Új Szó, 1964. november (17. évfolyam, 304-333.szám)

1964-11-28 / 331. szám, szombat

VIKTOR PAVLENDA: MECMAGYARÁZZUK o népgazdaság új irányításának alapelveit A GAZDASÁGI ÖSZTÖNZŐK SZEREPE ÉS HATÁSA III. Mint már előző cikkünkben említettük, a társadalmilag szükséges arányú és ütemű gazdaságfejlesztést áz új irányítási rendszerben — az eddigi gyakorlattól eltérően — nem adminisztratív utasításokkal, intézkedésekkel akarjuk biztosítani. Sokkal nagyobb mértékben használjuk fel e téren a gazdasági ösztönzőket, a gazdaságirányítás természetes eszközeit. Mindenekelőtt az a cél, hogy a beruházási, hitel-, ár- és bérpolitika visszanyerje ökonómiai tartalm'át, s a jövőben a gazdaságirányítás terén emelőként, nem pedig az adminisztratív intézkedések mechanizmusaként szerepeljen. Világítsuk meg dióhéjban a gazdasági ösztönzők jelentőségét (a bérpolitika kérdéseivel külön cikkben foglalkozunk majd az anyagi érdekeltség problémai kapcsán). 1. A beruházási politika a legfontosabb eszközök egyike a részarányos újratermelési folyamat megvalósításában. Szerepét azonban csak akkor teljesítheti, ha szigorúan ökonómiai alapokra helyezkedik: a beruházások elosztásánál kí kell használnia a gazdaságirányítás természetes eszközeit (véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy a vállalatok „ingyen", a társadalom számlájára oldják meg beruházási problémáikat) szem előtt tartva a gazdaságilag leghatékonyabb megoldást az állóalapok és a rendelkezésre álló eszközök észszerű felhasználásában, szüntelen felújításában a műszakilag legtökéletesebb megoldások alapján. Ezekre a követelményekre épülnek a gazdaságirányítás új alapelvei a beruházások jövőbeni elosztásánál és újszerű finanszírozásánál. Az állami beruházási terv a népgazdaságfejlesztés általános koncepciójából és az egyes termelési szakok fejlesztésének műszaki-gazdasági tervezetéből kiindulva a következő beruházásokra terjed ki: a) névleges beruházások — ide tartoznak a névlegesen meghatározott feladatok, amelyek elsőrendű fontosságúak az egyes termelési ágak, illetve az egyes körzetek gazdasági fejlesztése szempontjából; b) szakágazati beruházások — az egyes termelési ágak és területi elhelyezkedésük szerint; c) vállalati (ésszerűsítő) és kisebb beruházások, ezeket többnyire bankhitel útján juttatják (esetleg a vállalat saját eszközeiből); d) generáljavítások — terjedelmüket az amortizációs leírások bizonyos százalékával határozzák meg; e) beruházási tartalékok — különösen fontos szerepük van az ötéves tervben. Ismeretesek olyan nézetek is, hogy a beruházásokat két fő csoportra kellene osztani: a) alapfontosságú fejlesztési beruházásokra, melyeket központilag terveznének és az állami költségvetésből finanszíroznának; b) termelési ágak szerinti beruházásokra, melyek a főigazgatóságok és a válalatok hatáskörébe tartoznának, ezeket az egyes iparágak és a vállalatok saját eszközeiből, illetve hitelek révén fedeznék. A beruházások elosztásának jellegéhez alkalmazkodik az építési beruházások finanszírozásának új rendszere is: 1. az állóalapok után kamatot (használati díjat) fizetnek majd a vállalatok (bizonyos százalék erejéig); 2. a névleges és a szakági beruházásokat a bank útján az állami költségvetésből finanszírozzák; az ésszerűsítési és a kisebb beruházásokra a bank nyújt hitelt, illetve közvetlenül a vállalat bruttó jövedelméből fedezi őket. Ebből kifolyólag