Új Szó, 1964. június (17. évfolyam, 151-179.szám)

1964-06-06 / 156. szám, szombat

Jében. Ilyenkor dühösen utánuk eredt, de araikor a fiúk beugrottak a folyóba és eszeveszetten tempőztak a túlsó part felé, tüstént ráismert kedvenceire, elfeledkezett az ellopott almáról és bíztatni kezdte őket: — Hajrá, Boda, ne hagyd magad! Nagyszerű, Nikica! Az ügyes sportolók rendszerint vakmerő és eleven városi gyerekek voltak, a falusi diákok viszont kivétel nélkül esetlenek, félénkek maradtak majdnem mindvégig, hiányzott belőlük a versengés, a nyilvános szerepiés vágya. Csak Itt-ott akadt köztük egy kődobáló, hallgatag és bátor gyerek, akitől jobb eredményeket lehetett várni. Ezért Jarlcs nem sokat törődött a falusi fiúkkal, és az iskolaév kezdetén homlokát ráncolva vonult el a falusiak görbe sorai előtt, végignézett a megszeppent, kopaszra nyírt gyerekeken, s végül megkérdezte: — Hej, tl boldogtalanok, minek csődültök ide mindnyájan tanulni? Ki fog szántani, ki fog aratni, mi? A falusi gyerekek közül választotta ki Jarics az új tanév első hónapjaiben „az osztály első számú balekját", aki nevelési módszerében különösen fontos szerepet játszott. Rendszerint különösen esetlen, elvadult, lógó nadrágos fiú volt, aki járás közben nem tudta, hová tegye a lábát, minden gyakorlatot fordítva végzett és nem múlt el óra, hogy ne lett volna vele baj. A gyakorlótéren megbotlott minden kőben, szinte percenként elterült a földön, lecsúszott a nadrágja vagy kibomlott a cipőfűzője, így aztán mindig okot adott a nevetésre, a tréfálkozásra. — Most pedig az osztálybalekunk, Vucsen Biljetlna megmutatja, hogyan kell a hármasugrást végezni — jelenti be ünnepélyesen jarics, a diákok pedig az ugróhely köré csődülnek, nyakukat nyújtogatják, s már előre elégedetten vihognak, örülnek, hogy megint okuk lesz zajongásra, kiabálásra és röhögésre. K

ezdetben a balek dühöng, lázadozik csöppet sem irigylésre méltó beosztása ellen, de, hamarosan rájön, hogy faricsnál o ts kiváltságokat élvez, akárcsak az imádott sportolók, mert nehézkes esetlensége mellett annál jobban kitűnnek a jó tornászok, annál határozottabb mozdulataik kecsessége, biztonsága és gyorsasága. Idővel a balek felbátorodik és a tornaórákon mindenféle mókát enged meg magának, az osztály gurul a röhögéstől, a balek össze-vissza rohangál, mindent összezavar, de jarics úgy tesz, mintha nem látná, vagy talán normális jelenségnek tartja, hagyja, hadd csintalankodjék, felőle kimehet a táblához és onnan fintoroghat osztálytársaira, sőt titokban a tanárra is. A többi diák, az átlagosak, akik a jó sportolók és a balekok között helyezkednek el, mintha nem is léteznének Jarics számára, a legjobb esetA

