Új Szó, 1965. április (18. évfolyam, 90-118.szám)

1965-04-03 / 92. szám, szombat

Ä

portás szigorúan, elutasítóan rázta fejét, nincs tudomása semmiféle rendelésről, minden szoba foglalt. De aztán meg jegyezte, talán akad hely a munkásszálláson, próbáljon elmenni a tizenkettes blokkba, és beszélni a vezetővel. Az étterem közel van, ebben az épületben, csak egy emelettel feljebb, igen, telefonálni is lehet, szívesen felhívja a számot és átkapcsolja az étterembe. A vacsora nem sokat ért, igaz, már tíz óra elmúlt. Az étterem átalakult borozóvá. A portás hiába hívta az otttani számot, nem kapott kapcsolást. Beüzent a pincérrel, hogy sajnálja, nem sikerült... Valamelyik szomszédos helyiségben szólt a zene, négy férfit is el kellett utasítani, akik táncra kérték. Micsoda ötlet, gondolta, láthatják rajtam, mindenkinek látnia kell, hogy szolgálati úton vagyok, kopott útikosztümben, vastag gumitalpas sportcipőben, nincs hol lehajtsam a fejem, — pedig nehéz a gondtól, hogyan pihenjem ki magam, hogy reggel folytathassam az utat, elcsípjem az első autóbuszt, és idejében megérkezzem a gyárba, melyről írni szeretnék. Ezek meg azt akarják, hogy táncolni menjek. A városban nyilván nincs elég asszony, vagy lány, akinek ilyenkor kedve volna táncolni. Egészen új város, és az egyetlen szálló, amelyben nem akadt számára hely, egybe., művelődési ház is, ott rendeznek mindent, amit csak lehet és kell, erről tanúskodtak a folyosókon kifüggesztett plakátok és hirdetések. Fizetett, kiment az étteremből és a jelzett irányban elindult a munkásszálló felé, amely ott van valahol az új, nagy postaépület mögött. Alig ment át a tér túlsó oldalára, megdördült a menny és eleredt az eső. A villám valahol belecsaphatott a transzformátorokba, mert egyszerre kialudtak az utcai lámpák és az ablakokban is a fények, közel és távol kihunyt minden világosság, egy csapásra igazi éjfél lett. A városka teljes sötétségbe merült. Az aszfaltos utcákról a sötétben egy parkba került, a villám fényénél virágba borult fiatal fákat pillantott meg az út mentén. Ogy találta, a fák sem félnek a villámlástól, gonoszabbnak találják a vak mennydörgést, amikor semmit sem látni, csak döng az ég, mint a föld alatti barlangok végtelen járatai, csak bolyongsz bennük és nem találod a kiutat. Mihez kezdjen? Paskolta az eső, sehol senki, akihez segítségért fordulhatna, nincs is rá remény, hogy kimerészkedjen valaki ebbe az ítéletidőbe, megmutassa a helyes utat a tizenkettes blokkhoz. Mihez kezdjen? Sötét az éjszaka, tombol a zivatar, szakad az eső. Talán intő jelet kellene látnia benne? T

ilán a gyerekek odahaza nem találták meg a cédulát, melyre felírta, hogy este nézzék meg jól, elzárták-e a gázt, ne nyissák kl a konyhában a boylert, ne tegyenek ... Talán büntetés ez, amiért oly könnyelműen, sőt szinte lelkesen jelentkezett, hogy szívesen elmegy azok helyett, akiknek már nem akaródzik kiszállni az életbe. Talán elvesztették a lakáskulcsot, vagy nem zárták be a lakást, vagy talán ... ezeregy talán bukkant fel, s nem volt már más, csak aggódó anya, Igen, büntetés ez, amiért hátat fordított Igazi kötelességeinek. Már sok ház mellett haladt el, nagyon elfáradt. Arcán végigcsurgott az esővíz, álláról lecsöpögött kigombolt blúza alá, de hideg nem volt, nem bánta. Ojabb villám fényénél egy ház előtt egy párocskát vett észre. Padon ültek a bejárat melletti kis fedett teraszon. A fiú meg a lány felugrott, elébe sietett. Kitalálták, hogy eltévedt, nem idevalósi, elárulták bizonytalan léptei, meg a bőröndjei is, amei" arról