Új Szó, 1965. április (18. évfolyam, 90-118.szám)

1965-04-17 / 106. szám, szombat

SZABAD VIQTÄ V. KOBIS KOLUMBIAI RIPORTJA Í ogota központjában, nem éppen tiszta szállodai szobá­ban megszólalt a telefon. — Délben indulunk — mond­ta egy ismerős hang. A hírre már napok óta türelmetlenül vártunk, i több száz négyzetkilométernyi parasztvidék a Keleti­Cordilerrákban fekszik. Tizenötezer paraszt termeszti itt a vi­lág legjobb kávéját. E föld azonban nemcsak erről híres. Az Itteni parasztok már 36 éve megszabadultak a kizsákmányolástól és el­nyomástól, s vidékük szabad terület a sokat szenvedett ameriaki föl-, dön. A nyomort és a ren­dőruralmat megelégelő parasztok 36 évvel ez­előtt a kommunista párt vezetésével kezükbe vetr ték a hatalmat, önkor-: mányzatl szerveket vár lasztottak, s egyenlően felosztották a földeket. A 36 év alatt békésen kávét termesz­tettek, és rendesen fizették adójukat az államkincstárnak. Amikor a negyvenes évek végén a reakció provokációi folytán vér ömlött az országban, s több százezer ember áldozatául esett az önkénynek, Viota volt az ország egyetlen békés és nyugodt pontja. A parasztok önvédelmi osztagai feltartóztat­ták az erőszakoskodó bandákat. A hivatalok nemegyszer el akartak bánni Viotával, de a. fegyveres parasztok minden támadást visszavertek, (jelen­leg is súlyos harcok folynak a kormánycsapatokkal.) A Kolumbiai Kommunista Párt Központi Bizottságának dzsipjén mélyen behatolunk a hegyek közé. Gondoljanak arra, hogy önök most tulaj­donképpen újkori Kolumbuszok — mondja Gilberto Vieira, a párt főtitkára. — Önök előtt még nem járt külföldi Viotában. Már alkonyodott, amikor elértük a kis hegyi települést. Ugyanolyan, mint a többi falu: csiszolatlan kövekből emelt házak, mezítlábas gyerekek az utcákon. — Itt kezdődik Viota. Itt rakják le a jövő Kolumbiájának alapját — Jegyzi meg Vieira. Egy parasztruhás, Jól megtermett férfi fogad minket, össze­ölelkezünk. SZABID EMBEREK KÖZÖTT — Vtctor Merchan, a oiotal pártszervezet titkára — mutat­kozik be nekünk. Ez a mosolygós szemű férfi az a híres Merchan, aki 36 évvel ezelőtt az Itteni pártszervezet élén állott. A kolumbiai lapok elnökként emlegetik. Koromsötétben két órát botorkáltunk a hegyekben, mégsem éreztünk fáradtságot. Csoportunkat az egyik önvédelmi osztag parancsnoka vezette. Fegyvere mindössze egy tőr az oldalán. Minden 200—300 méteren halkan bemondja a Jelszót. Egymás­ba botolva tovább megyünk. — Egyszer a központi bizottságtól előzetes figyelmeztetés nélkül jöttek ki elvtársak — meséli Vietor Merchan. — Nappal volt, s elhatározták, hogy maguk keresnek fel minket. A mi embereink nem Ismerték őket. Késő éjjelig bolyongtak, s a vé­gén ott lyukadtak kl, ahonnan ml elindultunk. Nagyon cso­dálkoztak, hogy lehet ez, hisz minden járókelő útbaigazította őket? Jóízű nevetéssel fogadták a történetet. Valaki rágyújtott s a gyufa fényé egy szikla hatalmas fehér feliratára vetődött: „Rendőrügynök, katona, bandita! Fordulj vissza, amíg nem késő! Elve tnnen nem juthatsz ki!" — Figyelmeztetés az ellenségnek — mutat rá Merchan. — A kőnél tovább úgysem jutnak. VIVA Ei COMMUtiťSMO Előttünk fények lobbantak. Nagy tömeg vett körül minket. Majdnem a karjukon vittek minket egy petróleumlámpával megvilágított tágas szobába. Baráti öle­lések. A nagy zsivalyban ilyen megszólí­tások hallatszottak: „camarada", „tova­riscs". Egy ráncos arcú anyóka, akiről később megtudtuk, hogy hatvanéves korában lépett be a pártba, így üdvözölt minket: — Viva el communismo! (Éljen a kommunizmus!) Sorban éltették a Szovjetuniót, a Francia Kommunista Pártot... Köny­nyes lett az emberek szeme. Antoine kollégámmal együtt meg is feledkeztünk újságírói küldetésünkről, érintetlen maradt a notesz meg a fényképezőgép. Csak most néztünk körül a szobában. Sarkaiban asztalok álltak. Az egyiken a Proletárhang pártlap néhány száma. A fa­lon Lenin és Castro képe. A szoba közepén egy telepes rádió. — Moszkva és Havanna szava minden házba eljut. Reggel Kubát hallgatjuk, este a szovjet rádiót. Órákat töltünk a rádió mellett — magyarázza Vietor Merchan. — Lenin— így mutatkozott be egy szép szál legény. — Ne csodálkozzék rajta, találkozik nálunk Gorkijjal és Litvinovval, |j nem ts szólván arról, hogy minden harmadik újszülött a Jurij vagy a Germán nevet kapja — világosít fel Merchan. Negyven év körül molett, fekete sze­mű, víg kedélyű asszony, mindenki csalt Rosának szólítja. Rosa 1963-ban Moszki vában Járt a nőkongresszuson. öt más szocialista országba ls ellátogatott, s visszatérőben egy hetet Párizsban töltött. — Tetszett Párizs? — kérdezte Antoine. — Szép, de nem minden tetszett, amit láttam ... Megtudtuk, hogy Rosa Dominguez hazatérve lelkesen szá­molt be moszkvai élményeiről, a szovjet nőkről, gyerekekről beszélt. Véletlenül jutott tudomásunkra, hogy Rosa nem tud írni-olvasni, csak most tanulja a betűvetést. Gyerekkora óta dolgozik, 16 gyermeket nevelt fel, két lánya már férjnél van. Másnap ellátogattunk a víotalak otthonaiba, megnéztük a kávéültetvényeket. A kávét banánfák közé ültetik. A parasztok azt mondják, hogy a kávé a banánfa árnyékától kapja utánoz­hatatlan ízét. Mielőtt a kávét forgalomba hoznák, a sok milliárd babszemet egyenként kiválogatják. Ezért a legjobb az egész világon az ő kávéjük. A viotai parasztoknak is vannak problémáik. Nincs elég földjük. A terror és az éhinség idején más vidékekről is so­kan ide menekültek. A pártbízottságban nagy vita folyik arról a Javaslatról, hogy a föld ésszerűbb megművelése céljából szö­vetkezetbe kellene tömöríteni a parasztokat. DÍSZSZEMLE Sohasem feledem el ezt az estét. A pártbizottság épülete előtti téren fel­sorakoztak az önvédelmi osztagok, és díszszemlét rendeztek a vendégek tisz­teletére. Csodálatos parádé volt\ Zenekar helyett a „kocha", egy óriási kürt hangját hallottuk. Ennek szavára 15 ezer viotai fog fegyvert. A lakosságot ezért előre figyelmeztették, hogy a „kocha" a vendégek kedvéért fog szólni. A díszszem­lén fegyvereket sem mutogattak. A párt úgy véli, ha nincs rá szükség, nem kell mutogatni a fegyvereket. — A lényeg nem a fegyver, mert a tömegek szolidaritása tesz minket erőssé — magyarázza Roman Gustaman, egy 14 éves fiú, aki szintén ott menetelt. — Főtitkár elvtárs, az önvédelmi osztagok vezetői bizto­sítják a pártot, hogy készek bármikor visszaverni az ellen­séget — jelentette a díszszemle parancsnoka. Ä parádé után forradalmi indulókat énekeltek vendéglá­tóink. ... Ojra leszállt az éj. Csak