Új Szó, 1964. december (17. évfolyam, 334-362.szám)

1964-12-24 / 357. szám, csütörtök

TEJ ES KRUMPLI Mindnyájan tudtuk, hogy a Január sorsdöntő lesz nemcsak városunk történetében, hanem egyéni életünk további alakulásában ls. KoSlce felszabadulása már küszöbön volt, de minél közelebb érzi a rab a szabadulást, annál idegesebb, annál lassabban múlik az idő. Mi ugyan nem voltunk foglyok a szó jogi értelmében, csupán bujdosók. Hamis okmányok oltalma alatt a fasiszták háborúja elől bújdostunk, s tudtuk, ha valamelyikünk a hatóság kezére kerül, vége. Igaz ugyan, hogy a városban akkortájt már nem is létezett semmilyen állami szerv, csak katonai, szuperfasiszta terror, melynek a bujdosók, a szökevények ellen egyetlen törvénye, egyetlen agyonhangoztatott jelszava volt: „A helyszínen felkoncoltaik". Mindenért „koncoltak". Lopásért, zsidó vagyon megőrzéséért — kétszeresen a zsidók bújtatásáért — azért ls, ha a járőr első felszólítására meg nem álltunk, ha a moszkvai rádiót hallgattuk, ha suttogva beszéltünk az utcán, mert a suttogást hazaárulásnak minősítették. De főképpen a katonai szolgálat megtagadásáért koncoltak a nyilas „testvérek". A terror utolsó dühe nyilvános akasztásokban jutott kifejezésre. Azt remélték, hogy ezzel megnyerik a háborút s a város fő utcájának csupasz platánfáin megfélemlítés céljából nyilvános akasztást rendeztek. Az akasztott emberek mellére táblát tettek, ezzel akarták Indokolni a rögtönbíráskodás Ítéletét. A táblákon főleg ez volt olvasható: „Katonaszökevény voltam". Éppen akkor estem a karmaik közé Egyszerűen és bután, mint nyúl a csapdába. Nehezen beszerzett élelmiszercikkekkel — egy kanna tejjel, meg egy táska krumplival — tértem haza aznap délelőtt a várossal szomszédos faluból. Jókedvűen számolgattam, hogy talán még egyszer, legfeljebb kétszer kell ezt a veszélyes utat megjárnom, s akkor — újra szabad emberré válok. Ebben a derűs kedvemben, az utcasarkon elém toppant a nyilasok félelmetes tábori csendőrségének egy járőre. A réztáblás pribékek dölyfös, nagy bajuszú parancsnoka igazolólapomat kérte és vérszomjasán méregetett tetőtől talpig. Világosan éreztem hogy a főutcái platánok valamelyik ágára saccol. Előző este ugyan megjelent a nyilasok utolsó mozgósítási parancsa, mely hangsúlyozottan tudtunkra adta, hogy attól a perctől kezdve csak a Gyarma'y főispán által személyesen aláirt felmentések érvényesek, a többi épkézláb férfinép bevonulni köteles. Aki a parancsnak nem tesz eleget, az a helyszínen felkoncoltatik. Hol volt nekem Ilyen bűvös iratom ..?! Mutattam azt, amim volt, bár tudtam, hogy minden hiába. Menthetetlenül „elkapott a gépszíj". A marcona csendőr hatalmas mancsaiban meg-megforgattta az Igazolványt, rám pislantott, mint egy pondróra és kijelentette: — Ez hamis. Mfat a fuldokló, aki szalmaszálba kapaszkodik, valami badarságot dadogtam mentségemre, a csendőr azonban rám horkant: — Kussl Ha nem hamis, akkor nem érvényes. Már rég a fronton kellett volna rohadnod. Gyerünk! A pribékek körülálltak és szótlanul vezettek a kihalt utcákon. Titkon azt reméltem, hogy befordulunk kedves kis utcánkba, ott majd megkönyörülnek rajtam, legalább a tejet, meg