Új Szó, 1965. április (18. évfolyam, 90-118.szám)

1965-04-17 / 106. szám, szombat

F

ebruár eleje volt. Kint havazott, fújt a szél. Erőlködik még a tél, nem enged utat a tavaszt hozó napsugárnak A szél, mint fürge legény, jókedvűen csapkodta a havat az ablaküvegre. A fütyülése apró lányslkolyokra emlékeztető meg megújuló játékosság ... Az öreg Tamás a konyhai sezlonon ülve le hajtotta elnehezült fejét, kezét két térde közé lógatta, s hunyorgott bozontos szemöldöke alatt a hófehér csempevllág szemetvakltó ragyogásában. Olyakor a nyári égboltot idéző halványkék konyhabútorra pillantott. Egy év óta ez az ő világa, ez a fehér ragyogás, meg a halványkék sóhajtás. Mert azóta itt minden, még a bútordarabok ls megtanultak sóhajtozni. Házavatás volt. A kivilágított fényes szobák tele voltak vidámsággal: pohárcsilíngeléssel, zenével, kacagással, Mérnök fiának barátai jöttek el feleségestől: orvosok, mérnökök, munkatársak. Igaz, éppen egy éve készült el a ház, de előbb pihenni kellett kicsit, mert az építkezés elviszi a pénzt, az utolsó fillért is, sőt még azon felül is valamit. Ezt ís megérzik majd biztosan, ezt a nagy durrogást, csillogást, lesz ennek még böjtje ls. A nagy kacagásból sírás is lehet. Neki már mindegy, nem törődik ő már az égvilágon semmivel. Előbb úgy gondolta, be szél a fiával okosan, emberségesen, de érzi, hogy nem kell itt az ő maradi gondolkozása, semmi szükség rá. Két különvilágban szedik ők már a levegőt. Itt már csak a két név azonos: idősb Tamás János, meg ifjabb Tamás János mérnök úr. Hát ezt ls megérte. Talán rosszul ls gon dolja, ha a fiát okolja mindazért, ami megtörtént. Nem, az ő fia nem bűnös. Hanem a menye, ez a második, ez hozott romlást a házba, romlást az egész családba. A jóisten sem tudja, hogy milyen fajzat. Tény, hogy égben hordja a fejét, azt a szőkétl (Néhány évvel ezelőtt, amikor összekerült a fiával még koromfekete volt a haja. Hidrogénezi, vagy mi a nyavalyát csinál vele). Más volt az ő fia, teli derűvel, életkedvvel, most meg olyan, mint az alvajáró. Szép, magas homlokán redőkbe gyűrődik a bőr és mindig felhős, mint a késő őszi égbolt. Csak elnézi reggelenként, amikor a konyhaasztal mellett állva hörpinti fel a teáját, aztán szalad a vonathoz, siet a munkába. Mindig észreveszi rajta az átdolgozott éjszaka nyomait. Hajszolja szegényt a felesége. Nem elég a havi fizetése. Hajszolja, mert kell a pénz a divatra: illatra, piperére, fényes vendégeskedésre. (A kocsit is nagyon emlegeti). Neki társaság kell, mert anélkül üres az élete, meg unalmas. Kilencéves mostohagyermekét meg csak rúgja-lökí, bezzeg a sajátját nyalja-falja. A csukott ajtókon meg a falon ls áthallatszott a nagy durranás, az ezt követő kacagás. Nyilván pezsgőspalackot bontottak, s valakinek nyakába ömlött füstölgő, fehér tajtékja. Talán valamelyik illatos hölgyvendégnek. Most sikong benne a mámor, a pezsgő mámora. Azt mondják, már az is megrészegül tőle, aki csak megszagolja, ö nem tudja, sosem Ivott: úri ital volt az mindig. M

