Új Szó, 1964. május (17. évfolyam, 121-150.szám)

1964-05-16 / 135. szám, szombat

ALBERTO MCRAVIA A

nnak az Idős hölgynek, aki nekünk a jőtékonyegyesületl csomagot hozta, s megkérdezte: miért van annyi gyerekünk, teleségem — aki azon a napon éppen rossz kedvében volt — megmondta az Igazat: „Ha pénzünk lett volna, moziba mentünk volna. De nem volt pénzünk, lefeküdtünk. Hát ezérti" Az asszony láthatóan rossz néven vette ezt a választ és egyetlen szó nélkül otthagyott bennünket. Feleségemnek szemrehányást tettem emiatt, mondván, hogy nem mindig tanácsos őszintének lenni. Mielőtt őszinte az ember, tudnia kell, kivel áll szemben. Amikor még fiatal és nőtlen voltam, nem tudtam, mit Jelent egy nagyszámú családot eltartani. Most azonban megdöbbenéssel tapasztalom, hogy az idő múlásával én is egyre inkább egy ilyen „sajnálatos eset" hőse lettem Akkoriban ilyesmiket olvastam az újságokban^ „A család rettenetes nyomorban él". Nos, ma családommal együtt én Is rettenetes nyomorban élek. Vagy például ez állt az újságban: „A hely, ahol élnek, nem érdemli meg a lakás nevet". Nos, fele ségemmel és hat gyermekemmel ma én ls így élek. Tormaranclóban, egy olyan helyiségben, amely matraccal van tele, és ha esik az eső, a víz mindenfelől befolyik, az ember a Tiberis partján érzi magát. Vagy: „Amikor a szerencsétlen megtudta, hogy teherben van, bűnös módon szabadult meg a magzattól". Hja, ml is rászántuk magunkat erre a megoldásra, amikor észrevettük, hogy a hetedik gyermekünk útban van. Az újszülöttet egy templomban szándékoztuk hagyni, amint az időjárás megengedi. Ügy gondoltuk: valaki majd csak rátalál és magához veszi... Hála a Jólelkű asszonyságnak, feleségem kórházban szülhetett. Amikor már Jobban érezte magát, a picivel együtt hazajött Tormarancióba. A szobába lépve így szólt: — Szörnyű volt a kórházban... de szívesebben maradtam volna tovább ls ott, mint hogy ide hazajöjjek... A gyermek ekkor rettenetes sírásba kezdett, mintha megértette volna volna anyja szavait. Erős kis teremtés volt, a hangja még erősebb. Ha éjszaka felébredt és sírni kezdett, senki nem aludhatott tovább. Májusban Tormaranciából Rómába mentünk. Jó idő volt, már kabát nélkül ls lehetett járni. Feleségem erősen magához szorította a csecsemőt, akit a jó idő ellenére úgy bebugyolált, mintha a sarkvidékre vinné. A városban áilandóan különféle templomokról beszélt, amelyek valamelyikében otthagyhatjuk a gyermeket, majd azt fejtegette, hogy olyan templomban kell hagynunk, amelybe gazdag emberek járnak. — De ha olyan valaki találja meg a gyermeket, aki éppoly szegény, mint ml, akár ml ls megtarthatjuk ... — motyogta, majd hozzátette: „Valamelyik Szűzanyatemplomban hagyjuk, mert a Szűzanyának is volt gyermeke és megértheti a dolgot. Ezért meghallgatja az Imámat..." Ez a beszéd már engem ls fárasztott. De szomorú voltam, és egyáltalán nem tetszett nekem, amit terveztünk, mégis arra gondoltam: világos ésszel, nyugodtan kell cselekednünk, és erőt kell adnom feleségem számára is. Csak azért, hogy beszédáradatát megtörjem, ellenvetéseket tettem, végül Így szóltam: — Van egy ötletem. Hagyjuk a kicsit a Szent Péter templomban! Egy pillanatig habozott, majd határozottan válaszolt: — Nemi A Szent Péter olyan nagy, mint egy gyakorlótér. Ott esetleg meg sem találják! Egy kicsi templomban kell hagynunk a Via Condottin, ahol olyan szép üzletek vannak. Oda gazdag emberek járnak — az a legjobb hely. Autóbuszra ültünk és a tömegben feleségem hallgatott. A gyermeket még jobban betakarta, csak arcát hagyta szabadon, hogy láthassa. A kicsi aludt — rózsaszín arca rongyos takaróban. Nyomorúságos látvány volt. De a kék színű gyapjú kesztyűbe bújtatott kezét mintha mutogatni akarná, kidugta a takaró alól és széttárva, úgy aludt. Amikor a Largo Goldinin leszálltunk a buszról, feleségem újra kezdte a beszédet. Majd az ékszerbolt kirakata előtt megállt és a vörös bársonyra rakott ékszerekre mutatott: — Nézd, milyen szépekl Ebbe az utcába olyan emberek Járnak, akik ezeket az ékszereket vásárolják. Szegény ember nem téved erre! Ezek a gazdag emberek két vásárlás között betérnek a templomba, és ha megtalálják a gyermeket, magukhoz veszik. Miközben ezeket hadarta, a drágaköveket nézte, s még jobban magához szorította a kicsit. Beléptünk a templomba. Feleségem ujjait megmártva a szentelt vízben, keresztet vetett, aztán karján a gyermekkel végigsétált a templomon, arcán egyre Inkább az elégedetlenség jelel mutatkoztak. Egyik oltártól a másikhoz lépett, majd megnézte a gyóntatószéket és a képeket is, hogy megállapítsa: valóban ez-e az Igazi hely, ahol a csecsemőt hagyhatjuk? — ö, Igen ... — nyögött fel a feleségem. — Ezer köszönet. Egészen megfeledkeztem róla! Így vettük vissza Ismét a csomagot és Inkább holtan, mint elevenen, elhagytuk a templomot. Alig értünk ki, feleségem elsírta magát: — Senkinek nem kell ez a kis szerencsétleni Aztán megint sietni kezdett, szinte futott. Olykor úgy tűnt, mintha lábai nem is érnék az utca kövét. A Szent 6 csécsi Ekkor egy magas, pirosruhás nő lépett be. Szűk szoknyában volt és ez térdhajláskor látszólag problémát jelentett neki. Néhány másodpercig imádkozott, majd keresztet vetett és kiment a templomból, anélkül, hogy minket észrevett volna. Feleségem ekkor megszólalt: —• Nem, ez mégsem Jó helyi Ide olyan emberek jönnek, akik nem érnek rá, mert várja őket az üzlet! Mint ez is! Menjünk! És már slelett a kijárat felé. A

