Új Szó, 1964. április (17. évfolyam, 91-120.szám)

1964-04-07 / 97. szám, kedd

AZ SZKP HARCA A NEMZETKÖZI KOMMUNISTA MOZGALOM EGYSÉGÉÉRT (Folytatás a 4. oldalról) lene van a forradalomnak, akadályozza a forradalmi harcot. Nincs szükség különösebb marxista képzettségre annak megértéséhez, hogy a KKP vezetői, akik a dialektika nagy mestereinek szerepére pályáznak, valójában megölték a dialektikát, Lenin szavaival élve a marxizmus „eleven lelkét". A kommunista pártok magasra emelve a békeharc zászlaját, növekvő energiával bontakoztatják ki a proletáriátus és a dolgozók osztályharcát, és az imperializmus ellen vívott nemzeti felszabadító mozgalmat. A KKP vezetői, amikor a békés együttélés lenini irányvonala ellen harcolnak, ós szembehelyezik vele a forradalom háború segítségével való „előrelendítésének" útját, eljutottak addig az állításig, hogy a háború a kapitalizmus és a szocializmus közötti ellentmondások elfogadható, sőt lényegében egyedüli eszköze. Semmibe véve az egész kommunista vllágmozgalom tapasztalatait, abszolutizálják a forradalom Kínában aratott győzelmének útját, örök érvényű igazsággá akarják azt tenni minden ország és minden nép számára. A kínai propaganda akár helyénvaló az, akár nem, hivatkozik Mao Ce-tung-nak a háború és a béke kérdésében tett kijelentéseire, amelyek még a harmincas években, a kínai polgárháború időszakában hangzottak el. Széles körben népszerűsítik például Mao Cefung ilyen kijelentéseit: „A háború, amelyet az emberiség döntő többsége vív, majd... híd lesz és e hídon át az emberiség eljut az új történelmi korba"; „A világot csak puskával lehet átépíteni"; „Mi a háború megszüntetésének hívei vagyunk, nekünk nem kell a háború, de a háborút csak háború útján lehet megszüntetni. Ha azt akarod, hogy ne legyenek puskák, ragadj puskát". Csaknem három évtized múlt el azóta, hogy elhangzottak ezek a kijelentések. A világon gyökeres változások mentek végbe: kialakult ós megnövekedett a szocialista világrendszer hatalmas ereje, tömegméreteket öltött a munkásosztály forradalmi mozgalma, történelmi győzelmeket aratott a nemzeti felszabadító mozgalom. A békeszerető erők szövetsége — mint a kommunista pártok dokumentumai rámutatnak — képes felülkerekedni az imperializmus erőin, képes megakadályozni, hogy az imperializmus kirobbantson egy új világháborút. A háború elhárításának feladata különösen égető feladattá válik annak következtében, hogy megteremtették a legnagyobb romboló erejű fegyvereket az emberiség történetében, és olyan készleteket halmoztak fel ezekből a fegyverekből, amelyek megszámlálhatatlan szenvedést hozhatnak minden népre. A kínai vezetők mindezzel nem óhajtanak törődni. Nyilvánvalóan kérkednek esztelenségükkel, s azt állítják, hogy a nukleáris bomba „papírtigris", semmi új elemet nem visz a háború és a béke kérdésének felvetésébe. A legelemibb józan észnek is ellentmondó efféle logika szerint Mao Ce-tung, az 1957. évi moszkvai értekezleten megkísérelte bebizonyítani, hogy a szocializmusért vívott háború ügye a termonukleáris világháború nyomán egyenesen nyerni fog. „Föltételezhetjük-e, — mondotta —, hány emberi áldozatot követel a jövő háborúja? Lehet, hogy az egész világ 2700 milliónyi lakosságának egyharmadát, vagyis csupán 900 millió embert... Vitatkoztam erről Nehruval. E tekintetben ő borúlátóbb, mint én. Azt mondottam neki, ha az emberiség fele megsemmisül, még megmarad a másik fele, az Imperializmus viszont teljesen megsemmisül, s az egész világon csupán szocializmus lesz, s egy fél évszázad vagy egy évszázad alatt a lakosság ismét megnövekszik, talán felénél többel is". Még világosaban kifejezésre Jut az efféle koncepció az Éljen a leninizmus! című cikkgyűjteményben, amelyet a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága jóváhagyott ós propagál; „A győzelmes nép — olvassuk benne — a leggyorsabb ütemben ezerszer szebb jövendőt teremt magának az elpusztult Imperializmus romjain". Az ultraforradalmár frázispuffogtatás példája ez, amelyet a teljes politikai felelőtlenség jellemez, s amely, különösképpen veszélyes azért, mert olyan emberek tanúsítják, akik egy nagy szocialista állam kormányrúdjánál állnak. Ismeretes, hogy V. I. Lenin már 1918-ban rámutatott: a világháború, amelyben a technika oly hatalmas vívmányait akkora energiával alkalmazzák emberéletek millióinak tömeges kiirtására, nem csupán hatalmas bűn, „hanem az emberi társadalomnak magát a létfeltételeit áshatja alá". (Lenin Művei 27. kötet. 430. o. Szikra kiadás). Korunkban a rakéta-nukleáris fegyver megteremtése és fejlesztése nyomán ez a veszély még inkább megnövekedett. Hogyan mellőzhetik egyes emberek, ráadásul a kommunista tanítás hívei, ezt a tényt? A világháború nem szükséges a szocialista országoknak, nincs szüksége rá a dolgozó népnek, a világháború nem szolgálhatja a szocializmus győzelmét. Szakértők félreérthetetlen következtetésekre jutnak az új világháború esetleges következményeiről. Linus Pauling, a haladó amerikai tudós például számítási adatokat közöl arról, hogy a nukleáris háború megkezdését követő 60 napon belül 190 millió amerikai közül 170 millió elpusztul, 15 millió súlyos sérüléseket szenved, s csupán 5 millió marad viszonylag sértetlen. Hasonló helyzet alakul ki nyilvánvalóan más olyan területeken ls, amelyek közvetlenül belekerülnek a katonai tevékenység szférájába. Ezenkívül számolnunk kell a nukleáris háború olyan későbbi következményeivel ls, mint a társadalmi szervezetek széthullása, a legfontosabb ipari központok, a közlekedési és hírközlés! eszközök elpusztulása miatt, továbbá a radióaktlv mérgezés növekedése. Egyenesen kijelenthetjük, ha termonukleáris világkonfliktus törne ki, az a legnagyobb tragédia volna az emberiség számára, s természetesen súlyos kárt okozna a kommunizmus ügyének. Egyetlen olyan párt, amely igazán nagyra becsüli a nép érdekelt, sem teheti meg, hogy ne legyen tudatában annak a felelősségnek, amely az új világháború megelőzéséért vívott harcban reá hárul. Márpedig a kínai vezetők, mint láttuk, egyenesen kérkednek azzal, hogy — állítólag a „forradalom kedvéért" — készek belemenni az emberiség felének pusztulásába. Egyáltalán nem zavarja őket e tekintetben az, hogy a nagy népsűrűségű és a katonai tevékenység központjába kerülő országok veszteségei olyan nagyok lesznek, hogy a szocializmus győzelmének kérdése egész népek számára megszűnik, mert e népek eltűnnek a föld színéről. Helyénvaló, hogy itt néhány tényre felhívjuk a figyelmet. Amikor a csehszlovák újságíró Tao Csu-val, a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának tagjával beszélgetve, emlékeztette őt arra, hogy Csehszlovákiában, ahol 14 millió ember él, termonukleáris háború esetén elpusztulna az egész nemzet, ezt a választ kapta: „Pusztító háború esetén a szocialista táborhoz tartozó kis országoknak alá kell rendelniük érdekeiket az egész tábor közös érdekelnek." A Kínai Kommunista Párt másik felelős funkcionáriusa szovjet képviselőkkel beszélgetve azt állította, hogy Togliatti elvtársnak, az Olasz Kommunista Párt főtitkárának nincs igaza, amikor népe sorsáért aggódva kijelenti hogy termonukleáris háború esetén egész Olaszország elpusztul. „Hiszen megmaradnak más népek — mondotta ez a kínai funkcionárius —, az imperializmus azonban megsemmisül..." Pekingben avégett, hogy cáfolják a nemzetközi kommunista mozgalomnak a háború megakadályozása lehetőségére vonatkozó következtetését, azt állítják, hogy a békés egymás mellett élés politikájában az SZKP és más testvéri pártok abból Indulnak kl, hogy az imperializmus természete megváltozott, s minden számításukat „az imperialisták békeszeretetére és humanitására" építik, „kérik és kikönyörgik" tőlük a békét. A Kínai Kommunista Párt vezetői viszont — úgymond — elszánt és kérlelhetetlen harcot vívnak az Imperializmus ellen, s ielepelezik agresszív lényegét. Az ilyen durva hamisításokkal és torzításokkal azonban nem lehet becsapni senkit. Egyszerűen nevetségesek azok a kísérletek, hogy a marxistákat—leninistákat holmi pacifistáknak tüntessenek fel. Az 1957. évi Nyilatkozat rögzíti, hogy amíg fennáll az imperializmus, megmarad az agresszív háborúk talaja is. A kommunista pártok azonban ebből nem azt a következtetést vonták le, hogy a világháború végzetszerűen elkerülhetetlen. Megmutatták, hogy bár az imperializmus természete, ragadozó lényege változatlan marad, az erőviszonyok azonban a világ küzdőterén megváltoztak, megváltozott az Imperializmus helye és szerepe a világgazdaságban és a világpolitikában, csökken az a lehetősége, hogy befolyásolja az események menetét. Mindez arra kényszeríti az imperialistákat, hogy a békés egymás mellett élés útját kövessék. Következésképpen nem arról van sző, hogy az imperialisták „békeszeretők" és „engedékenyebbek" lettek, hanem arról, hogy többé nem tehetik meg, hogy ne számoljanak a szocializmus megnövekedett erejével. Az imperialisták tudják, hogy a Szovjetunió és a szocialista országok félelmetes fegyverrel rendelkeznek, s megsemmisítő módon visszaüthetnek bármely agresszorra. Az Imperialisták nem tehetik meg, hogy ne számoljanak a tőkés országok hatalmas munkás- és demokratikus mozgalmaival, a népek nemzeti felszabadító harcának óriási erejével. O-ztályellenségeink körében mind világosabbá válik az az Igazság, hogy ha az Imperialista őrültek világháborút robbantanak ki, akkor a kapitalizmus sorsa az lesz, hogy elsöprik és eltemetik. A háború megakadályozásának lehetősége (kitörésének veszélye fennmarad, amíg az Imperializmus létezik) természetesen nem valósul meg önmagától. Megköveteli, hogy a békeszerető erők a legnagyobb energiával küzdjenek a békéért, a legnagyobb éberséget tanúsítsák ellenségeik kísérleteivel szemben. Óriási mértékben függ ez a szocialista országok politikájától, honvédelmi erejétől, a békés egymás mellett élés lenini elveinek következetes valóra váltásától. A Szovjetunió és más szocialista országok, amelyek szilárdan a testvéri pártok nyilatkozatainak alapján állnak, éppen ezt a politikát követik. De a kínai vezetők hadat üzentek ennek az egyedül ésszerű politikának. Saját külön céljaikból kiindulva igyekeznek befeketíteni a békés egymás mellett élés elvét. El akarják hitetni a népekkel, hogy hiábavaló dolog erőfeszítéseket tenniük a béke fenntartására. Ráadásul a kínai vezetők furcsa módon optimistának nyilvánították ezt a nézetüket. Az „Éljen a leninizmus!" című cikkgyűjteményben ez áll: „Ameddig nem végzünk az imperialista rendszerrel és a kizsákmányoló osztályokkal, mindig kitörhetnek ilyen vagy amolyan jellegű háborúk". „S hogy az imperialisták végül is kirobbantják-e a háborút, az természetesen nem mitőlünk függ. Nem mi vagyunk az Imperialisták vezérkari főnökei." A Szakszervezeti Világszövetség 1960 Júniusi pekingi ülésszakán Liu Nin-ji, a KKP Központi Bizottságának tagja kijelentette: „Az Imperialisták csak örülnek annak, ha valaki azt állítja, hogy lehetséges a békés egymás mellett élés". A Béke Világtanács 1961 decemberi stockholmi ülésszakán a kínai küldött még határozottabban nyilatkozott: „Magukat csapják be azok, akik azt hiszik, hogy meg lehet egyezni az Imperialistákkal, és biztosítani lehet a békés egymás mellett élést". Könnyen észrevehetjük ugyanazt az erőltetett és borús refrént: „A háborút nem lehet elhárítani". A kínai vezetőknek a békés egymás mellett élés politikája ellen tett nyilatkozatai szorosan összefüggnek a leszerelés kérdésében, valamint a szocialista országok és nyugati hatalmak nemzetközi tárgyalásainak kérdésében elfoglalt kínai állásponttal. A KKP vezetői a leszerelést „illúziónak, megvalósíthatatlan jelszónak" tartják, amely szerintük csak megzavarja a népeket. „Egyesek azt hiszik — jelentette ki például Lu Csang-seng, a KKP KB tagja a Szakszervezeti Világszövetség Főtanácsának 1960. évi pekingi ülésszakán —, hogy az Imperializmus fennállása esetén Is megvalósíthatók a leszerelési javaslatok. Ez a valósággal ellentétes illúzió... A háború és fegyver nélküli világ csak akkor jöhet el, amikor a szocializmus már az egész világon kivívja győzelmét". Ezekből a nyilatkozatokból könnyen megállapítható, hogy a kínai vezetők el akarják ferdíteni az SZKP és minden marxista—leninista párt világos álláspontját, egyúttal pedig alá akarják ásni a leszerelés politikáját, amely az új világháború elhárításáért és a nemzetközi feszültség csökkentéséért vívott harc fontos feltétele. Otrombaság azt állítani, hogy pártunknak valamiféle illúziói vannak az imperialista hatalmak háborús polltikjával kapcsolatban, vagy pedig azzal kapcsolatban, hogy az imperialisták kívánják az általános és teljes leszerelést. Ameddig fennmarad az imperializmus, a reakciós erők görcsösen bele fognak kapaszkodni a fegyverbe, hogy utolsó eszközként ezzel tartsák fenn uralmukat és felhasználják a háborúkban, ha esetleg sikerül háborúkat kirobbantaniuk. Ez teljesen nyilvánvaló. De miért jelentené ez azt, hogy a kommunistáknak le kell mondaniuk a leszerelésért folytatott harcról, s el kell ismerniük, hogy a fegyverkezési hajsza és az új világháború elkerülhetetlen? Az effajta passzív álláspont ellentétes volna tanításunk egész forradalmi szellemével, s a népek létérdekeivel. Meggyőződésünk szerint a dolgozók íorradalmi harca, az általános demokratikus mozgalom, a szocializmus növekvő hatalma, s az összes békeszerető erő határozott akciói rákényszeríthetik, s rá kell, hogy kényszerítsék az imperialistákat, hogy akaratuk ellenére számoljanak a népek leszerelési követeléseivel. Mi nem vagyunk fatalisták. Hiszünk a néptömegek óriási lehetőségeiben. Engels nem véletlenül szólította fel a kommunistákat már 70 évvel ezelőtt, amikor még a világon osztatlanul uralkodott a kapitalizmus, arra, hogy harcoljanak a leszerelésért. „Immár 25 éve egész Európa eddig példa nélkül álló mértékben fegyverkezik. Mindegyik nagyhatalom igyekszik túlszárnyalni a másikat a katonai erő és a háborús előkészületek tekintetében. Németország. Franciaország és Oroszország minden erejét megfeszítve igyekszik túltenni egymáson" — írta Engels •Leszerelhet-e Európa?« című cikkében. „Nem ostobaság Ilyen körülmények között leszerelésről beszélni?" — kérdezte, s így válaszolt: „Állítom, hogy lehetséges a leszerelés, s egyúttal a béke biztosítása". (Marx—Engels Művel, 2. kiadás, 22. kötet, 387. o. oroszul). Lám, hogy vetette fel a kérdést Engels! Már akkor meglátta a háború ellen megmozduló nagy társadalmi erőket. Hogyan lehet hát „megvalósíthatatlan illúzióként" beszélni a leszerelésről ma, amikor az egész haladó emberiség síkraszáll a leszerelésért, s a béke erőit hathatósan támogatják a szocialista országok?! A kommunista pártok számára a „fegyver és háború nélküli világ" jelszava hatásos eszköz arra, hogy összefogják és tevékeny harcra sorakoztassák fel a néptömegeket az imperializmus megrögzötten militarista körei ellen. Ez a jelszó minden ember számára érthető, attól függetlenül, hogy melyik ember milyen politikai nézeteket vall. A leszerelés a fegyverkezési hajsza megszüntetését, s következésképpen az adóterhek enyhülését ls jelenti. Ennélfogva megfelel a legszélesebb rétegek létérdekeinek. A kommunistákon kívül számos más társadalmi erő is tevékenyen támogatja és propagálja ezt a jelszót is. Miért mondanánk le róla ml, kommunisták. Hát nem világos, hogy ebben az esetben gyengülne a kommunistáknak a néptömegekre gyakorolt befolyása, s ezzel a reakció kezére játszanának?! Hát valóban annyira naivak a kínai vezetők, hogy nem értik, hová vezet furcsa logikájuk, mekkora hatalmas felelősséget kell viselniük a világ népei előtt ezekért az eszeveszett, a legsúlyosabb következményekkel terhes nézeteikért? A kínai vezetők nem elégednek meg azzal, hogy ők maguk negatív álláspontra helyezkednek a nemzetközi politika oly létfontosságú kérdéseiben, mint a leszerelés, a termonukleáris fegyverkísérletek megszüntetése, a nemzetközi feszültség enyhítése, de azzal ls megpróbálkoznak, hogy megbénítsák a Szovjetunió, meg a világháborús veszedelem ellen küzdő többi szocialista ország erőfeszítéseit. A tények azt mutatják, hogy a KNK kormánya a nemzetközi porondon nemegyszer olyan erőként lépett fel, amely keresztezi a szocialista országok békeszerető külpolitikáját, dezorganlzálja a közös háborúellenes arcvonalat. Nemegyszer történt már, hogy amikor kiéleződött a világhelyzet és különösen nagy szükség volt a szocialista országok, minden békeszerető erő akcióegységéra, a kínai vezstők hirtelen aktivizálódtak. De kl ellen? A Szovjetunió és a többi szocialista ország ellen, amelyek a feszültség enyhítéséért szálltak síkra. Ugyancsak feltűnt, hogy minden alkalommal, amikor sikerült normalizálni a helyzetet és elkerülni a katonai konfliktust, Pekingben nem tudták leplezni Ingerültségüket és bosszúságukat. így történt például a Karib-tengeri válság idején. A KKP vezetősége semmit sem tett azért, hogy hozzájáruljon a háborús világkonfliktus elhárításához és tevékenyen segítse a forradalmi Kubát. Semmivel sem támogatta a Varsói Szerződés tagországainak az imperialista agresszió esetére tett védelmi intézkedéseit, egy szava sem volt arról, hogy ha az Egyesült Államok megtámadná Kubát, Kína közösen lépne fel a többi szocialista országgal. Minden jel arra mutatott, hogy akkor, amikor a Szovjetunió készen állt teljes erejét latba vetni a kubai forradalom védelmére, a kínai vezetők a maguk számára igyekeztek hasznot húzni a Karibtengeri térségben támadt válságból. Hiszen tény az, hogy a Kínai Népköztársaság kormánya éppen a karibi válság kellős közepén fokozta a kínai—indiai határon kialakult fegyveres konfliktust. Akárhogy is próbálják a kínai vezetők utólag igazolni akkori magatartásukat, nem térhetnek ki a felelősség elől: tetteikkel lényegesen az imperializmus szélsőséges reakciós köreit segítették, s ezzel csak súlyosbították az amúgy is bonyolult és veszélyes világhelyzetet. A kínai—indiai konfliktus olyan himalájai határterületek hovatartozásának kérdésével kapcsolatban keletkezett, amelyek miatt Kína és India között sok évszázadon át semmiféle összeütközés nem történt. Ha már azonban ez a kérdés egyáltalán felmerült, mindent meg kellett volna tenni azért, hogy békés úton, tárgyalások útján rendezzék. A Szovjetunió kormánya nemegyszer szót emelte határvita ilyen rendezése mellett. A Himalája térségében azonban hadműveletek kezdődtek. E konfliktus káros következményei ma már teljes mértékben világossá váltak. Az összetűzés nagy szolgálatot tett az Imperializmus erőinek, súlyos kárt okozott a nemzeti felszabadító mozgalomnak, India haladó erőinek, az Imperialistaellenes harc egész frontjának. Az Imperialisták és híveik, amikor saját céljaikra aknázzák ki a kínai—indiai konfliktust, alá akarják ásni a fiatal nemzeti államoknak a szocialista országokba vetett bizalmát, szeretnék bevonni Indiát a katonai tömbökbe, megerősíteni a szélsőséges reakció pozícióit Indiában. A kínai vezetőség engedte, hogy nagyon megromolják a viszony Indiával, amely — mint ismeretes — nem vesz részt katonai csoportosulásokban, s ugyanakkor lényegileg tömböt alakított Pakisztánnal, a SEATO és a CENTO katonai szövetségek tagállamával, holott ezek a szövetségek Ázsia népeinek békéjét és biztonságát fenyegetik. így hát tény, az, hogy a kínai vezetők sutba dobták minden „forradalmi frázisukat, és a valóságban olyan álláspontra helyezkedtek, amelyet nehéz lenne összeegyeztetni a szocialista közösség országainak az imperialista tömbök iránti elvi álláspontjával. Bizony eléggé furcsa módon válogatják meg a kínai vezetők barátaikat és szövetségeseiket! Kérdezzük: hogyan lehet sarat dobálni a szocialista országokra, a kommunista pártokra, és ugyanakkor az egész világ előtt hízelegve hajbókolni a pakisztáni reakciós rendszer színe előtt? Ezt egyszerűen nem lehet felérni ésszel. Vagy talán elhiheti bárki ls, hogy a Pakisztánhoz való közeledést az ázsiai népek, imperiallstaellenes forradalmi harca diktálja, amelyről úgy zajonganak a kínai vezetők? Teljesen érthető, hogy a KKP vezetőinek a háború és béke kérdésében vallott veszélyes, kalandorjellegű nézetei és tételei, amelyeket rá akarnak kényszeríteni a testvérpártokra, határozott visszautasításban részesültek a nemzetközi kommunista mozgalom, a haladó világközvélemény részéről: Nemcsak a marxisták, a leninisták, de a szocializmus és a béke barátai általában aggodalommal jegyezték meg, hogy a Pekingből harsogó „harcias" prédikációk a világháborúnak mint a társadalmi konfliktusok megoldási módjának egyenes Igazolásával, sőt dicsőítésével határosak. Amikor a kínai vezetők 1963. Július 31-én hisztérikusan támadták a moszkvai atomcsendszerződést, s Így egy társaságba keveredtek az imperializmus legagresszívabb köreivel még inkább leleplezték magukat, mint a békéért, a különböző társadalmi rendszerű államok békás együttéléséért folyó küzdelem ellenfeleit. Az ellenség örült ennek, a barátok pedig kénytelenek voltak elítélni. A kínai vezetők megértették, hogy elvetették a sulykot. Hogy kijussanak ebből a helyzetből, elkezdték — ahogy mondani szokás — 180 fokos fordulattal folytatni propagandájukat. Az utóbbi Időben Pekingből hirtelen-váratlan „békeszerető" nyilatkozatok áradata zúdult, a kínai kormány képviselői pedig sietnek olyan okmányokat aláírni, amelyekben a békeharcról, a békés együttélés politikája iránti hűségről van szó. Pontosan ilyen Jellegű Csou En-laj több nyilatkozata, amelyet az afrikai és ázsiai országokban tett utazása közben mondott el. „A világháborút lehetetlen elhárítani" — mondották félreérthetetlenül Pekingben még tegnap. Ma ugyanott azt magyarázzák, hogy éppenséggel a KKP vezetőié a háború elhárításának lehetőségéről szóló tétel szerzői érdeme. Tegnap még becsmérelték a békés együttélést, ma már úgy állítják be magukat, mintha egyetlen és legbuzgóbb harcosai lennének. Tegnap azt magyarázták, hogy a leszerelés a népek becsapása, ma pedig olyan köz(Folytatás a 6. oldalon) 1984. április 7. * Ü] SZÖ 5