Új Szó, 1965. január (18. évfolyam, 1-29.szám)

1965-01-16 / 15. szám, szombat

Új szempontok a gyermeknevelésben írta Dr. Ferdinand Démant tanár, a košicei gyermekklinika vezető főorvosa TÁRSADALMUNK NAGY VÁLTOZÁ­SAI gyakran felvetik előttünk a kér­dést, vajon helyes-e eddigi nevelési rendszerünk. Az iskolai előmenetel, a pályaválasztás és szélsőséges ese­tekben a fiatalság aszociális maga­tartása, valamint a fiatalok bűncse­lekményei sokszor elgondolkoztatnak bennünket: vajon nem követünk-e el alapvető nevelési hibákat a gyerme­keknek nyújtott sokoldalú anyagi gondoskodás mellett. Világprobléma ez, amellyel számos élvonalbeli pszi­chológus, gyermekorvos, pedagógus és szociális dolgozó foglalkozik Ke­leten és Nyugaton egyaránt. Ogy tűnik, módosítanunk kell eddigi fel­fogásunkat a gyermeknek a család­ban való helyzetéről és revízióra szorul a gyermekotthonok és más in­tézmények nevelési gyakorlata is. Hiba lenne, ha leegyszerűsítenénk a problémákat és a gyermeknevelés bonyolult folyamatából csupán egy láncszemet emelnénk ki. Ennek el­lenére szeretném felhívni a figyel­met a nevelés egyik jelentős ténye­zőjére, amelyet nem értékelünk elég­gé. Ez az anyai szeretet. Az utóbbi időben számos olyan tudományos munka jelent meg, amely új megvi­lágításban mutat rá az anya és gyer­meke közti kapcsolat jelentőségére. Az anya és gyermeke két önálló sze­mély, akiknek együttélése mindkét fél számára szükséges és hasznos; ha ezt valami megzavarja, az több­nyire kedvezőtlenül befolyásolja egyik, vagy másik fél további életét. A gyermek igazán egy személyhez kapcsolódik és előnyére csakis meleg, szeretetteljes környezetben fejlődhet, ahol biztonságban érzi magát, mert tudja, hogy állandó támasza van. Ha ezt a kapcsolatot bármi megzavarja, az a gyermek lelki és érzelmi elsze­gényedéséhez vezet, és károsan hat a gyermek személyiségének fejlődé­sére. A gyermeknevelésről vallott hagyo­mányos felfogás az intézeti nevelés­ben lát fogyatékosságokat. A legújabb elemzések azonban kiderítik, hogy családi körben növekvő gyermek is szenvedhet az érzelmek hiánya miatt. Ezt a tényt tudatosítania kell a nagy nyilvánosságnak, mert ezen a hely­zeten nagyobb nehézségek nélkül le­het segíteni. Nézzük meg közelebbről a mai csa­ládok életét. Azzal, hogy a nők be­kapcsolódtak a termelési munkába és kiveszik részüket a társadalmi funkciókból, megváltozott helyzetük a családban. Az asszony már nemcsak önfeláldozó anya, aki azelőtt reggel­től estig kizárólag a családdal törő­dött, rá gondolt, rá dolgozott. A ma asszonya tele van gondokkal, mivel a munkából hazatérve, a fárasztó bevásárlás után még a harmadik mű­szak, a háztartási munka is rá vár. Gyermekeivel így csak keveset törőd­het. Természetesen még súlyosabb a gyermekek helyzete, ha az egyik szü­lő hiányzik, továbbá ha a szülők el­váltak, vagy ha feldúlt családi élet veszi őket körül. Hazánkban évről évre emelkedik a válások száma. 1963-ban 17 040 házasságot bontot­tak fel, ezeknek 71 százalékában kis­korú gyermekeket érintett a szülők válása. Hozzávetőleges számítások £ O J O Q cn O C vrt HD C a CA ü Lovak trappolnak a vak köd alatt, havat, csillagot szórnak a patkók. Fák ágán fácán­kakasok nyakat csudára nyújtanak: a nagy, a vak lovak havat szórnak, köd alatt csillagot trappolnak a patkók! szerint ennek következtében legke vesebb 24 000 gyermek áldatlan kör­nyezetben nő fel, a válófélben levő, majd elvált szülők körüli mérgező légkörben. Az elvesztett apa a gyer­mek emlékeiben a legtöbb esetben mint „negatív hős" marad meg, s a magára maradt anya a gyermeknek ezen feltevéseit igyekszik megerősí­teni. A válást rendszerint hosszadal­mas családi perpatvarok előzik meg, ezeket a gyermek többnyire kiskorá­ban éli át. Igaz, sokszor a válófél­ben levő, vagy elvált anya túlzottan elhalmozza gyermekét szeretettel, ám ez nem az a természetes szeretet, amely a gyermeket a normálisan, harmonikusan élő családokban körül­veszi. Ha az apa meghal, a gyermek az apa emlékének tiszteletében és szere­tetében nevelkedik. Az özvegy édes­anya gyakran és pozitívan emlegeti gyermekének az édesapját, példaké­pül állítja elé, hangoztatja, úgy visel­kedjék, ahogyan azt apja is szeret­né. Az elvált apát azonban az anya nem emeli példaképpé. Mindez a gyermeket erősen befolyásolja. A leg­több ilyen körülmények között ne­velkedő gyermeken különféle beteges tünetek jelentkeznek. Ezek a káros jelenségek a gyermek fejlődése során még nagyobb mértékben mutatkoz­nak meg, ha az új apa, vagy az Üj anya nem birkózik meg nehéz fel­adatával, vagyis nem tudja kárpótol­ni a gyermeket az előző időszakban elmaradt érzelmi élményekkel. Különösen indokolt a bölcsődék, csecsemőotthonok és gyermekottho­nok nevelési problémái iránti élénk érdeklődés. A bölcsődékben arra tö­rekszünk, hogy a gyermekek megfe­lelő érzelmi és Intellektuális nevelés­ben részesüljenek s nyugodtan állít­hatjuk, hogy ez többnyire sikerül ls. A bölcsődés gyermekek nevelésében azonban nem kevéssé fontos szere­pet játszik a nevelés egybehangolása a családi neveléssel. Ez az ilyen korú gyermek egyéniségének kialakításá­ban elengedhetetlen. Ezért helytelen, ha az anya nem osztja be idejét úgy, hogy törődni tudjon gyermekével. Semmiképpen sem helyeselhetjük, ha a gyermekeket egész hetes bölcső­dékben tartják. Az egyedülálló anyá­nak is minden erejéből arra kellene törekednie, hogy naponta, s méghoz­zá minél korábban hazavigye gyerme­két a bölcsődéből, hogy részesül­hessen az anyai szeretetben. Rendkívül bonyolult probléma az intézetekben élő gyermekek nevelése. Jelenleg kb. 14 000 gyermek él ná­lunk különféle intézetekben. Több­nyire árva gyermekek, vagy olyanok, akikről a szülők valamilyen oknál fogva nem tudnak gondoskodni. Van­nak közöttük olyanok is, akiket a bíróság vett el szüleiktől. Államunk jelentős anyagi eszközö­ket fordított arra, hogy kedvező kö­rülmények között neveltesse a szülök nélkül felnövekvő gyermekeket. A múlt században és e század elején a lelencházakban és gyermekottho­nokban rendkívül magas volt a halá­lozási szám (60—90 százalék), az utóbbi három évtizedben azonban sokkal jobb az intézeti gyermekek egészségi állapota. Természetes, hogy e gyermekek testi fejlődésének bizto­sítása után a gyermekorvosok és pszichológusok figyelme lelki fejlő­désük elősegítésére irányult. Rájöttek ugyanis arra, hogy nem elégséges, ha a gyermeknek csak megfelelő hi­giéniáról és táplálékról gondosko­dunk, ezáltal még nem biztosítjuk szellemi fejlődését is. Rájöttek, hogy az intézeti gyermekek szellemi fej­lettsége távolról sem éri el a családi környezetben nevelt gyermekek fej­lettségi színvonalát. A családban a gyermek számtalan színes élmény­ben részesül, élete eseményteljes. Az intézet napirendje egyhangú. Ott a gyermek kevés szeretetet, kevés ösztönzést kap és elegendő tapasz­talatra sem tesz szert ahhoz, hogy képzelő tehetsége fejlődjék. Maga az intézeti környezet az ápolónők, neve­lőnők és orvosok hivatalos magatar­tása sem kedvező körülmény ahhoz, hogy a gyermek egyénisége kifejlőd­jön. Ha a gyermek a korai csecse­mőkortól — már három hónapos korától — nem tud tartós érzelmi kapcsolatot teremteni a felnőttel, s ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy a gyermekről gondoskodó sze­mélyek gyakran váltják egymást (mint ahogyan az az intézetekben van) a gyermek szellemi, érzelmi és szociális fejlődésében visszamarad. Az intézetek további hátránya, hogy az egyes osztályokba azonos korú gyermekeket osztanak be, a családok­ban viszont a gyermekek különböző életkorúak. Nehezen elképzelhető, hogy a hároméves gyermekre nevelő hatást gyakorol a csupán hároméves gyermekekből álló kollektíva, amely emellett el is van szigetelve a kör­nyező világtól, úgyhogy a mindenna­pi élet természetes hatása sem éri. Emlékszem rá, milyen borzalmasan hatott rám, amikor az egyik falusi gyermekotthonban azt láttam, hogy a gyerekek képekről Ismerkednek meg a háziállatokkal. A nagyobb gyermekek az intézetek egyhangúsá­ga és szegényes berendezése miatt szenvednek, nem ismerik ml a ma gánélet és mi a nyugodt légkör. A legtöbb intézetben hiányzik az olyan férfi, aki példakép lehetne és akinek tekintélye volna, amint az a harmonikusan élő családban lenni szokott. A serdülő gyermekek nem ismerik a gyakorlati életet, nem jár­nak az üzletekbe bevásárolni, nem tudják, hogyan jutottak ruháikhoz, iskolaszereikhez és játékaikhoz. Sze­gényebbek tehát, mert nincsenek mindennapos élményeik. Hazánk egyes nevelőintézeteiben már a modern gyermeknevelést fi­gyelhetjük meg, az érzelmi és szel lemi nevelésre irányuló törekvést. Luhačovicén és Košioén a csecsemő­otthonokban már bevezettük az ún. pótmama rendszert. Minden ápolónő egy-két gyermek állandó gondozását vállalja magára, a gyermekek megis­merik, megszeretik őt és már mesz­sziről mosolyognak, ha meglátják. Kocsiban elviszi őket sétálni a város­ba, sőt haza is mehet velük családja körébe, és az intézetben is anyai szeretettel közeledik hozzájuk. Ehhez hasonlóan emberibbé lehet tenni a gondoskodást a gyermekott­honokban is. Egyelőre sajnos még nincsenek kikristályosodott eredmé­nyeink, mivel a gyermekek mostani gyakori áthelyezése miatt nem tud kifejlődni bennük az otthon érzése. A gyermeknevelés egy személyhez való kötöttségével az egy helyhez való kötöttség követelménye is páro­sul, úgy, ahogy az a családokban van. A gyermeknek szüksége van ál­landó környezetre, „fészekre". A mi rendszerünkben azonban nehezen fejlődik ki a gyermekben az otthon iránti érzék, mert amint megszokott egy intézetet, máris egy másikba helyezik át. A gyakorlat ilyen: 1-éves koráig a gyermek csecsemöintézetben van, azután hároméves koráig az egészségügyhöz tartozó gyermekott­honban, 3—6 éves koráig már az Is­kolaügyhöz tartozó otthonba kerül, utána pedig az iskolásgyermekek ré szére fenntartott gyermekotthonokba. A gyermek tehát élete első hat esz­tendejében legalább négy intézetben fordul meg. Akinek gyermeke van az tudja, mennyire helytelen az, hogy a gyermeket állandóan kiragadják a már-már megszokott környezetéből. A szocialista és kapitalista álla­mokban az utóbbi években családi jellegű gyermekotthonokkal kísérle­teznek. Ezekben az otthonokban egy­egy kollektívában 6—10 különböző korú gyermek él. Az egyes „csalá­dok" élén a házaspár, illetve az „anya" áll. Az „apa" többnyire mun­kába jár, az „anya" pedig vezeti a háztartást és gondoskodik a család­ról. Ilyen környezetben a gyermekek csaknem normális feltételek között fejlődnek szellemileg, érzelmileg és szociálisan egyaránt. Élenjáró pszi­chológusaink dr. Koch, dr. Matejček és dr. Langmeier kidolgoztak egy beadványt, amelyben azt ajánlják, hogy legalább kísérletként nálunk is vezessék be ezt a rendszert. Ezt a javaslatot, — mint gyermeknevelé­sünk eddigi rendszere revíziójának és módosításának első lépését — csak támogathatjuk. A gyermekek érzelmi élete és ér­zelmi nevelése nagyon bonyolult probléma s megérdemli, hogy több figyelmet szenteljünk neki minde­nütt, ahol a gyermekek huzamosabb ideig tartózkodnak. Sok helyesbíteni való van ezen a téren a családban, az iskolában, a bölcsődékben, a gyer­mekotthonokban, pionírtáborokban, gyermekkórházakban, szanatóriumok­ban stb. Államunk jelentős anyagi eszközöket fordít a gyermekek egészségvédelmére. Ennek eredmé­nyei meg is mutatkoznak. Adósak vagyunk azonban a gyermekek érzel­mi életének kielégítését illetően. A Szlovák Nemzeti Felkelés 20. év­fordulója alkalmából Tály-ban rende­zett írókonferencién Uja Ehrenburg ezeket mondotta: „Az ember fejlőd­jön harmonikusan. Nem elég, ha mű­veltséget adunk neki, ápolni kell érzéseit és lelkiismeretét is, különben nem lesz teljes értékű". Feltétlenül szükséges, hogy nevelési rendszerünk a jövőben tudatosan és tudományo­san fejlessze az érzelmeket, a szocia­lista humanizmus elveivel összhang­ban és azt a célt követve, hogy intel­lektuális, érzelmi és szociális tekin­tetben kiegyensúlyozott, értékes em­bereket neveljünk. Festő talpig vértben Lőrincz Gyula ma ötvenöt éves EGY GYÖNYÖRŰ Ady fej, amelyet a Magyar Fiatalok Szövetsége terjesz­tett levelező lapon az országban, majd N. Méliusz József erdélyi kommu­nista író dicsérte őt fennhangon a Szép Szó hasábjain. Lőrincz Gyulát, a dornkappell proletár madonnák fes­tőjét. Későbben, azt hiszem harminc­hét őszén Pór Bertalan szllácsi mű­termében terelődött rá a szó. A ven­déglátó száraz, fanyar humorral ele­venítette fel párizsi találkozásait a fiatal kommunista festővel, akit na­gyon tehetségesnek tartott. Személyesen vala­mikor negyvenhétben ismerkedtem meg Lő­rincz Gyulával, ha jól emlékszem Szántó La­ci bácsinál, akinek In­ternacionalizmusa az akkori időkben bűvös mágnes volt, és egy­ben reménytkeltő haj­nalpír. Van már ennek idestova vagy tizenhét esztendeje, de még ma is magiam előtt látom szálfa termetét, mél­tóságteljes mozgását. Úgy hatott rám mint egy ősi kertből világ­gá indult hatalmas diófa. Hangja pedig behízelgő volt. Színesen, mintha hatalmas vász­nat festene erőteljes ecsetvonásokkal, mondotta el a Horthy börtöneiben átélt borzalmas élményeit. Nem dra­matizált, ellenkezőleg, észrevétle­nül, csempészett humorral igyekezett megfesteni a rettenetes környezetet, melynek gyilkos embertelensége ezál­tal még jobban kidomborodott, ön­magáról azonban nem szívesen be­szélt, és ha valaki nem olvasta hiva­talos kérdőíveit, nem igen sokat tu­dott meg életéről! Pedig egy ember élete mindig érdekes, s Lőrincz Gyu­la élete kétszeresein is az! Már az is nagyon érdekes, hogy a tehetséges diószegi tősgyökeres ma­gyar gyerek is Gustáv Mallý pozso­nyi festőiskolájában ismerkedik meg a képzőművészet belső törvényszerű­ségeivel, ott sajátítja el a rajz, fes­tés technikáját, akárcsak a mai szlo­vák képzőművészet legkiválóbbjai. Mallý iskolájából aztán Budaipestre kerül a Képzőművészeti Akadémiára. Itt Vaszarynaik a növendéke, majd két éven át asszisztense is. Budapesten kapcsolódik be az illegális kommu­nista mozgalomba. Tanulmányai el­végzése után visszatér Csehszlová­kiába. S mivel úgy véli még mindig keveset tud, Prágában tovább tanul. Közben részt vesz a baloldali moz­galmakban, tagja lesz a Sarlónak és igyekszik a színkostru'ktőrök moz­galmát bekapcsolni „a Sarló osztály­harcos és kollektív művészi törekvé­seibe". Harmincötben megfigyelőként részt vesz a budapesti Ráko-si-per tár­gyalásain. Még ugyanabban az évben aranyérmet nyer és ösztöndíjat kap.. Megjárja Franciaországot, Belgiumot és Hollandiát. A legjobban azonban Párizs vonzza. Párizs és Picasso! Ebben az időszakban számos kül­földi kiállításon ls részt vesz. de ugyanakkor híven teljesíti a CSKP területi vezetőségének direktíváit. Amikor pedig kitör a spanyol polgár­háború Lőrincz Gyula, a már neves festőművész, egy igen bizalmas és veszedelmes pártfeladat végrehajtá­sára Marseiliébe utazik. Ott, egy nem­zetközi komitét illegális úton segíti át Spanyolországba a cseh, szlovák, magyar, német, lengyel önkénteseket, a dicső Interbrigád eljövendő hőseit. Ám hazatérte után sem tétlen­kedik. Sokat fest, de talán még többet szervez, politikai gyűléseket, tiltakozásokat, anti­fasiszta kulturális ak­ciókat. S a köztársa­ság legdrámaibb he­teiben ott látjuk őt Tornécon, a páratlan sikerű antifasiszta tüntetésen, mint a főrendezők egyikét. A müncheni árulás után menekül. Párizs­ban, a szép Párizsban, szerelmetes városában ízleli meg a baloldali emigránsok keserű kenyerét. Majd visz­szatér Budapestre, a­hol részt vesz a ma­gyar ellenállási moz­galomban. Lebukik, mint sok más bajtár­sa, és saját bőrén tapasztalja a Hor­thy-rezsim hírhedt börtöneinek gyil­kos kegyetlenségét. Negyvenhatban tér vissza szülő­földjére Csehszlovákiába és minden erejét, tehetségét a párt szolgálatá­ba állítja. Azóta is híven áll a vár­tán, talpig vértben ott, ahová őt elv­társai bizalma állította. Részt vesz a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kul­turális Egyesületének megalapításá­ban, majd ennek elnöke lesz. Ott áll az Oj Szó, a „Fáklya", az „A Hét", az „Irodalmi Szemle" bölcsőjénél, a CSKP KB munkaérdemrendes-nak és az SZLKP KB elnökségének tagja, nemzetgyűlési képviselő. De festő is, aki azonban a honpol­gári kötelességek teljesítésének, a párt kitűzte nagy feladatok megvaló­sításának közepette, csak szóvárvá­nyosan harcolhat leghatásosabb fegy­vereível, a ceruzával és ecsetjével! Pedig pompás plakátjaival, s megrázó erejű vásznával, a „Kosúti sortűzzel", fényesen bizonyította, hogy lángoló palettájának tüze még nem aludt ki. Kár, hogy csak elvétve találkozha­tunk egy-egy festményével, vázlatával, amelyek nem igen kerülnek a nagy nyilvánosság elé! Sajnálatos, hogy úgyszólván csakis a műtermének fest, s legjobb esetben vázlatkönyvének néhány lapját pillanthatjuk megl Igaz, a vázlatkönyv mindig nagy sze­repet játszott a művészetben. Lőrincz Gyula vázlatkönyve pedig elősegítheti a festőnek befejezni életművét, amelyre őt nemcsak a „Dornkappeli Madonnák" a tragikus „Menekülők", hanem a „Kosúti sortűz" is kötelezi. ÉS EZT VÁRJA TŰLE az egész csehszlovákiai magyarság, a kultúra, és ezt várják a képzőművészet rajon­gói, akik az ötvenötéves Lőricz Gyu­lát nagyra becsülik és szeretik! BARSI IMRE LŐRINCZ GYULA: A kosúti sortűz. (Olaj, részlet) 1965. január 16. * {JSJ §2é g

Next

/
Oldalképek
Tartalom