Új Szó, 1964. december (17. évfolyam, 334-362.szám)

1964-12-19 / 352. szám, szombat

n-"-.?.'5! no ékessége A történelem nem jegyezte jel, ki volt az első cseh üvegfúvó, ki gyújtotta be az első üvegkohót és gyönyörködött az első olvasztott üveg csillogó szépségében. Üveg iparunk ősi múltjáról a krónikások feljegyzései alig emlékeznek meg. Annyit biztosan tudunk, hogy a cseh üveggel már Ameri ka felfedezése előtt száz esztendővel kereskedtek idegen kalmá rok. Az akkori üvegkészítés központja a fablonecceí határos Tur nov környéke volt, ahol a termé szeti feltételek — elegendő víz és tüzelő — kedvezően befolyásolták az üvegipar Virágzását. Az üvegfúvókhoz üvegcsiszolók és fémdíszművesek, később üvegvésők és sajtolok csatlakoztak. Ma már ne héz a bonyolult fejlődési folyamatról hű képet alkotni, tény, hogy a XVIII. század első felében az üvegipar kőz pontjának tőszomszédságában, Jablonecben, nagyban folyik a blzsukészí tés. Míg máshol csak az üveg bizsutériát ismerik, Jablonecben a valódi ékszerek pótlására fém bizsut is gyártanak. A jabloneci bizsutéria a XIX, században uralja az egész világpiacot. A MAI JABLONEC A második világháború után, főleg az utóbbi esztendőkben nemcsak a gyár ment át lényeges fejlődésen, maga a bizsutéria funkciója is alapjában megváltozott. A pótékszerből önálló divatékszer lett, a modern nő öltözködésének elengedhetetlen kelléke, a nappali, estélyi, sport toalettek szerves kiegészítője, dísztárgy, amely, nek formáit, vonalait, színösszeállítását képzőművészek, divattervezők állapítják meg. A világpiacon új bizsunagyhatalmak tűntek fel: az NSZK, Olaszország, Japán, Ausztria; Jabio nec azonban óriási választékával (kollekciója több mint 200 000 mintadarabból áll), gyártmányainak ízléses, modern kivitelezésével verhetetlen. 115 országban viselik a nők a jabloneci gyöngyöket, nyakékeket, karpereceket, brosstűket, fejdíszeket, gyűrűket, klipszeket, fülönfüggőket, öveket, gombokat. A jabloneci tervezők és mesterek munkája a fém és üveg bizsutéria legkülönfélébb változatai kielégítik nemcsak a divat, hanem az egyes nemzetek szokásait, kívánságait is. NEMZETKÖZI KIÁLLÍTÁS Az évenként megismétlődő bizsutéria kiállítás, amelyet a jövő nyáron július 11 és augusztus 29 között tartanak meg, nagyszabású látványosság, nak ígérkezik. A 4000 m

2-re kibővített kiállítási térségen épülő új, modern ötemeletes pavilonban Csehszlovákia mellett számos külföldi ország Is bemutatja gyártmányait. Ez lesz az első nemzetközi bizsutéria kiállítás, amelyen a legjobb hazai és külföldi iparművészekből és szakemberekből álló zsűri egyúttal értékeli és elbírálja a bemutatott darabokat. A legszebbeket arany, ezíist és bronzérmekkel jutalmazza. A kiállítás alkalmat nyújt arra, hogy a közönség és a szakértők összehasonlítsák az egyes országok bizsutéria iparának esztétikai és technológiai színvonalát, választékát. A kiállítás minden bizonnyal döntő mértékben befolyásolni fogja a bizsutéria divatot az elkövetkező időszakra. A kiállítás forgatókönyvét az államdíjas Jifí Santar készíti, az építőművészeti és képzőművészeti munkákat a legnevesebb csehszlovák szakemberekre bízták. A külföldi vállalatok Igen kedvezően fogadták a nemzetközi kiállítás megrendezésének gondolatát és már most olyan nagy számban jelentkeztek, hogy a rendezők aligha tudják az összes érdeklődőt elhelyezni. A vendéglátók is készülnek a hazai és a külföldi látogatók „Inváziójára", esi nosítják az utcákat, épületeket, gondoskodnak szállásról, hogy ÉszakCsehország egyik legszebb városa méltó keretet adjon a nagy érdeklődéssel várt kiállításnak. l—vaj Csárdán innen, csárdán túl ,,A tanyáKon ťúľ a puszta mélyén ÁH magányos dőlt kéményű csárda ,, " KÜD ÜL A TÄJON, átláthatatlan szürkeségbe burkolódzik a tengersíkon a tanyavilág. Seres Lajos, az Úrföldi Állami Gazdaság igazgatója bizonyára ezért hívja segítségül a térképet, hogy megismerkedjünk a 3600 hektáros gazdaság fekvésével. — Határunk itt, Tallósnál kezdődik és egészen Gutáig, azaz a kisszigeti tanyákig ér. Egyik szélétől a másikig testvérek között is rriegvan a harmincöt kilométer. 11a kedved tartja, szétnézhetünk. Kezdhetjük a csárdánál. Akkor még nem tudtam, hogy a Csárdát nagy betűvel illik írni. S miért, miért nem, Petőfi „Az alföld" című sorainak fentidézett sorai jutottak eszembe, miközben a tanyák mellett elhaladva a tilos úton a Csárda felé igyekeztünk. Azért a tilos úton, mert ilyenkor őszidőben a hivatalosan megjelölt utakon még a traktor is könnyen megfeneklik a sárban. Hogy a Csárda valóban valahol a puszta mélyén rejtőzik, arról mihamar meggyőződhetünk. Hiszen messze mögöttünk van már Királyrév, elhagytuk a Víztelepet, távolabb balra a Mácsonyást, éppen csak a tanyák kísérnek még a hosszú úton. Kit ne foglalkoztatna ilyenkor a csárdák romantikája? Hogyan illik majd ez a félig modern négykerekű „csikó" a szélborzolta zsúpredeles épület udvarába? És hasonló kép fogad-e majd, mint a költő „Kutyakaparó" című versében, amely szerint... „Éhen szomjan szokott itt maradni a jámbor utazó, Mert eledelt nem kap, és hogyha csak Rápillant borára, Megátkozza Noét, hogy szőlőt is vett be a bárkába". Szóval ilyen, vagy még ilyenebb a keresett csárda? A töltésen sorompó zárja el az utat, balra köves út... De hiszen a düledező csárda helyett egy korszerű falunak is beillő település bontakozik ki a fák közül. S a csárda? Megállunk egv csaknem frissen meszelt épiilet előtt, amelynek feliratán a Vendéglő szót látjuk. Bent a tágas helyiségben hűtőberendezéssel ellátott pultnál mérik a sört. A polcon pecsételt borkülönlegességek sorakoznak. A vendégek — ki munkaruhában, ki ünneplőben, de egyiknek arcáról sem lehet a betyárvilág csárdalátogatóinak vonásait leolvasni. Rossz szokás, de hallgatózom. — Ha a Csárdától Mácsonyásig is elkészül a köves út ... — De hol az a csárda? — kérdem, bizonyára elég naivan, mert mosolyogva adják a választ. — Benne lennénk. Még jobban körülnézek. Füstös, omladozó kemence, mestergerenda sehol. Semmi nyoma a csárdai hangulatnak. Minden a huszadik századé — romantika nélkül. Bizonyára észreveszik, hogy nem értem a dolgot, s az egyáltalán nem csárdagazdához hasonlító csapláros, becsületes nevén Alföldi Sándor, aki egyébként választott ember, a „Csárda" bírója (itt ugyancsak van módja megismerkedni a választóival) így próbálja eloszlatni zavaromat: — Ügy értse, hogy ez a helyiség ttt a csárda, de ez az egész település is Csárda marad talán még a dédunokám unokájának is. Igaz. térképen Alsóhatárnak becézik, azért nekünk ez mégis csak Csárda. MEGKEZDŐDIK ezzel a csárda .múltjának" felelevenítése. Merthogy egykor híres volt a csárda, Jókai Rab Rábyjában is szerepel, annak idején Savanyú Jóska ís megfordult ebben a hivatalos világtól messze fekvő csárdában. No, nem ebben a mostaniban, hanem abban, amelyik a szomszédban az enyészetre vár. Sok szót vesztegetnek arra, hogy mi volt előbb: a most már omladozó csárda vagy a település, de bizonyító adatok híján ez csak amolyan „tojás vagy tyúk" bölcselkedés. Abban természetesen mindannyian egyetértenek, hogy ezek a mai csárdák, a kis- és a nagybetűs egyaránt, nem olyanok, mint az a régi. Csak a név maradt, a romantika meglépett a csárdabeliek életéből. Oh, romantika! A világtól távol élő ember mindennapi életében a szürkeség és a szegénység megszépitője, miért lettél hűtlen a puszták emberéhez? Hiszen a mai „szegény" fiataloknak már talán soha sem lesz módjuk elmesélni, hogyan úsztattak át a zajló folyón a legközelebbi fa luba segítségért, amikor a települést elöntötte az ár. Azzal sem dicsekedhetnek, hogyan emeltek el egy fél mázsa búzát vagy kukoricát az apjuk padlásáról, hogy évenként egyszer kétszer az ő csárdabeli duhajkodásuk röl beszéljen hetekig a környék. És tőlük a „csárdába" indulás előtt a nagymama már soha nem kérdezi meg, betették-e a csizmaszárba a mulatságból elmaradhatatlan öregkést. Egyszerűen „odaszúr" egy ötvenest, amit erre az alkalomra az unokának „összekuporgatott" a nyugdíjából. Igaz, az öregkésnek már úgy sincs helye a divatos félcipőben, egy ötvenes,vagv százas meg sokkal simábban meglapul a belsőzsebben... Hát ilyen az élet a Csárdában. Nincs már semmi szenzáció. Mert ugyebár, azt igazán túlzás lenne nagy dolognak nevezni, hogy az utóbbi 10—15 évben szinte teljesen újjáépült a falu, hogy nemcsak az utcát kövezték kl, hanem betonlapokból gyalogjárót is készítettek, és az meg hogyan lehetne szenzáció, hogy (bocsánat, a nevét elhallgatom) a Csárda egyik erejéről híres fiatalembere még egyetlen sihedernek sem lyukasztotta be a fejét, hanem 18 éves korában a keresetéből mosógépet meg hűtőszekrényt vett az anyjának, és „csak" tizenkilenc éves korában — szintén a saját keresetéből — vásárolt magának 250-es motorkát. De ne időzzünk oly sokáig a csárdánál, mert ha netán a töltésen lezárják a sorompókat, s közben az ég csatornái megerednek, akkor Csárdán innen, Csárdán túl minden út járhatatlan és várhatunk jobb időkre. IGEN, AZ ŰT. Nehogy erről megfeledkezzünk. Az ellesett beszélgetésen kívül a csárdabeliek nyíltan is mondogatták, hogy náluk az út az élet és halál ura. Betegnél vagy születendő gyermeknél egyaránt. Igaz ugyan, hogy (klinikáról nem beszélve) a legközelebbi orvos légvonalban nem is lenne olyan messze; alig hat kilométerre a tanyavilág „központjától". Ám Alsóhatár és Nádszeg között az év nagyobb részében nem futkározhat a mentőkocsi, s ha ott a gát túlsó oldalán megbokrosodik a Feketevíz, akkor Nádszeg felé csak a halaknak és a madaraknak szabad az útjuk. — A közlekedési és szállítási lehetőségek? — ismétli a kérdést Seres elvtárs. — Nem olyan tragikus a helyzet, amilyennek sáros időben látszik. Érdekes, szinte furcsa optimizmus ez itt a sártenger közepén. Méghozzá a gazdaság gazdálkodásáért felelős igazgató részéről. Ezt megmagyarázni... — Fejlődésben kell nézni a dolgot. Ti persze nem .tudhatjátok, hogy ez a jónak ugyan semmiképpen nem mondható helyzet néhány évvel ezelőtt még sokkal rosszabb volt. Gulyamezőtől Kisszigetig nekünk csak egy kilométernyi állami utat juttatott a sors: az úrjöldei kijárótól Királyrévig. — A járás, a kerület nem segít? — De igen. Nem is olyan régen kaptunk 200 ezer koronát útépítésre. Nem siet a folytatással, mosolya úgyis sejteti, hogy még nem fejezte be a témát. Kétszázezer korona! Sok pénz, ha az ember zsebében van. De lerakni a földre, a sárba... Tárgyalni kezdtünk az útépítő vállalattal, csináljanak nekünk kövezett utat. Szégyen ide, szégyen oda, nem tudtunk megegyezni. Elkészítették a költségvetést, azt mondták, hogy négyszáz méterre futja belőle. Nekünk meg ahhoz a több mint tíz kilométernyi úthoz, amelyet állami támogatással ugyan, de magunk építtettünk, még legalább 15 kilométeres szakaszon kövezett útra lett volna szükségünk. Csak szét kell nézni a tanvavilágf Á 4 J ' i^mďFvé ' JWr r M i y f Í< ' / j'-V^f f / t *M>\ f > $H iMllSI HUZALOK Bako D. felv. ban, papír és ceruza nélkül is köny nyen kiszámíthatjuk, hogy a szállítási költségeket — ha jó út lenne — a felére csökkenthetnék. Néhány évvel ezelőtt a termelési kiadások legjelentősebb részét éppen a szállítási költségek alkották. Ezt már az a kb. tíz kilométeres út is lényegesen csökkentette. Hát még, ha negyven kilométernyi kövezett út közelében termelhetnék a gabonát, a cukorrépát, a kukoricát? De folytassa az igazga tó: — Tudtuk, hogy a pénz csak akkor a mienk, ha befektetjük. Egy kis számvetés után nekifogtunk az útépítésnek. A hengerezésen kívül mindent magunkra terveztünk. Egyesek féltek, nem lesz munkaerő, szállítóeszköz a rengeteg burkolatkő és a kavics kihordásához. Kár volt ijedezni... Szóval megindult az útépítés. A traktorosok akkor hordták a kavicsot, amikor egyébként csaknem semmitevésre kényszerültek volna. A gyalogosoknak meg jól jött az a kis pénz, amelyhez úgyszólván szabad idejükben jutottak. És a pénzből nem 400, hanem négyezer méteres utat építettek. VÁROSLAKÓNAK bizonyára furcsa, hogy ennyi szót vesztegetünk az útra. De ha őket bosszantja egy fejkendőnyl tócsa az aszfaltozott gyalogjárón, akkor mit szóljanak például a csárdabeliek. Őket még most, Midben sem köti össze kövezett út a világgal. A Csárdán túli tanyához még rendezett mezei út sem vezet. Pedig hát Kisszigettől Mácsonyásig (ódái? készült el a kövezett út) legalább ezren élnek. Sok búzát, cukorrépát, húst, tejet, tojást meg egyebet szállítanak Innen a kövezett, aszfaltozott utakkal ellátott világba. Ezért beszélnek annyit az utakról... Az ember félve teszi fel a kérdést: — Ilyen körülmények között nem kell-e attól tartani, hogy előbb-utóbb munkaerő nélkül marad a gázdaság; a tanyavilág fiataljait elcsalogatja innen a többet ígérő falusi vagy városi élet? A válasz meglepő. — Egyelőre több a gondunk azzal, hogy az ttt építkezni akarók telekigényeit kielégítsük. A házhelyigénylök között aránytalanul sok a fiatal. Hát 1964-ben még ilyfin is létezik? Ha egy olyan ember életfilozófiájával akarnánk választ keresni az önmagunknak feltett kérdésre, aki szoba-konyhás, központi fűtés nélküli (mert ilyen is akad) belvárosi lakását nem lenne képes felcserélni a külváros egyik legkorszerűbb negyedének kétszobás, távfűtéses lakásával, akkor soha nem tudnánk megérteni a tanyavilág emberét. Nem vagyunk egyformák. Nem titkolják, olyan is akad, akinek bűzlik a paraszti munka. S ha az ilyen menni akar, hát csak menjen, nélkülük is megtermelik a tervezett gabonát, húst, tejet stb. azok, akiket itt fogva tart a rög. Nem tagadják, nem is szégyellik, hogy az ő kezük, ruhájuk többször piszkos, mint azoké, akik az életben más munkaszakaszon találtak helyet. Vasait nadrágot is ritkábban öltenek magukra, sőt azzal sem büszkélkednek, hogy a tvvisztet ők, mármint a tanyaiak járják jobban. Egyet azonban senki sem vitathat el tőlük: ők nemŕsak ezt a tanyavilág-szülőföldet szeretik, hanem a munkájukat is. „Ráadásul" értenek is hozzá. Ha valaki netán nem hinné, kukkantson be a gazdaság papírjaiba. Egy év alatt tíz millió koronával növelték a termelést. Igaz, közben egy állandó dolgozó havi átlagkeresete is 210 koronával lett több, mint a korábbi években, de hát ez már így szokott lenni. Adni is csak ott tudnak, ahol van miből. „Anyai" naivitással tesszük fel a kérdést: — Kulturális, művelődési, szórakozási téren a tanyavilág emberei nem éreznek-e hátrányt a központi helyeken, a városokban dolgozókkal szemben? Nem válaszolnak, „csak" arról beszélnek, mit láttak legutóbb a Magyar Területi Színházban, beszélnek a televízió és a rádió műsorában látottakról, hallottakról, könyvek, újságok, folyóiratok kerülnek szóba, meg a betanulásra előkészített színdarab stb. stb. Utólag kissé borsódzik a hátam. Én, a városi élet forgatagában a „nagy" lehetőségek között élő ember a kulturális élettel kapcsolatban felsorolhattam volna-e legalább a felét annak, amit tőliik hallottam. Ha történetesen én kapom a kérdést. HÁT IGEN, ezek az emberek meszsziről indultak el — messzire akarnak elérni. S hogy ez sikerül-e? Lényegében már a ma választ ad e kérdésre. Hiszen a csárdának nem dőlt a kéménye, sem savanyú a bora, sem étlen, sem szomjan nem hálhat ben ne a jámbor utazó. Csárdán innen és Csárdín túl egyre gazdagabb a tanyavilni; embereinek élete. Haraszti Gyula SLAVOMÍR MROZE.K: Az idegen £

gyszer az igazgatónk göngyölt heringet rendelt a büfében. Az egyik vendég megszólalt: — Bocsánat,, de ezt a göngyölt heringet én rendeltem meg slőbb. Halálos csend tett. Az igazgató megdöbbenésében elnémult. Amikor megjött a szava, megkérdezte: — Tudja maga egyáltalán, ki vagyok én? — Nem — hangzott az ismeretlen válasza. Még a lélegzetünk is elakadt. — Ügy, tehát maga nem tudja, hogy ici vagyok? — kérdezte ismét az igazgató. — Fogalmam sincs róla. — Nincs? — Nincs. — Hát ez hogy lehet? — tört ki az igazgatóból, és elszürkült az arca. Visszafojtottuk a lélegzetünket. — Nem vagyok idevalósi — világosította jel az idegen. — Van itt valamilyen rokona? — kérdezte az Igazgató, s hangjából csöppnyi remény csendült ki. — Nincs! — Nem akar talán valamit nálunk elintézni? — Semmi elintéznivalóm sincs itt. — Mégis ... talán akadna valami — hördült fel az igazgató. — Mondjuk valamilyen kérvény vagy hasonló ... Azonnal elutasítanánk! — Nincs! — Uram, nagyon kérem, tegye meg a kedvemért: akarjon valamit eUniezniľ — Kizárt dolog! — mondta könyörtelenül az ismeretlen. — Hozzák már azt a göngyölt heringet! Annak ellenére, hogy az igazgató szemében könnyek csillogtak, az ismeretlen elfogyasztotta a göngyölt heringet, és eltávozott. Nagyon sajnáltuk az igazgatót. Hiába, főbb, ha az ember az övéi között lehet! A saját emberét elbocsáthatja, lehetetlenné teheti, és megmutathatja neki... De egy idegentől igazán nem várhat megértést! Fordította: F. Láng Eva ASSZONYOK A TERMELÉSBEN Hazánkban - 1948-tól 1963-lg 694 000 nő lépett.mu-nkába. 1964 első felében 124 000 dolgozóval növekedett a foglalkoztatottak száma (ebből csak 35 000 a férfi). A munkaképes korú asszonyok háromnegyed része dolgozik. Közel kétmillió férjes asszony van alkalmazásban. BESZÉLŐ SZÁMOLÓGÉP Az „International Business Machines" szakemberei beszélő számológépet szerkesztettek. Az IBM—7770 rendszerű hangsugárzó berendezés felfogja a számológép műveleteinek milliós jegyeit. A szó- és számjegykészletet mágneses dob rögzíti, és az impulzus hatására a gép telefonba mondja az eredményt. A beszélő automata alkalmazása olyan helyeken előnyös, ahol megkívánják a sürgős tájékoztatást. Űj bélyegek Ipimmiasxi) i FRÝbEK-M'fSTEK ^ Jövőre ünneplik fennállásuk 790. évfordulóját Beroun és Frýdek-Místek cseh városok. A Csehszlovák Posta ez alkalomból (márciusban) két alkalmi bélyeget ad ki. A bélyegeket Cyril Bouda professzor tervezte. VMm •

r) n r Asffiov/v'ŽM.. /i fOák^iT,'-^ SSSStegg: Ü] SZÖ 6 * 1984. december 19. / \