a vállalatnak nem lesz szüksége saját pénzalapra; 3. a szociális, az egészségügyi, a tanoncképző stb. berendezések beruházásait a névleges és az ágazaton belül tervezett beruházások keretében fedezik. Az említett elveket pontosan konkretizálni kell, hogy a beruházási politika valóban egyike lehessen azoknak a fő gazdasági ösztönzőknek, amelyek az új gazdaságirányítási rendszerben a társadalom rendelkezésére állnak, s döntő befolyást gyakoroljon a népgazdaságfejlesztés ked vező alakulására a termelési ágaza tok, szakok és területi elhelyezésük szempontjából egyaránt. 2. A hitelpolitika a hitel és a kamat célszerű társadalmi kihasználásából indul ki. Ez a két fontos gazdasági kategória az árutermelés szükségszerű velejárója, te hát megtalálható a szocialista árutermelésben is. Až új gazdaságirányítási rendszer a hitel és a kamat hatékonyságát a következőképpen segíti elő: Hitel: 1. Hitelnyújtás beruházási célokra (ésszerűsítő és kisebb beruházások bankhitelek útján). 2. Hitelnyújtás forgóeszközökre (két lehetőség kínálkozik: valamennyi forgóeszközre hitelt nyújtani, vagy pedig csak bizonyos forgóeszközökre). Ez feleslegessé tenné a normatívák, illetve a forgóeszközök összmennyiségének felülről történő meghatározását, amikor is a vállalatok minél több forgóeszközre igyekeznek szert tenni (fölösleges készletek). Kamat: 1. Kamatok (használati díjak) fizetése az állami költségvetésből finanszírozott állóalapok után. Ez a százalékban kifejezett kamat lényegében véve az állóalapok minimális rentabilitását képviseli majd. 2. Kamatok a forgóeszközökre nyújtott hitel után — a rendes kamatlábon kívül széles értékhatárok között differenciált tarifát vezetnek be (előnyösebb hitelt nyújtanak az értékesítési készletekre, a műszaki fejlesztésre, ezzel szemben progresszíven emelkedő kamatlábbal sújtják az indokolatlan készleteket, és rendkívül nagy kamatot kell majd fizetni a teljesen felesleges készletekért stb.). 3. Beruházási hitelek utáni kamat (az ésszerűsítési beruházásokra nyújtott hitel után aránylag nagy kamatot kell fizetni, hogy ezáltal az említett, beruházások hatékony kihasználására ösztönözzék a vállalatokat). 4. Kamatot kell fizetni a vállalatok, nak azokból a banki letétekből is, melyekkel ideiglenesen szabadon rendelkeznek. A hitel és a kamat ezt a szerepkörét természetesen csak akkor tölti be, ha a gazdasági ösztönzők komplex rendszerében fejtheti ki hatását. 3. Az árpolitika Az új gazdaságirányítás alapelvei hangsúlyozzák, hogy lényegesen növelni kell az árrendszer szerepét. A nagykereskedelmi árakkal kapcsolatban két elvet kell szem előtt tartatani: a) az ár összhangban legyen a társadalmilag szükséges munkaráfordítás fejlődésével; b) olyan irányzat alakuljon ki, hogy a kereslet és a kínálat gazdaságilag indokolt árak mellett egyenlítődjék ki (olyan árakra gondolunk, amelyek viszonylag közel vannak a társadalmilag szükséges termelési költséghez ). A kiskereskedelmi árakat illetően fontos, hogy a termelés az áru menynyisége és választéka szempontjából egyaránt szüntelenül alkalmazkodjék a fogyasztók szükségleteihez. Az új gazdaságpolitika tehát olyan árakra épül, amelyek egyrészt gazdaságilag indokoltak (kifejezik a társadalmilag szükséges ráfordítást), másrészt gazlaságilag hatékonyak (tekintetbe veszik a kereslet és a kínálat alakulását). Hogy az új gazdaságirányítási alapelvekben felvázolt