a krumplit átadhatom az aszszonynak, s megcsókolhatom a gyerekeket. Naiv reménység volt ez. — Kerülő utakon a város északi peremén levő, Guyon tábornokról elnevezett gyalogsági laktanyába jutottunk. Katonaság már alig volt benne, annál több polgári egyén tolongott az udvarán. Az emberek dermedt rémülettel üdvözölték egymást, mindenki igyekezett ismerősét meggyőzni, hogy teljesen ártatlan, papírjai rendben vannak, mindenki hajkurászott valakit, akitől egy-két nyugtató szót remélt. A tábori esendőrök mintha megkergültek volna, úgy futkároztak a nép között, rekedten neveket kiáltoztak. A szólítottak az utasítások szerint a laktanya különböző épületszárnyaiban tűntek el. Azután megtudtuk, hogy egyeseket munkaszolgálatra — tankcsapdák ásására a város határában, másokat katonai segédszolgálatra, a nyomorékokat, testi hibásokat pedig egészségügyi szolgálatra jelölték kl. Elmúlt a délelőtt, a délután, a laktanyaudvar zugai lassan eltűntek a gyors januári götétedésben, A szaláncl hegyek felől erősödő ágyúdörgés hallatszott, az udvar s az épületek Időnként meg-megremegtek. A vasrácsos kerítés mögül az utcáról az asszonyok férjüket keresték, nevüket kiáltották. Az épületek bejáratai felett kigyulladtak a kékes légó-fényecskék. Koromsötét lett, az udvar teljesen kiürült és — engem még senki sem szólított. Fázósan topogtam a csikorgó havon, a tejet meg a krumplit egy pillanatra sem engedtem kl gémberedett kezemből. Megijedtem, ha fél percig szünetelt az ágyúzás. Azt kívántam, hogy erősödjék és vesse szét az egész laktanyát. Végre hallom, hogy valaki elferdítve kiáltja a nevemet. Gépiesen csoszogok abba az irányba, lépteimet tejeskannám fedelének félénk csörgése kíséri. Iszik-e a gyerek ebből a fejecskéből...? Két tábori csendőr kísér át a sötét udvaron, a legtávolabbi kaszárnyaépületbe megyünk. A koromsötét folyosókon villanylámpával világítanak. Végre megállnak az egyik ajtónál. Zörög a kulcs a zárban, nyílik az ajtó, az egyik csendőr a vállamnál fogva bependerít. Érzem, hogy a kannából a tej kifröccsen a félcipőmre. Hátam mögött bezárul az ajtó, újra zörög a kulcs. Semmit sem látok. Sűrű, ragadós sötétség vesz körül... Állok, csak állok. Gondolkodom talán? Dehogy. Csak állok és lesek, mint a verembe pottyant állat. Jó kis Idő múlva kezd működni az agyam Hol is vagyok tulajdonképpen? Ördög tudja. Szörnyű, hogy egyedül vagyok a sötétben. A tejjel, meg a krumplival. De csitt csak! Valami nyöszörgés hallatszik, mintha macska nyávogna ... Erősen körülnézek, de áthatolhatatlan a sötétség. A fülemet veszem igénybe. A hallásom csalhatatlanul megállapítja, hogy a nyöszörgés, nyivákolás ... emberi hang. Megdobban a szívem az örömtől Tehát mégsem vagyok teljesen egyedül. Van Itt valaki, ember van Itt, élő ember, síró ember, tehát szíve van, érzékel vannak, úgy, mint nekem. A kannát átveszem a másik kezembe a krumplihoz, és a fal mentén óvatosan, tapogatódzva lépdelek... Itt van! Kezem végigsimítja a haját. Érzem, hogy a feje reszket a sírástól. Kuporodottan ül a fal tövében. — Miért sír, jó ember? — kérdem gyengéden, suttogva. A sírás megszűnik, Ismeretlen társam szipákolni kezd, mint a gyerek. Tehát