tanúsMarczell György: Májusi fér.yek kodott, hogy nem kóborol céltalanul, kedvtelésből. Jól körülnézett, hol ls van, aztán elindult a ház felé, hogy minél közelebb legyen az ablakokhoz. Mit akarnak tőle? Talán összebe széltek a portással? Itt lesnek rá? Homlokát kiverte a veríték, megint teljes volt a sötétség. Aggódva lépett be a házba, még mindig nem hitte, amit a fiú, meg a lány mondott. Pedig ez volt a tizenkettes blokk, a gondnok is igazolta, bár most már neki sem hittt. Elvégre ő is a portás cinkosa lehet. Olyan volt, mint a betegség. Mint a méreg, áradt el benne a félelem, bizalmatlansággá vált és áthatotta minHANA PONICKA JÖNNI, MENNI den porcikáját; lábujjhegyen követte a gondnokot, aki bevezette egy szobába, ahol üresen meredt egy ágy. Dünnyögve odasúgta, legyen csendben, mert a szoba lakói már alusznak, nagyon korán járnak munkába. Hozzátette, különös szerencséje van, mert az egyik lány három napra elutazott, csak ennek köszönheti, hogy szabad az egyik ágy. Álljon fel a székre, úgy másszon föl, de minél csendesebben. És reggel? Rendben van, fél hétkor biztosan felkeltik. Nem vetkőzött le, csak a kabátját akasztotta egy szék karjára, cipője csupa víz volt, összegyűrt újságpapirossal tömte ki, hogy gyorsabban megszáradjon. Aztán levette a szoknyáját, de a szvetterét nem, úgy mászott fel az ágyra. Aludni úgysem fog, legalább pár órát pihen. Ébren hallgatta szobatársnői nyugodt. egyenletes légzését. Az egyik az alatta levő ágyon aludt, a másik egyszerű, nem emeletes ágyon, a szoba túlsó oldalán. Odakint még mindig mennydörgött. A szobában ébresztőóra morzsolta ketyegve a perceket. Semmit sem látott. Szerette volna kinyitni az ablakot, de nem merte. Keskeny, kemény volt a vánkos, az ember feje valósággal megfájdult tőle. Kemény volt az egész ágy ls. Paplan helyett csak lepedők közé fogott két takaró volt, nehéz pokrócok, valósággal fojtogatták, meleget mégsem adtak. Keze még mindig maszatos volt, de nem mosta meg azóta, hogy leszállt a vonatról, a szálloda mosdójában sárgás, piszkos volt a víz, kezét is utálta megmosni benne. Tulajdonképen hol van? Senkit sem Ismer ebben a városban, amely az állomástól egész a hegy aljáig, ahol véget ér csupa vadonatúj ház, csupa fiatal fácska és park, csupa aszfalt, s ha mennydörög s nem csap villám a transzformátorokba, csupa neonfény. Nyilván nincs sem templom, sem régi városháza, ősrégi hársfája, vagy más hagyománya, — mégis megvan a maga színe-szaga; hasonlít ahhoz az Ingerlő illathoz, ami megüti az ember orrát, ha a színpadon fülmegy a függöny. Nem álmodja az egészet? Létezik egyáltalán ez a város, amelyből csak itt-ott látott valamit, egy-egy villám fényénél? H

ol van? Ki alszik velem? Biztonság okáért a vánkos alá dugta pénztárcáját és noteszát. Még mindig kísértett benne a bizalmatlanság. A legkisebb zajra felült, hallgatózott. „Nem fogok aludni, nem fogok aludni", ismételgette magában, míg el nem aludt. Vízcsobogás zajára ébredt A tükör alatt egy lány meztelen hátát, rövidre nyírt sűrű, kócos sötét haját pillantotta meg. A szoba közepén álló asztalra műanyagabroszt terítettek. Rajta három csésze, kenyér, tányéron vaj és kis üveg lekvár állt. Ki a harmadik, hol a harmadik? Az övével együtt három ágy volt csak, a reggelit két személynek kellett volna készíteni, nem háromnak. Hisz nem ismerik, nem tudnak róla. Félig lehunyt szemmel, fürkészve nézett körül, nem árulta el, hogy már felébredt. A két ágyat alatta már megigazították. A szobában kávé, meg a vilanyfőzőre loccsant kifutott te] szaga ''irjengett. Az ágy fölött, amelyen feküdt, beeretezett oklevelet pillantott meg. \ textilipar példás dolgozója Még inindig félig lehunyt szemmel leselkedett. De a lány hirtelen felegyenesedett, visszafordult, a törülközőért nyúlt s észrevette, hogy már ébren van. Olyan nyíltan nézett, mosolygott rá, hogy elszégyellte magát. Azt várta, hogy felöltözzenek és elmenjenek, majd csak aztán kel fel, mosakszik meg. — Kiabált álmábanl — nevetett a lány. — Fel is akartam kelteni, de nem hagyta, — intett fejével a társnője felé, aki éppen az ablakhoz ment és kinyitotta a belső táblákat. — Aztán abbahagyta. Jobban mondva aztán egy kicsit horkolt. Sőt nagyon is horkolt, mint valami gőzfűrész. — Öh, te, — fordult hátra az ablaktól a másik. Nagyon szép, finom arcú lány volt, álla keskeny, szeme körül gondos ráncok. — Ördögfióka I — mosolygott rá komolyan a barátnőjére, aztán az emeletes ágyhoz ment, felnyújtotta a kezét, bemutatkozott. összeismerkedtek mind a hárman. — Ha nem sértjük meg, tessék, reggelizzen velünk... A büfében ugyanezt kapná, de a mi kávénk mégis jobb, babkávé is van benne. — Nincs szüksége semmire? A szappant ki se csomagolja, mosakodjon a miénkkel. Még tojást is sütünk, jó lesz? Nemsokára sercegett a szalonna, újfajta szag áradt szét a szobában. A szalonna szinte felszisszent, amikor ráöntötték a tojást. Aztán felfutott az ablakredőny, a szoba megtelt napsütéssel. Ä

finom ,arcú lány a külső ablakszárnyakat is kinyitotta. A másik, az ördögfióka, lenyalta a lekváros kanalat és énekelni kezdett. Slágert dúdolt, néhány tánclépéssel megkerülte az asztalt, s közben felborított egy széket. — Csak komédiázik, különben az egyik legjobb munkás a gyárban, de valakinél? mindig vigyáznia kell rá, még nagycin fiatal, — mondta a komolyabb lány, aki legfeljebb egykét évvel lehetett öregebb az ördögfiókánál... Az ördögfióka még pár pillanatig forgott, dalolt, s aztán megjegyezte: — Tessék helyet foglalni. Ö a gondos Márta, én vagyok a bűnös Magdolna, a hajunk színén Is láthatja: az övé természetes dióbarna, az enyém festett vörös... ö, miért visel ilyen hosszú hajat fővárosi létére? Ha akarja, megnyírom, modern frizurát csinálok, értek hozzá, hlgyje el... Sokáig marad nálunk? Férje van? Vagy még lány? — Oh, te, — szólt rá az Idősebb. — Jaj, igazad van, hat óra rég elmúlt, gyorsan, gyorsan! És a cukor? — Nincs. No, persze! Megint! — Elfelejtettem venni. Legalább nem hízunk meg. A cukor hizlal. De a tojás nem. Csak lásson hozzá, ne szégvellje magát! A nevetés is hizlal, igazán! Ahogy evett, minden falat után dúdolt egv-egy ütemet. Kopogtak. Nyílt az" ajtó. — Jó reggelt! Köszönöm, már fönn vagyunk! A gondnokné tüstént el Is ment. — Maga miért nem beszél? — kérdezte az ördögfióka, amikor már kilépett a ház kapuján. — Ugyan, hát szóhoz lut valaki tőled? — szólt rá a barátnője. — Mit mondanék — mondta a vendég. — Először vagyok itt, figvelnem, hallgatnom kell nekem, minden új, minden csodálatba ejt. — Ugye pokolian szép itt nálunk? — mondta még az ördögfióka, azon túl hallgatott. A kis narkban ragyogott a frissen mosott fű, orgona, jázmin Illatozott. A fákról könnyű pára szállt, ködöt leheltek háttérben a hegyek is. Csillogott az aszfalt, az egész várost mintha tisztára mosták volna. Az aszfalt sehol sem púposodott fel, a házakról nem hullt a vakolat, nem mart rozsda az erkélyek rácsába, még a textilgyár kéménvéből szálló füst is tiszta volt, mintha nem is az a füst lenne, amit a városban okádnak a levegőbe a gyárak. A textilgyár előtt vadonatúj autóbuszok várakoztak, mintha