Új Szó, 1964. július (17. évfolyam, 181-211.szám)

1964-07-11 / 191. szám, szombat

T alán csalódott leszel, hogy ezen a tavaszi napon olyan tör­ténetei mondok el, amely nem túl vidám; de bele kell törőd­nöd, mert nem szeretem a könnyed jókedvet. Ha befejezem az elbeszélé­semet, kimegyünk a forgalmas utcára, és az első ember, akivel összeaka­dunk, ennek a történetnek a hősnője lesz, a húgom Megy az utcán, olyan szép és törékeny, hogy úgy érzed, meg kell védened. De ő csak megy egyedül. Déli nő. Felismered bő fekete kabát­járól és a keskeny vállára omló ki­bontott hajáról. Különben olyan, mint a többi vietnami lány, csinos, kicsi és nyugodt. Mióta testvérek lettünk, minden va­sárnap délelőtt meglátogat Minden alkalommal megáll előttem, mint egy katona, aki jelentést tesz a tisztjéi nek, és mosolyogva mondja: — Nos, bátyám, pontos vagyok? Sohasem felelek erre a kérdésre, úgy veszem, mintha üdvözölne. És minden vasárnap délelőtt megfogom a kezét, és válaszolok egy mondattal, amit ő ls egyszerűen üdvözlésnek vesz. — Ülj le, Thuy, nőttél egy kicsit a múlt hét óta! — Nem, bátyám, sokat nőttem. — Nem túl sokat Ahhoz idő kell, húgom. Thuy szemben ül velem, és beszél­getni kezdünk. Beszélgetünk minden­féléről: a tanulmányairól, a munkám­ról. Néha megkér, hogy segítsem át egy-egy nehéz problémán. Magyarázat közben könnyedén megveregetem a fejét. — Te kis tökfeji — ugratom. Persze, duzzog: — Most úgy visel­kedsz, mintha megint a katonaságnál volnál 1 Ha nem kell a tanulmányaiban se­gítenem, Ilyeneket kérdez: — Hány tál rizst eszel meg egy­szerre? — Űtöt — hazudom. Azt hittem, lefőzöm Thuyt, de 6 fgy szól: — Kevesebbet, mint én. Én hat tál­lal eszem. Hány órakor fekszel le? Ebben nem tudtam hazudni. — Ne haragudj, elég sokáig mara­dok fönt esténként, mostanában any­nyi a munka ... Thuy nem válaszol, de látom a sze­mén: nem tetszik neki. Megígérem, hogy korábban fogok lefeküdni, de nem hisz nekem. Néha moziba megyünk. Thuy rajong a detektív-filmekért. Gyakran tréfál­kozom ezen, és magyarázom: — Hiába, olyan korban vagy. ami­kor az ember Imádja az izgalmas tör­téneteket. De idővel majd meg fogod szeretni a másfajta, komolyabb filme­ket Thuy Is belátta, hogy ez a gyerekség jele, de izgalmát nem tudja eltitkolni: a szeme ragyog, amikor ilyen törté­neteket hallgat. Magamban gyakran nevetek ezen a gyengeségén. Nem szeret gyerekesnek látszani, mégse tud­ja eltitkolni gyerekes érzelmeit. Thuy hét osztályt végzett el az ál­talános iskolából. Tanácsom ellenére nem ment nyolcadikba, hanem a szak­Iskola bányászati tagozatára iratko­zott be. Most harmadikos, ebben az N G U Y E N - N G O C ŕ szatot íogok tanulni. Papa, beleegye­zel? Kérem az engedélyedet. A vilá­gon mindennél jobban szeretem a hi­vatásomat, mindennél, téged kivéve, papa." „Papa, ma reggel egy jóbarátom azt mondta, szeretné, ha társa lennék az életben. Nem hiszek neki, úgyhogy nem kell aggódnod emiatt, bár tudom, hogy nagyon rendes fiú." Kimondatlan megegyezés alapján Thuy megengedte, hogy elolvassam szeresen hetenként jönnek esek a le­velek, néha durcásak, máskor gyengé­dek, határozottak vagy teli azokkal a kedves emlékekkel, amelyek tizen­nyolc éves húgom szívében gyűltek fel. Attól kezdve fájdalom vegyült Thuy­val való kapcsolatomba. Vasárnap dél­előttönként megfogom a kezét, ami­kor jön, és azt mondom: — Ülj le, Thuy, nőttél egy kicsŕt múlt hét óta. A HÚGOM • Nguyen-Ngoc — ejtsd: JNgüin Ngok) vietnami írónő. évben végez. Bányakutatő szeretne lenni. így vasárnap délelőtti beszél­getéseink Thuy jövője körül forognak. Egy délelőtt váratlanul így szólt: — Szóval, belépek az életbe. Hosszúnak tetszett a pillanat, mlg ültünk a csöndben. Sok mindent sze­rettem volna mondani a húgomnak. Thuy megállt mellettem, és a csönd tovább visszhangzott. Végül megszó­lal: — Apám nagyon fog aggódni. — És örül is majd neked. Hol a le­veled? — kérdeztem. Thuy tetette elém az Íróasztalra megcímzetlen borítékban az apjának szóló levelet. Minden héten írt az ap­jának, kettőnk között az első nap óta ott állt ez a harmadik személy. Hall­gatólagos megegyezés szerint Igyekez­tünk nem beszélni róla. Mégis, gon­dolatainkban mindig jelen volt: Thuy apja volt az, aki élettel töltötte meg meleg testvéri vonzalmunkat. Egyik társam volt az Ötödik Zóná­ban, húsz évvel Idősebb nálam, meg­ismerkedésünk pillanatától kezdve „bácsinak" szólítottam. Ő ott maradt Délen. Elvtársam volt. Amikor elvál­tunk, nem kért tőlem semmit, de mi­helyt megérkeztem Északra az átcso­portosításra, meglátogattam Thuyt, mintha az elvtársamnak tett ígéretet teljesíteném. Thuy és én testvérek lettünk. Ritkán beszélt az apjáról, de csaknem három éve csodálatraméltó rendszerességgel írt neki. Minden va­sárnap délelőtt elhozta leveleit, és megcímzetlen, leragasztatlan boríték­ban letette az íróasztalomra. Nekem kellett továbbítanom őket az apjának Délre. Ezekben a levelekben olyan dolgok­ról ír, amelyekről nekem ritkán be­szél. „Elhatároztam, hogy ércbányá­a leveleit, mielőtt elküldeném őket. Három éve így rendszeresen követem ennek a lánynak, a húgomnak a fejlő­dését Ma reggel, mint rendesen, Thuy letette vasárnapi levelét az íróasz­talomra. Rögtön sejtettem, hogy jövő­jéről, az életbe való belépéséről ír. A férfi, aki a posta továbbítását in­tézte, Thuy apjának és nekem közös barátunk volt. Tartózkodó ember, ke­vésszavú. Valahányszor eljött a levé­lért, csak ennyit mondott: „Nem fe­csegett ki valami titkot?" — és még hozzátette, mintegy magának vála­szolva: „Rendben van." M indig hétfő este jött el. Miután közölte, hogy „rendben van", kezet fogott velem, mentegetőz­ve: — Megyek a tanfolyamra, késő van. Egy hétfőn, miután elvette a leve­let és zsebretette, nem ment el rög­tön; bizonytalannak látszott. Megkér­deztem: — Nem mégy be a tanfolyamra? Hét óra van. Nem válaszolt, de elővette Thuy le­velét, és visszatette az íróasztalomra. Rápillantottam; lehajtotta a fejét és a padlót nézte Meghökkentem. Érez­tem, hogy valami nincs rendben. — Nem, csak nem azt akarod mon­dani ... — kezdtem el. Semmit sem kellett mondania: megértettem. Csendben maradtam, bár szerettem volna ráordítani. És a nyo­masztó csöndben hallottam szavának visszhangját: „Megölték." Még ma sem tudnám megmondani, hogy valóban mondta-e, vagy csak a fájdalmas csönd visszhangzott, a csönd, amely azon az estén uralko­dott köztünk. Azóta Thuy minden le­velét a fiókom mélyére zárom. Rend­— Nem bátyám, sokat nőttem. — Olyan sokat azért mégse, Thuy. Most gyorsabban nőtt, kifelé a ka­maszkorból. Talán virágzó tizennyolc éve tette, hogy nem tűnt fel neki, mennyire megváltoztam. Megint a hi­vatásáról beszélt és az ország rejtett gazdagságáról, amelyet ő fog feltárni. — Tudod, hogy a föld mozdulatlan felszíne alatt az ország szíve dobog, és ez a szív aranyból van. Orvos le­szek, megvizsgálom a föld hatalmas mellkasát, és figyelem az arany szív lüktetését. És hívni fogom a munká­sokat: „Gyertek, nyissátok meg a föl­det, hogy két kézzel vehessetek ter­mékeny és végtelen szívéből." Aztán Thuy feláll, és elmegy, ott­hagyva levelét az Íróasztalomon. Stí­lusa választékos lett, mintha verset írna. Reményeiről beszél apjának, mint a fiatalok általában. Miután el­ment, kinyitom a fiókom, és egy újabb levéllel növelem a halmot Thuy talán nem vette észre, hogy kevesebbet beszélek. Fiatalsága meg­akadályozza, hogy bármit ls észreve­gyen. Ami engem illet, a levelek nö­vekvő halma egyre súlyosabban nehe­zedik a szívemre. Thuy fejlődésének minden mozzanatát követem. Remé­lem, hogy sok öröm gyűlt össze ben­ne. De reményem nem olyan tiszta, mint azelőtt; foltot hagyott rajta az aggodalom, mintha tétova karomat nyújtanám ki, hogy meggátoljam az elkerülhetetlen tragédiát, amely hú­gomat fenyegeti. Thuy még mindig rendszeresen el­jön. Egyszer egy nappal később adta át a levelét. Attól a naptól kezdve komolyabbnak láttam. Más alkalom­mal váratlanul az íróasztalomra bo­rult, és keservesen sírt. Próbáltam valami szokatlant találni a levélben^ amelyet aznap hozott. De éppoly lel­kes és megfontolt volt, mint bármi­kor. Thuy azt mondta, úgy szeretne élni, mint az apja, és ahogy már sol» sok nemzedék élt. Telt-múlt az Idő, Már régóta néni várom a barátomat, aki hétfő estén« ként a tanfolyam előtt a levélért szo* kott jönni. Egy csütörtök délután je­lent meg újra. Leült mellém a maga hallgatag módján: Le-föl járkáltam kis szobámban; hallottam, amint meg­szólított: — Barátom! Megálltam, ő egyenesen rám nézett, és így szólt: — Bocsánatot kell kérnem tőled. Tudom, hogy eltitkoltad Thuy elől, ami történt. De én ... — Megmondtad? — Nem felelt. A legrosszabb történt, és nem volt orvosság. Aztán így folytatta: — Thuy felnőtt A fiatalok felnő­nek, és Thuyban van elég bátorság,4 hogy elviseljen egy ilyen szerencsét­lenséget. — Gondolatnyi szünet után: — Elmondtam neki mindent három hónappal ezelőtt. Megdöbbentem; és az elmúlt három hónapban ... Újra végigolvastam Thuy leveleit, amelyeket ebben a három hó­napban írt az apjának. Továbbra ls megírta hétköznapjainak eseményeit, a kézírása ls éppolyan biztos volt, nagyon erőteljes és határozott Ma, éppúgy mint máskor, Thuy el­jött heti vasárnapi látogatására. Meg­állt előttem, mint a katona a tisztje előtt — Nos, bátyám, pontos vagyok? — Ülj le, Thuy. Nagyon pontos vagy. Nagyon sokat nőttél. [ lmondta, hogy egy hónap múlva befejezi az iskolát. Ö is hozzá akar járulni az ország felvirá­goztatásához. Megtesz mindent, hogy dicsőséget hozzon a nemzeti szí­nekre, amelyeket olyan büszkén tűz a kabátjára. „Fáradhatatlanul járom majd szülőföldem vidékeit, mint te vagy apám — a nemzet nagy útjain." Mielőtt elment, nyugodtan letette elém az írőaszalra a megcímzetlen borítékot, benne az apjának szóló levéllel. Csak annyit mondott, mint máskor: — Jövő héten eljövök. Kiment az utcára, húgom, Thuy, keskeny vállára omló kibontott hajá­val, bő fekete kabátot visel, mint a bátor Déliek. Megy az utcán. Fekete kabátjától és vállára omló hajától el­tekintve semmi sem árulja el, hogy déli nő. Egyszerű vietnami lány, csinos, ki­csi és nyugodt. Ott megy az utcán, közöttünk ... Aniot Judit fordítása R A Y BRADBURY AZ ORSZÁGÚT H űsítő délutáni eső hullott a völgy­re, fölüdítette a gabonát a meg­művelt hegyi földeken, kopo­gott a kunyhó száraz zsúpföde­lén. A borongós homályban az asz­szony kitartóan őrölte a kukoricát két lávadarab között. A nyirkos szür­keségben valahol fölsírt egy csecse­mő. Hernando arra várt, mikor áll már el az eső, hogy újra ktvihesse a faekét a földekre. A mélyben barnán forrott, sistergett a folyó; sodra mind sűrűb­bé vált. A beton országút — a másik folyó — nem haladt, csak elnyúlt, csillogón és üresen Már egy órája nem suhant végig rajta kocsi, ami már magában véve is rendkívü kü­lönös volt. Az évek folyamán egyet­len óra sem telt el anélkül, hogy meg ne állt volna autó, és valaki oda ne kiáltott volna: — Hé! Lefényképezhetjük? Valaki, akinek kattanás doboz és pénzdarab volt a kezében. És ha ő ka­lap nélkül ballagott át a mezőn, néha odaszóltak: — No, de tegye föl a kalapját, úgy akarjuk lefényképezni, kalapban! Integetlek; a kezükön gazdagon ra­gyogtak az aranytárgyak, amelyek megmutatták, hány óra, vagy azt, hogy kik azok, akik viselik, vagy ép­pen semmire sem voltak lók, csak egyszerűen hunyoroglak, mint a pók szeme a napfényben. Ilyenkor ö visz­szafordult, és hozta a kalapját. A felesége megszólalt: — Valami baj van, Hernando? — Si. Az út; valami nagy dolog történt. Valami nagy dolog, amitől Ilyen üres az út. * Ray Bradbury (ejtsd: Réj Bredbö­ri) amerikai író. Utópista-fantaszti­kus regényei és elbeszélései révén vált ismertté. Lassan, kényelmesen sétált el a kunyhótól, az esőcsöppek végigcsor­dogáltak fűből fonott, autógumitalpú cipőjén. Jól emlékezett ennek a ci­pőnek az esetére. Egy este egy autó­kerék heves lökéssel bevágódott a kunyhóba, csak úgy robbantak tőle szanaszét a csirkék meg az edények! Egyedül jött, sebesen gurult. Az autó, amelyről levált, továbbrohant egész a kanyarig; ott függött egy pillanatig, és azután a folyóba zuhant. Szép idő­ben, mikor a folyó sodra lassúbb, és kitisztul az iszaptól, még látni is le­hetett. Lent a mélyben, fémesen csil­logva feküdt a hosszú, alacsony, pompás kocsi. De aztán úfra jött az iszap, és nem látszott semmi. Másnap kifaragta magának a cipő­talpat az autógumiból. Most kiért az országútra, megállt az úttesten, és fülelt, milyen aprócska percegéssel szól az út az esőben. Majd hirtelen, mintha jeladásra jöt­tek volna, föltűntek az autók. Száz meg száz. Mérföldnyi hosszú sorban robogtak el mellette. Hosszú, fekete kocsik rohantak északnak, az Egye­sült Államok felé. Robogtak mind, túlsebesen vették a kanyart. Szüntele­nül dudáltak, tülköltek És valami volt az autókba zsúfolt emberek ar­cán, akik döbbent sírt csöndben szo­rongtak a kocsikban. Hernando hát­rább lépett, hadd száguldjanak. Szá­molta a kocsikat, míg csak bele nem fáradt. Ötszáz vagy ezer kocsi haladt el, és valami volt minden arcon. De túl gyorsan rohantak, nem tudta meg­állapítani, mi is az a valami. Végül is visszatért a csönd. A gyors, hosszú, alacsony cabriolet-autók már mind elrohantak Elhalt a legutolsó autóduda hangja is. Megint üres volt az országút. Olyan volt az egész, mint egy te metési menet. De vad, vágtató gyász­menet, zilált hajú, sikoltozó, valami ceremónia felé rohanó; északnak, mindig csak északnak. Miért? Nem tudta. Csak bólogatott, és az ujjait lassan az oldalához dörzsölte. Most pedig, egészen egyedül, meg­jelent az utolsó kocsi. Az utolsó volt, valahogy nagyon, nagyon a végső. A sűrű, hűvös esőben nagy gőzjelhő­ket eregetve gurult lejeié a hegyi úton egy öreg Ford. Haladt sebesen, amennyire csak erejéből telt Hernando azt gondol­ta, hogy bármely pillanatban ripityá­ra törik. Mikor a rozsdás és sárlepte öreg Ford. melynek hűtője dühösen gyöngyözve bugyborékolt, Hernandó­hoz ért, lefékezett. — Kérem. Seňor, kaphatriánk egy kis vizet? Egy fiatalember vezetett, lehetett vagy huszonegyéves. Sárga szvetter volt rajta, nyitott gallérú ing és szür­ke nadrág. A nyitott autóban csak úgy szakadt rá az eső, rá meg arra az öt fiatal nőre, akik úgy bezsúfolód­tak, hogy moccanni sem bírtak. Mind­annyian nagyon csinosak voltak, és ócska újságokkal próbálták magukat meg a vezetőt úgy-ahogy megóvni az esőtől. De az eső áthatolt a papíron, átáztatta tarka ruhájukat. Bőrig ázott a fiatalember, a haja csapzottan ta­padt a fejéhez. De úgy látszik, ezzel nem törődtek. Egyikük sem panasz­kodott, márpedig ez igen szokatlan volt. Azelőtt mindig panaszkodtak, az esőre, a hőségre, a hidegre, a távol­ságra, meg arra, hogy késő van. Hernando bólintott. — Hozom a vizet. — Jaj, kérem, siessen! — kiáltotta az egyik lány. Nagyon éles volt a hangja, hallatszott, hogy fél. Hernando visszatért. Vizet hozott egy kerék-dísztárcsában. Ez is az or­szágút ajándéka volt. Egy délután ke­rekdeden és csillogva, mint valami odavetett pénzdarab beröpült a föld­iére. A kocsi, melyről levált, tovasu­hant, nem is vette észre, hogy az egyik ezüst szemét elveszítette. 6 meg a felesége ebben mostak, főz­tek: remek tál lett belőle. Amint a vizet a bugyogva forró hű­tőbe töltötte, Hernando fölnézett a rémült arcokra. — Köszönjük. Nagyon szépen kö­szönjük — mondta az egyik lány. — Nem is tudja, hogy ez mit jelent. Hernando mosolygott. — Ilyen forgalom ebben az órában! Valamennyi csak egyfelé megy. Észak­nak. Nem akart olyasmit mondani, amt megbánthatná őket. De mikor újra fölnézett, csak ott ültek mindannyian az esőben, és sírtak. Ömlött a köny­nyük. A fiatalember pedig a vállukra tette a kezét, és gyöngéden kicsit megrázta egyiket a másik után, hogy elcsöndesítse őket. De a lányok csak tartották az újságokat a fejük fölé, az ajkuk mozgott, a szemük csukva, az arcszínük elváltozott, és csak sír­tak, ki hangosan, ki csöndesen. Hernando ott állt a félig üres ke­réktárcsával a kezében. — Nem akartam semmi rosszat mondani, Seňor — mentegetődzött. — Rendben van — mondta a ve­zető. — Mi a baj, Seňor? — Hát nem hallotta? — válaszolt a fiatalember, feléje fordítva a fejét. Félkezével szorosan markolta a vo­lánt, előredőlt. — Megtörtént. Ez bizony baj lehetett, mert ezt hall­va, a többiek még keservesebben sír­tak. egymásba kapaszkodtak, megfe­ledkeztek az újságokról, nem törőd­tek vele, hogy veri őket az eső, mely összevegyült könnyeikkel. Hernando megmerevedett. A ma­radék vizet is beleöntötte a hűtőbe. Fölnézett az égre, amely feketéllett a viharfelhőktől. A rohanó folyóra pillantott. Érezte az aszfaltot a talpa alatt. Az autó oldalához lépett. A fiatal­ember kezet fogott vele, és egy pezót nyújtott neki. — Köszönöm. Nem kell. — Hernan­do visszaadta. — Szívesen tettem. Örömmel. — Köszönjük. Maga nagyon kedves — mondta az egyik lány még mindig zokogva. — faj, Mama, Papai Jaj, haza akarok menni, otthon akarok lenni! jaj, Mama, Apu! — többiek meg csak fogták. — Nem hallottam semmit, Seňor — mondta Hernando csöndesen. — A háború! — kiáltott a fiatal­ember, mintha nem hallaná senki, hogy mit mond. — Itt van az atom­háború, vége a világnak! — Seňor, Seňor — kiáltotta Her­nando. — Köszönjük! Köszönjük a segítsé­gét. Isten áldja — szólt a fiatalember. — Isten vele — mondották mind­annyian az esőben, de nem is látták Hernandót. Ott állt, míg az autó nekilódult s eldöcögött. Míg el nem halkult a zörgése a völgyben. Végül is eltűnt az utolsó autó, és benne a fiatal nők, röpködő újságokat tartva a fejük fölé. Hernando hosszú ideig nem moz­dult. Az eső hidegen folyt le az arcán, végigfolyt az ujjain, belefolyt a szőt­tes ruhába, le a lábán. Visszafojtott lélegzettel várt, feszülten, megmere­vedve. Nézte az országutat, de ott semmi sem mozdult. Már tudta, hogy sokáig nem is fog semmi mozdulni. Elállt az eső. A felhők mögül elő­bukkant az ég. Tíz perc múlva elszállt a vihar, akár a rossz szagú lehelet. Friss szellő hozta föl hozza a dzsun­gel illatát. Hallotta, amint a folyó csöndesen, simán halad a medrében. A dzsungel ragyogó zöld, minden üde, friss. Lesétált a mezőn át a kuny­hójához, és fölemelte az ekéjét. Kezé­vel az ekeszarván fölnézett az égre, mely ismét áttüzesedett a naptól. A felesége a munkája mellől oda­kiáltott neki: — Mi történt, Hernando? — Semmi — válaszolta. A ba­rázdába illesztette az ekét, élesen rá­kiáltott az öszvérjére: — Burrrrrr-ro! — Aztán kettecskén végigballagtak a zsíros földön a kitisztult égbolt alatt, megművelt földjükön a mély folyó mellett. — Vajon mit értenek azon, hogy „világ"? — mormogta. HALÁPY L PLI fordítása tJ] SZÖ 8 * 1964- július 14,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom