Új Szó, 1964. április (17. évfolyam, 91-120.szám)

1964-04-07 / 97. szám, kedd

AZ SZKP HARCA A NEMZETKÖZI KOMMUNISTA MOZGALOM EGYSÉGÉÉRT 1 (Folytatás a 9. oldalról) ponti Bizottsága sajtóorgánumaiban — e Renmin Kibaóban és a Vörös Zászlóban — megjelent február 4-i frakciós, az SZKP, és az egész kommunista világmozgalom ellen Irányuló cikket, amely a munkásosztály forradalmi mozgalma szétszakadásának sajátos platformját képezi. A kínai vezetők cikkükben azt bizonygatják, hogy a kommunista mozgalom fejlődése állítólag a következő formula szerint megy végbe: „Összefogás — harc, sőt esetleg szakadás — új összefogás, új alapon." Ezzel kapcsolatban a dialektika törvényeire hivatkoznak. Minden marxista—leninista számára azonban világos, hogy ez az úgynevezett „dialektika" csak újabb kísérlet bomlasztó politikájuknak álteoretikus megállapításokkal való leplezésére. Ki beszélhet ma a szakadás „elkerülhetetlenségéről"? Csak az, aki maga szakít a marxizmus—leninizmussal, a proletár internacionalizmus elveivel. Akinek drágák a nemzetközi munkásosztály nagy ügyének érdekel, nem lát semmiféle objektív okot a jelenlegi kommunista mozgalom szakadására. A nemzetközi kommunista mozgalomnak megvan a hosszú harci tapasztalatokban kipróbált politikai vonala, amely oly kiemelkedő győzelmeket hozott a munkásosztálynak és a szocializmus ügyének, és amelynek óriási tekintélye van a néptömegek előtt. A jelenlegi viszonyok között mihez vezetne a kommunista világmozgalom szétszakadása? Világos hogy aláásná a nemzetközi antiimperialista front — a szocialista tábor, a nemzetközi munkásmozgalom, a nemzeti felszabadító mozgalom, a néptömegek általános demokratikus mozgalmai — egységét. Ez pedig csak ez imperializmus agresszív erőinek kedvezne, megkönnyítené, hogy támadásokat intézzenek a felszabadító világmozgalom pozíciói ellen. Világos, hogy az, aki a szakadás felé viszi a helyzetet, egyedülállóan nagy történelmi felelősséget válla! magára. Mióta létezik a nemzetközi kommunista mozgalom, a világ reakciósai veszett erőfeszítéseket tesznek avégett, hogy szakadást idézzenek elő soraiban. Most a kínai vezetők akarják megvalósítani azt, ami az imperialista reakciónak nem sikerült. A kínai vezetők jelenlegi bomlasztó tevékenységének fényében világossá vált, hogy a KKP képviselői az 1960-as értekezleten miért buzgólkodtak azon, hogy a nyilatkozatban ne szerepeljen az a pont, mely szerint a nemzetközi kommunista mozgalom soraiban tűrhetetlen a frakciós tevékenység. Akkor a testvérpártok egyhangúlag elutasították a kínai vezetőknek ezt a kívánságát. Az 1960-as értekezlet nyilatkozatéba belevette, hogy a kommunisták győzelmének egyik elengedhetetlen feltétele a céljaik eléréséért vívott harcban: minden olyan akció megakadályozása, amely alááshatja a nemzetközi kommunista mozgalom egységét. A kínai vezetők nem sokkal az értekezlet után megsértették ezt a kötelezettségvállalást, amelyet valamennyi testvérpárttal együtt magukévá tettek. Sőt, „Világ proletárjai egyesüljetek, harcoljatok közös ellenségünk ellen" című cikkükben (1962 december) „elméleti" alapot akartak teremteni a közösen elfogadott határozat teljesítésének megtagadására. A KKP, vezetői előálltak valami „többségről és kisebbségről" szóló koncepcióval, amely szerint a kisebbségnek állítólag joga van megszegni a közösen elfogadott határozatokat, harcolni az elfogadott közös irányvonal ellen. Ez nem más, mint a leninizmus alapvető szervezeti elvének revíziója, mert V. I. Lenin tanítása szerint „a munkásmozgalom elve csak az lehet, hogy a kisebbség vesse alá magát a többségnek" (Lenin Művei, 20. kötet, 