Pizza Venezián egy másik templomot találtunk. Nagyobb volt az előbbinél, félhomályosabb és tele aranyozással, üvegvitrinekkel, amelyek ezüstösen csillantak a félhomályban. Az emberek, akik bent voltak, jómódúaknak látszottak: a nők kalapban, s férfiak jó ruhában. A szószéKen pap prédikált, a kis gyülekezet öt figyelte és én arra gondoltam, hogy számunkra valóban ez a legalkalmasabb pillanat, amikor senki sem figyel ránk. Halkan odaszóltam a feleségemnek: — Megpróbáljuk Itt? Bólintott. Beléptünk az egyik oldalkápolnába, ahol különösen kevés volt a fény, és senki sem volt a közelben. Feleségem a takarót ráhúzta a gyermek arcára, és mint valami törékeny csomagot, a padra fektette. Végül letérdelt, Imádkozott néhány pillanatig, arcát tenyerébe rejtve, és én nem tudtam, mit tegyek. Különösképpen zavartak az ezüstszlvek százai, amelyekkel a templom fala körbe volt tapétázva. Feleségem felállt, gondterhelt arccal keresztet vetett, és Indult kifelé. Én mögötte. A

pap a szószéken ekkor éppen fennhangon szólalt meg: „És Jézus mondotta: hová mész te, Péter?" Szinte felhorkantam, mert mintha csak tőlem kérdezte volna. Amikor pedig feleségem az ajtó nehéz függönyét húzta volna félre, egy hang állította meg: — Asszonyom, a csomagját a padban felejtette! Egy feketeruhás asszony volt, egyike azoknak, akik egész nap a sekrestye és a templom körül tevékenykednek. Apostolok terére siettünk, ott is próbát tettünk. A templom nyitva volt és csaknem teljesen sötét. Feleségem suttogva hajolt hozzám: — Ez az Igazil És határozott léptekkel sietett az egyik mellékoltárhoz. Ott egy padra fektette a gyermeket, aztán anélkül, hogy térdet hajtott, vagy imádkozott, vagy egy kicsit még egyszer megcsókolta volna, szinte futott a kijárat felé — mintha égne alatta a kő. A

lig tett meg néhány lépést, a templom kétségbeesett gyermeksírással lett tele. Persze — ilyenkor szokott enni! Éhes lett és felébredt! Feleségem előbb még elfutott az ajtóig, de ott visszafordult és futott a padhoz, ahol a gyermek feküdt. Leült, nem törődve azzal, hogy templomban van, kigombolta a blúzát és szoptatni kezdte a csecsemőt. A kicsi — mint valami éhes farkas — A Szűzanya is ott tartja a kis Jézustl — Csak nem hasonlítod magadat a Szúzanyához, te szemérmetlenl — dühöngött a kisöreg. Otthagytuk a templomot és kiültünk a Piazza Veneziára. Ott a feleségem folytatta a szoptatást, és a kicsi újra elaludt. Közben beesteledett, zárni kezdték a templomokat. Már fáradtak voltunk és nem voltak tiszta gondolataink. — Késő van! Nem csinálom tovább! Hagyjuk abbal — mondtam. Elkeseredetten válaszolt: — De hiszen a te gyermeked is! Talán otthagyjuk a sarkon, mint egy rongyoszsákot? — Azt nem! — feleltem. — De vagy azonnal megteszi az ember, amit akar, tanakodás nélkül, vagy egyáltalán nem! — Te egyszerűen félsz, hogy meggondolom magamat! — csattant fel. — Ti, férfiak, mind gyávák vagytokl — Értelek ... De gondolj arra, hogy a gyerek számára minden más csak jobb lehet annál, hogy Tormancióban nőjön fel, egy szobában, amelyhez nem tartozik se konyha, se klozett, télen svábbogarak, nyáron legyek között ... Erre nem válaszolt. Minden különösebb cél nélkül indultunk el a Via Nazionale felé. Egész a Nero Tornyáig mentünk. Ott, a torony közelében egy néptelen kis utcában csukott, szürke kocsi állt az egyik kapu előtt. Hirtelen ötlettel az autóhoz léptem, találomra lenyomtam az ajtó kilincsét, és legnagyobb meglepetésemre kinyílt. — Gyorsan! — kiáltottam. — Ez a pillanat. Fektesd a hátsó ülésre? Ügy tett, amint mondtam neki és a gépkocsi ajtaja ismét becsúkódott. Mindez néhány pillanat alatt játszó— tapadt a mellére, amikor egy felháborodott hang szólalt meg a félhomályban. — Ilyet nem tehettek ez Isten házában! Menjetek Innét! — kiáltotta haragosan a sekrestyés, akinek fehér szakálla volt, és nagyobb volt a hangja, mint ő maga. Feleségem felállt, betakarta a mellét és a kicsit, közben odaszólt a szekrestyésnek: (Vincze Lajos rajza) dott le. Senki nem látott bennünket. Karon ragadtam a feleségemet és siettünk is tova, a Quirinal-tér irányába. Ez a tér már teljesen kihalt volt, szinte sötét, csak néhány utcai lámpa adott némi világosságot. A nagy mellvéden túl azonban Róma fényei világítottak. Feleségem az obeliszk lábánál levő kúthoz lépett, leült egy padkára, hátat fordított nekem és hírtelen, csendesen sírdogálni kezdett. — Most mi van veled? — kérdeztem. Halkan válaszolt. — Most érzem először, hogy menynyire hiányzik. Mintha innen vettek volna el valamit, a mellemről, ahol mindig szopott... — Persze, ez érthető... de majd elmúlik — próbáltam vigasztalni. H

