Új Szó, 1964. november (17. évfolyam, 304-333.szám)

1964-11-07 / 310. szám, szombat

AZ ESZTÉTIKA! NEVELÉS a kommunista nevelés fontos része NEM VELETLEN, hogy már a marxizmus megalapítói, s később a kommunista pcrtok és a szocialista államok kimagasló személyiségei mindenkor nagy figyelmet szenteltek a'kulturális forradalom kérdéseinek és az esztétikai nevelés problémáinak. A forradalmi elmélet alapján a társadalmi rend megváltoztatásáért küzdő igazi marxista számára nem lehet közömbös az ember átnevelését érintő kérdéskomplexum: feltétlenül szembe kell szegülnie a forradalmi változások egyoldalú és nem dialektikus szemléletével, akár az emberi tudat szerepének vulgáris lebecsüléséről, akár a kultúrának és művészetnek a történelmi fejlődésben játszott szerepének idealista túlbecsüléséről van szó. Az sem véletlen, hogy az utóbbi években számos pártdokumentumban és határozatban szüntelenül hangsúlyozzák különösen az ifjúság kommunista nevelését, de azt is, hogy az ezzel kapcsolatos feladatok gyakorlati alkalmazásában és megvalósításában lépten-nyomon a legkülönfélébb nehézségekbe és akadályokba ütköznek. Sokszor rámutattak már arra is, hogy az esztétikai nevelés a kommunista nevelés fontos és elválaszthatatlan tartozéka. De gyakran maradunk csupán a szavaknál; ha figyelmesen körülnézünk számtalanszor jutunk arra a következtetésre, hogy éppen az esztétikai nevelés körül terjeng homály, hogy sok kérdés konkrét gyakorlati megoldása csak félig-meddig valósul meg, sőt nem egyszer elméleti megoldásuk is felületes. Ugyanakkor az is előfordul, hogy az esztétikai nevelés alapvető értelmét, ideológiai-politikai jelentőségét helytelenül értelmezik. • • • Az eddigi nevelői gyakorlat súlyos hiányossága a kommunista nevelés gyakran formális és bürokratikus, vulgarizáló és dogmatikus értelmezése (és nemcsak az iskolában, az Ifjúság nevelésében). Nem ritka jelenséig az sem, hogy a kommunista nevelést — a felettes szervek előtt — mint „parádés akciót" vonultatják föl, ezzel a képmutatással palástolva azt, ami valójában súlyos hibákra vall a nevelésben. S ezzel már el ls érkeztünk a dolog velejéig: az általában nem kielégítő nevelőmunkához — amint azt a pártdokumentumok is leszögezik. S ehhez unos-untalan vissza kell térnünk, mert éppen ennek a fontos kulcsproblémának még mindig nem szentelünk kellő figyelmet. Különben hogyan lenne lehetséges, mi mással magyarázhatnók, hogy éppen a kommunista nevelést tartják csupán az „ész dolgának", mintha egyetlen és legfontosabb célja az lenne, hogy a gyermekeket „megtanítsuk a marxizmusra?". Ilyen egyoldalú hozzáállás, amely csak a racionális tanmenetből indul ki, és nem törődik a nevelés egyéb összetevőivel, nemcsak a pedagógia alapelveivel ellenkezik, hanem a valóban alkotószellemű marxista világnézettel is. A kommunista nevelés nem lehet a szabályok vulgáris bemagoltatása, hanem az ember nevelése arra, hogy öntudatosan dolgozzon a közösségért, hogy helyesen és önállóan gondolkodjék, :nunkájában, hivatásában és magánéletében felelősségtudattal rendelkező egész ember legyen, hogy a szó legmélyebb értelmében magáévá tegye a kultúrember A prágai Realista Színház a közelmúltban bemutatta Jan Bartos mai problémákkal foglalkozó három felvonásos „Az új nap küszöbén" (Brána dne) c. drámáját. A dráma a fiatal szerző első bemutatott műve. A darabot Jirí Dalik államdíjas rendező vitte színre. Képünkön: Jirí Novotný (Ondra