egyenesen a gyárból jöttek volna, összesen hét autóbusz volt, elég sűrűn közlekedtek. A város fiatal lakosait hordták több mint hét különböző munkahelyre. Uram isten, elfelejtettem fizetni az éjszakai szállásért, — kapott észbe, amikor már elbúcsúztak egymástól. — Ne törődjön vele, mi majd kifizetjük, ha nincs aprója, ha meg van, hagyja nálunk, majd átadjuk a gondnoknak. Csak egy éjszakára jött? De ha meggondolná, jöjjön el megint. A viszontlátásra, sietnünk kell, ugye ördögfióka? Meg sem várták válaszát, azt sem kérdezték, hova megy. O

lyan volt, mintha száz év múlva lenne, vagy álomba élné át, minden egyszerű volt és magától értetődő, s mégis csodálatos. Ismeretlenek közé jönni, vendégeskedni, aztán elmenni, válaszra sem várva, köszönet, ígéret nélkül. TŰTH TIBOR fordítása A bratislavai Kis Színpad újonnan megalakított drámai együttese — SOMDA „éven — mutatkozott be a közönségnek Alekszandr Szeraflmovics Névnap efmü darabjával. Képünkön a színmű két főszereplője: E. Vašáryová és S. Dančiak. Rendező Peter Mikulík. [J- Herec felvétele.) BERTHA BULCSU (MNK): CITERÁS A

kohó, mint egy óriási macska, két évig dorombolt az életemben. A folyékony vassal nem volt dolgom, azt a kohászok szorították zsilipek közé. Az öntőcsarnokból hozzánk csak a fények jutottak el, a gázok fojtogató Illata és a morajló monoton zúgás. Nekem vagonokkal, kínai érccel, szovjet kokszai, mészkővel, dolomittal és egy óriási szívlapáttal kellett mindennap megbirkóznom. Fönt dolgoztam a bunkersoron. Eleinte csak úgy találomra szerveződtek a brigádok. Nem is szerveződtek, néhány ember lapátot fogott, és fölmászott a vagonokra. Pár hét alatt kialakult a brigád. De hogy a kis Bráder Laci hogyan került közénk, még ma sem tudom. Potyondl, a brigádvezető naponta többször megállt mellette, és rákiáltott: — Apikám, ez nem bölcsőde, itt melózni kell. Szőke gyerek volt, sovány, és a mamáját is Brádernak hívták. Esténként előkaparta az ágy alól a citeráját, és úgy tévelygett a húrok között, mint egy világtalan. Jólelkű gyerek volt, de a lélekkel, sajnos, nem lehet lapátolni. így aztán nem dolgoztunk vele szívesen. Amíg a többiek kidobtak egy vagont, ő csak egy felet. Potyondl minden reggel föltette a drámai kérdést: — Ki akar a Citerással dolgozni? Persze, senki sem akart. Ilyenkor nagy érdeklődéssel a kokszoló kéményére bámultunk, a szkipjáratra, vagy a felhőket mustrálgattuk a Duna felett. A vége veszekedés lett. Potyondl rátukmálta valakire a Citerást, a „valaki" persze egész nap marta. Másnap kezdődött élőiről. A többi brigád hatkor már dolgozott, mi meg a vágányok között osztozkodtunk. Egy hónap múlva Potyondl, ha meglátta Citerást, már ideges volt. A brigád morgott, szltkózodtak. Ctterás kedvetlen lett, félt tőlünk. Valamit tenni kellett. — Nincs vita. Ezután minden reggel sorsot húzunk — mondta Potyondi, és hat gyufaszálat tartott elénk. Aki a fél gyufát húzta, az megkapta Citerást. Valamit javult a helyzet, de a megjegyzések így sem maradtak el. Június elején egymást érték az irányvonatok. A „H" pályaudvaron csillogó hegyek nőttek az ércből. A vágányok között piros felhőt kavart a szél, nyomába szegődött a mozdonyoknak, és végigtáncolt a bunkersoron. Egyik este valóságos tornádó keletkezett, örvényében rozsdaszínű szállópor, finom szemcséjű ércek, a kohó és az erőmű füstje együtt emelkedett. A Duna felett felhőkre ültek, megfestették az ég peremét, és éjszaka szennyes záporban visszahulltak. Másnap a bunker falán megült az érc. Egyszerűen oda.ragadt. A bunker közepén már alig