Új Szó, 1964. április (17. évfolyam, 91-120.szám)

1964-04-07 / 97. szám, kedd

AZ SZKP HARCA A NEMZETKÖZI KOMMUNISTA MOZGALOM EGYSEGÉÉRT [Folytatás az S. oldalról) leményeket Írnak alá, amelyekben vállalják, hogy harcolni fognak a leszerelésért. Ezt a fordulatot csak üdvözölni lehetne, ha annak jelei mutatkoznának, hogy a KKP vezetősége valóban felismeri tévedéseit és helyes álláspontra helyezkedik. Sajnos, minden jel arra mutat, hogy a kinai vezetők céljai és szándékai nem változtak. „Békeszeretetük" nem más, mint a világközvélemény által viszszautasltott és elitéit valódi nézeteik képmutató leleplezése. Lehetetlen észre nem venni, hogy Pekingből ma mézédesen csurgó „békeszeretetet" kiáltó ellentétben van a KNK kormányénak valódi tetteivel és konkrét politikájával. A KKP vezetőségének nyilvánvalóan kalandor álláspontja megmutatkozik az atomfegyver kérdésében elfoglalt álláspontjában. Ismeretes, hogy a KNK vezetői kitartóan követelték: a Szovjetunió adjon nekik atombombát. Kifejezésre juttatták rendkívüli sértődöttségüket, hogy hazánk nem adta át nekik az atomfegyver mintapéldányait. Az SZKP Központi Bizottsága és a szovjet kormány már megmagyarázta, miért nem tartja ceélszerünek, hogy segítséget nyújtson Kínának az atomfegyver előállításához. Ez okvetlenül ellenkező visszahatást váltana ki az imperialista táborhoz tartozó országok, nevezetesen Nyugat-Németország és Japán atomfelfegyverzésében. Ezek, mint gazdasági, tudományos és műszaki tekintetben fejlettebb országok, kétségkívül több bomba gyártására lennének képesek, mint Kína, és gyorsabban megteremtenék atompotenciáljukat, hiszen ezekben az országokban különösen erősek a revansvágyő irányzatok. A múltban éppen ezek voltak a háborús fenyegetés és a militarizmus legfőbb központjai. A Szovjetunió atomfegyvere szilárd biztosítéka nemcsak hazánk, hanem az egész szocialista tábor, s Így Kína védelmének is. Ezt a KNK vezetői is jól tudják. Ennek ellenére mindenáron igyekeztek atomfegyverhez jutni. Jellemző ebben a tekintetben az a nyialtkozat, amelyet Csen Ji, a KKP politikai bizottságának tagja és a KNK helyettes miniszterelnöke, 1983 októberében a japán újságíróknak adott. Arról szólva, hogy Kína mindenáron elkészíti saját atomfegyverét, Csen Ji kijelentette, — mint azt a japán sajtó közölte is, — hogy Kínának ehhez esetleg több évre lesz szüksége és még többre ahhoz, hogy megkezdje a bombák sorozatgyártását. Kína azonban, — mondotta, — a legtökéletesebb fegyvereket fogja előállítani, akkor is, ha nadrág nélkül marad. A kínai kormány képviselője néhány nappal később a „Renmin Ribao"-ban megjelent nyilatkozatában kijelentette, hogy Kína akkor is ragaszkodik ehhez az irányvonalhoz, „ha a kínai népnek száz év alatt sem sikerül az atombombát megalkotnia..." Így hát kiderült, hogy az atomfegyver, amelyet a kínai vezetők „papirtlgrisnek" neveznek, hőn óhajtott céljaik közé tartozik. A KKP vezetői dührohamukban addig a kijelentésig mentek el, hogy az atomháború kirobbantásának fenyegetése nem az imperializmustól ered, hanem a „mai revizionistáktól", ami átlátszó célzás a Szovjetunióra és más szocialista országokra. Liu Sao-csl, a KNK elnöke Phenjanban 1963. szeptember 18-án elhangzott beszédében azt mondotta: „Az imperializmus általában nem használta fel önkényesen az atomfegyvert és ilyesmit nem is merészel tenni". Ezután arra a vad kijelentésre ragadtatta magát, hogy a Szovjetunió „az imperialistákkal egyetértésben" „monopolizálta az atomfegyvert" és „atomzsarolást szervez a szocialista országok népeivel és az egész világ forradalmi népeivel szemben". ,Ha »a mi revizionisták« — kiáltott fel patétikusan, — „elmennek odáig, hogy elsőnek alkalmazzák az atomfegyvert és ezzel atom-világháborút provokálnak kl, azt az egész világ népei a legkeményebben elítélik." Liu Sao-csl meghatóan gondot visel arra, hogy, neadjisten, valakinek eszébe ne jusson az Imperialistákat gyanúsítani az atomháború kirobbantásának szándékával. Mit ér ezek után a KKP vezetőségének képmutató felhívása arra, hogy „tartsuk magunkat az osztályszemléletliez", „különböztessük meg barátainkat ellenségeinktől" és harcoljunk az amerikai imperializmus, mint a béke legfőbb ellensége ellen? Feltétlenül vissza kell gondolnunk a burzsoá diplomácia alattomos szabályára, amelyet Palmerston így fejezett ki: „Nincsenek örök szövetségeseink és örök ellenségeink; nem örök más, mint az érdekeink". Ebből látható, milyen csekély jelentőséget tulajdonítanak a kínai vezetők saját kijelentéseiknek az Imperializmus agresszív természetéről, s arról, hogy ők kérlelhetetlenek az osztályellenséggel szemben. Rá kell mutatnunk arra ls, milyen szakadék van a kínai vezetők szavai és tettei között. A szocialista országoknak a kapitalista világ országaival fenntartott kapcsolatairól van szó. A kínai vezetők itt Is kétféle mértékkel mérnek: ez egyikkel a Szovjetunió és a többi szocialista ország politikáját mérik, a másikkal Kína külpolitikáját. Köztudomású, hogy milyen élesen negatív visszahatást keltett a kínai vezetők körében a Szovjetunió és a többi szocialista ország törekvése a gazdasági és más kapcsolatok rendezésére és javítására a kapitalista országokkal, köztük az Egyesült Államokkal, önkéntelenül felvetődik a kérdés, miért vált ki ilyen ellenhatást a kínai kormányból a két atomnagyhatalom — a Szovjetunió és az Egyesült Államok — kapcsolatainak rendezése, amikor pedig sok tekintetben ezektől függ a nemzetközi feszültség enyhülése? A kínai vezetők Jobb ügyhöz méltó kitartással igyekeznek megakadályozni a szovjet—amerikai viszony javulását, s azt úgy állítják be, mint „összeesküvést az imperialistákkal". A KNK kormánya ugyanakkor lázas igyekezettel próbál kapcsolatot teremteni Angliával, Franciaországgal, Japánnal, Nyugat-Németországgal és Olaszországgal. Mindebből nyilvánvaló, nem mondott le arról, hogy megjavítsa kapcsolatait az Egyesült Államokkal, de mindeddig nem tartja ehhez megfelelőnek a feltételeket. Még soha nem járt Pekingben annyi válalkozó, politikus és államférfi a kapitalista államokból, mint ma. A KNK képviselői tárgyalnak velük, s megegyezéseket kötnek kereskedelemről, kölcsönről, tudományos és műszaki segítségről, sőt politikai kérdésekről is. Talán a KKP vezetőinek szemére akarjuk vetni ezt a tevékenységet? Magától értetődik, hogy nem. Ez normális dolog, amely szervesen hozzátartozik a békés együttélés politikájához. Minden szocialista országnak elkerülhetetlenül akad dolga a burzsoá országok embereivel, s köztük nemcsak barátainkkal, hanem a vezető imperialista körök képviselőivel is. A lényeg azonban az, hogy a kínai vezetők úgy vélik: amikor ők ilyen tevékenységet folytatnak, az az igazi „forradalmárok" politikája. Ha más szocialista országok teszik ugyanazt, akkor az állítólag „revizionizmus" és „árulás". De menthetetlenül kudarcot vallanak a békés külpolitikánk megrágalmazására irányuló kísérletek. Pártunk tovább küzd a termonukleáris világháború elhárításáért, a tartós nemzetközi békéért, s kitartóan igyekszik megvalósítani a különböző társadalmi rendszerű országok békés együttélésének lenini politikáját. V. I. Lenin azt mondotta, hogy a mi békepolltikánk-at helyesli a Föld lakosságának túlnyomó többsége. A béke a szocializmus megszilárdulását szolgálja. Békére áhítoznak minden ország és minden földrész dolgozói. A Szovjetunió Kommunista Pártja kivívta magának a béke zászlóvivőjének megérdemelt hírnevét, s ehhez a zászlóhoz mindörökre hű marad. Az élet igazolta, hogy a békéért, a demokráciáért, a nemzeti függetlenségért és a szocializmusért vívott harcnak a moszkvai értekezleten kidolgozott programja olyan program, amely szoros kapcsolatot teremtve a munkásosztály legközelebbi és végső céljaiért vívott küzdelem között, biztosítja a világforradalom ügyének előrehaladását. Ugyanakkor a Kínai Kommunista Párt vezetőinek elméleti platformja és főként gyakorlati tevékenysége nem mozdítja elő a világ forradalmi folyamatának fejlődését, ellenkezőleg, újabb nehézségeket gördít a békét és társadalmi haladást óhajtó népek évszázados vágyainak megvalósítása elé. Ostobaság szembeállítani a békéért, a különböző társadalmi rendszerű államok békés együttéléséért folytatott harcot a tőkés országokban élő munkásosztály forradalmi osztályharcával és a népek nemzeti felszabadító küzdelmével. A marxisták—leninisták számára nem létezik és nem létezhet ilyen dilemma: vagy békeharc, vagy forradalmi harc. Mind a két harc kölcsönösen összefügg egymással és végeredményben az imperializmus ellen Irányul. A békéért vívott harc annak a harcnak egyik rendkívül fontos formája, amelyet a népek vívnak az Imperializmus ellen, az Imperialisták által előkészített új háborúi- ellen, az imperialistáknak a gyarmati országi- ban folytatott agresszív lépései ellen, idegen országok területén levő katonai támaszpontjai ellen, a fegyverkezési hajsza ellen és így tovább. Vajon ez a harc nem juttatja kifejezésre a munkásosztály és minden dolgozó létfontosságú érdekeit? Mi tudjuk, hogy a béke: a szocializmus szövetségese. A békés együttélés kedvező hatással van a nemzeti felszabadító mozgalom fejlődésére, a tőkés országok munkásosztályának forradalmi harcára is. Az utóbbi években a munkásmozgalom különösen nagy lendületet vett. A tapasztalat azt mutatja, hogy sok országban a munkásosztály nak a demokratikus és szociális jogokért vívott harca szorosan összefonódik a békéért, a militarista erők ellen vívott küzdelemmel. A militarizmus elleni harc még a munkásosztály gazdasági megmozdulásainak is politikai színezetet kölcsönöz. A munkásosztálynak és valamennyi dolgozónak az új világháborús veszély elhárítására irányuló erőfeszítései elősegítik, hogy a népek a nemzetközi szolidaritás szellemében nevelődjenek, mert a mai viszonyok között a békéért vívott harc lényegében véve annyira internacionális, mint még soha. Mit jelent például a békéért harcolni egy olyan országban, mint a Német Szövetségi Köztársaság? Elsősorban tevékeny fellépést jelent a revans-gondolattól áthatott nagy monopóliumokkal szemben, e monopóliumoknak a dolgozók létfontosságú jogai és politikai szabadságjogai ellen irányuló támadásaival szemben. A forradalmi munkásosztály azzal, hogy részt vesz egy ilyen küzdelemben, egyáltalán nem „olvad fel" egy demokratikus tömegmozgalomban — mint a kínai vezetők állítják —, hanem kijárja a forradalmi szervezkedés és fegyelem sajátos Iskoláját, összeforrasztja sorait, fokozza a tömegekre gyakorolt befolyását. A békeharc magától értetődően általános demokratikus mozgalom, amely nem tűz ős nem is tűzhet maga elé feladatként szocialista átalakításokat. A Kínai Kommunista Párt vezetői ezt egyáltalán nem értik meg és arra törekednek, hogy a békemozgalomra tőle idegen feladatokat kényszerítsenek. A békeharc azonban annyiban a szocializmus javára dolgozik, hogy a háborús veszély forrása, az imperializmus ellen Irányul, eljuttatja a néptömegeket saját alapvető érdekeik jobb felismeréséhez. Annak tagadása, hogy a legszorosabb kapcsolat van a békéért folytatott harc és a szocializmusért folytatott harc között, elárulja, hogy a Kínai Kommunista Párt vezetői lényegében véve nem bíznak a néptömegek erejében, abban, hogy a néptömegek szervezett akciókra képesek az osztályharcban. A Kínai Kommunista Párt vezetőinek a forradalom kérdéséről vallott jelenlegi felfogása lényegében azt jelenti, hogy lemondtak arról a lenini tanításról, amely szerint a szocialista forradalom a néptömegek harcának eredménye; a kínai vezetők kizárólag a fegyveres felkelést tartják célravezetőnek mindenütt és minden körülmények között, tekintet nélkül a tömegek hangulatára, forradalmi készségére, a belső ésa külső helyzetre. Ennek az irányvonalnak rendkívül káros volta abban rejlik, hogy a tömegek körében végzett aprólékos és türelmes munkát, a szocialista forradalomhoz szükséges objektív és szubjektív körülmények megértésének számításba "vételét forradalmi frázissal, vagy pedig — ami még rosszabb — a néptől elszakadt maroknyi embercsoport kalandor vállalkozásaival cseréli fel. Vajon van-e valami köze az ilyen eljárásnak a marxizmus—leninizmushoz, vajon ez nem a régen elvetett Blanqui-féle és trocklsta eszmék propagandá|a? Bárhogy igyekeznek is a Kínai Kommunista Párt vezetői az ellenkezőjét bizonyítani, a kommunista mozgalomban fellángolt vita egyik legélesebb pontja nem az a dilemma, hogy „vigyük-e forradalmat vagy sem", hanem az a kérdés, hogy „milyen úton vigyük a forradalmat". Ha a komunista pártok minden reményüket egyedül és kizárólag a fegyveres harcba helyeznék, nem törődve azzal, vajon készek-e a néptömegek mindig támogatni égy ilyen harcot, — akkor ez elkerülhetetlenül csak súlyos vereségekre vezetne. Más szóval, a kínai vezetők megfeledkeztek a marxista—leninista tanítás egyik rendkívül fontos tételéről, arról, hogy a forradalmat nem lehet meggyorsítani, vagy megrendelésre csinálni, a forradalomnak nem lehet kívülről lökést adni. Már Lenin azt mondta, hogy „vannak emberek, akik azt hiszik, hogy a forradalom egy Idegen országban rendelésre, megegyezés alapján megszülethet. Ezek az emberek vagy esztelenek, vagy provokátorok". (Lenin Művei, 27. kötet, 491. old. Szikra 1952.) A forradalom a proletariátus által és annak forradalmi élcsapata által vezetett néptömegek műve. Magától értetődik, ez egyáltalán nem Jelenti azt, hogy a marxistáknak—leninistáknak tétlenül meg kell várniok a kedvező helyzet kialakulását. Az SZKP tapasztalatai bizonyítják, hogy egy aránylag nem nagy létszámú harcedzett párt, amely a proletároknak és a parasztság élenjáró részének támogatását élvezi, élére állhat a forradalomnak és magával ragadhatja a népet. Ehhez azonban — mint Lenin fáradhatatlanul hangoztatta — az szükséges, hogy az országban forradalmi helyzet jöjjön létre, amikor is a „felső körök" már nem képesek tovább kormányozni, az „alsó rétegek" viszont már nem akarnak a régi módon élni. A jelenlegi helyzet reális értékelése alapján a testvérpártok elismerik annak lehetőségét, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet békés és nem békés módon egyaránt megtörténhet. Ami a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetet Illeti, az csak a szocialista forradalom, a proletárdiktatúra különböző formáinak útján lehetséges. Minden országban a konkrét történelmi viszonyok határozzák meg a szocializmusba való átmenet békés, vagy nem békés módszerének lehetőségét. A kapitalista országokban levő testvérpártokat híven vezérli V. I. Leninnek az az útmutatása, hogy a munkásosztálynak rendelkeznie kell a forradalmi harc minden formájával és eszközével, készen kell állnia arra, hogy a legyorsabban és legváratlanabbul áttérjen a harc egyes formáiról a harc más formáira és a konkrét helyzetből kiindulva használja fel azokat. A kínai vezetők azonban fellépnek az ellen, hogy a testvérpártok Ilyen alkotó módon alkalmazzák a taktikai kérdéseket és Pekingből akarják megjelölni, hogy miképpen és mikor kell megvalósítaniol: országukban a forradalmat. Teljesen érthető, hogy az ilyen „utasításokat" a marxisták—leninisták egyhangúlag visszautasítják. Pártunk mindenkor megingathatatlanul követte a proletár Internacionalizmus álláspont" ját. Semmiféle rágalom, semmiféle szennyes koholmány nem szennyezheti be a proletár internacionalizmus számunkra szent lobogóját. Pártunk a jövőben ls lankadatlanul erősíteni fogja szolidaritását a kapitalista országok munkásosztályával, dolgozó tömegeivel, amelyek a kapitalista rendszer felszámolásáért és a társadalom szocialista átalakításáért küzdenek. Ezt az utat Lenin jelölte kl és mi megmásít* hatatlanul követjük. A KKP vezetőinek irányvonala a nemzeti felszabadító mozgalomnak a nemzetközi munkásosztálytól való elszigetelésére A kínai vezetők céljaikra nagymértékben fel akarják használni a nemzeti felszabadító mozgalmat. Az Imperializmus gyarmati rendszerének összeomlása, a felszabadult országok feladatai és távlatai képezik az egész emberiség társadalmi fejlődésének egyik lényegbevágó kérdését Az imperializmus és a belső reakció fel akarja tartóztatni a nemzeti felszabadító forradalmak fejlődését, a Nyugat neokolonializmusába akarja taszítani a felszabadult országokat. A haladó demokratikus erők azért küzdenek, hogy kivívják a teljes nemzeti felszabadulást, a fejlődés nem kapitalista útjára való áttérést. Ennek a harcnak a kimenetelétől függ az emberek százmillióinak történelmi sorsa. A világ kommunista pártjai, amelyek nemzetközi értekezleteken általánosították az antiimperialista mozgalom óriási tapasztalatait, pontos akcióprogramot terjesztettek elő az ázsiai, afrikai és latin-amerikai népek harcának továbbfejlesztésére, végérvényes nemzeti és társadalmi felszabadításukra. A kínai vezetők e marxista—leninista programmal szembehelyezték a maguk sajátos irányvonalát és olyan célkitűzéseket Igyekeznek ráerőszakolni a nemzeti felszabadító mozgalomra, amely veszélyes útra taszíthatja ezt a mozgalmat, veszélybe sodorhatja Ázsia, Afrika és Latin-Amerika népeinek vívmányait. A kínai vezetőkre mindenekelőtt az jellemző, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják a feltételeknek az ázsiai, afrikai és latin-amerikai országokat jellemző óriási változatosságát. Ismeretes, hogy ezek az országok a társadalmi, gazdasági és politikai fejlődés különböző fokain állnak. Van egy államcsoport, amely már a szocializmus útjára lépett. Van egy államcsoport, amely kivívta a politikai függetlenségét és hozzákezdett a radikális Társadalmi átalakításhoz. Van egy államcsoport, ahol hatalomra került a nemzeti burzsoázia, amely általában és egészében antiimperialista álláspontot képvisel. Vannak országok, amelyek bár formálisan megkapták a politikai függetlenséget, de bábrendszerek hatalomrajutása, vagy imperialista tömbökben való részvételük folytán