irtelen abbahagyta a sírdogalást és mint ahogyan az eső ál' el hirtelen, ha fújni kezd a szél, haragosan az egyik emeletes házra mutatott és kiabálni kezdett. — Most elmegyek a királyhoz és visszakövetelem a gyermekemet! — Hallgass! — szóltam rá és megfogtam a kezét. — Megbolondultál? Nem tudod, hogy nincs ls már király? — Nekem teljesen mtndegy! — kiáltotta. — Ahhoz megyek, aki a király helyett van, akárki azi És már futott a kapu felé, s kl tudja, milyen botrány következett volna, ha kétségbeesésemben rá nem kiáltok: — Állj! de hallgass! Menjünk viszsza és vegyük kl a gyermeket! Hiszen mi is megtarthatjuk ... eggyel több, igazán nem számíti Azonnal elfelejtette előbbi szándékát, hogy a királlyal akar beszélni. — De ott van-e még? — kérdezte félénken és már futott ls előttem a kis utcába, a szürke gépkocsi felé. — Hát perszel — válaszoltam futás közben. — Hiszen öt perce sincs, hogy otthagytuk... A gépkocsi valóban ott állt még a ház előtt. De éppen, amikor feleségem az ajtaját akarta nyitni, egy középkorú, alacsony szigorú arcú férfi lépett ki a kapun és rákiáltott: — Álljl Állj! Mit akar az én autómban? — Csak azt viszem el, ami az enyém! — válaszolta a feleségem és az ülésről magához vette a csecsemőt. A férfi azonban nem hagyta annyiban. — Mit vett ki? Ez az én kocsim, érti? Látni kellett volna a feleségemet! A férfi felé fordult és szinte nekiesett: x — Ki akar tőled lopni? Ne félj, nem loptam tőled semmitl Köpök az autódra! Ide nézzl — és valóban ráköpött az autóra. — De az a csomag! — hebegett a másik megdöbbenve. — Ez az én csomagom! Ez az én gyermekem! Ide nézz — kitakarta a csecsemő arcát és folytatta: — Ilyen gyermeked neked nem lesz, ha újra születsz se! És ne merj hozzám nyúlni, mert rendőrért kiáltok, hogy el akarod venni a gyermekemet! A

férfi, aki elvörösödött arccal, tátott szájjal hallgatta, csaknem gutaütést kapott. Feleségem pedig minden sietség nélkül, megnyugodva indult el az utcasarok felé, ahol én vártam rá. Fordította: Antalfy István KAREL ČAPEK*: A

cipész kertjének léckerítésénél megállt egy ember. Ránézett a kislányára, akit kezénél fogva vezetett, és megszólalt: — Nézd, Mánlőka, milyen sok szép virág van itt. — Majd hozzátette: — Jó napot uram. Mit szól hozzá, milyen szép idő van ma? A fodormentát ritkító testes férji jel sem emelte a fejét. — fó napot — mormolta. — Nézem, nézem — folytatta az ember a kerítésen túl —, mennyire megnőtt itt minden. A kertész felegyenesedett és megropogtatta a derekát. — Hát... megnőtt... — mondta. — Mintha ismerném magát valahonnan... De mégse... öszszetévesztettem valakivel. Az ember a kerítésen túl megvillogtatta fogát. — De hiszen én vagyok az a rendőr, aki mindennap elmegy a kertje mellett, uram. Ma szabadnapos vagyok ... — Nohát — csodálkozott a kertész. — Biz' isten nem ismertem meg így civilben. Mintha egész más ember lenne, biztos úr. Egyenruhában amolyan nagy, nehéz embernek látszik ... — Azt a ruha teszi — felelte a rendőr. A kertész megrázta a fejét. — De a hangja ts egész más. Mintha folyton ordítana valakire. Pofa be, micsoda vircsaft ez itt... meg miegymás... Es úgy tár az utcán, mint egy sétáló kőpillér. fői megfigyeltem magát, biztos úr. — Ezt mondja a feleségem ts — jegyezte meg a rendőr. — Ha civilben vagyok, akkor, azt mondja nem ripakodok annyiszor rá, mint máskor, meg különben is... igen, az ember egész A ruha teszi az embert * A Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó Kínos történetek címmel a napokban válogatást jelentetett meg Karel Capek magyarul eddig még meg nem Jelent műveiből. Az alábbi Írást e kötetből vettük. másképp érzi magát, ha nincs rafta az uniformis, meg a kard. — Könnyebbnek érzi magát — vélte a kövér férfi. — Igen, könnyebbnek... meg másnak is..» mintha kicserélték volna .. — Kislány — szólalt meg a kertész —, ha szereted a földiepret, gyere és szedjél magadnak. — Köszönöm, uram — mondta a rendőr. — Mániíka nagyon szereti az epret. Amikor a két férfi leült a kis padra, a rendőr újra kezdte: — Van nálunk egy tanácsos... komisz kutya ... de ha az uszodában találkozom vele levetkőzve... no mit mondjak? ...egész más ember. Hiába, úszónadrágban nem lehet az urat' játszani. Ilyen helyzetben inkább az számít, hogy kt izmosabb, igaz? — Látja, biztos úr — bólogatott a kertész elgondolkodva —, ezért hordtak a hatalmasok koronát és hermelinpalástot. — Igen, hogy ezzel hassanak másokra. — Hogy ezzel hassanak önmagukra. Magának például uniformis kell ahhoz, hogy ordítozni tudjon az emberekre. A királynak meg korona kellett, nemcsak az emberek miatt, hanem önmaga miatt is. Ha munkakötényt kötött volna maga elé, akkor, barátom, nehéz lett volna a királykodás. — Azí mondják — jegyezte meg a rendőr —, hogy a ruha teszi az embert. — Ogy is van — felelte a kövér férfi. — A megállapodott, konzervatív emberek mindig egyforma ruhát meg cipőt csináltatnak maguknak ... mit gondol miért? Mert ruhát változtatni valahogy olyan, mint nézetet vagy jellemet változtatni ... szóval más emberré válni. Ezért öltöttek magukra a bűnösök szerzetesi szőrcsuhát... hogy más embert öltsenek magukra. Olyasmit is hallottam, hogy a színészek csak akkor tudnak igazán, mondjuk, koldust, vagy lovagot játszani, ha koldusrongyokba, vagy páncélruhába öltöznek ... Ha más ruha van rajtuk, akkor nem jól játszanak... — En meg — mondta a rendőr — Ismertem egy koldust, aki olyan görnyedten járt, mint egy százéves öregasszony. De mikor egyszer este találkoztam vele az utcán, kitátottam a számat: kész gigerll... és egyenes, mint a szálfa. Moziba ment. Mondom neki, jöjjön velem azonnal az őrszobára és mutassa meg, hogyan tudja olyan pontosan játszant a nyomorékot. De nem jött az istennek se. Azt mondja, biztos úr, becsületszavamra, most nem tudom megmutatni... haza kellene mennem a rongyaimért. — No látja. Az a koldus két életet élt felváltva. Akárcsak maga, biztos úr. Szolgálatban amolyan rátarti legény, szolgálaton kívül meg egy egészen rendes civil. Más a hangja, más a járása, más a lelke. Csak az énje ugyanaz meg a teste. De különben — két ember. En például... cipész voltam, és most kertész vagyok. Tudja, minket cipészeket tönkretettek a gépek, hát kertészkedni kezdtem. Most gyógynövényeket termesztek. Nem hinné el, uram, milyen különbség van a cipész, meg a kertész között... Vagy vegyünk mást... nős voltam, aztán a feleségem meghalt. Es én azt mondom magának, biztos úr, hogy a nős ember, meg az özvegy ember két különböző ember. Más vagyok, mint voltam. A régi énem megmaradt ugyan, de úgy hordom magammal, mint valami emléktárgyat. Mintha elköltöztem volna valahová, és valamit magammal vittem volna a régt lakásból... egy lámpát vagy faliórát... Az ember elviszi magával a régi énjét és azt hiszi, hogy az ugyanaz az én... En már sok minden voltam ... gyerek, inas, cipész, kertész ... Voltam anarchista, katona, volt feleségem, aztán elvesztettem ... Hát igen ... Biztos úr, sok lett volna egy lónak is... és mindig magammal vittem a régi énemet, mert azt hittem, hogy ugyanaz maradtam, aki voltam. Annyiszor változtam, de az énem nem változott. Zádor András fordítása ŰJ SZÖ 8 * 1964. május 18.