Új Szó, 1964. november (17. évfolyam, 304-333.szám)

1964-11-21 / 324. szám, szombat

A

z asszony most egy szibériai nagyvárosban él, és ha Moszkvába megy, repülőgépen teszi meg az utat. Néhány év óta minden november 17-én megjelenik férje kíséretében a repülőtéren, vele együtt beül az étterembe, megiszik egy pohárka konyakot, aztán még egyet, és szótlanul várja a beszállást. Már nem fiatalok. A férfi egy zenekar primbegedűse magas, sovány ember, nyílegyenes választék vonul végig deres haján, ezüstös bajuszkája van, külföldi divatlapok reklámfértiára emlékeztet. Minden mozdulata rendkívül kimért, választékos és mégis fesztelen. Az asszony szopránénekesnő, ő kissé rendetlen. Frizuráját gyakran elékteleníti egy egyenes fürt, ruhájának kivágása néha félrecsúszik ... Amikor hírül adják a beszállást, a férfi fizet, aztán felsegíti a kabátot az asszonyra és minden ajtónál kis meghajlással előreengedi. A férfinak szomorú a szeme, és szomorú a mosolya. Elnézi, ahogyan a repülőgép kigördül a kifutóra, a magasba lendül és eltűnik a felhők között. A gépben alszik az asszony. A konyak álomba ringatja, és így könynyebben viseli el a repülést. Egyszerre felébred, elhúzza a függönyt és kibámul a kisablakon az éjszaka áttetszően jeges ürességébe, a csillogó hidegbe, a repülőgép holdfényben szikrázó szárnyára. Szeretne vadul kiáltozni, hogy meneküljön ebből a végtelen és hideg térségből és hátravetve magát az ülésen, szomorúan behúnyja a szemét. De már elkerüli az álom. Képekben gondolkozik, mint a kisgyerek, a vadember, vagy az író, és amint eszébe jut úticélja, maga előtt látja a havas moszkvai utcákat, a havat a fákon, a háztetőkön, a járókelők kabátján. Szerjózsa szerette a havat, számtalan árnyalatot talált benne és kijelentette, hogy sajnálja azt, aki a havat csak fehérnek, az eget kéknek, a füvet zöldnek látja, ö egyszer véletlenül megpillantotta Szerjózsát, amint a fiú leguggolt és megsimogatta a havat, mint valami nagy állat puha bundáját. Borongós tél volt, nagy, lusta pelyhekben hullott a hó, az útszéli oszlopok fehér kucsmát öltöttek, az öreg hársakon varjak és csókák nyüzsögtek. Reggelenként sokáig félhomály uralkodott. Az Arbat mellékutcáiban ez a félhomály egészen különleges volt: nyugalmas ködösségét ékszerként díszítette a lámpák fakó sárga fénye. Szerjózsa szerint ez a félhomály egészen más volt, mint Moszkva többi kerületeiben, mert érződött rajta az érintetlen hó szaga, nem töltötték be a nagyváros éles zajai, egy régimódi hölgy minden reggel megjelent és kedves kiskutyáját sétáltatta, az ütött-kopott homlokzatú házak a múlt századot idézték. Olykor úgy tünt, hogy a sarok mögül mindjárt kifordul egy bérkocsi, vagy csuklyáson nemezcsizmában, összevont szemöldökkel Lev Tolsztoj siet el mellettük. Ilyen illúziókba ringatva maguk sétáltak az utcákon, míg kiértek az Arbatra. Ö már megszokta, hogy Szerjózsa szemével lássa a világot. — Nézd ezt a varjút — mondta Szerjózsa. — Szürke mellénye van. — Az ám! -— helyeselt ö lelkesen. A trolibuszról, a lecsüngő kötelek láttán kijelentette, hogy a cvikkeres Csehovra emlékeztet. Szerjózsa mellett nagyobbnak, vonzóbbnak és nyugodtabbnak tűnt a világ. A fiú sokoldalú volt és valahogy dilettáns módon tehetséges: énekelt, rajzolt és verseket is írt. Mindezt könnyedén, közvetlen módon, rendszertelenül és bőkezűen csinálta. Mi lett volna belőle? „Ostoba és lényegében