agába roskadva ült az öreg, százágú csermelyként szaladt szét benne a keserűség. Belenyilallt a gerincébe a térde kalácsába, égette a könyökét, a feje bőrét, sziporkázva csavargott a hajszálai között. Aztán minden visszafolyt a melle közepébe, megragadt, s ott toporzékolt, mint karóhoz kötött eb a láncon. Mégis felszakadt belőle a sóhaj: Jó volna egy kicsit köztük lenni. Meghúzódna egy szék ölében, elnézné a vidámságot, büszke lenne kicsit a mérnök fiára... de amióta parkett került a szobák padlójára, azóta neki nincs oda belépési engedélye. Csak addig volt helye ott, amíg épült a ház, amíg forgolódni kellett a mesterek körül, kézhez adni az anyagot, betont, maltert keverni. Most mér a nagy fényesség szégyelli az ő durva bakancsait. Most már semmi szükség rá, feleslegessé vált. Mindezért csak saját magát okolhatja. Azt teszi most is, de nem segít vele. Most már nem ls akar segíteni, végérvényesen döntött a sorsa felöl. Nyílt az ajtó, a fia lépett be, kezében egy öblös pohárral. Jókedvűnek látszott. Hogy valódi volt-e a jókedve, vagy csak tetette, ki tudná megmondani. Tény, hogy mosolygott, s mintha az a régi derű és életkedve virágzott volna a homlokán. Tévedne?... Milyen csacska kisfiú volti Eszes. A két szeme csupa ragyogás, meg sugárzás, pillanatok alatt telehintette a szobát fénnyel, meleggel, pedig szegénység és nyomorúság nyílott minden sarkában. Mérnök úri Űr, úri Tudta ő már akkor, gyermekkorában, hogy úrnak született, hogy több lesz, mint ő, hogy magasra ível a csillaga. Nem tévedett. De bár tévedett volna, Talán ő magának ls jobb lett volna, ha félúton megáll a csillagvonaulása. Kl tudja? — Hoztam magának egy kis pezsgőt, apa, íessékl Nem virágzik ennek semmi a homlokán, az Ital gőzében virult ki annyira. Hamis álarc ez, semmi más. Lehet, hogy mögötte sajog a szive, s a bánata löki arcára a mosolyt és derűt. — No, fogja már! — Köszönöm fiam, van Itt nékem mindenem, az sem kell. Láthatod, ott az asztalon a pulykahús, bor, mégsem kell... — Talán beteg? — Nem, nem vagyok én beteg, csak nem kell... — Ahogy gondolja... Az asztalra teszem, ha megkívánja, csak igyon! — mondta, s azzal visszament a zenébe, táncba, ami egy pillanatra az ajtónyíláson az öregig ömlött. S az öreg korholta magát: Ismét elszalasz totta az alkalmat, most kiöntliette volna szívét. Mint már annyisszor, most is torkára fagyott a szó, valami jeges kéz Ismét megfogta. ... Aztán megnyugtatta lelkiismeretét: ez az éjszaka nem alkalmas, különben is ő már végérvényesen döntött a sorsáról... Nincs már itt szükség a szóra. Már csak azért sincs, mert a fia nem a saját maga ura. Nincs sem saját akarata, sem gondolata, mindenét odaadta, beleölte a második házasságába. Beleolvadt a szőkeség formás idomaiba, lobogó fiatalságába. A házasság hldacskája vészes szakadékain ível át: tizenöt év a korkülönbség. Tizenöt év nem kis idő, ezt idézi a tükör előtt állás, ezt kiabálja a deresedő halánték, erre figyelmeztet a fiatalasszony előreugró, hegyes melle, domború fara, ringó csípője, s szemének mohó bujasága. LOVICSEK BÉLA: n — Szép összeg s=? mondta az öreg, s jóféle érzésekkel telt meg. Még a dereka is kiegye nesedett a küszöbön. Újabb cigarettát kért a fiától. Most már vígabban bodorozott a füst ls. — Van egy építész-barátom, megtervezte a házat. Nem ls ház lesz az, hanem villa! — A félhomályban ls látható volt szemének nevetése. S

zépen tud beszélni a fia. Olyan a szava, meg a hangja, mint a szépen áradó muzsika: előbb csak megpaskolgatja az embert, majd meg körülfonja a szívét és fogva tartja, mint háló a halat, nincs belőle menekvés. H