390. oldal, magyarul). A többség, amely ellen a pekingi vezetők fellépnek az a többség, amely magában foglalja azokat a kommunista pártokat, amelyek országukban hatalomra juttatták a munkásosztályt, biztosítják a szocializmus világtörténelmi győzelmét. Ez a többség magában foglalja minden kontinensnek a forradalmi harc élcsapatában haladó kommunista pártjait. A kínai vezetők frakciós elvakultságukban attól sem riadtak vissza, hogy a marxistaleninista pártokat egyszerűen „fiktív" többségnek kezdték nevezni. Ez távolról sem új fogás. Már Lenin ellen ls alkalmazták ezt a szakadárok, amikor dicsekedve kijelentették, hogy valamikor őket követi majd a többség és akkor majd el fogják ismerni annak akaratát. Lenin ezekről az emberekről azt írta, hogy „Nem a jelenben ismerik el az öntudatos munkások többségének akaratát, hanem a jövőben, mégpedig abban és csakis abban a jövőben, amelyben a munkások egyetértenek majd velük, a likvidátorokkal, Plehanovval, Trockijjali!" (Lenin Müvei, 20. kötet, 500. oldal a magyar kiadásban.) A szakadárok', akik fellépnek a többség akarata ellen, minden korban tehát ugyanazokhoz a mesterkedésekhez folyamodnak. A KKP a többségi elv ellen folytatott harcában a nemzetközt kommunista mozgalom minden opportunistája és szakadárja közül elsőként vetette fel azt a tézist, hogy egy és ugyanazon országban „törvényszerű" dolog több kommunista pártnak a létezése. Ebből a megállapításból az következik, hogy az ilyen pártoknak nem annyira a munkásosztály ellenségei ellen, mint inkább egymás ellen kell harcolniok. Nem szükséges részletesen megcáfolni most ezt a gyökerében hibás koncepciót, hiszen minden öntudatos munkás előtt világos, hogy a proletáriátus osztályérdekeinek és akaratának egysége, Ideológiája, osztályszervezettsége az egyetlen és szilárdan összekovácsolt marxista-leninista pártban testesül meg. Még egyszer rá kell mutatni szwiŰJ SZÖ 10 * 1984. áprilfe 7, ban arra, milyen nyakatekert fogásokhoz folyamodnak a mai szakadárok, hogy zavart vigyenek a munkásmozgalom soraiba, aláássák a kommunisták sorainak egységét. E célok érdekében attól sem riadnak vissza, hogy eltorzítsák V. I. Lenin megállapításait. íme egy jellemző példa. V. I. Lenin „Az egységbontásról, melyet az egységről való kiabálással lepleznek" című Ismert művében megbélyegzi Trockij bomlasztó tevékenységét, leleplezi a bolsevik pártra szórt rágalmait, azt a kísérletét, hogy dezorganizáija a munkásmozgalmat azzal a propagandával amely szerint a kisebbségnek nem kell alárendelnie magát a munkások többsége akaratának. V. I. Lenin a következőket írta: „Ahol a pontosan és félreérthetetlenül megfogalmazott határozatok körül az öntudatos munkások többsége tömörül, ott van az egységes vélemény és tevékenység, ott van a pártszerűség, ott van a párt... Mikor most Trockij arra igyekszik rábírni a munkásokat, hogy ne hajtsák végre annak az „összességnek" a határozatait, amelyet a pravdista marxisták elismernek, bomlasztani próbálja a mozgalmat és szakadást próbál előidézni." Lenin értékelése szerint Trockij tevékenysége „szakadárság abban az értelemben, hogy a legszemérmetlenebbül megsérti a munkásság többségének akaratát." (Lenin Művei, 20. kötet, 341—343. oldal a magyar kiadásban.) A Renmin Ribao és a Vörös Zászló 1964. február 4-i cikkének szerzői úgy Idézik V. I. Lenint, hogy elferdítik Lenin álláspontját. Lenin mindenkor hangsúlyozta az általános proletárfegyelem kötelező voltát és követelte, hogy a kisebbség rendelje alá magát a többség akaratának. A kínai szakadárok, hogy dezorganizálják a kommunista pártokat, az egyszerű hamisításhoz folyamodtak. A