furcsa dolog, hogy nem lehetett belőle semmi" — gondolja most magában. Szeretne elaludni, és elszakadni ettől a gondolattól, de nem jön a szemére álom, újságot kér a stewardesstől. Egy indiai közéleti személyiségről írnak benne, aki ezen a repülőgépen tér vissza Szibériából Moszkvába. Előadásuk szünetében bejött a kulisszák mögé, és kezet csókolt neki, de most nem ismeri meg. Persze, kikészítés nélkül ő egészen másképpen néz ki. Mindig csúnyának tartotta magát, és azt mondogatta, hogy turcsi orra van. Szerjózsa nem ellenkezett vele, és néhány vonással karikatúrát rajzolt róla, hatalmas szempárral és turcsi orral ábrázolta. Hány ilyen portré függ most a szoSZERGEJ NYIKITYIN: — Alkalmatlan volt, amíg élt, alkalmatlan időben halt meg — mondta. — Ha tíz esztendővel korábban hal meg, még férjhez mehettem volna, ha még tíz esztendőt elél, nyugdíjat kapok utána. Kicsapongó, részeges ember volt. Kert tartozott a házhoz. Az ágasbogas almafák között keskeny ösvény kanyargott, a fészer düledező falához hozzátámasztották a gereblyéket, ásókat, lapátokat, vasvillákat, karókat. — Hát így éltem gyermekkoromban — mondta Szerjózsa. — Nyáron tücsökciripelés, télen behavazott háztető. HALHATATLAN SZERELEM bájában, mindegyiken egy-egy tréfás vers is van! Szerjózsa szobájának falait szintén a rajzai borították. Amikor nyílt az ajtó, a falak zizegtek és megmozdultak. Egyébként ezeken a rajzokon egy széken és egy keskeny összehajtható bambuszágyon kívül nem volt semmije. R

eggel elbúcsúztak egymástól az Arbaton, és aztán ebbe a szobába tértek vissza: Szerjózsa az orvosi egyetemről, ő a zeneakadémiáról. Néha itt maradt éjszakára is, és mielőtt lefeküdtek aludni. vacsorázni mentek egy kis kávéházba, ahol vajastészta és pörkölt kávé szaga terjengett. Egy fiatal spanyol nő szolgálta kt őket, aki Szerjózsára kiváltképpen udvariasan mosolygott. — No pasaran! — üdvözölte Szerjózsa a nőt, amikor beléptek. Es a nő, kis barna öklét a magasba emelve, mosollyal válaszolt. ö egyszer tréfásan, félig komolyan féltékenykedett erre a nőre. — Ugyan — tiltakozott Szerjózsa. — Csak tisztel engem azért, mert a karéliai földszorosban harcoltam. Jól emlékszik a náluk, Spanyolországban vívott háborúra, és tiszteli azokat, akik a fasiszták ellen harcoltak. ö sokáig nézett Szerjózsa arcába, azután görcsösen megremegett. — De hiszen ott meg is ölhettek volna téged! — Engem még százszor megölhetnek — válaszolta. Igen, Moszkvában már tél van. Tiszta, fehér reggel fogadja a repülőgépet. Az utasok felhajtják kabátjuk gallérját, megmozgatják a földtől elszokott lábukat és bizonytalan léptekkel indulnak a repülőtéri épület felé. Ennek a teteje is havas, akárcsak a fák ágai; a levegő éles, fagyos. Hogy ne vesztegesse az időt, sebtében megreggelizik a repülőtér büféjében. Azután beutazik Moszkvába. Útközben az állomás felé tartva, betér egy virágüzletbe és vásárol egy nagy csokrot. Rendszerint őszirózsát vesz, most azonban csak kissé már hervadó gladióluszt kap. — Kérem jól becsomagolni — mondja. Szerjózsa nem szerette ezt a virágot, kijelentette, hogy olyan, mintha lazacból lenne. Még a nevét se tudta. — A virágoskertben úgy járok-kelek, mint valami néma — állapította meg. — Mindent látok, de megnevezni nem tudok semmit. Viszont ismert minden mezei virágot, minden fűszálat. Nyár elején, két vizsga között elutaztak egy Moszkva-környéki kisvárosba... Kertek, templomkupolák, tarka macskaköves utcák ... Szerjózsa nénikéjénél laktak, egy magas, ösztövér öregasszonynál, aki Sztanyiszlavszkijra hasonlított. A néni nemrég temette el az urát, és egyre róla beszélt. Kazimierz Mikulski; Találkozás (Olaj). A krakkói művészek kiállításának anyagából. S

zerjózsa apa nélkül nőtt fel. Édesanyja minden reggel, amikor munkába ment, elhozta ide a nénihez. Néha itt is aludt, reggel pedig álmosan a folyóhoz bandukolt horgászni; vagy nagynénjével a piacra ment, ahol fürge kínaiak sípot és riasztópisztolyt árultak, útközben betértek a templomba, ott elosont a néni mellől, belebámult az imádkozó emberek arcába és azt gondolta: „Félnek az istentől! — és lassanként félni kezdett az úr szigorú szemétől, amely a nagy ikonról egyenesen őrá tekintett, a templomnak bármelyik sarkába húzódott is előle, akkor térdre ereszkedett a nagynénje mellett és ájtatosan suttogta: „A égi madár nem ismert a gondot, a munkát..." — Milyen szépen meséled — szakította ő félbe. — Mindent látok, érzek, megértek. Fogták a tankönyveket és lementek a folyóhoz. Száraz forró napok jártak, a homok csillámlott, a hullámos víztükör fölött lágy szellő lengedezett. Nagy volt a kísértés, hogy a víz csobogását hallgatva elaludjanak a parton. A kísértés ellen küzdve, pálcikát szúrtak a homokba és cédulát tűztek rá ezzel a szöveggel: „Elvtárs, ne haladj el! Kelts föl!" Az esték súlyos, ibolyaszínű homályba burkolóztak, pattogott a lehűlő vastető. ^ Egy ilyen estén elénekelte neki a „Grúzia halmain" kezdetű románcot. Szerjózsa egy öreg fa törzséhez dűlve hallgatta, azután hátravetette a fejét és azt mondta: — Ha az emberi lelket zenei mottóval lehetne kifejeznt, én ezt a románcot választanám ..." Bánatom oly fénylő bánatomat te töltöd be..." Ö milyen csodálatos! Elmélázó és gyengéd volt ezen az estén, nem viccelt, mint máskor, és amikor késő éjjel aludni tértek, Szerjózsa még hosszan álldogált az ablaknál és cigarettázott. — Mi van veled? —- kérdezte ő. — Nem tudom — válaszolta. — Valami nyugtalanság telepedett a világra. Amikor kinyitom az ablakot és látom a ködtől fátyolos holdfényt, akkor úgy rémlik, hogy mindennek rövidesen vége. Az állomástól a temetőig vagy két kilométert kell gyalogolni. Szűz havon jár, még senki sem taposott benne utat. A temetőben hosszú, vékony fenyők sorakoznak, sűrű, bokros aljnövényzet húzódik. A virágot a hóra teszi, a sírkő elé, jéghideg kezét a kabátujjába dugja, és száraz szemmel sokáig áll ott. Mindennek vége lett azon a nyáron. Nem százszor ölték meg, hanem csak egyszer: 1941. november 18-án. ö akkor egy kis művészbrigáddal kórházakban énekelt. Akkor sem sírt, de a, hideg vasúti kocsiban, vagy az épp oly hideg szállodai szobában gyakran beszélt társnőinek arról a borongós télről, meg a nagynéni elvadult kertjéről. Valahogy hirtelen és közömbösen férjhez ment, vagy a saját, kissé cinikus kifejezése szerint „férjhez szaladt egy percre" egy idegesen kapkodó szeszélyes emberhez, akiből még akkor is lárma árad, ha a díványon \ hevert és nem csinált semmit. Es , mintha valami dermesztő ködből lép- i ne ki, egyszerre rádöbbent: „Kt ez? És minek• kell ő nekem?" -:. A

zután sokáig egyedül élt, amíg csak a magányos öregségen nem kezdett töprengeni. Akkor ismét férjhez ment, ez volt a nyugodt és gondoskodó férj: hűvösen udvarias kapcsolatban állt vele. A novemberi korai alkony kékes j homállyal tölti be a levegőt. Szél ke- : rekedik, a' fenyők törzséről leszag- ' gatja az áttetsző kérget. (éggé dermedt lábait egymáshoz ütögeti, még néhány percig álldogál, megigazítja a lekókadt virágokat, azután megindul a helyiérdekű villamos felé, s közben igyekszik, hogy az előtte haladó ember lábnyomaiba lépjen. i SZIRMAI MARIANNE fordítása I A bratislavai Szlovák Nemzeti Színház baleitegyüttesenek elsu bemutatója a barátsági hónap keretében Sztravinszkij Tavaszi áldozása, Prokofjev Szkíta szvitje és William Bukový Parancsa volt. Felvételünkön Truda Boudová és Tomáš Ivan a Szkíta szvitben. (Ján Herec felv.) MILOŠ MACOUREK: ÁLLATTAN A CETHAL Az óriást cethal tulajdonképpen egy óriási hal, épp ezért szemléltetni lehet rajta olyan dolgokat is, amit egy kis halon észre sem vesz az ember, s így a hal-iskola igazgatója elhatározza, hogy engedélyt kér az óriás cettől egy tanulmányi kirándulásra, hogy a kis halaknak legalább némi fogalmuk legyen arról, hogy is néz ki a máj, meg a gyomor, s az óriás' cetnek nincs is semmi kifogása a kirándulás ellen' távol áll tőle, hogy lebecsülje a művelődést, a kis halak ma egészen magukon kívül vannak, mesélik otthon, holnap kirándulás lesz a cethal gyomrába, és az anyukák a lelkükre kötik, rendesen viselkedjetek, veletek megy a tanító néni, és még mit gondolna, s reggel az egész iskola ott gyülekezik az óriás cet szája előtt és pontosan nyolc órakor a cethal kitátja a száját, és a tanító néni magyarázni kezd a halacskáknak, ez itt fölöttettek a felső szájpadlás, figyeljétek meg, milyen szép vörös, most pedig továbbmegyünk, ez itt a torok, nem nyúlunk semmihez, és a ta.'ító r.éni hangja visszhangzik a hatalmas termekben, a halacskák meg ámulnak, bámulnak, s mikor a gyomorba érnek, azt suttogják maguk elé, itt halt meg apuka és nagyapó, meg Feri bácsi és Ancsa néni, s mindegyikük szörnyen meg van illetődve, s azt gondolják magukban, lehet, hogy mi is itt végezzük, ha megnövünk, de az még soká lesz, addig még sokat kell tanulnunk. AZ IMÁDKOZÓ SÁSKA Reggel van, ismerős a kép, süt a napocska, szép idő lesz, talán fürödni is lehet, a legyeknek remek hangulatuk van, a hernyóknak ís, szép nap virradt ránk, a kék legyek egy léggömbbel játszanak, a pettyes hernyók sétálnak, gyűrűznek az ágakon, elmesélik egymásnak, mit fognak délután csinálni, de nézd csak, egy valaki nem pajkoskodik, egy valaki csak ül és komoly dolgokra gondol, az imádkozó sáska ez az egy valaki, aki imádkozik, meg se moccan, lélekben ő máshol jár és csendben társalkodik vele, a férgekről, a kis petytyes hernyókról, akik nem gondolnak az üdvösségre, hanem mindenféle bolondságra, strandra, kirándulásra, málnaszörpre, miközben a sáska imádkozik az ő üdvösségükért is, az áttetsző szárnyacskájú kis legyek üdvösségéért, ilyen szárnyakat csak a legjobb divatszalonokban lehet kapni, ahová a sáska nem jár, mit ís keresne ott, minden szökőévben egyszer jut el a szabóhoz és akkor is közönséges levélből varrat ruhát magának, semmi háromnegyedes ujj, vagy valami hasonló, az Or szolgálóleánya vagyok, és a szabó mértéket vesz, nem könnyű feladat, a sáska hosszú és szikár, a levél úgy lóg rajta, mint a fogason, de a sáskának ez tökéletesen megfelel, nem jár sehová, imádkozik a kis ragyogó legyekért és a pettyes hernyókért, akik sétára indulnak az ágon és azt gondolják magukban, na nézd csak, egy levél, milyen éhes vagyok, ma még nem ettünk és odamennek ehhez a levélhez,'> az imádkozó sáskához, és beleharapnak a ruhaujjaba, de ezt nem kellett volna tenniük, ez valóban nem illendő, imádkozás közben zavarni valakit, ez a szentlélek megsértése, nem csoda, hogy a sáska nem tud napirendre térni az ügy fölött és leharapja a fejüket, aztán a kis testüket meg a lábacskáikat, nem lehet ezen csodálkozni, ájtatosságában zavarták meg a buta hernyók, akik csak a hasukra gondoltak, míg a sáska a lelkükre is gondolt, a buta hernyók lelkére, az összes buta csillogó legyecskére, akit valaha is felfalt, miközben sütött a napocska és meleg strand-idő volt. A KAMÉLEON Az iskolában a gyerekek megtanulnak kiscicát, hernyót, hervadt falevelet, lepkét, körtét, csigát, futrinka-bogarat festeni, de a kaméleonról mindig megfeledkeznek. Abban a tévhitben rejlik ennek az oka, hogy a keméleont festeni túlságosan fárasztó. Azonban — micsoda tévedés! Egy állatot sem olyan könnyű megfesteni, mint éppen a kaméleont. Nem kell tűnődni a szin kiválasztásánál, bármilyen színt vesz az ember, mindig eltalálja. Megeshetik, hogy jön a kaméleon és panaszkodni kezd: már engedje meg, miért fest engem kéknek, mikor én sárga vagyok. Válaszoljátok nyugodtan: elnézést, de hisz ez az ön tegnapi portréja. Teljes lelki nyugalommal mondhatjátok ezt, nem kockáztattok ezzel semmit, a kaméleon nem tarthatja a fejében, hogy nézett ki tegnap és inkább majd másra tereli a szól. Kis szorgalommal raktárra is festhetünk kaméleon-képeket. De legyünk előrelátók: mi van akkor, ha a kaméleon kockás abroszra telepszik? Pingáljunk tehát kockás kaméleonokat is, nem veszthetünk vele semmit. Persze nyerni sem nyerhetünk. A kaméleonok nemigen vásárolják képmásaikat. Érthető is: nem ismerik fel magukat. Kellemetlen ez más tekintetben is. Mikor f>éldául két ismerős kaméleon találkozik, ritkán állnak le beszélgetni. Meg sem látják: egymást. És ha sok kaméleon is jön össze néha, úgy fest a helyzet, hogy nincsenek ott. Innen a tévhit, hogy a keméleon becses állat. Pedig ugyanolyan állat ez, mint a többi és ugyanúgy a tantervbe tartozik, mint a csigák, kiscicák, hernyók és futrinkabogarak. Érdekes, hogy a pompás narancssárga, zöld és rózsaszín kaméleonok haláluk után egyformák. Spirituszba téve semmitmondó, szürka színűek. A RÁK Először hétfő van, aztán kedd, s végül vasárnap, vasárnap, aminek már szombaton mindenki előre örül, de "a rák szombaton nem a vasárnapnak örül, a rák szombaton a pénteknek örül, egy kissé másképp él, mint az átlag, van, aki csodálkozik ezen, ő azonban semmi különöset nem talál benne, hátrafelé mászik és ez az egész. Az idő repül, mindenki siet valahová, de a rák elől semmi nem fut el, a rák állandóan hátrafelé megy, ami volt, az volt, az már rég holt, nem tud elfutni. Szóval a ráknak annyi ideje van, mint a szemét, péntekről csütörtökre, szerdáról kedďre él, régi számlákat talál, megsárgult újságokat, kitépett naptárlapos kat, és régi karácsonyi üdvözlő-kárr tyákat, melyeken a boldogság és a! vidámság szavai állnak, és a rák már alig várja, előre örül a tavalyi karácsonynak, és amikor végre eljön a nagy nap, csönd van, egy teremtett lélek sincs már ott, köröskörül mini den csupa lehullott tűlevél, üres dojj bozok, papírok és madzagok, és S. rák rágcsálja a kemény szaloncukrot, és azt gondolja magában, ezért voltam úgy oda? Koróítottia.: Bojtár Endra @J SS* 8 * 1964. november »1.