Új Szó, 1965. február (18. évfolyam, 31-58.szám)
1965-02-27 / 57. szám, szombat
V A déli hegyek közül Luvina a legkiugróbb és legsziklásabb. Szürke kő borítja, ebből készül a mész, ám Luvinában nem készítenek meszet belőle, és nem használják fel semmire. Ott terméskőnek nevezik, a lejtőt pedig, amely Luvinához visz fel, Terméskő-aűlőnek. A szél és a nap szüntelen koptatja, így az ottani föld fehér és csillogó, mintha mindig hajnali harmat permetezné, noha erről szó sem lehet, mert Luvinában a nappal éppoly hideg, mint az éjszaka, és a harmat megfagy az égben, mielőtt földet ér- J JJ ne. És a hegy mere'dek. Mindenfelől mély szakadékok veszik körül. A luvínaiak azt mondják, hogy azokból a szakadékokból szállnak fel az álmok; ám én csak a szelet láttam onnan felszállni, sípolva tört elő, mintha ott lent nádcsövekből fújtatnák. A szél még a pircs ehszőlőt is elsenyvesztl: ez a szegény növény, mely a földhöz lapul és valamennyi indájával a meredek hegyoldalba kapaszkodik, csak keveset élhet. Csupán ott, ahol van egy kis árnyék, ott virágzik kövek kőző bújva a vörös bóbitájú ördögmák. De az ördögmák hamar elfonnyad. Akkor hallani lehet, hogyan zizeg tüskés ágaival a levegőben, olyan hangot ad, mint amikor a kést köszörülik. — Majd meglátja a szelet, amely Luvina felett süvít. Viharos szél. Azt mondják, azért, mert vulkáni homokot sodor magával; annyi bizonyos, hogy fekete szél. Majd meglátja. Ott tanyászik Luvinában, belecsimpaszkodik mindenbe, mintha föl akarna falni. Gyakran megesik, hogy elviszi a háztetőt, mint egy szalmakalapot, otthagyja üresen, fedetlenül a falakat. Mindig kapar, mintha karma volna: hallani reggel, este, óráról órára, szünet nélkül, vakarja a falat, hantokat görget, hegyes pálcájával az ajtó alatt kaparász, sőt, az ember úgy érzi, tulajdon testébe is besurran, és még a csontjait is az mozgatja. Majd meglátja. Az ember, aki eddig beszélt, hallgatott egy darabig, és kitekintett. Kintről behallatszott a folyó zúgása, a víz a camichinok lehajló ágait nyaldosta; suhogott a szél, lengette a mandulafák leveleit; a kis téren, amelyet a bolt fénye bevilágított, kiáltozva játszottak a gyerekek. A termeszek beröpültek, nekiütődtek a petróleumlámpának, és perzselt szárnnyal hulltak a padlóra. Odakint mindjobban kigöngyölítette fekete leplét az éjszaka. — Hé, Camilo, még két pohár sörtl — szólalt meg újra az ember. Azután így folytatta: — Így van ez, uram. Luvinában sose lát majd kéklő eget. Ott az egész látóhatár fakó; mindig köd takarja, s a köd nem oszlik szét soha. Az egész hegyoldal kopár, sehol egy fa, egy bokor, amelyen megpihenhetne a szem; a hamuszürke ködlepel mindent beburkol. Majd meglátja: ezeken a hegyeken a halál szele söpört végig, s legmagasabb csúcsukon úgy díszeleg Luvlna fehér falvacskája, mint egy halálkorona ... A gyermekek zsivaja megtöltötte a kocsmát. Az ember felállt, az ajtóhoz ment, és kikiáltott: — Eredjetek odábbi Ne lármázzatok! Játsszatok, de csendesebben! Visszatért az asztalhoz, leült, és beszélt tovább: — így van, ahogy mondtam magának. Ott keveset esik az eső. Az év közepe táján