kínai vezetőket még az a világos kérdés sem hozza zavarba, hogy a kommunista mozgalom soraiban elengedhetetlenül szükséges bizonyos nemzetközi fegyelem. Űk azt állítják, hogy ilyen fegyelemről még beszólni sem lehet, mivel ma nincs Komlntern-mintájú központi szervezet. A KKP vezetőit azonban ez nem akadályozza meg abban, hogy magukat tekintsék a fejnek. Nem értik meg, hogy a jelenlegi viszonyok között a kommunisták nemzetközi fegyelme nem azt jelenti, hogy teljesíteni kell valakinek a felülről diktált parancsait, hanem hogy a kommunista pártok önként, internacionalista kötelességük magasfokú tudatában magukra vállalnak bizonyos kötelezettségeket az egész nemzetközi kommunista mozgalom és egymás iránt, valamint, hogy következetesen teljesítik a gyakorlatban ezeket a vállalásokat. Éppen ebből indultak kl a testvérpártok, amikor az 1960-as nyilatkozatban kötelezettséget vállaltak, hogy szigorúan betartják az alábbi elveket: őrzik, mint a szemük világát a párt egységét; szolidárisán tartják magukat azokhoz a közösen kidolgozott értékelésekhez és következtetésekhez, amelyek az imperializmus ellen, a békéért, a demokráciáért és a szocializmusért vívott harc közös feladatait érintik; nem tűrnek el semmi olyan cselekedetet, amely alááshatja a nemzetközi kommunista mozgalom egységét; kölcsönösen támogatják egymást, tiszteletben tartják minden marxista—leninista párt függetlenségét és egyenjogúságát. A nemzetközi kommunista mozgalom kollektíven kifejtett akaratának következetes betartása minden párt marxista érettségének, internacionalizmusának mutatója, mivel a marxizmus—leninizmus és az internacionalizmus nem választhatók el egymástól. A kínai vezetőknek az e kérdésben vallott véleményükben láthatólag kifejezésre jut a fegyelemről alkotott általános nézetük. A fegyelmet nem úgy tekintik, mint az azonos gondolkodású kommunisták nagy szövetségének minden egyes osztagával szemben fennálló kötelesség öntudatos teljesítését, hanem mint kényszerű alárendelést és parancsolást. Itt nyilvánvalóan megmutatkozik annak a gyakorlatnak a hatása, amely annyira jellemzi maguknak a Kínai Kommunista Párt vezetőinek a módszereit. De mennyire Idegen ez a marxizmus-leninizmus egész szellemétől! V. I. Lenin, az orosz bolsevikekről szólva, a következőket mondotta: „Büszkék vagyunk arra, hogy a munkások felszabadulásukért folytatott harcának kérdéseit úgy oldjuk meg, hogy alávetjük magunkat a forradalmi proletáriátus nemzetközi fegyelmének, számításba vesszük a különböző országok munkásainak tapasztalatalt, számolunk tudásukkal, akaratukkal és ilyenformán a gyakorlatban (nem pedig szóban, mint a Rennerek, Fritz Adlerek és Ottó Bauerek) valósítjuk meg a világkommunizmusért folytatott munkás osztályharc egységét." (Lenin Művei, 31. kötet, 270—271. oldal, magyar kiadás.) A kínai vezetőket ma éppen az tölti el különös büszkeséggel, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják a kommunisták nemzetközi fegyelmét, hogy valójában anarchista magatartást tanúsítanak mind a vitában, mind a testvérpártokkal való érintkezésben. Ma nemcsak az vált végérvényesen világossá, hogy mik az igazi indítékai azoknak az „elméleteknek", amelyeket a kínai vezetők terjesztenek bomlasztó tevékenységük Igazolására, hanem azok a fő irányok is, amelyeken gyakorlatilag kibontakozik ez a tevékenység, ennek a tevékenységnek a fogásai és módszerei. A KKP vezetői a nemzetközi kommunista mozgalom legerősebb és legtekintélyesebb osztagaira összpontosítják a fő csapásokat: a Szovjetunió Kommunista Pártjára és a többi szocialista ország kommunista pártjaira, a francia, az olasz ós más kommunista pártokra. gélül iüzték maguk elé, hogy bármilyen áron ls, de lejáratnak minden valóban marxista-leninista pártot, amely megérdemelt tiszteletet élvez a kommunista világmozgalomban és a néptömegek előtt. Különösen felháborító az az álláspont, amelyet a KKP Központi Bizottsága képvisel a kapitalista országokban harcoló kommunista pártokkal szemben. Ezeknek az amúgy is bonyolult viszonyok között működő pártoknak nem kevés többlet-nehézséget teremtenek a kínai vezetők. Minden módon rágalmazzák e pártok marxista—leninista vezetőségét, igyekeznek aláásni tekintélyét. A munkásosztály kipróbált vezetőit olyan sértésekkel illetik, bogy „gyávák, mint az egerek", „papagájok", „képmutatók" és így tovább. Olyan pártok vezetőiről mondják ezt, amelyek hősi példát mutattak a fasizmus ellen vívott harcban, és most a monopóliumok ellen vívott harc élvonalában haladnak, és óriási nemzeti erőt képviselnek. Ilyeneket mondanak olyan harcos és nagy tisztelettel övezett elvtársakról, akik súlyos viszonyok közepette harcolnak, kitéve üldözéseknek. Felháborodáson kívül mit válthatnak ki az olyan kijelentések, hogy az Egyesült Államok Kommunista Pártjának vezetői „együttműködnek a legkalandorabb amerikai Imperialistákkal", hogy a chilei kommunisták álláspontja „megfelel az amerikai imperializmus célkitűzéseinek, amely Latin-Amerikában az amerikai Imperializmus uralmának fenntartására irányul", hogy az Indiai Kommunista Párt vezetősége csupán „klikk", s az ehhez hasonlók. A proletár szolidaritás pekingi értelmezése megítélhető abból a magatartásból, amelyet a KKP Központi Bizottsága tanúsított, amikor a baathista nacionalisták leszámoltak Szalam Adillal és az Iraki Kommunista Párt más vezetőivel. A kínai vezetők a külföldi küldöttségekkel folytatott beszélgetéseikben nyíltan kárörömüket fejezték kl az iraki elvtársak bestiális meggyilkolása fölött. Közvetlenül a baathista államcsíny végrehajtása után pedig kapcsolatokat kezdtek keresni a gyilkosokkal. Mint most kiderült, kínai részről azt a helyzetet, hogy az Iraki Kommunista Párt vezető nélkül maradt, ki akarták használni, meg akarták teremteni ott a maguk kis szakadár csoportját. Az egész kínai propagandagépezet — az Oj Kína hírügynökség, a tájékoztató központok, a különböző fajta bulletinek, a rádió — ma harcot folytat a marxista—leninista pártok ellen. A kínai vezetők lényegében új ideológiai frontot nyitottak a testvérpártok ellen. E téren nem vetik meg az antikommunizmus fegyvertárából kikölcsönözött fogásokat. Mibe kerül például a kínai propagandának bevetni a „moszkvai kormánypálcáról" hangoztatott koholmányt, amelynek intésére állítólag hol az egyik, hol a másik irányba „fordulnak" a kommunista pártok. Ez a rágalom egyformán sértő mind a népeik nemzeti érdekeit következetesen védelmező testvérpártokra, mind az SZKP-ra, amelytől Idegen minden beavatkozás más pártok belügyeibe. Nem egyéb ez, mint a „Moszkva kezéről" hangoztatott, az imperialista propaganda által kitalált régi mese új változata. Felhasználták ezt a jobboldali szociáldemokrata vezérek már Lenin és a K(»mintern elleni harcukban, most pedig bekerült Peking fegyvertárába. Szakadár tevékenységükre a kínai vezetők akkor tették fel a koronát, amikor az utóbbi időben híveket kezdtek toborozni a testvérpártok soraiban és ezekből frakciós csoportokat alakítottak. Még 1963. június 14-én kelt levelében a KKP vezetősége megfenyegette a testvérpártokat, hogy ha nem fogadják el Peking irányvonalát, akkor helyükbe olyan új emberek lépnek, akik „e pártnak tagjai, vagy nem tagjai". Az utóbbi idők tényei azt mutatják, hogy a kínai vezetők most valóra váltják ezt a fenyegetést és megpróbálják néhány ország munkásmozgalmának élére állítani a legkülönbözőbb renegátokat, elfajult és kalandor elemeket. Az ezekből a renegátokból összetákolt szakadár csoportokat a KKP vezetői megpróbálják fontos fegyverként felhasználni a marxista—leninista pártok ellen vívott harcukban. Jelenleg Peking segítségével és támogatásával pártellenes, szakadár, renegát csoportok alakultak Belgiumban, Brazíliában, Ausztráliában, Ceylonban, Nagy-Britanniában és néhány más országban. Ezeknek a csoportoknak létszámát hol egyes, hol pedig tízes számjegyekkel lehet kifejezni. A kínai vezetőket azonban ez nem zavarja, mivel ezek a renegátok Peking parancsára hangosan és kórusban kiáltoznak, hazugságok és rágalmak özönét zúdítják a kommunista világmozgalomra, a marxista—leninista pártokra. E csoportok főkolomposainak kezében váratlanul nagy pénzösszegek tünedeznek fel. Újságokat, folyóiratokat alapítanak, mindenféle rágalmazó irodalmat adnak ki, nem ritkán üzletet nyitnak kínai propagandatermékek árusítására. E csoportok részvevőinek politikai arculata ismét megvilágítja a kínai vezetés legteljesebb elvtelenségét. Rendszerint opportunista, ingatag elemekről van szó, akiket antimarxista nézetek terjesztése, frakciós tevékenység vagy erkölcstelen magatartás miatt kizártak a kommunista pártokból. Becsvágyó karrieristák, politikai szélkakasok és hasonszőrűek ezek. A pártellenes csoportok részvevői egyes országokban Jobboldali opportunista irányzatokat képviselnek. A szakadár csoportok soraiban Ausztráliában, Chilében, az Egyesült Államokban megtalálhatók sötét múltú egyének, kalandorok. Érthető, hogy a testvérpártok nem tűrik meg e frakciós csoportokat és kivetik őket soraikból. Ilyenkor Pekingből minden esetben „rettenetes" fenyegetőzés következik a testvérpártokra, s azzal vádolják őket, hogy „törvénytelen módszereket alkalmaznak". A kizárt szakadárokat a kínai vezetők kikiáltják „igazi forradalmárokká", „bátor harcosokká", bár egész „harcuk" abban merül ki, hogy nagyhangú „kiáltványokat" szövegeznek meg a kommunista pártok ellen. Gyakran Pekingbe utaznak, ahol nagy pompával fogadják őket, kinyomtatják terjengős, rágalmazó cikkeiket. Az utóbbi hónapokban teljesen nyilvánvaló lett annak a nagy hűhónak a célja, amelyet Pekingben csapnak a frakciós csoportok körül. Maguk a kínai vezetők leplezték le céljukat. A közelmúltban szerte-széjjel reklámozták a belgiumi renegátok összejövetelét, amely magát nem kevesebb, mint „országos konferenciának" nyilvánította ki és olyan nevetséges döntést hozott, hogy „újjá alakítja (ÍJ a Belga Kommunista Pártot" és „elítéli a Belga Kommunista Párt korábbi (!) Központi Bizottságának pártellenes tetteit". Ennek p fikciónak az alapján a kínai vezetők a Belga Kommunista Pártnak a kongresszus által megválasztott Központi Bizottságát „volt Központi Bizottságnak" nevezik, mintha nem az adott ország munkásosztálya alakítaná meg a maga kommunista pártját, hanem Peking. Ugyanezzel az eljárással a KKP vezetői „bezárták" néhány más kommunista párt, például a ceyloni Kommunista Párt, Központi Bizottságát. Nyíltan meg kell mondanunk, hogy a kommunista mozgalom történetében sohasem volt ilyesmire példa, soha egyetlen párt sem vette a fejébe azt, hogy a más országok kommunista pártjaiból kizárt szánalmas szakadár csoportokat igazi „pártnak" nyilvánítsa ki, az igazi kommunista pártokat pedig „volt pártoknak" nevezze. A kínai vezetők, akik oly fennhangon beszélnek a pártok egyenjogúságáról és egymás belügyeinek tiszteletben tartásáról, most valamiféle „legfelső bíróság" szerepét akarják betölteni a kommunista mozgalomban, s a kommunista pártok helyett megoldani e pártok belső életének problémáit. A Peking által létrehívott szakadár csoportoknak nincs és nem is lehet gyökerük sem a munkásmozgalomban, sem pedig a n^pi tömegek általános demokratikus harcában. Kívül állnak a kommunista világmozgalom sorain, egyetlen öntudatos munkás sem hajlandó soha közösséget vállalni velük. Ezek a csoportok teljesen mesterkélten jelentek meg, létezésük erőltetett, Peking szakadár tevékenységének szülöttel. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy megjelenésüket feltűnően kedvezően fogadták a tőkés országok uralkodó körei, amelyek Joggal látják bennük azt az „ötödik hadoszlopot", amely kapóra Jön nekik a munkásmozgalomban. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának vezetősége most még tovább megy, és nyíltan arra törekszik, hogy a kommunista világmozgalom ellensúlyozására összetákolja a vele hasonló gondolkozásúak tömbjét saját platformmal, csoportfegyelemmel és pekingi központtal. Ezeket a terveket, még 1962 végén kikotyogta Mehmed Sehu, amikor kijelentette, hogy most van alakulóban a marxizmus —leninizmushoz hű pártok tömbje, amelynek élén a kínai párt áll. Miért alakítják meg ezt a tömböt? Mindenki számára nyilvánvaló, hogy nem a munkásmozgalom céljaiért, nem a világ imperializmusa ellen vívott harcra, hiszen ennek a tömbnek már a gondolata is magában hordja a szakadás csíráit, és nyilvánvalóan a munkásosztály erőinek a gyengítését szolgálja. Ez a tömb azért alakult meg, hogy harcoljon a marxista—leninista pártok ellen, a kommunista világmozgalom ellen, a KKP Központi Bizottsága vezetőségének sajátos céljai érdekében. A kommunista világmozgalom megbontására irányuló törekvésüket a kínai vezetők átvitték a demokratikus erők nemzetközi frontjának soraiba is. Néhány esztendeje a békeharcosok, a nő-, az ifjúsági és egyéb nemzetközi szervezetek kongresszusait és konferenciáit a kínai képviselők szakadár kirohanásokra használják fel. így történt az afro-ázsial szolidaritási szervezet konferenciáin, a nők kongresszusán Moszkvában, a Béke-Világtanács var?, sói ülésén és más, nemzetközi fórumokon. „Forradalmi frázisokkal" bűvészkedve a kínai képviselők mindezekre a szervezetekre tőlük idegen feladatokat és funkciókat akarnak rákényszeríteni, megpróbálják lebecsülni és feleslegesnek nyilvánítani azokat az alapvető jelszavakat és követeléseket, amelyek jegyében születtek meg ezek a demokratikus mozgalmak. Nyilvánvaló, hogy a kínai képviselőknek ez a szektás állásfoglalása arra irányul, hogy eltaszítsák ezektől a mozgalmaktól a lakosság legszélesebb rétegeit, amelyek különböző nézeteket vallanak, megpróbálják összeszűkíteni az általános demokratikus harc tömegbázisát. Elvtársaki A kommunista világmozgalom korunk legnagyobb befolyású politikai erejévé vált. Az imperialista reakció ellen a munkásosztály és az összes dolgozók érdekeiért, a békéért, a demokráciáért, a nemzeti függetlenségért és a szocializmusért vívott elkeseredett harcban a kommunista világmozgalom messze előretört, Jelentősen kibővítette sorait, kiemelkedő győzelmeket ért el. A háború utáni időszakban tucatjával alakultak meg új kommunista pártok, s ma már nincs a Földnek olyan zuga, ahol ne lennének kommunisták, s ezek ne tanítanák a tömegeket a marxizmus-leninizmus nagyszerű eszméire. A nemzetközi kommunista mozgalom életében különösen nevezetes volt az utolsó évtized, amikor a személyi kultusz káros következményeit legyűrve Jelentősen aktivizálta alkotó, elméleti és gyakorlati tevékenységét, ezeket még szorosabbra (Folytatás az 11. oldalon)