tornatanár ötvenéves lehetett. Sovány, csontos ember, még ebben a korban ls megőrizte fiatalos rugalmasságát, vasegészségét, és változatlanul érdeklődött munkája Iránt. Az egész boszniai kisváros ismerte, s valahányszor megjelent az utcán, kihajtott gallérú tngben, kissé görbe l,ábakkal, mindig frissen és valahová sietve, mintha versenyre indult volna, tüstént megakadt rajta a boltosok szeme, kicsődültek az utcára, hogy meghallgassanak egy tréfát vagy maguk mondjanak el egy adomát. — Hé, szomszéd, gyere ki, jön a Jarics! — Hohó, hova ilyen korán reggel, tanár úr? — kiált rá valaki a tárt boltajtőból. — Micsoda, fürödni megy Ilyen időben? Emberek, kész atléta! — Hallod, professzor, üdvözöltél Semszo Arnaut. Azt mondta, szívesen összeakaszkodna veled — mint akkor a cirkuszban. Jarics örömittasan és boldogan megy tovább, mintha lelkesült nézők kettős sorfala között vonulna el, jobbra balra Integet kezével és barátságosan válaszol minden megszólításra: — Megöregedtünk pajtás, én ls, meg Semszo ls. Nem jön vissza, ami volt. Mindig nyakkendő nélkül, sportosan kihajtott gallérú Ingben, felöltő nélkül jár, míg le nem esik az első hó, csak akkor bújik valami ócska zöld hubertusz-kabátba, s még élénkebb léptekkel menetel az iskola felé, lobogó szárnyú köpenyében, mintha dacolna a téllel és faggyal. Ilyenkor mond búcsút a folyónak ls, nem jár többé fürödni megszokott helyére, ahol a magas fahídról megcsodálhatják a járókelők. — Hohó, szavamra, már Jaricsot sem látni a folyó partján, — újságolja Tarabics, a varga szomszédjának, összedörzsöli kezét és hozzáteszi: — Hideg van, szomszéd, hideg, nem fürdésre való Idő. A gimnáziumban (arics az első osztálytól kezdve kiválogatta a jól sportoló diákokat, s azontúl tanulmányaik egész tdeje alatt figyelemmel kísérte őket. Ezek a gyerekek voltak a kedvencei, valósággal az édes fiait látta bennük, egyenesen apai gonddal törődött velük, talán azért is, mert neki nem volt gyereke. Vasárnap délután, amikor sétáin! ment kövérkés nyugodt vérű feleségével, büszkén és szerető hangon figyelmeztette az asszonyt sportoló tanítványaira: — Látod, ez a legjobb hármasugrőm. Az a zömök meg, már beszéltem róla, tartja a rekordot súlylökésben: tizenegy és fél métert. Az óráin kedvenceinek mindent megengedett Zajonghattak, ugrálhattak, gyakorlat közben az udvaron vagy télen a tornateremben engedély nélkül kiléphettek a sorból. Gyakran maguk javasolhatták, milyen gyakorlatokkal töltsék az órát és miben versenyezzenek. Még futballozhattak is az udvaron, labda helyett a tanár kalapjával, és ha valamin megsértődtek, kiléphettek a sorból és félrevonulhattak valahová duzzogni, mindig mindent elnézett nekik. Nyáron a sportolói gyakran megdézsmálták az almát a folyóparti kertBRANKO CSOPICS: A tornatanár ben csak nézőket, hálás hallgatóságot lát bennük. Télen, amikor nem lehet a szabadban tornászni és sportolni, Jarics megpróbál „elméleti" tornaórákat tartani; ilyenkor régi jó diákszokás szerint valamelyik fiú mindig szaván fogja és ráveszi, hogy meséljen a maga sportolói pályafutásáról, versenyeiről és diadalairól, vagy híres tornászokról, kötéltáncosokról és birkózókról, általában erős emberekről. Ehhez legjobban a balek ért. — Tanár úr, — kezdi halálosan komoly képpel, és Jarics, akit már a megszólítás is boldoggá tesz, homlokát ráncolja, igyekszik elfojtani elégedett mosolyát és várja, micsoda kőpéság lesz ebből. — Tanár úr, me- so sélje el, hogyan birkózott Semszo Arnauttal, amikor még cirkuszi erőművész volt. «o Semszo Arnautot minden diák is- '3 meri, száznegyven kilós óriás, most cukorkát árul, hozzátartozik a város élő és holt felszereléséhez, nélküle üresebbek lennének az utcák, és va- c lami hiányoznék a főtérről, ugyan- a úgy, mintha a híd melletti parkból eltűntetnék a kerek fehér pavilont. Ezért mihelyt elhangzik Semszo neve, az egész osztály felélénkül. u— Meséljen, tanár úr, meséljen. jjj — Mit mondjak, Semszo híres birkózó volt, — melegszik bele Jarics. — Nyaka akár a bikáé, keze valósá- ö) gos medvemancs, háta széles mint — az ajtó ... Nem bírna vele még... — Még Vucsen Biljetina sem! — vág a szavába kissé pimaszul Vucsen; a balek. Az egész osztály nevet, Jarics még jobb kedvre derül, hadonászva, ugrálva beszél tovább, recseg-ropog alatta, a dobogó, mintha valóban két híres birkózó viaskodnék egymással. Ugyanilyen tűzzel mesélt Jarics Heraklészról, a régi görög olimpiászokről, római gladiátorokról, különbőz") eleven dljbirkózókról, de legjobban lelkesedett Spártáért és a spártaiakért, királyukért, Leonidászért és a legendás maratoni futóért. Valahányszor mesélni kezdett róluk, az egész osztályt szinte megbűvölte, lélekben ott jártak az ókori Hellászban. Csak az óra végét jelző csengetés — amely mintha másik világból jött volna — ébresztette fel álmodozásukból a fiúkat és térítette vissza őket a szegényes valóságba, a fűtött tanterembe és a sírós ablakú, behavazott városkába. Jaricsnak így sikerült magához láncolnia az egész gimnáziumot, és tanítványai a tanév végén rendezett sportjátékokon nagyszerű eredményeket értek el. Egykori kedvenceit sohasem felejtette el, hosszú évek múltán ls emlegette az új évfolyamok előtt Lemnicset, a híres szertornászt, a futó Vidajicsot, Drenovicsot, a súlylökőt. Ha róluk beszélt, elbeszéléseiben mindig volt valami azokból a történetekből, amelyekkel a legendás spártai hősök emlékének áldozott. A háború előtti utolsó évben a nyolcadikosok közül különösen kitűnt egy nagyszerű futó, Danisa Zorics, csontos, napbarnította fiú, valahonnan a likai határvidékről. Jarics kitartőn foglalkozott vele, előkészítette a versenyekre, szentül hitte, hogy a tanév végén éppen ezzel a kedvencével arat majd diadalt. Hetenként legalább egyszer kijárt a fiúval a városszéli rétekre, ott tartották az edzéseket. I

