászokat, akik hazánk legválságosabb napjaiban más zászlók alatt, a barikád túlsó oldalán álltak, s ugyanakkor a harcos kommunista avantgardista művészek a mellőzés sorsára jutottak. Meg kell azonban mondani, hogy minden hibája ellenére, ennek a kornak is megvoltak a maga kiváló eredményei, jóllehet távolról sem voltak arányban a hazai művészgárda tehetségével. E korszak hősei kétségtelenül a grafikusok voltak, s köztük az első helyeket a szlovákiaiak, V. Hložník, O. Dubay, Szabó Gy., a csehek közül pedig C. Bouda, K. Svalinský és mások foglalták el. Őket követték a szobrászok, J. Kôstka, J. Kodét, J. Kulich és VI. Kompanek, valamint J. Wielgus ... Érdekes, hogy a festők bár mennyiségben nem maradtak le, ebben az időszakban nemigen tudtak jelentősebb, maradandó értékű alkotásokkal fellépni. Fordulatot, mégpedig alapvetőt, az SZKP XX. és XXII., de főleg a CSKP XII. kongreszszusa jelentett. Ekkor kezdődött hazánk képzőművészete felemelkedésének, gazdagodásának korszaka, amely talán kevésbé látszik hősiesnek és látványosnak, mint az előbbi, de mégis sokoldalúbb, színesebb, értékesebb és előremutatóbb. AZ ÜJ KORSZELLEM már 1959 őszén, az országos, a prágai vár lovardájában megrendezett IV. Csehszlovák Képzőművészeti Kiállításon is megmutatkozott. Az eddigi „vonalas" festők és szobrászok alkotásai mellett megjelentek a fiatalok művei, s felsorakoztak az eddigi remeték és száműzöttek is. Visszatért a hivatalos tárlattermekbe J. Bauch, K. Cerný, hosszú hallgatás után színre lépett Lőrincz Gy., J. Gruss és E. Néván, Reiner M. a szobrász és sokan mások. Itt ugyan még hiányoljuk Pravoslav Kotík, Welner-Krár Imre alkotásalt, hogy csupán őket említsük a sok közül, de a következő tárlatokon már az ő neveikkel is találkozunk. Színesek, értékesek a különböző alkotócsoportok kiállításai, ahol egyre újabb és újabb nevekkel kell megismerkednünk. A paletták színei egyre lángolóbbak, a témák mind jobban gazdagodnak, úgyhogy a tárlatlátogatónak önkéntelenül is a goethei mondás jut eszébe: „Minden elmélet szürke, baGergely Vera: TEREZINI GYEREKEK (Barsi Imre felv.) Josef Liesler: A kék bacsó álma az aranyfácánról rátom, csupán az élet aranyfája zöld..." A nyugati nagy reprezentatív kiállításokon pedig, ha lassan is, de kezdik felfedezni a csehszlovák képzőművészet jelenlétét, esetleg hiányolni távolmaradását. És festőinket, grafikusainkat Párizsba, Mexikóba, Velencébe és Stockholmba hívják ... ÖREGEK ÉS FIATALOK egyaránt az európai és a hazai modern művészet hagyományaira esküsznek, s minden jel arra mutat, hogy ez a folyamat csupán gazdagítja a szocialista realista művészetet, annak elméletét, még akkor is, ha Roger Garaudy párttalan realizmusának bizonyos tételeivel százszázalékig nem is érthetünk egyet. És egyre nő, terebélyesedik a gárda. Az öregek mellett új nevek és alkotások tömegével Ismerkedünk meg, s nem ls kétséges, hogy jó néhány nevet mind az idősebbek, mind pedig a fiatalok közül meg kell jegyeznünk. J. Brož, K. Cerný, A. Fišárek, L. Fulla, J. Gruss, St. Ježek, J. Liesler, J. Pauer, K. Sonček, VI. Sychra, M. Axman, Mary Duraso'vá, K. Hladík, J. Kulik, VI. Kompánek, Tóth P., Gergely Vera, R. Krivoš, Lebiš J., A. Paderlík, Jarmila Pavllčková és még sokan mások ís megérdemlik, hogy nevükre felfigyeljünk. A kifejezési mód, a hang többé már nem uniformizált valami, hanem egyénenként változó, s a múltból kiindulva valamennyi művészünk a jövőbe nézve keresi az újat. Főleg a fiatalok, akik nem egy esetben most fedezik fel újként a régit, s a már klasszikussá vált avantgarda fegyvereivel akarják bevenni a halhatatlanság fellegvárát. így jutnak el a szürrealizmushoz, valamint az absztrakt művészet különböző válfajaihoz, ami mindaddig nem is baj, amíg kísérletezésekről van szó, s nem pedig egy ellenséges, bomlasztó ideológia tudatos és tervszerű terjesztéséről... Bátran állíthatjuk, hogy ez az új alkotókorszak, amely pártunk és népünk teljes támogatását élvezi, egy pillanatig sem fordít hátat a társadalmi problémáknak. Még akkor sem, amikor az őszinte megnyilatkozás sokszor a művész egyéni gondjainak ad hangot. S hogy a művészi alkotások közvetlensége, de ugyanakkor a legszigorúbb követelményeknek is megfelelő színvonala menynyire hat az igazi műértő és művészetszerető közönségre, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az egyre többen jelentkező magánvásárlók sorakozója. HÜSZ ÉV TÁVLATÁBÓL nézve a dolgokat és fejlődésüket, kötelességemnek tartottam őszintén feltárni a múlt hibáit, már csak azért is, mivel az elmúlt húsz esztendő felmérésének lezártával egy igen fontos határkőhöz érkeztünk. Egy olyan határkőhöz, amely a jövőbe mutatva, megköveteli képzőművészeinktől azt, hogy alkotásaikkal az atomkorszak, a radarok, a kibernetikus gépek, a monokristályok és kvantumgenerátorok korszaka emberének lelkületét, az ő problémáit, és a kommunizmus felé tartó szocialista társadalom életét fejezzék ki, mégpedig adekvát módonl BARSI IMRE VOZÁRI DEZSŐ: AZ ÉVSZÁZAD FIÁHOZ E század fia vagy, büszke, merész, benned tán égig ér az emberész, a végtelenbe nyúlik két kezed, műcsillagod űzöd és fékezed, s a költő méltán zeng ódát neked, magasztalva híres nagy tettedet; a józan kartárs is megrészegül, ha ennyi dísz jut osztályrészéül, ha minden földrész újra és megint ámulattal csak őrá tekint. Jó napra est és újra reggelek gyűrt kórágyán felnyög a rákbeteg, nincs terve már, nincs vágya sem, hiszen útja csak egy, s a semmibe viszen; rajta se sugarak, se gyógylevek, se vigaszok már nem segítenek. Egyre csak bámulom és fájlalom, hogy nincs más társa, mint a fájdalom, a fájdalom — csak az kíséri el, míg ráterül a fekete lepel. E század fia vagy, loholj, kutass, építs mentsvárat, új utat m-jtass, zúgó rakétád már célbatalált, most bírd le hát a néma rákhalált, és magadat, midőn megtetted ezt, erősnek, nagynak és bölcsnek nevezd, magad még jobb hősnek nevezheted, ha a csaták csatáját megnyered; úgy kívánd új győzelmedet, miként ételt, italt, asszonyt és oxigént. ŠTEFAN ŽÁRY: NEM TANKOT, HANEM ORGONAVIRÁGOT Nem tankot, rontás hatalmát, nem szétpattogó töltényesőt, de májusfát, május dalát, de mérőólmot s vízszintezőt és horgászt... ügyes pisztránglesőt és gyárat... roppant toronyerdőt, aranysugarak csengését és bölcsők hullámverését! Nem vázat, romot, cserepet, azt nézze az archeológus, de házat, békét, gyereket - sosem irtod már, vén morózus moloch I - és ércet gazdagon, és tárt ablakú napos szobát, terített fehér asztalon kenyeret, bort és orgonát! (Részlet) SÍPOS GYŐZŐ fordítása EDUARDASZ MEZSELAJTISZ: HOLNAPUNK HORIZONTJAI Elnézem a városok tiszta arcát, és a görbéket, ahogy szerte törnek, mint szalagokon a kardiogrammák, már számtalanadszor számolom őket. Milyen élesen simul a kontúr az elnyúló kék horizontra: Daruk háztetők falóriások, ismét háztetők mindegyre árkok, s miként Kaukázusból a gerincek — a kinőtt új gyárak az égre intenek. És süvöltve kitört s magasabb lett a gyárkéménynél is az építő test. a mi szívünk szaggatott görbéit nem gyönge papír-szalagra vési de kilendül a földtől az égig eleven s hatalmas lüktetése. A mi zaklatott szívünk, hogy mint ver, nem a kardiogrammák mérik felmérjük építményeinkkel. Árkok háztetők falak az égig. Vérünk magasan gyárkéményt épít, az alaphoz megássa a gödröt, a föld búvó erén fut végig. ' s magasra iramló háztetőt föd. A holnapunk horizontjai - kékek, melyekre konok hittel vonalazzuk a városokat jelölő görbéket. Mind. Ez a mi igaz kardiogrammánk. BOLQNi SÁNDOR fordítása. ÜT SZÖ 12 * 1985. MÁJUS t