reggeltájban jutottunk ágyba. Nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy alig száz kilométerre van Bogota, egy amerikanizált, vérben fürdő és erőszakban tobzódó ország fővárosa. Viota — Amerika egy darabnyi szabad területen a munka­nap után nyugodtan alszik, örel résen állnak. A rossz üt miatt nem tud­tunk tovább menni Dana­buranba, pedig el kellett jutnunk a községbe, mely „teljesen /agy részben eladó", ahogyan az újságban hirdették. Kiszálltunk autónkból, s igye­keztünk lovat vagy szamarat szerezni, hogy megtehessük azt az öt kilométert, amely a köz­ségig még hátra volt. Megáll­tunk egy víztartálynál, hogy le­mossuk az út porát Autónkat falusi szokás szerint gyerekhad vette körül. Néhány felnfitt is odajött, köszönt, és megkérdez­te, ne segítsen-e. A tekintetek reám szegezfidtek, nyilván ál­lami tisztviselőnek néztek. — Nein, dehogy is ... Az eladó falat jöttünk megnézni. nyugtattam meg a szemlátomást zavarban levő parasztokat. — Tessék, ez az a falu, néz­ze meg, uram. Ogy látszik, még egy falu van, melyet megvételre kínál­nak. Megoldódtak a nyelvek. A parasztok elmondták, hogy a faluban 880 ezer denüm föld van (egy denüm egyenlő 919 négyzetméterrel), s nem ls akármilyen Föld. De a helyi földbirtokosnak nem tetszik, a elhatározta, hogy falustul elad­ja a földeket. Azt mondják 680 exer lírát kór érte. — Uram — sxólított meg egy öreg paraszt —, nem veszed meg a földet? >— Nem rossx ajánlat, de sa|­nos nincs pénxem. Újságíró va­EGY FALU ELAD0 AKIKNEK ALLAH VISELI A GONDJÁT gyok, s csak havi ötszáz Urát keresek. A parasztok is a szegénység­re panaszkodnak. A faluban 25 parasztudvar van. Ha a 400 la­kos mindenét eladná, lehet, hogy három — ötezer Urát összehoznák. De hol vegyék a többit? Közben elszívtunk egy cso­mag cigarettát. Beszélgetésünk­be bekapcsolódott egy feles bérlő is, 17 tagú család fe)e. — Ax Idén csak 200 Urányi terményt adtam el. Idősebb fiam elment Adenba, és beállt teher­hordónak ... — Csukurovába mentein — szól közbe a fia. — Húsz na­pig éjjel-nappal dolgoztunk egy szövetkezetben. Kétszáz kilós zsákokat cipeltünk. Lehet-e hfisx napnál tovább bírni? Kerestem 400 Urát, aztán haza)tfttem. — Már fél éve nem láttunk húst — folytatja ax apa. — Van egy báránykánk, de mit érnénk vele., ha le is vágnánk? Ex nem megoldás .... >—Nincs egy váltás fehérne­műnk. Állandóan ugyanazt hordjuk. Kimossuk, megszárít­juk, újra felvesszük mondja a fiú. — A boltban 200—240 kurns­nál (egy Ura egyenlő sxáx ku­russal) olcsóbb szövetet nem kap ax ember. Két éve sehová sem (árok. Ggysxer voltam a varosban, hát nem elköltöttem csekélységekre azt a 400 Urát, amit a fiam keresett kesereg ax apa. — Ha valaki megbetegszik, EliaxUgba vagy Tnndxseliba küldjük — sxól köxbe a falu blráfa. — Tudja hogyan? Ko­porsóba fektetjük a beteget, s vagy 10—15 ember cipeli a vil­lán a legközelebbi fitkereaxte­xődéslg. A mültxor Sorpiyan fa­luban megbetegedett egy em­ber. Tíz paraszt koporsóstul a vállára vette, s úgy vitte a doktorokhoz. Csak így tudták megmenteni a szerencsétlent. — Tudja, mi kell nekünk? — sxólalt meg egy éltesebb pa­rasxt. — Földet akarunk. Egésx évben robotolunk, és csak 400 teneke (egy teneke egyenlő 1225 grammal) gabona a miénk. A felét leadjuk