zivatarok érkeznek, ostorozzák, fölszabdalják a földet, a tepetate-bokor fölött lebegő köves hegyoldalakat. Jó akkor nézni, hogyan közelegnek a súlyos felhők, egyik hegytől a másikig, összeütköznek és elpattannak egymástól, mint felfújt léggömbök, majd mennydörgés közepette szétpukkadnak a szakadékok élén. Tíz-tizenkét nap múlva elvonulnak, és csak a következő évben térnek vissza, de előfordul, hogy évekig sem jelentkeznek. — Igen, keveset esik. Keveset, szinte semmit sem, csak annyit, hogy a föld, amely száraz és nedves, mint az öreg bőr, tele lesz hasadákkal és, ahogy ott nevezik, „vízkúppal": megkeményedett göröngyök ezek, élesek, akár a hegyes kő, lépten-nyomon fölsebzik az ember lábát. Mintha még a föld is tüskéket növesztene. Így van. Kiitta maradék sörét, majd folytatta: — Bárhogy ls nézi, Luvlna nagyon szomorú falu. Magát, aki oda készül, figyelmeztetnem kell erre. Mondhatnám olyan hely, ahol a bú ütött tanyát. Ahol nem Ismerik a mosolyt, mintha minden lakosának deszka fedné arcát. Ha akarja, bármelyik órában láthatja ezt a bánatot. Az ott süvöltő szél elhozza, de nem viszi el soha. És még érezheti is, mert mindig ott lebeg az emberek fölött, rájuk telepszik, és mert olyan nyoA N RULFO' LUVINA masztó, mint borogatás a szív élő húsán. — Az ottaniak azt beszélik, hogy amikor telihold van, látni lehet a szél alakját, süvöltve száguld végig Luvina utcáin, és egy nagy fekete kendőt lebegtet maga után; ám én, valahányszor hold volt Luvinában, mindig csak vigasztalanságot láttam ... mindig. — De Igya meg a sörét. Látom, még meg sem kóstolta. Igya hát. Vagy talán nem ízlik, mert langyos? Itt bizony csak ilyen van. Tudom, nem valami jó; olyan az íze, mint a lóhúgyé. Itt már megszokták. Becsületszavamra, ott még ilyen sincs. Majd ha megérkezik Luvinába, tapasztalni fogja. Ott csak egyetlen italt ihat, a hojasé nevű fűből készítik, és mindjárt az első korty után bukfencet vet tőle, mintha fenéken billentenék. Igya csak meg a sörét. Én mondom magának. Kintről egyre hallatszott a folyó zúgása. A szél susogása. A játszó gyermekek lármája. Ogy rémlett, még kora este van. Az ember ismét az ajtóhoz ment, majd visszatért. — így, pusztán emlékezetből — folytatta — az ember könnyen látja a dolgokat, mert emlékezni valamire egészen más, mint átélni. Hát könynyen beszélhetek magának arról, érdekel, keress valami helyet, ahol ehetünk és hálhatunk." Karjára vette legkisebb fiúnkat, és elment. De nem jött vissza. — Alkonyatkor, amikor már csak a hegyek csúcsát ragyogta be a nap, elindultunk, hogy megkeressük. Végigbolyongtuk Luvina utcáit, és végül rátaláltunk a templomban: ott ült az üres templom közepén, lába közt aludt a gyerek. „Mit csinálsz Itt, Agrippina?" „Bejöttem imádkozni" — válaszolta nekünk, és vállat vont. — Ott nem volt kihez imádkozni. A templom üres barakk volt, ajtók helyett néhány nyitott rés, a lukacsos tetőn úgy fütyült be a szél, mint a szitán. ,,Hol van a fogadó?" „Nincs fogadó." „Hát a kocsma?" „Nincs itt semmilyen kocsma." „Láttál valakit? Él Itt valaki?" „Igen, ott szemben... Néhány asszony. Most is látom őket. Nézd, ott, annak a kapunak a rácsa mögött villog a szemük, néznek bennünket... Kijöttek ide... Nézd csak őket. Látom csillogó szemgolyójukat ... De nem tudnak megvendégelni bennünket. Lehorgasztott fejjel közölték velem, hogy ebben a faluban nincs ennivaló ..." „Miért nem jöttél vissza? Vártunk." „Bejöttem ide imádkozni. Még nem végeztem." „Milyen hely ez, Agrippina?" — És ő ismét vállat vont. — Azon az éjszakán a templom egyik sarkában, a csupasz oltár mögött rendezkedtünk be éji szállásra. A szél oda is ellátogatott, ámbár kissé gyengébben. Hallgattuk, hogyan süvölt fejünk fölött, elnyújtott vonítással; hallottuk, hogy jár ki-be az ajtónyílásokon, szélkezeivel a kálvária keresztjeit csapkodva: a mezquite fából faragott nagy és súlyos keresztek a templom egész hosszában a falon függtek, drótokon, amei lyek a szél minden egyes rohamára úgy csikorogtak, mintha valaki a fogát csikorgatná. A gyerekek sírtak félelmükben, nem bírtak elaludni Feleségem mindhármukat átölelte, karjába zárta. Én pedig ott voltara mellettük, nem tudtam, mit tegyek, Kevéssel virradat előtt a szél lecsillapodott. Aztán ismét föltámadt. De mégis: azon a hajnalon néhány pillanatig minden elcsendesült, mintha Nagy fAise'f rajza amit tudok, Luvinát Illetően. Ott él- az ég a földre ereszkedett volna, tem. Ott hagytam az életemet.., minden zajt elnémítva ... A gyerekek Ezer tervvel, ábránddal mentem oda, már aludtak, csak nyugodt lélegzés mint rokkant aggastyán tértem sük hallatszott. Feleségem megforvissza. És most maga megy oda ... dult mellettem: Jól van. Emlékszem az elejére. A maga helyébe képzelem magam, és gondolkodom... De megengedi, hogy előbb megigyam a sörét? Látom, nem haragszik érte. Nekem ez a sör na„Mi az?" „Micsoda?" — kérdeztem. „Ez, ez a zaj." „Ez a csönd. Aludj. Pihenj, úgyse gyon jólesik. Felüdít. Ogy érzem, alhatsz sokat, mindjárt virrad. mintha kámforos olajjal öblögetnék — De kis idő múlva én is hallottam. a fejemet... No de ott tartottam, űSy rémlett, denevérek röpködnek hogy amikor először érkeztem Luvi- « sötétben, közvetlen közelünkben, nába, a fuvaros, aki felvitt minket. űriás i szárnyuk a földet súrolta, egy pillanatra sem pihentette álla- Felkeltem. A szárnycsattogás zaja tait. Mihelyt lerakott bennünket, erősödött, mintha denevérraj rémülmegfordult szekerével. „Megyek vissza" — szólt hozzánk. ten röpülne a kijáratok felé. Akkor lábujjhegyen elindultam arra, amerről a szárnysuhogást hallottam. Meg„Várj egy kicsit. Szegény párák á litam az ajtóban és megláttam őket. nagyon kimerültek. Hadd fújják ki Megláttam Luvina minden asszoA. Hmelnyickij: GYŐZELEM (olaj) magukat. nyát: vállukon korsó volt, arcukat „Itt még jobban kimerülnének — kendő takarta, és fekete alakjuk kii rajzolódott az éj fekete hátterében, Mit akarnak? — kérdeztem tőlük, Mit keresnek itt ilyen hajnali órá» Juan Rulfo [ejtsd: Huan Rulfo) mexikói író 1918-ban született. Írói egyéniségének kialakulására főképp a skandináv és az orosz klasszikusok hatottak. felelte. — Én visszamegyek." — És elhajtott, lerobogott a Terméskő-dűlőn, úgy kergette lovait, mintha valami ördögtanyától mene- ban?" — Egyikük így válaszolt: külne. Mi, én, a feleségem és három „Vízért megyünk." gyermekünk, ott maradtunk a tér — Láttam, hogy megállnak velem közepén, karunkon minden cókmó- szemben, néznek rám. Azután, mint kunk. Azon a téren, ahol csak a az árnyak, továbbsuhantak lefelé az szél vonítása hallatszott... Kopár utcán fekete korsójukkal... Soha, tér, egyetlen fűszál se szegül szem- soha nem fogom elfelejteni azt az be a széllel. Ott maradtunk. Akkor első éjszakát, amelyet Luvinában tölígy szóltam a feleségemhez: töttem ... Nem gondolja, hogy erre „Hol vagyunk, Agrippina?" — Vál- inni kell egy kortyot? Ha másért lát-vonogatta. „Jó — mondtam neki — s ha nememlék keserű ízét, nem, csak azért, hogy elvegyem az — Ogy rémlik, maga azt kérdezte tőlem, hány évig voltam Luvinában, nem igaz?... Nos, ezt nem tudom megmondani magának. Attól fogva, hogy odakerültem, nem ismertem az idő fogalmát; de azt hiszem, egy örökkévalóság volt... Mert ott az idő nagyon hosszú. Senki sem számítja az órákat, senki sem törődik azzal, hogyan múlnak egymás után az évek. A nappalok kezdődnek és befejeződnek. Azután jön az éj. És ők csak a nappalt és az éjt ismerik, egészen haláluk napjáig, mely számukra megváltás. — Maga bizonyára azt gondolja, hogy helyesnek tartanám, ha maga is elfogadná ezt az életszemléletet, így van, uram... Az ember ül az ajtó küszöbén, nézi a napfelkeltét, és a napnyugtét, fölemell és lehajtja a fejét, mindaddig, míg el nem ernyednek a rugók, és akkor minden nyugodt marad, megáll az idő, mintha mindig örökkévalóságban élnénk. Ezt teszik ott az öregek. — Mert Luvinában csak az öregek élnek, meg azok, akik még nem születtek meg, ahogy ezt mondják ... És vézna asszonyok, olyan soványak, mint a gebék. A gyermekek, akik ott születnek, elmennék ... Alig világít rájuk a hajnal, már kész férfiak. Mint ahogy mondani szokás, anyjuk csecséről a kapához ugranak, és eltűnnek Luvinái ból. így van ez ott. — Csak az aggastyánok maradnak a faluban, meg az asszonyok, magánosan vagy Isten tudja honnan odavetődött férjjel... Mert a férjek megjönnek időnként, éppúgy, mint a záporesők, amelyekről már beszéltem magának; az egész falu zsivalyog, amikor megérkeznek, és siránkozik, amikor távoznak ... Otthagyják az elemózsiás zsákot az öregeki nek, új magzatot ültetnek az aszonyok méhébe, aztán senki se hall róluk semmit a következő esztendeig vagy soha többé... Ez a szokás. Ott törvénynek mondják, de mindegy. A gyermekek a szüleikért dolgoznak, miként azok dolgoztak az övéikért, és ki tudja, hány meg hány nemzedék engedelmeskedett ennek a törvénynek ... — Az öregek várják őket, és várják haláluk napját, az ajtókban üli ve, karjukat csüngetve, és csak a remény, hogy fiaik visszatérnek, tart-, ja bennük a lelket... Egyedül vani nak, magukra hagyva, Luvina sivár magányában. — Egy nap megpróbáltam őket rávenni, hogy menjenek el más helyre, ahol jó a föld. „Menjünk el innen! — mondtam nekik. — Lesz rá mód, hogy másutt letelepedjünk. A kormány segíteni fog bennünket," — Pislantás nélkül hallgattak, rám meresztették szemüket, amelyben csak