Lukeš műépítész) és Ružena Merunková (Vera), a Realista Színház tagjai. (sm) szokásait. Csak az ilyen emberek lehetnek a fejlődés mozgató erői. • • • AZ ESZTÉTIKAI NEVELÉS politikai jelentőségét két szempohtból értik gyakran félre: egyrészt az esztétikai nevelést lebecsülik és mellőzik — ez tükröződik a kommunista nevelés vulgarizálóinak nézeteiben (akik egyszerűen nem vesznek róla tudomást), másrészt túlbecsülik az esztétikai nevelés jelentőségét, mintegy különválasztják a kommunista neveléstől. Mindkét esetre jellemző azonban/ hogy az esztétikai nevelésnek nem tulajdonítanak politikai jelentőséget. Az esztétikai nevelésnek, mint a kommunista nevelés egyik tényezőjének a lebecsülése több okból ered; az egyik alapvető oka általában a kommunista nevelés vulgáris és dogmatikus értelmezése. Az esztétikai nevelést sokszor az úgynevezett reális tantárgyak területéről átvett mércével mérik és módszerrel tanítják, mintha az ember legalábbis csupán „észlény" lenne, érzelmek és hangulatok nélkül, emocionális befolyások nélkül. A lebecsüléssel szemben áll a másik véglet, amelybe oly gyakran sodorják bele szakembereinket, művészeinket, pedagógusainkat, aki* keserűséggel szemlélik az esztétikai nevelés terén uralkodó állapotokat: az esztétikai nevelés egyoldalú túlbecsülése, az oktatás, nevelés egyéb feladatainak szakértői magaslatról való lenézése, s az esztétikai nevelés nagyon is negatívan ható elszigetelése az oktatónevelő munka valamennyi más összetevőjétől. Ennek a kisiklásnak a következményei is nagyon ártalmasak a társadalomra, a közösségre nézve. Egyebek között már csak azért is, mert az esztétikai nevelés ebben az esetben jóformán csak a rendkívüli művészi tehetségek felkutatására és a róluk való gondoskodásra korlátozódik, miközben az esztétikai nevelésnek — mint az ember belső fejlődése egyik eszközének — sokrétű politikai jelentőségét lenézik és nevetségessé teszik. Anélkül, hogy lebecsülnénk az igazi tehetségekről való gondoskodást (nálunk tulajdonképpen még ma sincs a tehetségek számára egy alapfokú iskola), mindenkor helyesen és dialektikusan látnunk kell az esztétikai nevelés küldetésének mindkét oldalát. Azaz a kiemelkedő tehetségekről való gondoskodást, valamint a többi gyermek érzelmi fejlődéséről, ízlésének csiszolásáról való állandó, rendszeres gondoskodást. A szocialista társadalomban az egyiket a másik nélkül el sem képzelhetjük. ITT AZ IDEJE, hogy véget vessünk a dialektikusnak egyáltalán nem mondható magyarázkodásoknak a szakma és az ideológia „ellentéteiről" mert világos, hogy a szocializmusban csak az számíthat igazi szakembernek, aki tudja, miként használhatja fel szakmai tudását a köz érdekében: más szóval, aki Ideológiailag is képzett, öntudatos szakember. Ma az ideológiai és a szakmai tudás között nincsen ellentét, hanem mindkettő dialektikus egységbe olvad, s ez a szocialista ember jellemző természetes vonása. Az egyoldalú, nem dialektikus szemlélet megnyilvánul az iskolai és iskolán kívüli esztétikai nevelés közötti mesterkélt ellentétekben is. Míg az Iskolai esztétikai nevelés gyakran túlmetodizált, s nevelés helyett a művészetről szóló tanítássá süllyed, addig az iskolán kívüli esztétikai nevelésben gyakori a következetlenség, rendszertelenség, alkalomszerűség. De a hibák eltávolítása helyett, ahelyett, hogy kölcsönösen egybekapcsolnák és összehangolnák az esztétikai nevelés két formáját — a két rendszer meglehetősen