elkes munkáját váratlanul félbeszakította a német háború. Az állam gépezetében egyik napról a másikra minden összezavarodott, elvesztette összefüggéseit, s végül váratlanul gyorsan összeomlott, jarics még magihoz sem- tért megdöbbenéséből, amikor a városban már az usztasák basáskodtak és egymás után letartóztatták a szerbeket. Egy éjszaka őt is kiugratták ágyából, börtönbe vetették és néhány nap múlva elszállították egy isten háta mögötti kisvárosba, ahol az első ideiglenes táborok egyike volt. Már az első napon találkozott több egykori diákjával, köztük volt kedvence — Zorics, a futó. — Zorics, te is itt vagy? — kiáltott fel fájdalmas meglepetéssel jarics, aki hirtelen megőszült és az elmúlt néhány nap alatt annyira megöregedett, hogy a fiatal versenyző meglepetten összerezzent, mintha kísértetet látna maga előtt. A szokatlan találkozásnál tanítványnak és tanítónak is furcsán öszszeszorult a szíve, mintha már régen, nagyon régen ismernék egymást, egy egészen más világból, ahol az emberek egész másképpen gondolkoztak, éreztek ós cselekedtek. Csak rövid ideig, pár percig beszélgettek, fle ennyi is elég volt, hogy megértsék, a legfontosabb kapocs, amely tegnapig összekötötte őket, most menthetetlenül eltűnt, meghalt. Megszűnt a kettejüket egybefűző közös érdek, amely közelebb hozta és egyenlővé tette őket, s egyszerre mindketten rádöbbentek a valóságra: Jarics egy éretlen, zöld fiút látott maga előtt, megzavarodott, tapasztalatlan gyereket, Zorics pedig egy ősz hajú férfit az öregkor küszöbén, akinek annyi ereje sem maradt, hogy segíteni próbáljon magán. Egy napon megparancsolták a foglyoknak, hogy készüljenek fel, útnak indítják őket. Az egész tábor arról beszélt: — Goszpicsba megyünk. M