fiatal. Megrázom és kissé hangosabban ismétlem a kérdést. Ojra sírni kezd és elfulladó gyermekhangon mondja: — Fel.. .akasztanak ... Magát is ... Ide a... szökevényeket... Oda a fákra ... Az utcára ... Az emberi kétségbeesés « motyójához csusszanok a földre. Nincs egyetlen gondolatom, csak arra vigyázok, hogy a tej meg a krumpli a kezem ügyében legyen. Azután gondolkodni próbálok, de nem megy... Fantáziám és gondolataim szertefoszlottak, mint a köd, csak ülök, ülök megbénultan és hallgatom, hallgatom a fiú sírását... Fogalmam sincs róla, hogy félóra telt-e el, vagy egy egész éjszaka. Az ajtő nyílására ocsúdok. A villanylámpa fényében két vállas csendőr körvonalait látom, meg egy harmadikét, annak a fején tiszti csákó díszeleg. Elferdített nevemet kiáltják. Feltápászkodom, fogom a tejet meg a krumplit és megyek a kijárat felé, síró társamtól elfelejtek elbúcsúzni... — A holmija Itt marad! — rikkant rám a csendőr és poggyászomra mutat. Sajog a szívem, hogy meg kell válnom féltve őrzött élelmiszereimtől, amit odaszántam a szomszédos, és mégis oly szörnyű távoli utcába ... Dühödten, elszántan kiáltom oda a fiúnak a sötétbe: — Isten vele, pajtás.. .1 A sötét udvaron vezetnek. Csend, semmi sem mozdul. Nincs emberi hang, nincs ágyúzás, nincs remény. Csak a fagyos hó csikorog csizmáik alatt. Egyszer csak ezt hallom a hátam mögött: — Maguk mehetnek. Elintézem egyedül. — Parancs, százados úri — csattannak a csizmasarkak. — Előre! — hallom a tiszt parancsát, aki egyedül akar elintézni. Megyek, ő szorosan utánam. Várom, várom, mikor csattan a pisztolylövés. Egyéb gondolatom nincs, csak számlálok — egy... kettő... három... négy ... öt. .. már huszonötnél tartok és még mindig semmi, s már itt járunk, az udvar legsötétebb zugában. Akkor jut eszembe, hogyha én most villámgyorsan megfordulnék... De már nem fordulhatok, mert a tiszt két hosszú lépéssel teljesen megközelít, télikabátomon érzem a kezét. Hozzám hajol 16s a fülembe súgja. — Itt van. Ezt tegye el és siessen haza ...! — Kesztyűtlen tenyeremet papírszelet csiklandozza. Abban a pillanatban mindent értek és... és semmit sem értek. Csak szeretném megköszönni ennek az ismeretlen, csákós embernek, de nem hagy: — Egy szót se! Menjen az őrszobára! — És az... az ismeretlen fiú ott a sötétben...?— kockáztatom meg a kérdést. — Majd azt ls elintézem... — súgja közvetlen az arcomba. Most már megyek ... futok... rohanok... A kapuőr álmosan, fázósan nézegeti a cédulát, azután kinyitja a kaput... Mint az árnyék osonok a néptelen városon át, mely tetszhalottként nyújtózik a fagyos éjszakában és ezer köszönetet suttogok egy embernek, akit sohasem láttam, talán sohasem látok, csak azt tudom, hogy tagja annak a láthatatlan gépezetnek, melynek hamis okmányainkat és életünket köszönhetjük... Két no p és két éjjel lapulok még a pincében. Harmadnap, amikor kisandítok a pinceablakon, utcánkon meglátom az első szovjet katonát... VLADIMÍR KALYTCUK MEGOLDASRA VAR Gyakori beszédtéma a szövetkezetesek egyenlőtlen kereseti, lehetősége. Nem is tekinthetjük ezt különösnek, elvégre sok embert érint a kérdés. A télen munka nélkül maradt szövetkezetes Jogosan vetheti fel, hogy bizony neki is jól Jönne a rendszeres havi kereset. És Igaza ls van, csakhogy a probléma megoldása nem olyan egyszerű bár a gazdaságok sokat tesznek azért, hogy a szövetkeze, tesek Jövedelme közti különbség kiegyenlítődjék. A közös gazdálkodás létrejöttével megoldásra várt az egyes termőterületek jövedelmezése közti különbség kiegyenlítése. Mert például a hegyaljai gazdaságok nagyobb munkaráfordítással kisebb hozamokat értek el, mint az alföldi gazdaságok. Ebből következett, hogy nagyobb fáradságért kisebb volt a hegyaljai szövetkezetes jövedelme. Ezt a különbséget állami rendelet csökkentette, amennyiben hegyaljai gazdaságok kisebb adót fizetnek, piint az alföldiek. Persze, ezzel nem oldódott meg teljesen a kérdés, de a rendeletet mégis olyan tényezőnek tekinthetjük, amely országos viszonylatban segíti elő a különbségek fokozatos kiküszöbölését. Az egyenlőtlen jövedelmet illetően van azonban egy másik probléma is, amely egy-egy gazdaság keretén belül merül fel, és ennek rendezése is eléggé körülményes. Az állattenyésztők és a növénytermesztők jövedelme közti különbségről van szó. Sok gazdaságban — ahol nem szervezték meg a kiegészítő termelést — a növénytermesztőknek négy-öt hónapon át nincs munkalehetőségük. Sok az ilyen szövetkezeti tag — a komáromi járásban több mint tízezer szövetkezetes van — s ezeknek a felét nem foglalkoztathatják télen. A rimaszombati Járásban is hatezerre tehető a télen nem foglalkoztatott szövetkezetesek száma. Szóval a növénytermesztők kénytelenek belenyugodni „munkanélküli" helyzetükbe, mert mindkét járás területén alig akad olyan szövetkezet, amely kiegészítő termeléssel foglalkozna. Azt nem állíthatjuk, hogy a gazdaságok nem törekednek a helyzet orvoslására. Különböző módot igyekeznek találni a növénytermesztők téli foglalkoztatására. Az ifjúságfalval szövetkeeetben -saját használatra kosarakat és seprűket készíttetnek. Több gazdaságban úgy növelik a növénytermesztők munkaegységének számát, hogy az állattenyészők szabadságoltatása idején az állatállomány körül foglalkoztatják őket. Az sem ritka eset, hogy ha a növénytermesztő munkát kér, atfnak neki, mert mégsem utasíthatják el, ám ez a foglalkoztatás a leggyakrabban csak éppen arra jó, hogy bejegyezhessék a Jelentkezőknek a munkaegységet. Következménye, hogy szaporodik a munkaegységek száma, s ugyanakkor csökken az értéke. Jobb megoldás, ha télen a szövetkezeteseket a védnökségi vagy más üzemekben alkalmaztatják. A tagnak ez előnyös, mert keresethez jut, a szövetkezettel azonban megtörténhet, hogy megcsappan a munkaerők száma abban az esetben, ha a szövetkezetes a gyárban marad állandó mt^nkásnak. A szövetkezetesek téli alkalmaztatásának leghelyesebb módja a kiegészítő termelés megszervezése. Ez természetesen nagy körültekintést, kiváló Irányítást igényel. A szervezőnek mérlegelnie kell, hogy az adott lehetőségek közül milyen termelés lenne a leg. gazdaságosabb. A kiegészítő termelésnek csak úgy van jelentősége egy gazdaságban, ha az a közösnek anyagi előnyt ls jelent. Ha ezt a szövetkezetnek sikerül elérnie, ezzej egyben meg. oldja a nyáron mutatkozó munkaerőhiányt is, mert számítani lehet azzal, hogy az egész évi foglalkoztatás új munkaerőket biztosít a szövetkezetnek. Elsősorban a szövetkezetektől függ, milyen mértékben szervezik meg a kiegészítő termelést, amivel a gazdaságnak ls, a tagságnak ls, nagyobb jövedelmet biztosíthatnak. Lehetőség van rá, hisz e téren a lehetőségek kihasználatlanok. Még kevés olyan szövetkezetet találunk, ahol kiegészítő termeléssel foglalkoznak, pedig ettől várjuk legnagyobb mértékben az állattenyésztők és a növénytermesztők jövedelme közti különbség kiegyenlítés sét. (bil A Kelet-szlovákiai Téglagyárak újdonsága a kerámiagerenda, amelyből eddig már ötezret készítettek. A betonnal kevert, égetett agyagból készült, acélbetéttel ellátott gerendák négyzetmétere több mint 22 koronával olcsóbb, mint a fagerendáké. A kerámiagerendák kiváló hfi- és hangszigeteik. Képünkön: Mária Pončákovi hordozógerendákat önt formába. íCTK m G. Bodnár felvétele)' LOVICSEK BÉLA: Karácsonyi játék T

íz, tizenkét éves lehettem. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindig keserűség szorongatta a torkomat és mást sem tudtam tenni, csak örökké sírni. Sok mindent megtanultam már akkor az éhségről, a lyukas talpú cipőről, a hiányos öltözködésről, meg sok más egyébről. Sírni? Ugyan miért? Mondjuk: zuhog az eső, víztócsák tükrétől fényes az utca, és te szitkozódva lépkedsz, mert lyukas a cipőd talpa, s befolyik rajta a víz. Mit segít az rajtad, ha ökölbe szorítod a kezed és sírsz? Semmit. Felesleges lázadás. Mennyivel érdekesebb például, ha lépteid ritmusára fütyülsz, s az alul befolyó víz a cipőd szárán kisspriccelve adja a kisérő akkordokat! Vagy vegyük az éhséget. Korog a gyomrod, mint az égzengés: nyár a télben! Olyan könnyedén lépkedsz, mintha a fellegekben Járnál. Csodálatos érzés ez a súlytalan lebegési... A tömött bendő gondolatára meg undor fog el, s olyan tunyának, nehézkesnek és lustának érzed magad, hogy szinte fáj és jajgat benned a tehetetlenség ... Nem, ez nem kell! Inkább az éhség, a csodálatos lebegési Az röpít, abban van valami fantázia, az adhat célt és Igazi értelmet az életednek! Szerettem és vártam a karácsonyestéket. Szinte fájt, hogy elmúlt, s egyben örültem, hogy várhatom a következőt. Mert karácsony estéjén én voltam a kisváros császára. Enyém volt a behavazott, kihalt utca minden fényes kirakatával. Enyémek voltak a leredőzött ablakok mögül kiszűrődő kacagások, a nehéz függönyök mögött csillogó karácsonyfák. Enyém volt a nagytemplom toronyórájának minden kondulása, enyém^a havazás halkan neszező muzsikája, s enyém a villanydrótok egyhangú jajorígása. Minden az enyém volt, csakis az enyém és senki másé... Császár voltam! Akkor is korán sötétedett. Az ólmosszürke fellegekből vastagon hullott a hó. Szélcsend volt, méltóságteljesen szálltak alá a duzzadt hópelyhek: tánc nélkül, ünnepi alázattal... S elindult a császár, hogy meghódítsa a várost... Első megállóm a Szalőki hentes kirakata volt. Bár mindig megcsodáltam annak a vastag derekú embernek a művészetét, de ez most más volt, egészen más: karácsonyi! A kirakat közepén állott a ház, a mesebeli kastély: zsírszalonna az oldala, paprikás szalonna a teteje. Az udvart kövér sajtok díszítttettftk, májas hurkák szegélyezték. Vörösbarnára füstölt sonkák helyettesítették a lombos fákat, s hosszan tekergő kolbász a kerítést... S