volt, az oldalán meg majdnem a rácsig. — Valaki menjen le! Fel kell csákányozni — mondta Potyondi, és elment az irodába. Lázár Gyula átbújt a rácson, aztán az ércre ereszkedett. Leadtuk a csákányt. Már vagy tíz perce döngette az ércet, amikor megindult alatta. Lassan, alattomos csusszanással, aztán hirtelen fél métert süllyedt a szintje. Pillanatok alatt történt. Lázár annyira megijedt, hogy nem tudott kiáltani. Csak akkor üvöltött fel artlkulátian, kétségbeesett hangon, amikor derékig beszippantotta. A szomszéd vagonban dolgoztam. A kiáltásra összerezzentem, aztán hirtelen kiugrottam a vágányok közé. Tudtam, hogy baj van. Ketten már ott voltak. Ijedten botorkáltak a rácson. Lázár most már egyfolytában üvöltözött: f— Segítsetek! ... Segítség! ... — Eresszétek le a kötelet! — kiáltottam futás közben. Amikor odaértem, akkor láttam, hogy nincs kéznél se kötél, se rúd. — Hol a biztosító kötél? — förmedtem rá az Ijedt fiúkra. — Lent maradt az öltözőben. — Ebből nagy balhé lesz! — mondtam, azután fölkaptam egy lapátot, és lenyújtottam. Csak az élét érte el. Nem tudott megkapaszkodni. Közben újra eresztettek a bunkerből. Lejebb szállt az érc, és Lázár még jobban elmerült. A szeme kidülledt, és elkékült a feje. Ez már nem az ijedtségtől volt, hanem a fájdalomtól. — össze fogja roppantani. Belekerül a mérlegkocsiba, onnan a szkipcsillébe, és vége. Automata kohó, ezt nem lehet megállítani — villant át rajtam a borzalmas gondolat. Valaki elszaladt a kötélért, de arra nem lehetett várni. Cselekedni kellett azonnal, mert Lázár minden pillanatban mélyebbre süllyedt. Az érc a mellénél vöröslött. Az emberek összeszaladtak, a szomszéd brigádból is, de csak toporogtak a sínek között. Ojra megmozdult az érc. Döbbent csend támadt. Valaki megszólalt a hátam mögött. — Én leereszkedem. Citerás bukkant fel. — Hülye, — mondta valaki. De ő nem törődött vele. Villámgyorsan átbújt a rácson, és a sínekbe kapaszkodva, leengedte a testét mint egy kötelet. — Kapaszkodj a lábamba! — kiabált Lázárnak. — A bokámat fogd meg! Amikor Lázár megkapaszkodott, megpróbált húzódzkodni, de nem bírt. — Húzzatok ki bennünket! Gyorsan, mert nem bírom sokáig! Megfogtuk a csuklóját, és húztuk, húztuk. Nem bírtuk. Valaki rendelkezett mögöttem: — Mindegyik kezét hárman fogjátok! — Nem lehet, megszakad — mondtam. — Húzzátok — szólalt meg Citerás, de most már bágyadt hangon. Megpróbáltuk hárman. Hó-rukk! ... Hó-rukk! ... Hórukk! Lázár megmozdult, pár centit emelkedett. Ojra húztuk. — Hó-rukk!... Hó-rukk!... Most már emelkedtek, de Citerásban valami roppant. Lehetett hallani. Elernyedt. — Ez a gyerek megszakadt! — mondtam. — Ki kell őket húzni, akárhogyan — szólalt meg mögöttem újra az előbbi hang. Húztuk. Végre elértük Lázár kezét. Most abba kapaszkodtunk. Citerást a többiek lefektették az útra, olyan volt, mint a rongy. Verejtékes arcára vörös pont tapadt. Elájult. Lázárt melléje fektettük. Hiába borogatták őket hideg vízzel, nem tértek magukhoz. Amikor tanácstalanul letettem a kannákat, szembe találtam magamat Potyondival. — Mi van itt? — Majdnem odavesztek — mondtam és a bunkerre mutattam. — Barmok! Biztosítőöv nélkül mentetek le? — Lent maradt az öltözőben. I ázár felnyitotta a szemét. Néhány pillanat múlva Citerás is eszméletre tért. Ojra leborogattuk őket. Lázár prüszkölt, aztán Bráderhez fordult: — Köszönöm, Citerás ... Bráder elkente a vörös port a szája körül, és mosolyogni próbált. A brigád arcára bíztató vigyorgás telepedett. Leguggoltak a sovány gyerek mellé. tJI SZÖ 10 * 1965. április 3.