hadilábon áll egymással. Az esztétikai nevelés egyoldalú, nem dialektikus szemléletének egyik további módja magát az elméleti hozzáállást illeti. Tegyük fel például azt az alapvető kérdést: mi az esztétikai nevelés? Nemrég még néhány élvonalbeli tudós is azt vallotta, hogy az esztétikai nevelés nem más, mint a művészet eszközeivel való nevelés. Nem akarom azt állítani, hogy ez nem Igaz, de úgy vélem, hogy a mi társadalmunkban csak ez már nem lehet a teljes igazság. Az esztétikai nevelésben arról van szó, hogy miként használjuk fel a művészetet az ember harmonikus nevelésében. E helyütt helyes lenne Ismét megemlíteni a tudomány és elmélet, esztétikánk, pedagógiánk és művészetelméletünk nagy adósságát. Elméleti, ideológiai és módszertani értelemben hány alapvető dolgot hiányolunk még ma is! Hiszen a tervfeladatok mindmáig nincsenek helyesen, távlatilag kidolgozva, mindmáig nem alkalmazkodunk a konkrét szükségletekhez, s még manapság is tanúi vagyunk egyegy terület veszélyes elszigetelődésének. Ennek az elszigetelődésnek a felszámolása valószínűleg sok munkát ad majd a közeljövőben. Milyen fölöslegesen, egyoldalúan, a dialektika elemeit mellőzve bontakozik ki a „harc" a művészet eszközeivel való tanítás aktív és receptív hívei között, milyen nagy energiát emésztett föl ez a harc, ahelyett, hogy arra fejtettünk volna ki elegendő erőt, miként kapcsolhatnánk össze helyesen ezt a két irányvonalat. És aztán milyen fölöslegesen, egyoldalúan és nem dialektikusan szemléljük az egyes kérdéseket, s a vitákban gyakran elsikkad a lényeg: az ugyanis, hogy minden gyermek minden fiatal komplex módon éli az életét, egyidőben több minden van rá hatással, tehát egyidőben a művészet több ágával lehet rá hatni. Nagy veszélyt jelent, s ezt az eddigi gyakorlat is bizonyítja, az esztétikai nevelés elszigetelése az oktatás folyamatától, a munkára való neveléstől, az erkölcsi neveléstől stb. Ez szüli aztán a nem kevésbé ártalmas elszigetelődést az egyes esztétikai nevelést szolgáló tantárgyak között is, mint például képzőművészeti-, irodalmi-, tánc-, színművészeti nevelés stb. között is. MINDENEKELŐTT'különbséget kell tennünk az átlagon felüli tehetségek felkutatása, ezeknek a tehetségeknek a művészi hivatásukra való rendszeres előkészítés között és a többi gyermek tömegalapon történő sokoldalú és sokformájú esztétikai nevelése között. Sokan a kilencéves alapiskolákon még ma is összetévesztik a népművészeti iskolák számára történő tehetséges gyermekek kiválasztását a rendkívüli tehetségek kiválasztásával. Azokkal, akiket egy jövendő művészi hivatás betöltésére készítenek majd elő. Ennek a tévhitnek az az oka, hogy a népművészeti Iskolák kis befogadóképessége arra kényszerít bennünket, hogy csak a valóban tehetséges gyermekeket helyezhessük el. Közben azonban arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ezek közül a kiválasztott tehetséges gyermekek közül csupán minden századik alkalmas magasabb fokú művészi továbbképzésre. Tehát tévednek azok, akik azt hiszik, hogy a népművészeti iskolák holmi előkészítők a középfokú és a magasabb fokú művészeti tánintézetek számára. Annál is Inkább, mert rövidesen minden tizedik gyermek látogatja a népművészeti iskolákat, • • • A KOMMUNISTA NEVELÉS (s egyúttal a helyes esztétikai nevelés) alapvető feltétele a tanító személyisége. Nem véletlen, hogy ma még szinte általános az a tévhit (ami egyúttal a nem dialektikus