ténylegesen nem váltak önállókká. Végül vannak olyan országok, ahol még fennáll a gyarmati rendszer és ahol a népek hősi harcot vívnak felszabadulásukért. A marxisták—leninisták számára világos, hogy minden egyes államcsoport népei előtt különböző feladatok állnak. A kínai vezetők azonban a kommunista pártokra, minden haladó erőre egységes, sablonos harci sémákat és módszereket akarnak rákényszeríteni. Ez különösen jól megmutatkozik abban, hogy miket tüntetnek fel a nemzeti felszabadító mozgalom jelenlegi fő feladatainak. A marxisták—leninisták véleménye szerint a volt gyarmatok számára, ahol véget vetettek az Imperialisták politikai uralmának — és ez így van a volt gyarmatok döntő többségében — a fő feladat: megerősíteni a kivívott függetlenséget, kiirtani a gazdasági életből a gyarmati rendszer maradványait, gyors ütemben fejleszteni a nemzetgazdaságot, elérni a gazdasági önállóságot és a társadalmi-gazdasági fejlődés útján haladni. Első helyre kerülnek az olyan egész nemzetet érintő problémák, mint a külföldi monopóliumok kiszorítása, a parasztság érdekeit szolgáló agrárátalakltás, a nemzeti ipar fejlesztése elsősorban az állami szektor megteremtése útján, a társadalmi és politikai élet demokratizálása. Sok országban e feladatok megoldása során már létrejönnek a nem kapitalista úton, a szocializmus útján való fejlődés előfeltételei. A Kínai KP képviselői a felszabadult országok kommunista pártjainak küldöttségeivel folytatott beszélgetéseikben, a nemzetközi értekezleteken elhangzó beszédeikben semmi másról nem beszélnek, csupán arról, hogy ezekben az országokban ki kell bontakoztatni a fegyveres harcot. így például Liu NIng-ji, a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, a Béke Világtanács stockholmi ülésszakán azt állította, hogy „az elnyomott nemzetek végleges felszabadulásának eléréséhez vezető út — a fegyveres harc útja". A marxisták—leninisták mindenkor támogatták és támogatják a gyarmatosítók ellen, a zsarnoki rendszerek ellen Indított fegyveres felkeléseket, az elnyomott népek felszabadító háborúit. Mindenkor felléptek azonban az olyan sablonos taktika ellen, amely a konkrét viszonyok figyelembe vétele nélkül egyetlen harci forma dogmatikus alkalmazásán alapult. Ez a taktika különösen helytelen a jelenlegi helyzetben, amikor sok ázsiai, afrikai és latin-amerikai országban antiimperialista politikát folytató nemzeti kormányok kerültek hatalomra. Ilyen helyzetben meghirdetni a fegyveres harc jelszavát, mint egyetemes érvényű jelszót, anynylt jelent, mint kétszeres kárt okozni: félrevezetni a nemzeti felszabadulás erőit, elvonni őket az Imperializmus ellen vívott harctól. Ostobaság azt mondani, hogy Algéria, Ghana, Mali és néhány más ország előtt »a fegyveres felkelés feladata áll. Ez a célkitűzés lényegében felhívás e kormányok megdöntésére törekvő reakciósok támogatására. És ha ilyen célkitűzést akarnak megvalósítani olyan országokban, mint például Indonézia, vagy Ceylon, hozhat ez mást, mint bajt? A kínai vezetőknek a mindenütt megvalósítandó fegyveres harcra vonatkozó „balos" célkitűzései csupán arra irányuló kísérletek, hogy a kalandok útjaira sodorják a felszabadult államokban a kommunistákat és a demokratikus erőket. A tapasztalat azt mutatja, hogy azok, kik vakon követik az Ilyenfajta célkitűzéseket, nem számolnak a reális viszonyokkal, elszigetelésre ítélik önmagukat, értelmetlen áldozatokat hoznak és nemcsak hogy nem segítik hazájukban a társadalmi haladást, hanem fékezik azt. (Folytatás az 7. oldalon) ÚJ SZÖ 6 * 1984. áprilií 7.