a császár támadásra Indult. Móló durvasággal túrt bele a csodába. A szive ls belefájdult, de a hódítók nem lehetnek könyörületesek! Pillanatok alatt romokban hevert előtte a hentes művészi munkája. Táguló orrlyukkal és reszkető bendővel küzdött a csatatéren, míg csak el nem csitult gyomra reszketése, s a kirakat üvegére szorított orra teljesen el nem lapult. Szomjúságot éreztem. Irány a Hajmási csemegés kirakata, van ott ital bőven! Igyunk, hiszen karácsony van! ... Veszettül kívánta a császár az italt. Részegségre vágyott, mert a részegség tébolya feloldja szívének fájdalmát: nincs könyörület és felelősségérzet, s megszűnik minden gátlás. Minden akarata és gondolata a hódítás, s a hódítással járó rombolás és pusztítás ... Vedeltem az Italt. A hosszú nyakú, karcsú palackok vérének gőze teljesen elborította až agyamat. A fájdalom helyett most már hideg kegyetlenség költözött a szívembe. Olyan rettenthetetlen erőt és bátorságot éreztem magamban, hogy akár az egész világgal is szembeszálltam volna. De a világ helyett csupán az édességre vetettem magam. A tűzpiros sztaniolba öltöztetett krampuszok reszketve húzódtak össze, nagyon féltek rémítő ha-'" ragomtól, de hiába. Csakhamar apró egérfogaim zúzó malmába kerültek ... A császár haragja most a roskadozó karácsonyfa ellen foirdult. Riadt szemmel néztek rám a rózsaszínű papfrangyalkák. Ügy tűnt, mintha ijedtükben rázendítettek volna a „Mennyből az angyal"-ra. Cérnavékony hangjuk mind erősebben zengett: teljesen betöltötték körülöttem a világot, s mármár visszavonulásra késztettek. Pillanatnyi zavaromban sebesen pislogtam, de Ismét elhatalmasodott rajtam a hódítás vad láza és beleröhögtem a fényes kirakatba. Torkaszakadtából röhögött a császár: / „Menyből az angyal, leesett farral ..." Menjetek a pokolba rózsaszín fenekű angyalok, félre az utamból! V

etkőztetni kezdtem a karácsonyfát. Téptem, cibáltam, s telhetetlen zsákomba dobáltam minden édes kincsét. Az angyalkákat is: tehetetlenül hullottak zsákom fenekére. Mintha rimánkodva könyörögtek volna, hogy engedjem utukra, nekik még sok dolguk van, hogy sok helyre kell elvinniük a békesség felemelő, szent érzését. A fenébe is! Hozzánk úgysem jöttetek volna el, most legalább elviszlek és ott lesztek, és fennhangon hirdetitek a világra boruló békességet és boldogságot nekünk is! Kemény, haragos léptekkel tovább ment a császár. A hangszeres kirakata előtt megállt: muzsikára vágyott a füle. Az erős fényben úgy csillogtak a hangszerek, mintha mélytüzű drágakövekből rakták volna kl valamennyit. De ml az!? Hirtelen óriási zenebona harsogott fel a ^rakatban. Beleremegtem ... No, csak semtai félelem! Hiszen téged, a császárt üdvözlik a hangszerek Harsonáztak kl-ki a maga módján. Aztán megszólalt a szaxofón mély, búgó hangján: — Öh, császárok császára, kérünk, hallgasd meg dicsérő himnuszunkat! Teljes egy évig készültünk rá, hogy pljátszhassuk érkezésed tiszteletérel S folytatta a harmonika: — Úh, hatalmas császárunk, ne Ü] SZÖ 4 * Í964- december 24.