Új Szó, 1964. április (17. évfolyam, 91-120.szám)

1964-04-07 / 97. szám, kedd

AZ SZKP HARCA A NEMZETKÖZI KOMMUNISTA MOZGALOM EGYSÉGÉÉRT (Folytatás a 3. oldalról) Is abban nyilvánul meg, hogy a szocialista országok munkásosztálya, ezeknek az országoknak a dolgozói sikeresen oldják meg a társadalmi problémákat, létrehozzák azt az elnyomástól és kizsákmányolástól mentes új társadalmat, amelyért a népek forradalmi harcukat vívják. A szocialista országok a szocializmus és a kommunizmus anyagi-technikai bázisának megteremtésével egyik csapást a másik után mérik az imperializmusra a társadalmi tevékenység döntő területén, az anyagi termelés szférájában. Amikor a kapitalista országokban a munkások és a parasztok látják a szocialista államok gazdasági sikereit, dolgozóink életszínvonalának emelkedését, a szocialista demokrácia fejlődését, a tömegek részvételét az államigazgatásban, gyakorlatilag győződnek meg arról, hogy csak a szocializmus vágányaIn haladva lehet kielégíteni a dolgozó nép alapvető szükségleteit. Mindez forradalmasítja a tömegeket, előmozdítja, hogy a tömegek bekapcsolódjanak a kapitalista rendszer ellen, a társadalmi és nemzeti felszabadulásért vívott tevékeny harcba. Másodszor: a szocialista államok egyre növekvő mértékben töltik be az imperializmus agresszív ellenforradalmi terveivel közvetlenül szembehelyezkedő erő szerepét. Most, amikor, a Szovjetunió és az egész szocialista közösség hatalma megbénítja a nemzetközi reakció és agresszió fő erőit, a gyarmati országok dolgozó tömegeinek és népeinek a legkedvezőbb lehetőségeik vannak ahhoz, hogy harcoljanak az imperializmus és a belföld! reakció ellen. Aki, figyelemmel kisérte a nemzetközi események fejlődését a háború utáni években, annak látnia kellett, hogy a legszorosabb összefüggés áll fenn a tőkés országokban vívott forradalmi harc sikerei, a nemzeti felszabadító mozgalom győzelmei, és a szocialista világrendszer hatalmának növekedése között. A kapitalizmus fölött világraszóló méretekben aratott győzelmet csak a szocialista világrendszer, a munkásmozgalom, s a nemzeti Szabadságharcok közös erőfeszítésével lehet kivívni. Ezeknek az erőknek mindegyike kiveszi a részét az imperializmus elleni harcból. De meg kell látnunk, hogy a világpolitika és az egész társadalmi fejlődós központi tényezője a szocialista világrendszer harca az imperializmus ellen. A marxista-leninisták nem kételkedhetnek abban, hogy a szocialista világrendszer elsőrendű, döntő szerepet, Játszik és kell is hogy játsszék az új társadalmi rend világraszóló győzelmében. A szocialista országok történelmi küldetését előírják a társadalmi fejlődés objektív törvényei, s az a vitathatatlan tény, hogy azok az országok, amelyekben győzött a szocializmus, napjainkban nemcsak az összes szocialista, hanem az összes haladó erők élén Is járnak, nemcsak a társadalmi fejlődés világítótornyai, amelyek az egész emberiségnek utat mutatnak, hanem hatalmas anyagi erőt ls képviselnek, amelyben testet öltenek a marxista—leninista eszmék; erőt, amely hadat visel a kapitalizmus ellen és vereséget mér rá az emberi tevékenység döntő fontosságú övezetében: az anyagi termelés területén. Minden tény azt mutatja: a szocializmus országainak lehetőségük nyílik arra, hogy rövid történelmi szakaszon belül túlszárnyalják a kapitalista országokat gazdasági téren is. Ne felejtsük el, hogy a szocialista országokban az ipari termelés volumene 1962-ben körülbelül nyolcszorosa volt az 1937. évinek, ugyanakkor, amikor a kapitalista országokban csak 2,6-szeresére emelkedett. A szocialista világrendszer eljutott a kapitalizmussal folytatott gazdasági verseny új határvonalához. 1950ben a szocialista országok a világ ipari termelésének csak körülbelül egyötödét érték el, napjainkban viszont már egyharmadát is meghaladják. A szocialista országok kommunistáinak nemzetközi kötelessége jól és eredményesen építeni az új társadalmat, fejleszteni a gazdaságot, erősíteni a honvédelmet, eggyé forrasztani a szocialista tábort, s elérni, hogy a szocializmus eszméinek gyakorlati megvalósulása azokat napról-napra mind vonzóbbá tegye a világ dolgozóinak szemében. Napjainkban, a szocializmus érdemeit nem kizárólag elméleti munkák alapján ítélik meg, hanem elsősorban tetteink nyomán abból, hogy a kommunisták gyakorlatilag megoldják az új társadalom építésének feladatait. A feladatok jó megoldása hatalmas támogatás a szocializmusért vívott harcnak a többi országban. Ha viszont rosszul oldjuk meg őket, az kárt okoz saját harcunknak. Hogyan vélekedik a KKP vezetősége Leninnek arról a következtetéséről, hogy a szocializmus országai gazdasági sikereikkel gyakorolják a legnagyobb hatást a világforradalom fejlődésére? Vajon híve-e a békés gazdasági versenynek? A KKP vezetősége elferdíti a kérdés lényegét. Azt Igyekszik bizonygatni: a gazdasági verseny azt jelenti, hogy „az elnyomott népeknek és nemzeteknek nincs szükségük harcra, nincs szükségük forradalomra...", hogy „nyugodtan várhatnak, megvárhatják, hogy a Szovjetunió a termelés ós az anyagi jólét terén túlszárnyalja a legfejlettebb kapitalista országot ..." Pedig egyetlen marxista—leninistának sem jut eszébe azt állítani, hogy a békés gazdasági verseny „pótolhatja a különböző országok népeinek szabadságharcát", hogy a szocializmus gvözelme a gazdasági versenyben a kapitalizmus „automatikus" csődjét jelenti, s mentesíti a népeket attól, hogy feltételenü) osztályharcot ós nemzeti szabadságharcot vívjanak. Pekingből ilyesfajta koholmányokat terjesztenek, egyenesen azért, hogy befeketítsék a két rendszer gazdasági versenyének eszméjét. A marxista-leninisták pedig éppen, abban látják a szocializmus gazdasági győzelmeinek forradalmasító jelentőségót, hogy ezek ösztönző hatással vannak a dolgozók osztályharcára, s az utóbbiakat a szocializmus tudatos harcosaivá teszik. A békés gazdasági verseny nem kárhoztatja passzív várakozásra a tömegeket, hanem ellenkezőleg, felébreszti forradalmi aktivitásukat. Ezt jól tudják az Imperialisták, akik félnek a szocialista országok fejlődésének sikereitől, s igyekeznek hátráltatni azok előrehaladását. Mint látják, elvtársak, a békés gazdasági verseny kérdése lényegében nem csupán gazdasági kérdés. Mély politikai értelme van: a kapitalizmust gazdaságilag legyőzni annyit jelent, mint jelentősen megkönnyíteni az öszszes forradalmi erő harcát az Imperializmus ellen. Ez pedig már poiitikai kérdés. Pártunk a Szovjetunió és az egész szocialista közösség gazdasági és honvédelmi erejének megszilárdításában, s a forradalmi folyamatra gyakorolt hatásának fokozásában látja fő feladatát. A továbbiakban Is tántoríthatatlanul és következetesen keresztülvisszük azt az irányvonalat, amelynek célja az SZKP programjának végrehajtása, a legigazságosabb társadalmi rendszer, a kommunizmus felépítése. A kommunizmus felépítése a szovjet nép legjelentősebb hozzájárulása nemzetközi kötelességének teljesítéséhez. Ezt az utat a nagy Lenin mutatta nekünk és soha, senki sem téríthet le bennünket Lenin útjáról. A szocialista országoknak, — ahhoz, hogy győzzenek a kapitalizmussal folytatott gazdasági versenyben, — jól ki kell használniok a szocializmus előnyeit, mind az egyes országokon belül, mind a szocialista világrendszer keretében. Gyakorlatilag ez a szocialista országok politikai és a kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatainak széles körű fejlesztését, s kulturális, valamint tudományos és technikai együttműködésük megszilárdítását jelenti. Pontosan ebben az irányban fejlődött és fejlődik az SZKP és a többi testvérpárt tevékenysége. Ezzel szemben a kínai vezetőség az elmúlt évek folyamán megmutatta, hogy nem érdekli a szocialista világrendszer egységének megszilárdítása. A KNK nemcsak hogy nem hangolta össze tevékenységét a szocialista közösség többi országaival, hanem nemzetközi síkon nyílt harcot folytat a szocialista országok összeegyeztetett irányvonala ellen. A kínai vezetőség nyíltan megrendítette a szocialista közösség pilléreit; összezsugorította gazdasági kapcsolatait a szocialista országokkal, különösen a KGST országaival és elsősorban a Szovjetunióval. A KNK külkereskedelmi forgalma a KGST-országokkal 1962-ben az 1959. évinek 35,7 százaléka, 1963-ban pedig alig 20 százaléka volt. A kínai vezetők propagandájukban leplezetlenül igyekeztek rontani a KGST-országok közötti gazdasági kapcsolatok hitelét, ami nyilvánvalóan megfelel szakadár céljaiknak. Annak érdekében, hogy összeveszítsék egymással a szocialista országok népeit, nem riadtak vissza az imperialista propaganda hazugságainak és rágalmainak felhasználásától sem. Amint a burzsoá sajtóban megjelenik valamilyen koholmány a Szovjetunióról, vagy más szocialista országról, a kínai propaganda azonnal átveszi ezt a rágalmat. Amikor a szocialista országok kommunista pártjai felszámolták a személyi kultusz következményeit, lehetővé tették a testvérországok kapcsolatainak, a proletárnemzetköziség lenini elve alapján történő megszilárdítását. Jólismert dolog, hogy minden szocialista ország függetlenségének és szuverenitásának megerősödése elengedhetetlen feltétele az egész szocialista rendszer együttes fejlődésének. Enélkül lehetetlen a nemzetek valóban önkéntes és tartós szövetsége. A testvérpártok úgy fogadták az SZKP XX. kongresszusának vonalát, mint a szocialista országok kapcsolatai további fejlődésének egyedül helyes lenini irányzatát. Ez az irányzat azonban nem tetszik a kfnal vezetőknek. Minden jel arra mutat, hogy úgy szeretnének parancsolgatni a szocialista közösségben, mint saját hitbizományukban, rákényszerítve más országokra saját akaratukat és diktálva azokat a feltételeket, amelyekkel a saját kényük-kedvük szerint beengedhetnék vagy „kiközösíthetnék" a szocializmusból az egyes pártokat és népeket. Vegyük csak példaképpen a KKP vezetőségének Jugoszláviához fűződő viszonyát. Még 1955/56-ban a kínai vezetőség nagyra értékelte a JSZNK-ban folyó szocialista építőmunka sikereit. A Renmin Ribao 1957 őszén a klnaijugoszláv barátságról szóló cikkében így Irt: „Országaink népei a szocializmus útján haladnak előre". Ugyanez a lap kijelentette: „...Jugoszlávia nagy sikereket ért el a szocializmus építésében". Kínában tehát mindössze 5—6 évvel ezelőtt fgy értékelték a jugoszláviai társadalmi és politikai rendszer Jellegét. Ma ugyancsak Kínában egészen másként beszélnek és frnak Jugoszláviáról. Ugyanez a Renmin Ribao ma azt állítja, hogy Jugoszláviában „burzsoá diktatúra áll fenn, mégpedig nemcsak, hogy fennáll, hanem a iegbarbárabb fasiszta diktatúra jellegét ölti", hogy Jugoszlávia „az amerikai imperializmus ellenforradalmi különítménye". Felmerül a kérdés: hát ml ls történt Jugoszláviában? Miféle tények, az ország társadalmi, gazdasági vagy politikai életének miféle reális folyamatai jogosítják fel a kínai teoretikusokat arra, hogy Ilyen meredeken megváltoztassák saját értékeléseiket? Ilyen tények ilyen folyamatok nem voltak és ma sincsenek Ha valaki nem szubjektív nézetekről, hanem az objektív tényekből, a marxi—lenini tanításból Indul ki, akkor nem tagadhatja, hogy Jugoszlávia szocialista ország, s a szocializmus állásai Jugoszláviában erősödnek. Hiszen míg 1958-ban a jugoszláv Iparban a szocialista szektor 100 százalékot, a mezőgazdaságban 6 és a kereskedelemben 97 százalékot tett kl, úgy ma, tehát több évvel az után, hogy a kínai sajtó dicsérte a jugoszláviai szocialista építőmunka sikereit, a szocialista szektor a Jugoszláv Iparban változatlanul 100 százalékot, a mezőgazdaságban nem 6, hanem már 15 százalékot, a kereskedelemben pedig nem 97, hanem már 100 százalékot tesz ki. Mindezek a tények azt mutatják, hogy Jugoszlávia gazdasága egy szocialista állam gazdaságaként fejlődik. Ha a fehéret nem feketének nevezzük, és tárgyilagosan szemléljük a tényeket, akkor lehetetlen nem észrevenni, hogy a nemzetközi küzdőtéren Jugoszlávia a többi szocialista állammal együtt slkraszáll a békéért és a békés együttélésért, az általános és teljes leszerelésért, a nukleáris fegyverek megtiltásáért, a Kínai Népköztársaság ENSZ-beli törvényes jogainak helyreállításáért, stb. Vajon miért hunyját be szemüket a kínai vezetők e jelenségek láttán? Miért sértegétik ma a hős jugoszláv népet, miért nevezik fasisztának azt az országot? Többször tették fel ezt a kérdést a kínai vezetőknek, de sohasem kaptunk tőlük bármennyire ls elgondolkoztató magyarázatot. A kínai vezetők arra hivatkoznak, hogy a testvérpártok 1960 évi nyilatkozata rámutat: a JKSZ hibái miatt veszélybe kerültek a jugoszláviai forradalmi vívmányok. Azonban először Is már magából a szövegből kiviláglik, hogy a nyilatkozat akkor sem tagadta, hanem épnenséggel állította, hogy Jugoszláviában vannak forradalmi, szocialista vímányok. másodszor pedig — amint ezt az utóbbi évek megmutatták — a szocializmus állásai Jugoszláviában számottevően megerősödtek, amit természetesen csak üdvözölni lehet. Mi, szovjet kommunisták, amikor arra törekszünk, hogy megjavítsuk Jugoszláviához fűződő kapcsolatainkat, és szilárdan meg vagyunk győződve arról, hogy ez megfelel a szocializmus érdekeinek, egyszersmind sohasem rejtjük véka alá azokat az ideológiai nézeteltéréseket, amelyek a kommunista mozgalom és a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége között fennállnak. Ezt nyíltan megmondtuk a jugoszláv elvtársaknak. De ml abból Indulunk ki, hogy a nézeteltérések léte, semmi esetre sem adhat alapot arra, hogy Jugoszláviát „kiközösítsük" a szocializmusból. Nem szabad önkénvesen, szubjektív Indulatok alapján, a tények eltorzítása és meghamisítása útján engedélyezni, vagy megtiltani egy népnek a szocializmus építését, márpedig a kínai vezetők éppen ezt próbálják megtenni. Jugoszlávia példáján különös élességgel látni a kínai vezetőknek azt az Igényét, hogy „legfelsőbb döntőbírákká" tolják fel magukat a szocialista országok viszonyában, maguknak vindikálják a jogot, hogy ítélkezzenek, melyik ország szocialista és melyik nem az. Ma — fittyet hányva a tényeknek — „kiátkozták B szocializmusból" Jugoszláviát, holnap a KKP vezetőinek eszükbe jut, hogy ezt más szocialista országokkal is megtegyék. Hát mi köze ennek a szubjektivizmusnak, ennek az önkénynek a marxizmus—leninizmushoz? Így csak azok cselekedhetnek, akiknek egyáltalán nem drága a szocialista egységnek és összeforottságnak megszilárdítása. Vagy talán nézzük — mint példát — az úgynevezett albán kérdést, amelyről a Központi Elvtársaki Nagy ügyünk sorsa, a népek sorsa döntő mértékben függ a kommunista mozgalomnak a háború, a béke és a forradalom kérdéseiben vallott helyes stratégiai és taktikai Irányelveitől. Korunkban különösen fontos számításba venni e kérdések kölcsönös kapcsolatait és összefüggését, mert minden egyes ország forradalmi harcának sikerei az emberiség történetében még soha sem voltak olyan szoros kapcsolatban a nemzetközi helyzet egész alakulásával, a világforradalmi folyamattal, mint most. A marxista-leninista pártok a békéért vívott következetes harcukat nemcsak úgy tekintik, mint történelmi küldetésük teljesítését az emberiség előtt: megakadályozni a népek kiirtását a termonukleáris háborúban, hanem, mint a szocializmus és kommunizmus sikeres felépítésének, a kapitalista országok proletárlátusa forradalmi harca és az imperializmus által elnyomott népek felszabadító mozgalma kibontakozásának igen fontos feltételét Is. A nemzetközi porondon kialakult erőviszonyok sokoldalú elemzése lehetővé tette a kommunista és munkáspártok számára, hogy Igen fontos következtetést vonjanak le a világháború elhárításának lehetőségéről még a szocializmus világméretű, teljes győzelme előtt. E pártok ismét hangsúlyozzák, hogy a különböző társadalmi rendszerű államok békés együttélésének lenini elve a szocialista országok külpolitikájának megingathatatlan alapja. Mint Ismeretes, ezeket a tételeket rögzítet ték az 1957-es és 1960-as moszkvai értekezletek nyilatkozatai. Az utóbbi évek tapasztalatai nemcsak hogy nem rendítették meg, ellenkező j leg: teljes mértékben alátámasztották a békés együttélés politikájának létfontosságát. Éppen Bizottság és egész pártunk már többször tájékoztatást kapott. Tudjuk, hogy 1960 elejétől fogva az Albán Munkapárt vezetősége anélkül, hogy erre ml bármilyen okot adtunk volna, élesen megváltoztatta politikai vonalvezetését, az SZKP és a többi testvérpárt ellen irányuló ellenséges cselekmények útjára lépett. Az Albán Népköztársaság kormánya lényegileg megszakította politikai, gazdasági és katonai együttműködését a Szovjetunióval és a szocialista országok többségével. Eleinte nehéz volt megérteni, milyen Indokok mozgatták Hodzsa és Shehu szovjetellenes cselekményeit. Azonban egyre világosabbá vált, hogy az albán vezetők Idegen kottáról énekelnek, szó szerint Ismételve azt, amit Pekingben írnak és mondanak. A kínai—albán cimboraság nem véletlen dolog. Keletkezési forrása a XX. kongresszus' lenini Irányvonalának ellenzése, a sztálini kultusz következményeinek felszámolásával szembeni ellenséges viszony volt. Akárcsak Kínában, az albán vezetők azért védelmezik a személyi kultuszt, mert hosszú évekig ők maguk' is személyi kultuszt teremtettek, hibás módszerekhez folyamodtak a párt és az ország Irányításában. Az AMP III. kongresszusán 1956-ban az albán vezetők — azon párttagjaik nyomására, akik az SZKP XX. kongresszusa után követelték a személyi kultusz fojtó légkörének megszüntetését ős az Albán Munkapártban a párton belüli élet lenini normáinak helyreállítását — kénytelenek voltak nyilvánosan elismerni, hogy az AMP-^en a személyi kultusz „élesen kifejezett formában nyilvánult meg." De az ilyesfajta „beismerések", a személyi kultusz megszüntetésére irányuló ígéretek; csak manőverek voltak. Az albán vezetőknek a valóságban eszük ágában sem volt, hogy, lemondjanak hibás gyakorlatukról. Ugyanakkor, amikor Hodzsa „önkritikát gyakorolt" a III. kongresszus szószékén, az albán hatóságok börtönbe vetették és deportálták a tiranai pártszervezet kommunista tagjait, akik a városi pártértekezleten bírálták az albán vezetőket a pártélet lenini normáinak megsértése miatt, önkényük, a becsületes kommunisták üldözése miatt. Hodzsa és Shehu azért harcoltak a XX. kongresszus irányvonala ellen, mert féltették a helyzetüket, mert az Albán Munkapártban a pártélet lenini normáinak megszilárdulása végetvetett volna önkényüknek. Az albán vezetők a szovjetellenes útra lépve, súlyos helyzetbe hozták népüket, Albániában olyan nehézségeket teremtettek, amelyek a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal való normális együttműködés viszonyai közepette szóba sem jöhettek volna. A szovjet emberek meg vannak győződve arról, hogy a szovjet—albán kapcsolatokban fennálló jelenlegi nehézségek ellenére, — amelyeket az albán vezető réteg politikája okozott — országaink népei együtt haladnak majd a közös cél, a szocializmus és a kommunizmus diadala felé. Ami az SZKP-t Illeti, ml, mint azelőtt is, készek vagyunk minden szükséges lépést megtenni ebben az irányban. Az SZKP egyik legfőbb feladatának tartja, hogy harcoljon a szocialista világrendszer minden eszközzel való megerősítéséért, a minden szocialista országgal való testvéri kapcsolatok fejlesztéséért a teljes egyenjogúság és az önkéntes együttműködés alapján, minden szocialista ország öszeforrottságának fokozásáért, az imperialista agresszorok ellen vívotť közös harc, az általános béke, a kommunizmus teljes diadala érdekében. ennek az egész világon százmilliók által támogatott politikának következetes megvalósításával sikerült a szocialista országoknak meghiúsítani az Imperialista reakció fondorlatait a béke ellen. Nem Isteni ajándék az, hogy az emberiség ma a béke áldásalt élvezi. Reális eredménye ez annak a kitartó harcnak, amelyet a békeszerető erők vívnak a termonukleáris háború kirobbantását célzó kísérletek ellen, továbbá annak, hogy a Szovjetunió és a többi szocialista ország ereje megnövekedett s a békeharc zászlaját magasra emelő és az egész haladó emberiséget e zászló alatt tömörítő kommunista pártok helyes politikát folytatnak. A KKP vezetői miután a polémia, majd az SZKP és a többi marxista—leninista párt ellen folytatott politikai harc útjára léptek, különös buzgalommal támadták az SZKP XX. kongresszusának megállapításait, a testvérpártok moszkvai értekezleteinek a háború, a béke és a forradalom kérdéseiben vallott tételeit. Ogy gondolták, hogy éppen ezen a területen kovácsolhatnak maguknak politikai tőkét és e cél érdekében „a forradalmi távlat elvesztésével", „az Imperializmus előtti kapitulációval" vádolták meg az egész kommunista mozgalmat. A kínai teoretikusok, hogy e szennyes vádak valódiságának legalább valamilyen látszatát adják, egyszerű és korántsem új fogáshoz folyamodnak: mesterségesen elválasztják egymástól egy társadalmi folyamat két Jelenségét, a forradalmi mozgalommal szembeállítják a békeharcot; úgy tüntetik fel a dolgot, mintha e rendkívül fontos feladatok kölcsönösen kizárnák egymást. A kínai teoretikusok, sémájából az derül kl, hogy aki a békéért és a világháború elhárításáért harcol, az el(Folytatás az 5. oldalon) II. A háború, a béke és a forradalom kérdései S7fi \ * 1984 április 7.