a földbirtokosnak. Hát Igy élünk mi ... Holnap elad|ák a falut, minket meg elűznek a földekről, és Allah gondviselésére bíxnak... FIKRET OTYAM ISrökországi riportja A z afrikai nagyvárosok va­lósággal vonzzák az em­bert. Nem csupán azért, mert színesek, zajosak és érdekesek. Van még egy páratlan előnyük. Biztosítják az Európából ide­tévedt halandó számára a kényelemnek legalább a mini­mumát. S az afrikai ég alatt ez olyan ktnes, amelynek csá­bítását, pontosabban a csábítás­nál való engedést a bocsánatos bűnök kategóriájába lehet szá­mítani. Ezek után érthető, ha azt mondom, hogy az afrikai falut csak elvétve látom. Ment­hetném magam azzal hogy az újságírói, főleg pedtg a hírügy­nökségi munka állandó felleg­gel Accrához köt. De nem te­szem. Az Igazság az, hogy a ghanai vidék, különösen amíg Jobban meg nem ismeri az em­ber, egyhangúnak, mostohának, kopárnak és kietlennek tetszik. Sokáig magam is rabja voltam ennek a tévhitnek. "Egészen ad-, dtg, amíg rá nem szántam ma-, gam egy több napos ghanai vU dékl kirándulásra s NEVENINCS FALUBAN Szeretnék valamit mindjárt az eleién tisztázni. Ghanában jók, sőt helyenként kitűnőek az országutak. Még európai szemmel ts. Gyakran azonban nem az úttól függ, meddig jut el a merész utas, hanem az au­tótól. Tamaléba, Ghana egyik tartományt központjába tartot­tam, amikor a város közelében néhányat köhintett autóm mo­torja, majd békésen leállt. Sze­rencsére éppen egy meglehető­sen korszerű autójavító-műhely közvetlen köztiében. Ha afrikai lennék, ezt feltétlenül földöntú­li erők vagy legalábbis amulet­tem hatásának vélném. Bead­tam hát a kocsit a Javítóba, s fniközSen "dolgoztak rajta, rövi'd Sétára indultam az országút mentén meghúzódó falucska Irányába. Az egész falu tíz­tizenöt kör alakú, elefántfüvei fedett kunyhócskából állt. Még csak neve sem volt. Lagalábbls a szokásos névtáblák nyomát nem leltem. A körkörösen épí­tett kunyhók embermagasságú vályogfalakkal voltak egymás­hoz kapcsolva. Azt mondják, a fal még abból az Időből szár-, mazik, amikor a falvak lakól­nak állandóan védekezniük kel­lett a rabszolgakereskedők mar­talóccl ellen. Minden kunyhó­csoport egy-egy kis vár volt a maga nemében. Ma persze sen­kitől sem kell tartania ennek az észak-gnanai falucskának, de a falak azért csak állnak, s btzonnyal felépítik őket a jö­vendő nemzedékek ts, GYEREKEK Odaérve a kunyhó csoport hoz, belestem a fal hasadé­kán. Fölöttébb békés, szinte Idilli kép tárult elém. A házak­kal körülvett térségeken gye­rekek Játszadoztak. 'Az egyik csoport ádázul rúgta a rongya labdát, a másik pltykézett •—> kavicsokkal —, a harmadik pe­dtg azokat dajkálta, akik még a totyogó korban vannak. Eqytől­egytg anyaszült meztelenek. Nem mintha egyáltalán nem len­ne ruházatuk. Amikor Iskolába mennek vagy vasárnap a köze-. II templomba, szüleik felöltöz­tetik őket. De mtért nyúzzák azt az egy vagy a jobbik esetben két ruhát most, amikor önfeled­ten hancúroznak a helyi „grun­don"? Valahányszor látom, mindig megcsodálom az afrikai gyer­mekek, különösen pedtg a kis­lányok komolyságát. Ugyanúgy cipelik a hátukon kisebbik test­vérüket, mint az anyjuk. Sok­szor több kilométert gyalogol­nak mosdóvízért olyan vidéken, ahol Ivóvíz ts kevés van. Oda­állnak egy vödör víz mellé, és Órákon át mosakszanak. Szap­pan híján gyakran falevéllel vagy gyékénycsutakkal dörzsöl lik magukat. Egészen addig, amíg fénylőén ttmta nem lesz egészséges fekete bőrük. ÍOfl TUDOMÁNYA Egy rakás titkukat elles­tem, mire felftgyeltek fényké­pezőgépem halk kattanásatra. Amint azonban észrevettek, egyik pillanatról a másikra megs^ifit minden komoly és nem komoly Játék. Körülfogtak, és megkezdődött az ostrom. Ki vagyok? Milyen nemzetiségű? Miért olyan betegesen fehér a bőröm színe? S kl tudná hirte­len felsorolni, hogy ezek a kis fekete lurkók ml mindennel tudják ámulatba ejteni az emi berfiát. Hogy könnyítsék hely­zetemen, magam kezdtem kér­dezni. Ámultam az okos, értel­mes válaszokon. Igen, Járnak Iskolába. En a nevem ts le tu­dom írnt. Dicsekszik egy fiú. Szavadon foglak — gondolom magamban, s nyújtom neki a Jegyzetfüzetemet. Némi nyelői Oltögelés, fontolgatás után odai pingálja a nevét. Koftnak hívi fák. A többiek elragadtatva fi­gyelik a kísérletet. Ragyog az arcuk a büszkeségtől. Hiába, a tudás Afrikában is — hatalom. Ennyi tudománnyá' Kofl már. bandavezér. Vannak vagy harmincan, "mire bevonulunk a fal mögé. Az udi varon csirkék futkosnak. Az egyik kunyhó előtt Idősebb fér­fi olajozza hosszú csövű múlt századbeli fllntáját. Most tért haza a bushból, az északi vl-. dékre oly jellemző bozótosból. Ha sikerül elejteni egy majmot, már az ts változatossá teszt a falust ember eléggé egyoldalú étrendjét. Mert a csirkét inkább eladják a tamalél piacon. Vétek lenne megenni, amikor pénzt lehet érte kapni. S a faluban minden rézpennlnek hatványom zott az értéke, hát még az ezüstből vert shillingnek! 'A másik kunyhó előtt Kofl anyja készíti a vacsorát. Órá­kon át tartó, fárasztó munka ez. Először puhára kell főzni a Jamgyökereket, amelynek olyan az alakja, mint egy óriásira nőtt répának. Majd amikor megfőtt, egy erre a célra két szült faedényben méternyi hosszú bunkóval addig kell dö­gönyözni, amíg olyanná nem válik, mint mifelénk a puliszka. Megpróbáltam. Néhány perc múlva belefájdult a derekam és a karom, s felhólyagosodott a tenyerem. 'Azóta sokkal Jobban tisztelem az afrikai nőt, aki na­ponta legalább kétszer készít Ily módon ennivalót, sokszor tíz-tizenöt tagú család részére. Ha még egy kis hal vagy sike­res vadászat után némi hús i s kerül a Jamból dögönyözött fu­fu mellé, elégedett a család ap­raja-nagyfa. klcsfí Irigyeltem azokat, akik most a vályogfalak mögött va-. csorához készülődnek. Boldog emberek: a maguk életét élik. Az úgynevezett civilizáció még éppen csakhogy megérintette őket. Szokásaik évszázadok óta alig változtak valamit, de a fé­lelem és a rettegés, amely egy­kor hatálmában tartotta lelkü­ket, tovatűnt, és soha többé nem tér vissza ... P ••<** FELELEM NELKUt MAJOMPECSENYE ÉS FUFU ^^^^^^^^^^ Estébe hajlott, mire búcsúz- íKjMÍlS98 Sorra belenéznek Rollelflex- kodnl kezdtem. A gyermekek em tükrébe, s ez elég ahhoz, zajos serege elkísért egészen az hogy bizalomteljes viszony ála-. autójavítóig. Hosszan nézeget- k£szOL A FUFD" kuljon kl közöttünk. Meghív-, tem a lenyugvó nap fényében nak, nézzem meg a házukat, fürdő falucska házat felé, S |(Ä szerző felvételei}

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom