Új Szó, 1964. december (17. évfolyam, 334-362.szám)

1964-12-25 / 358. szám, péntek

Az év utolsó napjai suhannak. A karácsony, az Ojév bensőséges családi ünnepei a vidámság, a mókázás jegyében telnek. Mi is kedveskedni akarunk olvasóinknak: Egy kis csokorravalót gyűjtöttünk öszsze mai és történelmi furcsaságok- böl. A legjobb ihlet Amikor Hemingway-jel, a tragikusan el- xfe^l^ŕ^iys^ hunyt világhírű * • <ifví . Íróval közölték, \ hogy Az öreg ha- ^ JflY lász és a tenger ^JzpZ^Xs. /Í?ľ} című művéért el- n É^iTv^ nyerte a Nobel- ' díjat, az író ba- c^^jcp, rátái társaságában jót nevetett. Elmesélte, hogy A folyón át a fák közé című kis regényén évekig dolgozott, de a kritikusok alaposan „lehúzták" a könyvet* Hemingway ekkor megfogadta, élete végéig többet egy sort sem ír. Ám nemsokára anyagi nehézségei támadjak, egy lyukas centje sem volt, ezért nekiült egy gyors novellának. Így született „Az öreg halász és a tenger". — Hát neim a pénztelenség a legjobb ihlet? —• csipkelődött barátaival a nagy író. Szellemes visszautasítás Ibsen, a hallhatatlan norvég drámaíró szófukarságából volt híres. Órákhosszat üldögélt társaságban anélkül, hogy egy szót szólt volna. Tudta magáról, hogy csak untatná a társaságot, ezért visszautasított minden meghívást. Egyszer egy fényes estély re volt hivatalos, s amikor szabadkozását nem akarták tudomásul venni, a következő szellemes kifogással utasította vissza a meghívást: — Ha elmennék, egy szót sem szólnék, s a személyem Iránti figyelmességből tisztelőim is ugyanezt tennék. Így viszont, ha nem megyek el, a dühös vendégek kellemesen elbeszélgetnek egymással. Csak egy kis félreértés Jürgen Roland, a nyugatnémet f/f\ "^^HB^saM televízió munka- ^^JMB társa Japánban ff V időzve saját bő- I Äj WŤ

ä rém tapasztalta, í// milyen kellemetlen ha az ember nem tudja a vendéglátó ország nyelvét. Betért egy üzletbe, és cipzárat kért. Szegény feje, hogyan magyarázza meg ezt az udvariasan mosolygó kereskedőnek. Bó'rzekéjének hastáji részére mutatva heves tagiejtéséivel próbálta megértetni vele, mi is kell neki. A kereskedő bólintott, és szolgálatkészen eltűnt. Nemsokára egy jókora szertartási karddal tért vissza, és előkelő mozdulattal átnyújtotta a vevőnek. A riporter mozdulataiból ugyanis azt értette, hogy az illető haraklrit-s?ertartásos ihasfelmetszést akar magán végrehajtani. Forgalmi akadály Elbocsátották állásából Carla Maffeit, Olaszország egyetlen női közlekedési rendőrét. A városi elöljáróság így indokolta meg végzését: A 25 éves csinos rendőrnő posztja körül tömegével vesztegelnek az autók, mert a sofőrök szívesen bámulják Carla bájait. Így aztán a rendőrlány mint a gépkocsik torlódásának oka forgalmi akadály lett, ezért az „akadályt" eltávolították. Rend a lelke mindennek A brazíliai Rio de Jameiróból San Pauló'ba induló egyik repülőgépen nem mindennapi botrány tört kl. Amikor a csinos légikalauz az utasok névsorát olvasta, magából kikelve rárontott az az idősebb Ihölgy, akit Maria da Cuna asszonynak nevezett, Az utas követelte, hogy az okmányokban teljes nevén szerepeljen: Maria Teresa Francisca des Assis da Dondepao da Roja des Necesenda dos da Sagrado Dorocao de Jesus Pereira da Cuna. Az előkelő származású hölgy követelése a törvények szerint jogos volt, ám teljes nevének többszöri felsorolása és a botrány miatt a repülőgép másfél órát késett. Díj - a sztár macskájának Az Amerikai Macskabarátok Bizottsága díjjal tüntette ki Audrey Hepburn népszerű filmcsillag Reggeli Tiflonban című filmjét. A díj nem a színésznő művészi teljesítményét jutalmazta, hanem a művésznő macskáját illette, amely gazdájával együtt szerepelt a film*, ben, Nové Mestóban úi automata telefonközpontot adtak át. (A. Prakeš — CTK felvétele) Jóból is megárt a sok Vógsfillye vadonatúj szállodájában nem mindennapi kezdeményezést tapasztaltam. Hasonlóval interszállókban sem igen találkozik az ember. Ebben az egyben sok prágai szálló is tanulhatna a Sellyéitől: a vendégszoba asztalán nemcsak hamutartó, hanem könyv is várja a vendégeket. A 302 es szobában például Reger Martin du Gard Thibault család cimű művét találtam. Választékos irodalmi ízlésről tanúskodik, hogy a szálloda dolgozói a Vén Európa írójának nagyszabású családregényével kedveskednek. De az egy éjszakára befogadott vendégnek talán nem éppen találó szórakoztató a Thibault család két, egyenként 4—5 cm- vastagságú kötete — közel kétezer oldal olvasmány. Napi kétórás olvasás mellett is egy hónapnál tovább tartana végére járni a műnek. Nem beszélve arról, hogy a harmincnapos szállodai kvártélyra két havi flxem is kevés lenne. (kobák) Minden hasonlat sántít A pártában maradt hervatag Gí-. zike néha meglátogat bennünket, eldicsekszik, hány ruhát csináltatott az elmúlt „kvartálban", hogyan legyeskednek körülötte a férfiak, meg elmond néhány friss pletykát az irodalmi berkekből. Amikor legutóbb megtisztelt bennünket, a lányomnak egy doboz színes ceruzával kedveskedett. A gyerek nyomban ki is próbálta a színeket, és míg mi beszélgettünk, néhány határozott vonással hálából felvázolta Gizike arcmását. Mikor a remekmű elkészült, egyszerű közvetlenséggel odanyújtotta vendégünknek. — Tessék, lerajzoltam a nénit. El is viheti. Gizike arcára ráfagyott a mosoly. — Na háti Ennyire csúnya azért mégsem vagyok. Tudod, kislányom, az emberi arcot lerajzolni igen nehéz. Nagyon sokat kell még tanulnod, gyakorolnod. Óvatosan felálltam, és az ajtó felé hátráltam, mert gyakorlatból tudom, hogy a művészek nem igen tűrik, ha laikus bírálja alkotásaikat, ós ez százszorosan érvényes a lányomra. Nem akartam jelen lenni a kibontakozó eszmecserénél, a „lányok" egymás között jobban elintézik a nézeteltéréseket. De az ajtóban még hallottam lányom sértődött, ellenkezést nem tűrő replikáját: — Pedig én tudok a második cében a legjobban rajzolni. A múltkor is egy olyan tehenet rajzoltam, hogy a tanító néni azt mondta, annyira jól sikerült, hogy az ember csak azt várja, mikor bőgi el magát. fSzúcs) • Kielégíthettek minden vásári lót? — Sajnos nem. Aránytalanul kevésnek bizonyult a gyerek-képeskönyv. Márpedig ezek iránt éppen ez időtájt óriási az érdeklődés. O Mivel magyarázható a megnövekodett érdeklődés? Lelnanyban (Prága mellett) a Repülési Kutaiúintézetben gyakoroló pilótakabint fejlesztettek, amelyben kockázat nélkül gyakorolhatnak a sugárhajtású repülőgépek pilótái. A pilótanövendék mögött az instruktor műszerekkel ellenőrzi tanítványa tevékenységét. (J. Finda felvétele — CTKJ

1 KEVÉS Ä KÖNYV? A könyv a legszebb ajándék — jelszó jegyében folyik a košicei könyvesboltokban a karácsonyi vásár. Kerekes Jó z s ef, a Slovenská kniha Lenin utcai üzletvezetője immár huszounyolcadszor szervezi a város legnagyobb könyvesboltjában a karácsonyi vásárt. 9 Milyen volt a forgalom a tavalyi évhez viszonyítva? — A kereslet és a forgalom is lényegesen nagyobb volt. Előzetes becslésem szerint legalább tizenöt százalékkal többet forgalmaztunk, mint a tavalyi karácsonyi héten. & Milyen a választék, mi iránt nyilvánult meg a legnagyobb érdeklődés? — Ez idén, különösen pedig most, sok a szép és értékes könyv. Egy-, aránt nagy a választék a szépiroda-i lomban és a szakirodalomban is, A könyvpiacra néhány türelmetlenül vár újdonság érkezett. May Károly Winnetouja rekordidő alatt fogyott el. Mind az 1900 példányt szinte órák alatt eladtuk. Zola Emile Nana címő köqyvén.ek 900 példányából, Francoise Sagan * legújabb regényéilek 1000 példányából már egyetlen sincs raktáron. Terezia Vansová: A Podhradskýék árváje című — ma már klasszikusnak számító könyvéből ezer darabot kaptunk, nos ennek háromszorosa is kevésnek bizonyult volna. Nagy keletje van Miíaüko, Mináč, Blažková könyveinek is. A külföldi szerzők közül Irwing Stone Van Gogh élete, Steinbeck: Bolyongások Charlie>vel, és a különféle útleírások fogytak el igen rövid időn belül. — Ma már az emberek előszeretettel vásárolnak praktikus ajándékot, Aztán a fiatalság is többet olvas, gyakrabban veszi kezébe a könyvet. Bővült az olvasók érdekköre. A könyvpiac e tekintetben nagyon érzékeny szeizmográf. — Meggyőződésünk, hogy forgalmunk még jóval nagyobb lehetett volna, ha a kiadóvállalatok felelős dolgozói behatóbban tanulmányoznák a könyvpiacot és figyelembevételével állapítanák meg az új kiadások példányszámát. (tä) NAGYAPÁM N

AGYAPÁM keménykötésű legény volt hajdan. Fogadásból, vagy virtusból egyszer másfél mázsás sertést tett föl az ökrös szekérre, s a ferencjóskai öldöklésben kilenc ólommal a félkarjában injekció és zokszó nél'kül elviselte a tábori fel-, cser kése okozta fájdalmakat. Hajdani szívósságából, bár nyolcvan óv terhe, gürcölése szöikkenit ráncba a homlokán, még ma is van benne valami. Ügy tesz-vesz János fia háza körül, mintha tőle, munkájától függne fia boldogulása. A baromfi, a malac etetésére kizárólagos jogot szerzett magának, mert — mint mondani szokta — ehhez se János, se a menye nem ért. Vagy két éve, hogy megromlott látása a há-zhoz köti és nem mehet ki a Nyitra-partra halászgatni, különösképpen nincs ebbe a munkába másnak beleszólása. Nagyapám szenvedélyes halász volt. Már fiatal korában ki-kiruccant hálóval a Nyitrára, noha igazi, tartós barátjává és vigasztalójává a vízparti magány és csönd csak a nagymama halála után vált. Ennek már huszonhét éve. Ezerkilencszáznegyvennégy karácsonyának előestéjén, amikor már a kis Nyitra menti faluban is tudták az emberek, hogy a németek elvesztették a háborút, kevésen múlott csak, hogy nem a halászszenvedély lett nagyapáin veszte. Húsz év óta minden karácsony előestéjén eszembe jut nagyapám nyolcvan esztendejének ez a legdrámaibb története. A szovjet hadsereg előtt hátráló né-: met katonaság falunkban is megvetette lábát. A jelek szerint kemény ütközetre készült. A falu előtt — kelet felől — mély és sok-sok kilométer hosszú árkot, tankcsapdát ásatott. Erre a kemény, ráadásul átfagyott főidben folyó és több hetet igénylő munkára naponta kihajtották a falu minden felnőtt lakosát. Karácsony előtt két nappal nagyapám váratlanul megmakacsolta magát. Egy tapodtat se volt hajlandó tenni! Hogy máért hívta ki maga ellen a háború törvényét, még ma sem tudom, bár az elmúlt húsz évben nem egyszer faggattam erről. Makacs maradt, mint akkor negyvennégyben, amikor így szólt a munkára készülődő édesanyámhoz: — En itthon maradok! Anyám meghökkent, de egy szó sem hagyta el az ajkát. Csak a mindig mosolygó, szeretetet árasztó szeme látszott aggodalmasnak és szomorúnak. Mielőtt elment, megcsókolt bennünket, gyerekeket, majd egy mélyet sóhajtva így szólt nagyapámhoz: — Baj lesz ebből, apa! Az öreg Vízvárit is agyonlőtték. Mi lesz velem, a három kicsinnyel? Nem maradhat itthon! — Menj már, mert tényleg baj lesz! — türelmetlenkedett az öregember, de — hajthatatlan maradt. A

MINT MAGUNKRA MARADTUNK, nagyapám, mint mindem reggel, fölhajtott egy kupica pálinkát, aztán pipára gyújtott. Fölhúzta még a faliórát, a sublótban is tett-vett valamit, majd egészséges, piros arcán egy kis fölindultsággal, kiballagott a szobából. Jő időbe telt, amíg visszajött. Kezében egy köteg két és három méter hosszú, hüvelykujj vastagságú, kissé görbe botot szorongatott. Nyolcadik évemben voltam akkor, s nagyapám, aki szenvedélyéről, a halászatról sokszor úgy beszélt velem., mint fölnőttél szokás, a csikólábú tűzhely mellé a sámlira telepedve így szólalt meg: — No, Tibi, mi lesz ebből? — Kánva! — vágtam rá nyomban boldogan. Mivel nagyapám hallgatott, mellé ültem, s együttes erővel bontottuk szét a kánva-küteget. — Tudod-e, milyen öregek ezek a botok? — kérdezte nyugodtan, sugárzó arccal. Megráztam a fejem, mire ezt mondta: — Olyan idősek, mint te. Azon a napon vágtam őket, amikor te születtél ... Elcsodálkoztam. — Nagyapa, miért csak most csinálsz belőlük kánvát? — Azért, mert annál jobb, annál eresebb a kámva, minél tovább szárad a nekivaló. Az újabb kérdés belém fúlt, mivel hirtelen vad dörömbölés hallatszott a konyhaajtón. Nagyapám fölállt és indult, hogy ajtót nyisson. Néhány lépés után megtorpant: a vadul kivágódó ajtón egy civilruhás férfi és két acéilsisakos, géppisztolyos német katona tolakodott befelé. Nagyapám nyugodt maradt. Legalábbis. ennek látszott. — Hogy-hogy nincs kint?! — támadt nagyapámra a civilruhás. — A menyem kint van! Különben is — tette hozzá — öreg és hadirokkant is vagyok, nehéz nekem az a munka ilyen zord télben ... — Katonáinknak talán könnyű a lövészárkokban a bolsi ördögük ellen? — Ezt nem mondtam! — Kuss, pofa be! A feszültségnek a hároméves Pista kisöcséim váratlan fölsírása vetett véget. A hangra nagyapám megfordult, öcsém felé fordult, de a civil mégkerülte, és útját akarta állni. Ez csak azért nem sikerült neki, mert rálépett a szétbontott kánvaköteg egyik félrecsúszott botjára és elvágódott. Ekkor mozdultak meg először az acélsisakok. Ijedtemben én is elsírtam magam. A zajra a bölcsőben alvó féléves Lacika is fölébredt. A pulykavörös arccal és szitkozódva föltápászkodó civil dühében a nyolcéves kánvabotok elpusztításához látott. Már vagy négyet darabokra tört, amikor nagyapám rászólt: — Mit vétettek azok a botok? A toporzékoló civil arcára fagyott az indulat. — Kuss, pufa be! — sziszegte, majd teljes erejéből az előtte álló ember arcába csafjott a kezében levő bottal. Nagyapám az arcához kapott. A következő pillanatban fölemelkedett hatalmas jobb ökle, de karjában maradt a lázadása, mert az acélsisakosok rávetették magukat. Az egykori Toldi-erejű ember könynyen,- lerázta őket magáról. Arra azonban már nem volt ideje, hogy feléjük sújtson a dulakodás közben kezeügyébe került karosszékkel, mert egy géppisztolysorozat belefojtotta a föltörő dühöt. Nagyapám teste lassan földet ért. Mozdulatlanul feküdt, csak a fejéről leesett kalap imbolygott ősz fejétől félméterre karimájával a menynyezet felé fordulva. Az egyik német a mozdulatlan test fölé hajolt. — Fertig! V

ÁLTOTTAK még néhány számomra érthetetlen szót, majd megfordultak és kimentek. Utolsónak a civil lépett ki. ... Nagyapám nem halt meg. Váltóból később az orvosok három, a már egyszer kilenc ólomtól megszabadított bal karjából pedig öt pici fémdarabot operáltak ki. KEZES IÖZSEF ŰJ SZÖ 8 * 1964. KARÁCSONY