Új Szó, 1964. október (17. évfolyam, 273-303.szám)

1964-10-25 / 297. szám, vasárnap

Az iskolaügy fejlesztésének feladatai és az ifjúság nevelése az iskolákban Vladimír Koucký elvtárs beszámolója a CSKP Központi Bizottságának 1964. október 21-1 ülésén Elvtársak! Központi Bizottságunk mai plenáris ülésén az iskolaüggyel és az ifjúság nevelésével foglalkozik. Ez az első azoknak az üléseknek a sorozatából, amelyek a következő hónapokban a CSKP XII. kongresszusának szellemében foglalkozni fognak pártunk további előrehaladásának jelentős kérdéseivel. Főleg a népgazdaság-irányítás új rendszerét, s az 1966—70. évi távlati terv irányelveit fogjuk megvitatni. E kérdések napirendre tűzésével fontolóra vesszük társadalmunk termelőerői sokoldalú fejlesztésének és a döntő tényező, a dolgozó ember életének szerteágazó problémáit. A kérdések e komplexumának konkrét megoldása nem egy viszonylatban megkívánja iskolaügyünk és egész közművelődési rendszerünk szerepének újszerű felmérését. Megkövetel számos arra irányuló intézkedést, hogy az iskolaügy kielégítően megbirkózhassék a népgazdaság minőségileg új szerepéből, szocialista társadalmunk további fejlesztésének valamennyi objektív szükségletéből és a kommunizmusba való átmenet előkészületeiből adódó feladataival. A termelőeszközök és a technológia messzemenő távlati változásai, a termelési folyamatok automatizálásának objektív szükségszerűsége, új anyagok és energiaforrások felhasználása s az irányításban a tudományos módszerek következetes alkalmazása, — mindez olyan dolgozókat kíván, akik előkészítik az új technikát, irányítani fogják a tudományos-műszaki fejlődést és közvetlenül a termelés folyamatában hátékonyan felhasználják a tudományos vívmányokat, a legkorszerűbb technikát. Természetesen távlati elképzelések ezek, de tekintettel arra, hogy a szakképzett káderek előkészítése és nevelése több esztendőt megkívánó folyamat, iskolaügyünk figyelmét már ma e célkitűzésekre kell összpontosítanunk. Emellett minden fokú iskolán létre kell hoznunk e célkitűzések elérésének szükséges anyagi, káder, szervezeti és pedagógiai feltételeit, A műveltség és a szakképzettség színvonala mind nagyobb szerepet tölt be a munkatermelékenység emelésében s ezzel kapcsolatban a nemzeti jövedelem, vagyis a társadalom gazdagsága gyarapításában. Közgazdasági számítások arra a következtetésre vezetnek, hogy a műveltség emelésének részaránya a munkatermelékenység növekedésében az Egyesült Államokban az 1929—1957-es években az 1900—1929-es évekhez viszonyítva 20 százalékról 40 százalékra, vagyis a kétszeresére emelkedett. Szovjet és amerikai tudósok kiszámították, hogy ebben a két országban a műveltség elmélyítése az utóbbi években mintegy egynegyedével járult hozzá közvetlenül a nemzeti jövedelem gyarapításához. Teljes mértékben igazolást nyert, hogy az iskolaügyi beruházások rendkívül hatékonyak, gyorsan megtérülnek, és a népgazdaság nagyon nagy hasznukat látja. (Megjegyzés: Az iskolaügy és a közművelődés részaránya a Szovjetunió nemzeti jövedelmének felhasználásában 1962-ben 9,2 százalékot tett ki. Nálunk 1961-ben mintegy 5:3 százalékot). A műveltség fejlesztése; tehát alapvető és mind jelentősebb gazdasági fontossággal bír. Természetesen ugyanakkor érvényes az is, hogy a megfelelő szakképzettséggel és műveltséggel rendelkező, szükséges számú termelési dolgozó felkészítése múlhatatlan feltétele a sikeres bővült újratermelésnek s a nemzeti jövedelem hatékony gyarapításának. Ezért sürgetően gondoskodni kell az iskolaügy megfelelő méretű fejlesztéséről. Az iskolaügy gazdasági szerepét hangsúlyozzuk, de ez semmiképpen sem jelenti más feladatainak és társadalmunkban betöltött küldetésének a lebecsülését. Nem kívánjuk a műveltség fogalmát gazdasági, csak mereven a hasznosság szempontjából értékelt kategóriává leszűkíteni. Iskoláink gondoskodva az össznépi műveltség fejlesztéséről és a társadalom kulturális színvonalának emelkedéséről, elöntő mértékben részt vállalnak á nép eszmei és polgári neveléséből és meghatározó befolyást gyakorolnak a fiatal nemzedék marxi—lenini világnézetének kialakítására. Iskoláink a fiatal nemzedék jellemét és erkölcsi vonásait a kommunista alapelvek szellemében formálják, gondoskodnak fizikai felkészültségéről, fejlesztik ízlését és érzelmi életét s a munka iránti szocialista viszonyra nevelik. Ezzel teljesítik nagy küldetésüket — a fiatalokat sokoldalúan felkészítik az életre, a kommunizmusban reá váró munkára. A CSKP KB'1959 áprilisi határozatában az iskola és az élet szoros kapcsolatára, a nevelés és a műveltség továbbfejlesztésére vonatkozó alapelvek hangsúlyozták és elmélyítették iskolánk szocialista és demokratikus jellegét. A párt és a kormány állandó gondoskodásának köszönhető, hogy az utóbbi években iskolaügyünk továbbfejlődött. Ezt a fejlődést leginkább a tanoncok, a közép- és főleg a főiskolai tanulók számának gyors növekedése tanúsítja. Így például az 1958—1959-es tanévhez viszonyítva az elmúlt tanévben a tanoncok száma 249 000-ről 325 000-re emelkedett, a szakiskolák tanulóinak száma 210 000röl 302 000-re, s a főiskolai hallgatók száma 75 000-ről 142 000-re. Jelentősen megnőtt az iskola- és a kulturális ügyek területén dolgozók száma is, mégpedig 1956-tól a jövő évig 221000 főről 330 000-re. Ugyanebben az időszakban az iskola- és a kulturális ügyek fejlesztésére beruházási eszközökben mintegy 11 milliárd koronát fordítottunk. Ez a. nagyon gyors és pozitív fejlődés arról tanúskodik, hogy társadalmunk jelentős figyelmet szentel a művelődésnek. Ennek ellenére nem leplezhetjük, hogy a tanoncok és a hallgatók számának társadalmilag múlhatatlanul szükséges gyarapodása sokkal gyorsabb ütemű, mint az Iskolaügy anyagi eszközeinek növekedése. És ez megnehezíti az oktatás feltételeit. Annál rosszabb, ha ebben a helyzetben olyan jelenségek fordulnak elő, amelyek nem csekély mértékben elértékteleníti k a ráfordított igyekezetet és eszközöket. Kétségtelenül helytelen, hogy bár kevés a szakképzett dolgozó, ugyanakkor panaszokat hallunk, számos végzett főiskolás évek ót.a főiskolai szakképzettséget meg nem kívánó poszton dolgozik. A Központi Népi Ellenőrző és Statisztikai Bizottság részleges kivizsgálása kimutatja, hogy ez vonatkozik a végzett főiskolásoknak 20—30 százalékára. Az ilyen álláspont okait kutatva arra a következtetésre jutunk, hogy ez nem magyarázható csupán egyes dolgozók rövidlátó praUticizmusával. Az okokat az irányítás eddigi rendszerében is kell keresnünk, amely itt is gálló tényező, mivel anyagilag nem ösztönöz a szükséges mértékben a korszerű technika és technológia bevezetésére, a gyártmányok minőségének tökéletesítésére stb. Számos üzemnek ezért látszólag „nincs szüksége" a műszaki fejlesztés bevezetésére leghivatottabb emberekre, ezért oly nehéz a díjazásból kiküszöbölni az előnytelen egyenlősdit, amely gyengíti az emberek érdekeltségét a magasabb fokú szakképzettség és műveltség elérésében. Természetesen népszerűtlen lenne most ölbelett kézzel várni arra, amíg az irányítás új rendszere automatikusan felszámolja a hiányosságokat. Sokkal lényegesebb haladéktalanul megtenni a szükséges intézkedéseket, nehogy olyan helyzetbe kerüljünk, hogy néhány esztendő múlva kevés lesz a szakemberünk, pedig akkor már az anyagilag közvetlenül érdekelt üzemek kétségtelenül követelni fogják őket. Ebben a vönatkozósban néha eléggé nyugtalanító a helyzet. így például 1962-ben az iparban csak mintegy 50 százalékban fedeztük a főiskolai végzettségű szakemberek indokolt szükségletét és Hozzávetőlegesen 54 százalékra a műszaki küzépkáderek szükségletét. A többéves gyakorlattal rendelkező szakközépiskolát végzett dolgozók ugyan gyakran sikerrel helytállnak egyes posztokon, amelyekre előírták a főiskolai képesítést. Ez azonban igen sok esetben nem lehet végleges megoldás, s a vezető posztokat a szakmai és a politikai követelményeknek megfelelő mérnökökkel kell betölteni. Még kedvezőtlenebb a helyzet a gazdasági — adminisztratív dolgozók viszonylatában. Itt a főiskolai végzettséggel rendelkezők szükségletének csak 28,5 százalékát és a középiskolai végzettséggel rendelkezőknek 42,5 százalékát fedezzük. Vitathatatlanul ez az egyik fő oka adminisztratívánk elburjánzásának, költségességének, a termelés és az irányítás szükségletei mögött való lemaradásának. Termelésünk szerkezeti módosítása törvényszerűen megkívánja, a munkásfoglalkozások összetételének és a szakképzettségi követelményeknek lényeges megváltoztatását is. Az Állam: Tudominyos-Műszaki Fejlesztési és Koordináló Bizottság elemzése szerint a szakképzett munkások részarányának az 1962. évi 23 százalékról 1970-ben 30 százalékra kellene emelkednie s 1980-ban el kellene érnie a mainak több mint kétszeresét. Mindennek kötelezően vissza kellene tükröződnie a szakképzett káderek szükségletét felölelő és felkészítésüket biztosító országos távlati tervben. Sajnos egyelőre nem rendelkezünk ilyen tervvel, pedig ez a tudomány és a technika fejlesztésének hosszú időtartamra szóló tervével együtt egyik alapvető eszköze lesz a népgazdaság fejlesztésének. Elvtársak! Az iskolaügy és az ifjúság nevelésének kérdései kétségtelenül a dolgozók élénk érdeklődésének középpontjában állanak. Ebben a kérdésben a lakosság túlnyomó többsége közvelenül érdekelt. Ez egyben az iskolaügy tökéletesítését és a műveltségi színvonal emelését szolgáló javaslatok óriási forrása. A plénáris ülés anyagának téziseit megtárgyalta a CSKP KB elnöksége, konzultáltuk azokat a járási iskolaügyi aktívákkal, vita tárgyát képezték a kerületi pártbizottságok és a Központi Bizottság ideológiai bizottságának kibővített ülésén, véleményt mondottak róluk a központi intézmények és a nagy társadalmi szervezetek. A tézisek tervezetével kapcsolatban kifejtették álláspontjukat a kommunista neveléssel foglalkozó országos értekezleten résztvevő pedagógusok is, szóba kerültek a főiskolai funkcionáriusok aktíváján és sok más ülésen. Komolyan és felelősségMÁR A KILENCÉVES ISKOLÁKON TÖKÉLETESEBBEN FEJLESSZÜK AZ ADOTTSÁGOKAT ÉS A KÉPESSÉGEKET teljesen foglalkozott a tézisekkel a Nemzetgyűlés kulturális bizottsága is. Az előterjesztett tervezet ezért éppen azoknak a problémáknak a széles körű megvitatása alapján készült, amelyek ma iskolaügyünk további fejlődésének fő láncszemét képezik. A Központi Bizottság 1959. áprilisi ülése óta, amely határozatot fogadott el iskolaügyünk alapvető megreformálásáról, több mint üt esztendő telt el. A gyakorlat kétségbevonhatatlanul igazolta az akkor elfogadott alapelvek életerejét és érvényességét. Szocialista iskolaügyi politikánk szilárd alapja marad továbbra is az iskola kapcsolata az élettel és a termeléssel, az iskola ptilitechnizálása, az egész ifjúság tankötelezettsége 15 éves korig és az a törekvés, hogy az érdeklődést tanúsító és feltételekkel rendelkező fiataloknak lehetővé tegyük a teljes középiskolai műveltség elnyerését. Jelenleg sürgető követelmény, sokkal hatékonyabbá és színvonalasabbá tenni valamennyi fokú iskolát, a nevelő és oktató tevékenységet. S ezt a törekvést így fejezhetjük ki: az ismeretekre a jelenlegi tudományos vívmányok szintjén kell szert tenni, ezzel elválaszthatatlan egységben meg kell tanítanunk a fiatalokat az önálló gondolkodásra, az állandó önművelődésre, képességeik öntudatos érvényesítésére az új társadalom építésének folyamatában. E célkitűzés elérésének útja az iskola tartalmának és munkamódszereinek sokoldalú korszerűsítése, s ennek keretében az érdeklődési kör, a telietség és a hajlam eltérő jellegét figyelembe vevő differencíáció helyes értelmezése és megfontolt alkalmazása. Iskolai rendszerünk alapvető láncszeme a kilencéves alapiskola, amely az egész ifjúságnak alapvető, általános és politechnikai műveltséget nyújt. Ennek az iskolának a tartama mind a fiatalok fizikai és szellemi fejlődése, mind pedig társadalmi szükségleteink szempontjából teljes mértékben megfelel és összhangban áll a világfejlődéssel. Azonban nemcsak az iskola tartamától, hanem főleg tartalmi színvonalától függ, hogy a fiatalság milyen alapokon folytathatja továbbtanulását, illetve tevékenységét. Ezért joggal állíthatjuk előtérbe az iskola oktató-nevelő munkásságának minőségét, hatékonyságát. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen típusú iskola tartalmának meghatározása idején, 1959 után sok tekintetben túlbecsültük az olyan figyelmeztetéseket, amelyek a tanulók túlságos túlterhelésének veszélyét hangoztatták. A kilencéves alapiskola, amely tartalmilag egészen egységes iskolatípus, kétségtelenül jelentős tartalékokkal rendelkezik. E tartalékoknak a kiaknázásával lényegesen emelhetjük a színvonalát. Tartalékaink vannak már az első fokon, amely felöleli az I—V. osztályt. Itt évtizedek óta kitartóan védik a hagyományos jellegét. Ugyanakkor a mélyreható társadalmi' változások, a technika és a kultúra rohamos fejlődése és az anyagi színvonal emelkedése következtében a gyerekek mentalitásában és lelki életében jelentős minőségi változások következtek be, amelyeket nem téveszthetünk szem elöl. Ogy vélem, pedagógiai szempontból természetes, hogy már az első évfolyamoktól kezdve igényesebb követelményeket támasztunk a tanulók elvont gondolkodását Illetően, hiszen a gyermekek már ebben a korban lélektanilag és éSzbellleg az eddiginél igényesebb feladatok megoldására is képesek. Nem csekély tartalék rejlik az igénytelen tantervekben, a tananyag kiválasztásában, az egyes évfolyamokban az anyag egyenlőtlen elosztásában és néha a túlzott ismétlésben is. Tartalékaink vannak még például a IX. évfolyamban, amely a tananyag feltöltése ellenére is ki nem elégítő módon él a tizennégyéves fiatalok lehetőségeivel, és nem készíti fel őket arra a komoly lépésre, amely az életben, az alapfokú iskola befejezése után várja. Kétségtelen, hogy az általunk elfogadott következtetéseknek arra kell majd irányulniuk, hogy minden tartalékot következetesen kiaknázzunk és lényegesen tökéletesítsük a kilencéves alapiskolát. El kellene érnünk, hogy sokkal természetesebben kapcsolódjanak a kilencéves alapiskola egyes osztályai (ugyanez vonatkozik más iskolákra is), s igényesebbé váljon a kilencedik osztály tananyaga. Ezen túlmenően el kell érnünk azt is, hogy az iskola első foka tartalmának felfogása az oktatás tudományos módszerei mellett, összhangban a pedagógiai kutatás főleg szovjetunióbeli eredményével, lehetségessé váljon a mai öt osztály anyagát négy osztály anyagába sűríteni. Alapiskolánk eredményességének határozott növelését szolgálja nézetünk szerint egy rendkívül fontos eszköz, mégpedig a differenciált oktatás helyes alkalmazása. Igaz, hogy ez rendkívül igényes és felelősségteljes feladat. Alkalmazásának fontosságáról tanúskodik Chlup akadémikusnak a Központi Bizottsághoz intézett levele, amelyben többek között azt írja, hogy „az egységes iskola eddigi értelmezése betöltötte -küldetését a kapitalista rendszer elavult csükevényeinek időszakában, amikor leküzdhetetlennek tűnt a testi és a szellemi munka ellentéte. Ma azonban, amikor a tanulmányok megválasztásának alapvető mércéje az egyéni képességek, az egyéni 'tulajdonságok, új megvilágításba kerül a difllerenciáció kérdése." Alapfokú iskolánk legyen egységes a minden egyes tanulónak nyújtott műveltség fokát és lehetőségeit tekintve. Ebben rejlik tulajdonképpen következetesen demokratikus jellege. Természetesen tévedés lenne ezeket az alapelveket azonosítani a konkrét tananyag terjedelmének egységesítésével minden egyes tanulóra vonatkoztatva, tekintet nélkül érdeklődési körére és eltérő képességeire. Amennyire a tanulók érdeklődési körét és képességeit huzamosabban nem vesszük differenciáltan figyelembe, s így megfelelő ösztönzéssel hatékonyabban nem fejlesztjük, vagy képletesen szólva nem tápláljuk megfelelőképpen, akkor gyöngítjük az érdeklődési kört és a képességeket. Ez magyarázza az olyan eseteket, amikor a kétségtelenül tehetséges gyerekek előmenetele nem a legjobb csupán azért, mert az oktatás számukra nem eléggé igényes, és figyelmüket más köti le. Ezzel ellentétben hasonló károkat okoz, ha a gyengébb felfogóképességű tanulókkal szemben aránytalanul magas igényeket támasztunk. Az ilyen tanulók megfelelőbb ütemmel jobb eredményeket érnének el, így azonban elvesztik biztonságukat, megcsappan az érdeklődésük, képességeik nem bontakoznak kl, és előmenetelük gyenge. Véleményem szerint a differenciált oktatás ilyen felfogásával mentesülünk egyrészt az érdeklődési kör és a képességek olyan idealista magyarázatától, amely ezekben a vonásokban valamiféle vele született és változtathatatlan tényezőt lát, másrészt attól a mechanikus felfogástól is, hogy az érdeklődési kör és a képesség kizárólag a környezet és a nevelés hatásának függvénye. Vitathatatlan, hogy a környezet és a nevelés hatása óriási jelentőségű, de mindig elválaszthatatlan összefüggésben jelentkezik a veleszületett adottságokkal és a tartósan kialakult vonásokkal. Az iskolai munka tartalmának, módszereinek és a megszervezésének megállapításánál ezért tekintetbe kell vennünk a tanulók közti különbségeket is, és olyan követelményeket kell velük szemben támasztanunk, amelyek megfelelnek eltérő előfeltételeiknek. A differencíáció kérdéseinek feldolgozása és gyakorlati alkalmazása komplex probléma, amelynek megoldása a pedagógiai tudomány és az iskolai gyakorlat elsődleges feladata kell hogy legyen. Az említett problémák megoldásához azonnal hozzá kell látnunk. Fokozatosan, négy-öt éven belül ki kell alakítanunk a kilencéves alapiskola olyan átfogó koncepcióját összhangban azokkal a követelményekkel, amelyeket társadalmunk támaszt az alapfokú műveltség színvonalával és terjedelmével szemben, s megfelel a társadalom további, rohamos fejlődése szükségleteinek. Ugyanakkor természetesen tekintetbe kell vennünk alajiiskolai hálózatunk helyzetét, — főleg a kevésosztályos iskolák jelentős számát, amelyekben még mindig a tanulóknak több mint egy negyede tanul —, továbbá a jelenlegi anyagi és káderfeltételeket. A kilencéves alapiskola jelenlegi tanterve is lehetővé teszi azonban a tanulók képességeinek és érdeklődési körének hatékonyabb fejlesztését. Számos alkalmat nyújt erre a nem kötelező tantárgyaknak és az iskolán kívüli tevékenység érdekköreinek hálózata (népi, művészeti iskolák, pionír- és ifjúsági otthonok, szakszervezeti kulturális intézmények.) Ezekkel a lehetőségekkel azonban mind ez ideig bűnös módon csak véletlenszerűen, céltudatos elképzelés nélkül élünk. Az ilyen tevékenységre fordított eszközökkel nem az iskolák rendelkeznek, hanem számos más intézmény, amely gyakran céltalanul szétforgácsolja őket. Minden bizonnyal fokozza majd az oktatás eredményességét a részbeni szakoktatás bevezetése az ötödik, esetleg a negyedik osztályban. Ez szintén hozzájárul ahhoz, liogy a kilencéves alapiskola első és második fokozata között csökkentsük a jelenlegi űrt. A gyakorlatban helyenkint már sikeresen alkalmazzák, és a jövő tanévben haladéktalanul be kell vezetnünk mindenütt, ahol erre adva vannak a feltételek. Huzavona nélkül hozzá kell látnunk a konkrét intézkedések fokozatos megvalósításához, az utolsó, a kilencedik osztály differenciálásának terén is. Feltétlenül pontosabbá kell tennünk a választható és a nem kötelező tantárgyak rendszerét, amellyel megnyugtató módon kielégíthetnénk a tanulók különféle érdeklődését és hajlamát, elmélyíthetnénk felkészülésüket jövőbeli hivatásukra, és kiaknáznánk a tehetségesek képességeit. A politechnikai oktatás tantervének rendezése is jelentős tartalékok feltárását teszi lehetővé. A több kilenc osztállyal rendelkező iskolákon elmélyíthetjük a további tanulmányokra és a tanonciskolákra való felkészítést azzal, hogy megfelelöleg differenciált osztályokat hozzunk létre. A tanulókat ezekbe az osztályokba önkéntes alapon a tanít'ók javaslataihoz igazodva és a szülőkkel megegyezve osztanák be. Ugyanakkor az ilyen beosztásnak egyedüli szempontja nem lehet a megfelelő előmenetel. Következetesen tekintetbe kell venni az egyéni képességeket, az érdeklődési kört, hajlamot ls. Hangsúlyozni szeretném, véglegesen nem dől el a hivatás megválasztása, illetve a továbbtanulás iránya, már a nyolcadik osztály végén. Végső döntés csak az iskola elvégzése után születhet minden egyes tanuló mélyreható komplex elemzése alapján. Igaz viszont, hogy bizonyos idejekorai tájékozódás feltétlenül szükséges. A szakosított kilencedik osztályba való besorolás (Folytatás az 5. oldalon.) ŰJ SZÖ 4 * 1984. október 2S. \