igen mélyen csillant fel egy kis fény. „Azt mondod, hogy a kormány segíteni fog bennünket, professzor? Ismered te a kormányt?" — Azt feleltem, hogy igen. „Mi is ismerjük. Lém, ez a véletlen. Csupán a kormány anyjáról nem tudunk semmit." — Azt mondtam nekik, hogy az a haza. Fejüket ingatták, mondván, hogy nem. És nevettek. Ez volt az egyetlen eset, hogy nevetni hallottam Luvina népét. Fogaikat villogtatva nevettek, és azt mondták, hogy nem, a kormánynak nincs anyja. — És tudja, igazuk van. Ennek az úrnak csak akkor jutnak ők az eszébe, amikor valamelyik gyermekük bűntettet követ el ott, az isten háta mögött. Akkor ő Luvinába küld a bűnösért, és megöleti. Aztán egészen megfeledkezik róluk. „Azt akarod mondani, hogy hagyjuk itt Luvinát, mert szerinted eleget éheztünk szükség nélkül? — mondták nekem. — De ha elmegyünk, mi lesz a halottainkkal? Ök itt élnek, és mi nem hagyhatjuk őket magukra." — És ott maradtak továbbra ls. Majd meglátja őket, ha megérkezik. Száraz mezquite bagójukat rágcsálják, és a nyálukat nyeldesik, hogy becsapják éhségüket. Látni fogja, úgy járnak, mint az árnyak, a házak falához simulva, szinte a szél viszi őket magával. „Nem hallják ezt a szelet? — figyelmeztettem őket még utoljára. — Ez fog végezni magukkal." „Legyen, aminek lennie kell, — felelték. — Rossz, amikor a szél nem fúj. Akkor a nap nagyon közel Jön Luvinához, és kiszívja vérünket meg azt a kevés vizet, ami a testünkben van. A szél nem engedi, hogy a nap közeledjen. Így jobb." Már semmit sem mondtam nekik. Eljöttem Luvinából, és sosem Jutott eszembe, hogy visszatérjek... De látja, milyen furcsa a világ. Most, néhány óra múlva maga indul oda. Talán már tizenöt éve is van annak, amikor nekem mondták ugyanezt: „San Juan Luvinába megy"? Alikor még erőm teljében voltam. Ábrándokat, terveket szőttem ... Maga tudja, hogy mindannyiunkat ábrándok serkentenek. Magunkkal visszük őket, hogy aztán valóra váltsuk, akárhol. Luvinában nem lehetett. Megpróbáltam, de álmaim szertefoszlottak ... — San Juan Luvina. Mint égi név, úgy csengett a fülemben. De az a purgatórium. A halál tanyája, ahol még a kutyák is megdöglöttek, és már egyetlenegy sem ugatja a csendet; mert mihelyt az ember megszokja a süvöltő szelet, csupán a hátborzongató csendet hallja, mely ott él minden magányban. És ez végez mindenkivel. Nézzen rám. Velem is elbánt. Nemsokára maga is tapasztalja, hogy igazat mondtam ... — Mit gondol, megkérjük ezt az urat, hogy hozzon nekünk valami kevertet? Ha sört iszik az ember, gyakran kell felkelnie, és ez zavarja a beszélgetést. Hallod, Camllo, hozz nekünk valami kevertet! — így hát, mint mondtam magának ... D e nem szólt többet. Mereven az asztalra nézett, ahol a szárnyatlan termeszek úgy mászkáltak körbe, mint holmi csupasz férgek. Kintről egyre hallatszott, hogyan közeledik az éjszaka. A folyó hullámai a camichinok törzsét csapkodták. A gyerekek kiabálása mindjobban távolodott. Az ajtónyílás kis égdarabján kigyúltak a csillagok. Az ember nézte a termeszeket, majd hirtelen az asztalra dőlt és elaludt. Várady László fordítási ŰJ SZÓ 8 * 1965. február 2<K