ár régen híre járt, hogy a környező erdőkben fegyveres „felkelők" tanyáznak, ezért az óvatos usztasák kettesével egymáshoz bilincselték a fiatalabb foglyokat. Amikor elfogyott a kötél, egyszerűen erősebb kenderszálakkal kötözték össze őket, kender bőven termett ezen a tájon. — Kelj fel professzor és sorakoztasd fel a katonáidat, — fordult Jaricshoz inkább komolyan, mint gúnyolódva az úsztasák főhadnagya és a párosával összekötözött diákokra mutatott. Jarics először Zoricsot, a futót kereste. Természetesen ő haladt a menetoszlop élén. — Zorics! Hé, Zorics) A fiatal versenyzőt egyik osztálytársával, Vasza Lavrnjával, az osztálybalekkal kötözték párba; Vasza jelentéktelen, apró termetű diák volt. Jarics keserűn mosolygott, amikor a két fiút a menet élére állította. — Lám, lám, Lavrnja, hát te is egyszer első lettél, éppen a legjobb tanítványommal kerültél egy párba! A menet temetői csendben vonult ki a városkából, az út felkapaszkodott egy alacsony halomra, s keresztülvágott a hullámos, gyűrött ugaros földeken, amelyen itt-ott néhány csenevész nyírfa tengődött. Az út mentén a terepet mélyedések, sáros tócsák barázdálták. Kissé odább mogyorócsei'jék és görcsös bokrok álltak össze sűrű bozóttá. Bal kéz felől, vagy száz méterre az úttól, várfalként húzódott az erdő széle: csupa délceg tölgyfa. Komor, borús nap volt, gyakori az Ilyen tavasz derekán, ez is fokozt? a foglyokban azt az érzést, hogy kellemetlen bizonytalanságba vezttik őket, Idegen, durva emberek közi akik az utóbbi időben annyira megszaporodtak. Az idősebbek e.eyre gondterheltebben suttogtak egyinŕs között, mialatt a diákok nyugr."

,;>n mentek tovább, örültek, hogy végre szabad levegőn vannak. Jarics verítékesen ós sápadtan, erőlködve igyekezett lépést tartani i többiekkel, ugyanúgy haladt a menetoszlop mellett, mint amikor diák» jait vitte a gyakorlótérre. Nem vette le szemét kedvenc tanítványáról, aki az első sorban ment, látszólag szabadon és gondtalanul, mintha kirándulásra Indultak volna. Egyszerre a menet élén zavaty nyugtalanság támadt. A sorok össze* kuszálódtak, megálltak. E pillanatban az első sorból kiugrott Zorics és szélsebesen vágtatott az ugaron át az erdő felé. Nyomában futott a kis Lavrnja. Néhány ugrás után jobbra fordult és hamarosan eltűnt az elsťj harántos mélyedésben. Hátulról a kísérő usztasák kiabálása hallatszott. — Szökik! Szökik! Fogjátok el! Néhány usztasa a menekülő után eredt. Lövés csattant, megint kiabálrii kezdtek: — Ne lőjetek! Élve kell elfogni! Akik a menekülő nyomába eredtek, azoknak nem volt alkalmuk lőni, i többiek pedig nem lőhettek, nehogy az üldözőket találják el. Versenyfutás kezdődött a legelőn, Zorics mind messzebbre jutott üldözőitől, nem keresett búvóhelyet, bízott lábainak gyorsaságában. Mindnyájuk szeme láttára futott tovább, így aztán az usztasák meg is feledkeztek a másik szökevényről, a balek Lavrnjáról, aki dicstelenül, mint valami egér lapult meg búvóhelyén. Az egész menetoszlop lélegzetét visszafojtva figyelte a versenyt. Jarics egy csapásra felélénkült, valósággal megfiatalodott; megfeledkezett róla, hogy kedvence a halál elől menekül, felugrott a mélyút meredek partjára, magásba emelte ökölbe zárt kezét, és lelkesen, torka szakadtából bíztatni kezdte tanítványát: — Rajta, Zorics, ne hagyd magad! Mindent bele, maratoni futóm! Hajrá, hajrá! Zorics mintha meghallotta volna S biztatást, egyre sebesebben száguldott tovább a ritkásan elszórt csenevész nyírfák között és gyorsan közeledett a tölgyeshez. Jarics szinte lángolt a boldogságtól: — Brávó, brávó Zorics! Minde-nt bele! C

sak akkor csattant néhány puskalövés, amikor a menekülő már egérutat nyert üldözői elől. Az utolsó golyó, gyáva közelségből tanítóját és szurkolóját terítette le. Jarics még mindig » verseny lázában, lángoló arccal, bo'drgan rogyott a földre, szemének utolsó pillantásával kedvenc tanítványát látta, aki győztesen tűnt el a menekülést" jelentő erdő sűrűjében. Fordította: TÖTH TIBOR ül SZÖ 8 * 1964. június 8. I