át így van: mindenki a saját életét éli, mindenki úgy rendezi be magának, ahogy akarja. A fia így akarta, így lett. Rendjén van. De az már nincs rendjén, hogy mindezt neki látnia kell, s azonfelül sok más egyebet elszlvlelni, lenyelni. Mert ha távol élne tőlük, évente egyszer-kétszer meglátogatná őket, térdére emelné az unokákat, azzal hazaballagna. Tudná, hogy milyen szépen, nagy boldogságban él a fia. De így? Miért van ez így? Miért kárhoztatja őt a sors vénségére ebsorsra? Miért nem állt a sarkára akkor, amikor még lehetett, volna, amikor még az egyedüllét kesernyés italát Itta? (Mert keserű volt az az ital, nem tagadja). Hát csak azért, mert szívét elöntötte a jóság, a gyereke iránti szeretet? Két-három évvel ezelőtt történt, nem emlékszik rá pontosan. Egy nyári alkonyon beállított hozzá a fia. Arra határozottan emlékszik, hogy nyár volt: a konyhaajtó előtti körtefán mézédes gyümölcs, az eresz alatt meg a fecskék csiviteltek. Szívet-lelket gyönyörködtető hangokat eregettek apró csőrükön ... Álmatlan éjszakákon még most is fülébe zsongnak azok a hangok, sehol a világon nem tudnak úgy dalolni a fecskék, mint „odahaza" az eresz alatti Hol van az mér! — sóhajtott nagyot. Olyan az, mint az álom, talán igaz sem volt... Szóval ott ült a konyhaajtó küszöbén, szemét a langyosan ereszkedő alkonyatba mártogatta, mint vízmérő a bögréjét az üdítő Italba, odaállított föléje a fia frissen borotváitan, omlós fehér ingben. Ritkán látogatta meg, jólesett rá felnézni, s tudni, hogy van fia. Mióta meghalt a felesége és magára maradt, egyre csak rájuk gondolt: az asszonyára, aki már nincs, meg a fiára, aki van és mégsincs. Hát most nézte és látta, hogy van. Várta a szavát. Egyelőre nem szólt, csak mérte szemével a ház hosszát, magasságát. — Mennyit adnának ezért a házért? — kérdezte végül. Cigarettát vett elő, rágyújtottak. Elkomorodott az öreg: sok mindent megértett ő ebből a kérdésből. Elgondolkodott: hét csak jöjjön, aminek jönnie kell) ^ Jó kis ház ez, fiam... A tető elsőrendű, metszett gerendákból van: nyolc évi napszámunk van benne... Az ajtókért, ablakokért három évet kubikoltam a kanálison. Az alapja beton, a falak erősek, ebbe öltem az életemet... Jó kis ház ez, fiam... — Megadnák érte a harmincat? — Biztosan meg. Most a fiú gondolkodott el. Mert olyan ő, hogy háromszor is gondolkodik, míg egyszer szól. — Tudja, apa, szerkesztettem egy kis masinát, olyan okos kis masinát, nyolcvanöt ezret kaptam utána ... — Éppen harmincezer hiányzik még az öszszeghez. Szép a kert is, értékesek a gyümölcsfák... Látod a jonatánokat? Három emeletre vannak kiképzeve. Meg a tizennyolc kajszlbarackfa. Mind megvan még, egy sem pusztult ki. Nem emlékszel már rájuk, fiam? Hiszen a felét te oltottad!... Ugye a gyökerük már kifordult a szívedből!? — Nem felejtettem el, apa, de ott Is lehet ültetni, az új telken. Gyönyörű telek, ha látnál És milyen lesz, ha benépesítjük pázsitfüvei, kajszival, Jonatánnal, rózsával, szökőkúttal! És egy megfáradt, ősz hajú öregember nagyon beillene ám, karján a két unokával! Sokáig hallgattak. — Hát élet ez, apa!?... Egyedül? — Aludni kell rá, fiam. Aludt rá néhányat és odaálmodta magát a csodalakba, a halványkék egű, fehér, tornyos felhők csillogó világába, ahol sóhajtás hallik minden csempekockából... Talán már éjfél is elmúlt. Odabent a szobákban egyre magasabbra csapott a jókedv. Trilláztak már, mint tavaszi ég alatt a napsugártól megrészegült pacsirták. Csoszogtak, dobogtak, mintha a parkettát vikszelték volna. Az öreg dacosan nyúlt a pezsgő után és egy hajtásra kiitta. A pohár öble gúnyos csillámlással vigyorodott rá: lám csak vén szivar, neked is jólesik az urak italja! Kedve lett volna lesodorni az asztalról, hogy a kőhöz vágódva szétfröccsenjen. Ha csak a menyéről volna sző, megtenné, de a fiát nem károsítja meg. Nem érdemli. Jó ember az ő fia, nem vet semmit a szemére, nem is szól neki, anélkül is elég a baja, minek azt tetézni? Mindszentek előtt egy lapos flveg eröset, meg két doboz cigarettát csúsztatott a zsebébe: — Apa, menjen kl a temetőbe, hozza rendbe a Lenke sírját! — mondta csendesen, hogy még véletlenül se hallja meg a menye. Klballagott hát kapával, gereblyével, rendbe ls hozta a sírt. Közben megiszogatta az italt. Nem is ital volt az, hanem tűz: parázzsal bélelte kl a bőrét. Elnehezült tőle a keze-lába, annál fürgébbé vált fejében a motor, mely gondolatait kergette. Még most is röstellkedve gondol vissza arra a napra... mit szólt, aki látta: no, a mérnök úr apja is jól beszippantott! Mikor elkészült a munkával, odaállt a kő elé: Tamás Jánosné ... élt huszonnyolc évet... f—: betűzte öregesen botlogva. I

smét nyílt az ajtó. Menye, a szőke démon billegett be ragyogva, dudorászva. Cipőinek tűsarkában is a pezsgő ficánkolt: sebes ritmust kopogott a konyha kövén. Felszabadultan röpködtek hófehér karjai. Most a kredenc fiókjai is vidáman f ! { < 1 ^ lllilfS'^' ' 1

1' " ' ' " ^" ' - ! ' i * m§.í ff ' „ ' ~ -' Í|lppgf „I''*' ^ * • w k ->i

4 Bemáth Aurél : VIDÉKEN csúszkáltak kl s be, s a vízcsapból kiáramló vlz is, mintha divatos slágert fütyült volna az edénybe. Dalol itt most mindenl Talán még a kávéfőző is dalra gyújt — azt készítette teli a menyecske —, aztán kilibegett, mint egy habkönnyű felhőcske, ha vitorláiba kapaszkodik a szellő. Csak az Illata maradt vissza, amitől az öregnek fejébe szállt a vére. Haragjában a borosüvegbe kapaszkodott, s csak úgy üvegszájről megkortyolta. Ha már nem szólt, legalább egy plllanatrí rávillantotta volna a szemét olyan haragosan, mint máskor szokta, de nem. A levegőn csak átnézni lehet, megszólítani egyenesen nevetséges .. Gyűlöli, szívből utáljál Mikor idekerült, a menye minden héten baleparancsolta a kádba. Először megilletődve állott öreg meztelenségével a fürdőszoba fehér csillogásában, aztán megszokta. Jó volt elnyújtózni a meleg vízben. Fájós derekára meg valósággal balzsamot jelentett a meleg, gőzös fürdő. Az olasz fronton, Dél-Tirolban freccsent a derekába egy srapnel-szllánk. Szerencsésen kihalászták az orvosok, de amikor elmúlt hatvan éves, váratlanul újra Jelentkezett a régi fájdalom. Hogy addig hol kőborgott, a fene se tudja. Most meg hogy a hetvenen ls túl van, szünet nélkül ott nyűgösködik a derekában. Sokszor annyira belenyilall, hogy a lélegzete ls eláll. Felnyögne, ha merne, de Itt nem szabad. Jó volna időnként a fürdő, dehát nem lehet, mert sok áramot zabál a bojler. Pedig ő belefeküdne utánuk is a vízbe. Elmaradt a fürdés, elmaradt minden. Nem maradt száméra más, mint p kerti munka, a gyűlölködő tekintet, egy-egy elejtett szó, súlyos mondat, ami a lelke mélyére gurgulyázott és nyomta a bensőjét, mint egy nehéz teher, amitől nem lehetett megszabadulni. — Mindig füstöl, mint a gyárkéményl.., Olyan büdös van itt, majd megfullad az ember! ... Utálat a kezére nézni, az ember gyomrából kifordul az étel!... Ne nyúljon a gyerekhez azzal a mocskos kezével, nem moshatok örökké! Ez egyenes beszéd, ebből érthet az embert Aztán véletlenül azt ls meghallotta mindig, amit fiának szokott mondani: Én ezt nem bírom további Idegileg teljesen kinyíródoml... Meddig lebzsel még a nyakunkon? Meg nem hal sohal ... Ha volna benne egy kis emberség, elmenne az öregotthonba... Ott Igazán Jól érezhetné magát, otť nem volna senkinek a terhére. A többi öreggel megértenék egymást, elszórakozhatna ... No, mit hallgatsz, miért nem szólszl? Te vagy a fia, neked kellene vele okosan beszélni!... Hiszen néhanapján meglátogathatnánk, pénzt is küldetnénk neki... Ml van veled, János, megkukultál!? Újra belibegett a menyecske. Gyűszfinyi csészékbe dudorászta az illatos feketét, s a tálca besétált a szobába. M