gondolatokat megérthessük, tisztáznunk kell három kérdést: a) mit jelent az ár fogalma a szo. cialista népgazdaságban; b) miben rejlenek eddigi árszabályozási gyakorlatunk fogyatékosságai; c) hogyan oldja meg az árszabályozás problémáját az ökonómiai alapokon nyugvó irányítási rendszer, s konkrétan a nálunk készülő rendszer. Az egyes kérdésekhez legalább enynylt: a) Bármely közgazdasági szakkönyvből megtudjuk, hogy az ár az árunak pénzben kifejezett értéke. Ez az általános meghatározás azonban nem sokat mond. Vizsgáljuk meg ezért, hogyan szokás kiszámítani az áru pénzben kifejezett értékét, főleg pedig hogyan történik ez a szocialista árutermelés viszonyai között. Nyilvánvaló, hogy az értékbe bele kell foglalnunk a tulajdonképpeni termelési költségeket. Ez azonban nem minden: ki kell fejezni az értéknek azt az összetevőjét is, amely a termelő tiszta jövedelmét képviseli. Ez többféleképpen történhet. Ha az említett összetevőt az élőmunkaköltség (a munkabérek) arányában fejezzük kl, „értékárrendszerről" beszélünk; ha a teljes önköltségből indulunk ki, akkor „átlagosltott értéken alapuló árrendszert" kapunk; ha pedig a tiszta jövedelmet a népgazdaságban használt 1 termelőeszközökhöz való arányban határozzák meg. „szocialista ter melési árrendszerrel" lesz dolgunk. Mindhárom típusnak (a továbbiakat mellőzzük) megvan az előnye és a hátránya az élő- és holtmunka gazdaságos ráfordítása szempontjából. Manapság egyre inkább győz az a fel. fogás, hogy a legtöbb előnyt a harmadik típus, a szocialista termelési árrendszer nyújtja, főleg a tárgyiasult munka gázdaságos felhasználására gyakorolt befolyása szempontjából. Az árak olyan meghatározása (szakszerűbben: az árszintek olyan tervezése), amely összhangban van az ár fogalmának gazdaságilag legkielégítőbb meghatározásával, első feltétele az árpolitika hatékonyságának. A második feltétel pedig az, hogy a tervezett árszintek keretében gazdasági szempontból helyesen alakítsuk ki az áruk (árucsoportok, árufajták és egyes árucikkek) realizálási árát. A „helyes" szo Itt azt jelenti, hogy az ár mennyiség és választék szempontjából egyaránt tükrözze a kereslet és a kínálat alakulását. b) Mik az eddigi árrendszer fogyatékosságai ? Röviden szólva az, hogy az árnak, mint gazdasági kategóriának hatékony kihasználása érdekében nem biztosítottuk sem az első, sem a második feltételt az említettek közül. Az első feltétellel kapcsolatban szögezzük le: árrendszerünk nem felel meg a fenti három árformula egyikének sem, hanem e típusok amolyan keresztezését képviseli. Két árszint létezéséből alakult ki: az egyik a nagykereskedelmi ár (önköltség + nyereség), a másik a kiskereskedelmi ár (nagykereskedelmi ár+forgalmi adó). A tiszta jövedelem tehát a mi kalkulációnkban a nyereség (30—40%) és a forgalmi adó (60—70%) révén nyer kifejezést. A második feltétel szempontjából vizsgálva a dolgot, az árképzésnek, mint közgazdasági kategóriának, elégtelen kihasználása abból származik, hogy az eddigi árpolitika csekély mértékben számolt azzal a közgazdasági ismerettel, hogy az árak változása szorosan összefügg a kereslet és a kínálat alakulásával. Sőt, a rögzített árak rendszerét hajlandók voltunk a szocializmus vívmányának tekinteni, holott a valóságban az árpolitikában a megcsontosodott konzervatižmus béklyóját rakta ránk, népgazdaságunk fejlődése és egész társadalmunk kárára. c) Az árképzés