szemlélet további bizonyítéka), hogy a kommunista nevelés, s természetesen az esztétikai nevelés ls, csupán a gyermekekre és az ifjúságra vonatkozik. Emellett nyilvánvaló, hogy eredményesen, — bárminemű idealista mellékzöngéktől mentesen — nevelni csak erős egyéniség, személyiség tud. Azaz olyan ember, aki érett és felkészültségben gazdag, s aki az ideológiai elveket a gyakorlatban helyesen tudja alkalmazni. Nem elég, ha valaki „tanító" vagy „instruktor", hanem nevelő is kell, hogy legyen, aki Ismeri a vezetés, az irányítás művészetét, s kiindulópontnak mások érdekét tekinti. Tehát a nevelőnek nemcsak ismeretekkel kell rendelkeznie, hanem tudással is. Ezért szükséges, hogy a nevelő személyiségének problémáját alapjaiban oldjuk meg, azaz a nevelők nevelésének rendszerében. Nem fér hozzá kétség, hogy a tanító — ha valóban jó nevel'i akar lenni — a szakmai ismeretek szerzésén kívül nem nélkülözheti sem az ideológiai, sem az esztétikai felkészülést. Fejlődésünkben, magasabb fokon, fel kell újítanunk a régi, kiemelkedő tanítók emlékét, akikre a diákok életük végéig emlékeznek, mert tudta, mi a legfontosabb. Nevelni tudott, nemcsak tanítani és osztályozni. Ebből sok minden következik. Mindnyájunknak észre kellene vennünk, hogyan tükröződik az esztétikai nevelés terén végzett munkánk az ember viselkedésében és magatartásában, miként alakul kl e munka gyümölcseként a szülőföldhöz, a hazához, a természethez való viszony, miként segítjük az egyén kibontakozását s a közéletben való aktivizálódását. ÖSSZEGEZÉSKÉPPEN azt mondhatjuk: az esztétikai nevelésnek — a gyermekek, ifjúság és a felnőttek esetében egyaránt — a legfontosabb politikai célja a kommunista holnap öntudatos és harmonikusan kiegyensúlyozott emberének nevelése. MIROSLAV BARVlK tanár, a CSKP KB ideológiai osztályának dolgozója. V. Nyenado: Oroszország lakosságához. (Illusztráció John Reed könyvéhez. Színes linóleummetszet, 1963.) ALEKSZANDR PROKOFJEV: BÉKÉT A VILÁGNAK! Két óra tíz perckor a Téli Palota harcban elesett, Láng gyúlt ki ott, amely befényli Hazám, hatalmas teredet. Vad szélvészek haragja támadt A föld felett s az ég alatt. De, hazám - békét a világnak! Hallottuk intő szavadat. Történetünk könyvében új lap Nyílott azon az éjjelen, S a csillagok között kigyulladt Egy új, felizzva fényesen. A korhadt gátak szétomoltak, A hullám rajtuk átcsapott... Lenin fútt minden elnyomottnak Szavával harci riadót. Csordás Elemér fordítása VIKTOR BOKOV: TÉR Hol kezdődik a szovjetföld? Kurilnál, Kamcsatkánál, vagy Komondornál? Hegységek tekintete alatt, tavak nádasa felett mitől oly szomorú a puszták szeme: az árvalányhaj és a fehérüröm? Nem, a szovjetföld az igazság, a munka a kitartás és a jóság szenvedélyével kezdődik. Ez az ő csillaga, ez sosem veszti fényét, örökké lángol, világít a sötétben Innen erednek világraszóló tettei, ismételhetetlen sorsai. Nem hegyóriások pereménél, nem a tenger mélységénél, a szovjetföld az embernél kezdődik. Sípos Győző fordítása LEONYID MARTINOV: A FALEVÉL Szépen hevertek, ahol álltam. De lám, hirtelen dühre-váltan, színt változtatva, - észtvesztett táncba kezdtek, mint varázslók. Én kiáltottam: - Hé! Kik vagytok? - Én? - Levél, levél, levél, levél... Susogta egy, míg érte vállam, Festőről álmodtam, ecsetnek lennék titka; nem szeretett meg, ilyen festőre nem találtam. Hát messze-szálltam, messze-szálltam. Jobbágy Károly fordítása 1964. november 10. * tJJ SZÖ 259