egpróbált ő már mindent. Ha az idő engedte, kiment a kertbe, ha bent tartózkodott, akkor meg összehúzta magát apróra, hogy észre se vegyék. Igyekezett a láb alól, semmiképp s.em akart teher lenni. Hiába. Ha a menye tésztát nyújtott, úgy érezte, az ő nyakán hentergett a nyújtófát, ha becsapta a kredencajtót, mlndtha őt vágta volna pofon, ha késsel szelte a kenyeret, mintha az ő húsába vágtak volna ... Az isten is megverné, ha azt állítaná, hogy nem tud főzni. Nagyon ízletes a főztje, de mihaszna, ha mindig löttyint hozzá egy adag keserűséget. Az ís elég, ha úgy reccsentl elébe a tányért, hogy szinte feljajdul alatta az asztal. Hát érdemes Így élni, hát élet ez?l «w]ra ivott. Most már dolgozott benne az ¥T Ital. Néha már úgy érezte, hogy megU bojdultak körülötte a fehér, tornyos felhők... Közben odakint szüntelenül fuvolázott a szél, ablaküvegre csapkodta a havat: sírva peregtek a hószilánkok ... Nem, nem érdemes így élni, de meghalni sem úgy, hogy a temetőkertbe kerüljön. Más utat választott... Jól kifundálta ő azt... Megitta a bort, belebújt a télikabátjába, óvatosan kinyitotta az ajtót, a pincejáróban előkotorta az elrejtett dróttekercset és kilépett az udvarra, onnan az utcára. Ítéletidő volt. A ház előtt álló személykocsikat már vastagon bepólyázta a hó. Még egyszer visszapillantott a kivilágított, daloló ablaksorra, aztán elindult, ki a határba, a magasfeszültségű villanyvezeték alá A nyáron villanyszerelő Járt a háznál, attól hallotta, hogy egyik barátját felkapta a magasfeszültségű vezeték, s pillanatok alatt végzett vele. Hogy olyanra zsugorodott, mint egy tarisznya. Ez neki is megfelel. Nem lesz vele baja senkinek Fütyült a szél, arcába csapkodta a havat, de ő csak ment, törtetett előre dacosan leszegett fejjel. Kiért már a faluból. Csak előre, előre, egyre messzebbbre a kivilágított, daloló ablaksortól! Sietett, mintha kergették volna. Zilált, kapkodta a levegőt. Zengtek a villanyoszlopok. A zengő hang betöltötte körülötte a hófehér világot. Kerek ötven évvel ezelőtt is így tapodta a havat, a süvöltő, Jeges szélben, kint a fronton. A vállán puska volt, a hóbuckák mögül halál leselkedett rá. Kegyetlenül félt, mert élni akart.., F

él évszázad múlt el, mennyi minden történt, mennyi minden megváltozott körülötte: csodálatos gépek hemzsegnek a földön, ember száguldozik a világűrben, a szegényekből tanítók, orvosok, mérnökök lettek, új házakat avatnak, folyik a pezsgő, száll a dal. Oristenl Mennyit változott a világi De vajon mindig, mindenben változott-e az emberi? Több, melegebb-e s általános érvényű-e az emberség és a Jóság?l ... És a hó(üggönyös éjszakában tovább zengtek a vil(anyosziopok ... , 11985] Ü] SZÔ 8 * 1933. április 17,