célszerű kihasználása az új irányítási rendszerben. Az új rendszer az eddigi árpolitika fogyatékosságainak pontos ismeretéből indul ki. Ami az ár fogalmának gazdaságilag legmegfelelőbb meghatározását illeti, azzal számolunk, hogy fokozatosan (az 1968—1970-es években) bevezetjük a fentebb említett ártípusok egyikének használatát; mai felfogásunk szerint ez előreláthatólag a szocialista ár lesz. A legközelebbi évek folyamán főleg két szempontra leszünk tekintettel: biztosítani akarjuk, hogy a nagykereskedelmi ár pontosabban tükrözze a társadalmilag szükséges idő- és anyagráfordítást; másrészt azon leszünk, hogy a nagykereskedelmi, főleg pedig a kiskereskedelmi árak alakulása szempontjából sokkal nagyobb legyen a piac befolyása, hogy a kereslet és a kínálat változásait jobban kihasználjuk a rugalmas árpolitika megvalósításában. Az említett célkitűzések elérése érdekében az árképzésnek többféle módját vezetjük be. Ebből kifolyólag rögzített árakat, limitárakat, irányárakat és szabad árakat különböztetünk majd meg. A rögzített (szabad) árakat olyan termékeknél használjuk majd, amelyeknél a termelési feltételek egyáltalán, vagy csak minimális mértékben változnak. A nagykereskedelmi árak szempontjából Ide tartoznak az alapvető nyersanyagok és alapanyagok, a kiskereskedelmi forgalomban pedig a legfontosabb közszükségleti cikkek. A limit-árak meghatározzák a maximális és minimális árszintet. Olyankor érvényesülnek, amikor meg kell akadályozni az árak túlságos emelkedését vagy csökkenését (pl. szűk keresztmetszetet képező anyagok esetében). A változásokat — éppúgy mint a rögzített árak esetében — központilag irányítják majd. Az irány-árak tulajdonképpen egyegy árucsoport közepes (átlagos) árát szabják meg. A piaci árak e szint felett és alatt mozoghatnak, de az árátlagot mindig be kell tartani. A szabad árakat az illetékes termelési és kereskedelmi szervezetek szabják meg és változtatják az engedélyezett termékfajtáknál (kevésbé fontos árucikkek, divatújdonságok, a helyi ipar termékei stb.). Az árak jelentős szerepet játszanak Kölcsönös megértést Egy losonci levél nyomában K

ÉT NÉP évszázadokon át tőszomszédságban él. Átveszik egymás szokásait, dalait, kölcsönösen hat kulturájuk, nyelvük sem idegen egymásnak. A történelem sorsdöntő pillanataiban együtt állnak csatasorba, majd a válságos időszakokban szembefordítják őket. Hol közelebb sodródnak egymáshoz, hol elszakadnak egymástól. De továbbra is szomszédságban és sorsközösségben élnek. Amikor a Tátra alján fészket üt a nyomor, és az árvái pásztor munka és kenyér híján a mindennapiért óceánokon túlra indul, az Ipoly, a Hernád völgyének magyar parasztja is nyakába akasztja a tarisznyát. A pásztor és földművelő azután valahol Kanada öserdelben és farmjain találkozik. Sorsuk ott is közös ... Fordul a történelem kereke. A Tátra-aljt pásztor és a csallóközi paraszt kezébe veszi sorsának kormányát. Árvában gépgyárakat, Kelet-Szlovákiában óriási vasművet épít. A Csallóközben virágzó szövetkezetek mutatják a nagy változást. A sors ismét közös ... Az elmúlt századok mégis kevésnek bizonyultak közös dolgaink teljes rendezésére. Még mindig akadnak megoldatlan kérdések. Nem. nem elvi síkon. Lenin — századunk nagy géniusza — tudományosan lefektette a népek, nemzetek szocialista együttélésének elveit. Ezeket mi Is magunkénak valljuk, síkra szállunk mellettük hazai és nemzetközi vonatkozásban egyaránt. Társadalmunk megteremtette a nemzeti egyenjogúság szilárd gazdasági, politikai és Jogi alapjait. Mégis... A gyakorlat néha valahogy más. Öröklött előítéletek, évszázadokon át mesterségesen élesztgetett elfogultság, és ki tudná megmagyarázni, m' még... És két évtizeddel a felszabadulás után Losoncról levél érkezik. írója kérdést tesz fel szerkesztőségünknek: szabad-e a munkahelyén magyarul beszélni... Mert a pártelnöknek az a nézete, hogy ha nem is tilos, mindenesetre nem való. Politikai kérdés? Nemzetiségi probléma? Megnyilvánulásában és hatásában feltétlenül. De a lényege, tartalma ennél is mélyebb. A nemzetiségi kérdés gyakorlata mindig és mindenhol az emberek emberhez való viszonyából fakad. ÁRTATLANUL KEZDŰDÜTT a ďolog. Két hivatali munkatárs beszélgetett. A harmadik nem értette meg őket, szóvátette, hogy jelenlétében magyarul beszélnek, mert ő a beszédet nem érti meg. S e harmadik személy férje történetesen a pártelnök, aki ugyancsak beleszólt a vitába. Szó szót követett. Egyoldalú, elfogult állásfoglalása két táborra osztotta a losonci állami biztosító szlovák és magyar dolgozóit. A nyelv — a megértés eszköze — egyszeriben a súrlódások eszközévé vált. Végül a szakszervezet és a vállalat vezetősége terelte helyes medefbe az ügyet. Az illem eleve megköveteli, hogy a kis közösségben figyelmességből lehetőleg mindenki olyan nyelven beszéljen, hogy a jelenlevők valamenynyien megértsék. Ám az illemszabály megsértése semmiképpen sem vonhat maga után semmiféle nyelvi tilalmat. Az olyan egyoldaľú érvelés sem helytílló, hogy húsz év alatt már Losoncon is mindenki megtanulhatott . volaa szlovákul. Pártunk nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos határozatai sehol sem említenek kötelező hivatalos nyelvet. Sőt! A vegyesen lakott területeken a kétnyelvűség elvét követelményként szabja meg, hogy így segítsük elő, könynyítsük egymás kölcsönös megértését. H

a nem így járunk el, éppen a kölcsönös megértés nehezül meg. S a losonci lakónak ugyanakkor felteszi valaki a kérdést: húsz év alatt miért nem tanult meg szlovákul. De a közeledés, a megértés érdekében a kérdező sem tanult meg magyarul. Nem egymás felelősségre vonásáról van szó. De a kölcsönösség, az emberség, a jóakarat egyaránt kötelez mindannyiunkat. Eltelik további tíz, húsz év, és a vegyesen lakott vidékeken talán még mindig akadnak olyanok, akik nem tanulják meg szomszédjuk hyelvét. Felelősségre vonja majd őket valaki ezért? Nem! Meggyőződésünkkel és elveinkkel ellentétben cselekednénk. Minden nemzet és nemzetiség esetében elsősorban az anyanyelv tökéletes elsajátításának, szükségességét hangoztatjuk. Ugyanakkor a kölcsönös megértés és a magyar fiatalok, dolgozók teljes érvényesülése érdekében kötelességünknek tartjuk a szlovák nyelv oktatásának állandó tökéletesítését is. Ez épp annyira nemzetiségi, amenynyire társadalmi érdek is. A NÉPEK, NEMZETEK EGYÜTTÉLÉSE természetesen sehol a világon nem problémamentes. Nálunk se. Példa erre a losonci eset is. Igaz, azóta minden tisztázódott, és az eset után a járási pártbizottság teszi a pontot. De a parányi tüske is szúr: közvetlen munkatársak mindennapi, legemberibb kapcsolatainak rendezése felső beavatkozást igényelt. És az egyedüli, talán pillanatnyi súrlódási pont éppen a megértés hiányában kapott nemzetiségi színezetet, méghozzá olyan emberek között, akik éveken át együtt, egy hivatalban dolgoznak, és kiváló eredményekkel büszkélkedhetnek. A nemzetiségi kérdésben érzékenyek vagyunk. Kölcsönös megértés, türelem, figyelmesség, nem egyszer elnézés és mindenekelőtt is végtelen tapintat kell hozzá. Méghozzá elsősorban a többség részéről. A számbeli kisebbségben levő népben a legapróbb tapintatlanság is nemzetiségi kisebbségérzetet válthat ki. S a kisebbségi érzet szörnyű: elkeserít, letaglóz. Mindenekelőtt a többségtől függ, hogy a kisebbségnek soha se legyen kisebbségi érzése. Szocialista társadalmunkban a nemzeti, vagy nemzetiségi élet lehetősége magától értetődő természetszerűség. Korántsem arról van szó, hogy valaki a mellét téglával verve bizonygassa nemzetiségi hovatartozását. A „tégla" eleve nera jó jel. És nincs rá szükség. Különben Is sok bajt okozott már a történelem folyamán kisebbség és többség esetében egyaránt. Nem elegendő kizárólag a magam igazának erélyes bizonyítása. A másik igazát is meg kell értenem, és méltányolnom. Ez egyedül az emberi, tehát helyes magatartás. A TÖRTÉNELEM épp elegendő leckével szolgált, amelyekből okulhatunk: a népek, nemzetek békés holnapja, országok felvirágoztatása csak baráti együttműködésen, testvéri megértésen alapulhat. Szolgáljon ez tanulságul kisebb munkaközösségek számára is. Fontosnak tartottuk a losonci esettel foglalkozni. Egész életünk apró mozaikkockákból tevődik össze. Azt szeretnénk, ha minden kocka szorosan tapadna a nagy egészhez. Csak így lesz tökéletes a kép, így lesz tökéletes a harmónia. És meg kell előznünk, erélyesen meg kell akadályoznunk minden szándékos, de a tévedésen, meg nem értésen alapuló kísérletet is arra, ami ezt a harmóniát a legkisebb mértékben is megbonthatná. Zsilka László a vállalatok gazdasági tevékenységének megválasztásánál. Fontos, hogy a piac helyzetét tükrözzék. Az új gazdaságirányítási alapelvek értelmében az árképzés túlnyomórészt központilag történik majd. Ez természetesen némi ellentmondást eredményez, mivel a kínálat-kereslet egyensúly elérése az árak szabad mozgását feltételezi, az adminisztratív intézkedések célja pedig az árszint megtartása. A megoldást (a szabad árak ez irányú szerepén kívül) kétféle módon kívánjuk elérni: a) a rögzített árak központi meghatározásával annak érdekében, hogy őkonómiailag hatékony szerepet játszszanak (kiegyenlítsék a keresletet és a kínálatot); b) a limit-árak és az irány-árak olyan megszabásával, hogy az engedélyezett árszintek keretében a termelők — a vásárló vállalatokkal megegyezve — maguk határozhassák meg a konkrét árakat. Az árpolitika esetében — éppúgy, mint a gazdasági ösztönzők kihasználása terén általában — nem egyszerű, egyik napról a másikra megoldható problémákról van szó. Több évig eltart amíg biztosítjuk a gazdasági ösztönzők társadalmilag kívánatos érvényesülésének feltételeit. Más szóval: előfordulhat, hogy az új rendszer bevezetésének kezdetén nem megy majd minden óramű pontossággal. Felmerülhetnek olyan problémák, amilyenekkel az adminisztratív jellegű^, felülről jövő utasításokon alapuló irányítási rendszer idején nem találkoztunk. Mindezek a nehézségek azonban csak addig tartanak majd, amíg társadalmunk meg nem tanulja, hogyan kell a gazdasági ösztönzőket célszerűen felhasználni a közösség javára. Csütörtöki számunkban következik: KOLLEKTÍV ÉS EGYÉNI ANYAGI ÉRDEKELTSÉG ÉS FELELŐSSÉG í«84. november 17. * tJJ SZŐ 5