Új Szó, 1964. április (17. évfolyam, 91-120.szám)

1964-04-05 / 95. szám, vasárnap

Kulturális folyóirataink hivatása és helyzete Szocialista társadalmunk sikeres fejlődése jelentős mértékben attól függ, hogy emeljük a párt ideológiai munkájának színvonalát. A XII. pártkongresszus hallatlan mértékben aktivizálta egész társadalmunkat, jellemző vonása e folyamatnak ez a törekvés, hogy átfogó elképzelés szerint megoldjuk a társadalmi fejlődés problémáit, nyíltan és következetesen leszámoljunk a népgazdaságunkban, a vezetés területén, de minden más szakaszon is fellépő komoly hibákkal. A CSKP XII. kongresszusának határozatait az egész párt és a társadalom valamennyi rétege egyöntetű helyesléssel fogadta; e határozatok megvalósítása ugyanakkor azt jelenti, hogy harcolunk a lenini elvek követ kezetes érvényesítéséért, a marxiz mus—leninizmus alkotó értelmezéséért. A marxizmus-leninizmus gyakorlati alkalmazása megköveteli, hogy egyfelől helyesen értékeljük a szocialista forradalom elért eredményeit, másrészt kezdeményezésre készen, bátran foglaljunk állást az új problémák magoldása érdekében. A párt eszmei-nevelő munkájában rendkívül nagy része van szocialista sajtónknak, beleértve a kulturális fo lyólratokat is. E folyóiratok hangja a párt XII. kongresszusa, főleg pedig a CSKP KB tavalyi áprilisi plenáris ülése után Jelentősen megélénkült. Ez az egész párt és társadalmunk általános aktivizálódásának része, ugyanakkor azonban bizonyos helytelen jelenségeket is hozott magával, amelyekkel szemben pártos kritikai szel lemben kell állást foglalnunk. A CSKP Központi Bizottságának állásfoglalása (megvitatta a CSKP KB ideológiai bizottsága 1964. február 17-én és a CSKP KB elnöksége 1064. március 24-én) I. A kulturális folyóiratok jelenlegi helyzetét értékelve mindenekelőtt e lapok eszmei 6s politikai jellegéből kell kiindulnunk. Tekintet nélkül az egyes kulturális folyóiratok egymástól eltérő, sajátos beállítottságára és küldetésére, mindegyikük egyaránt annak eszköze, hogy a párt eszmeileg hasson az olvasók viszonylag széles rétegeire, értelmiségünk és tanulóifjúságunk jelentős részére. A szerkesztőségek teljes mértékben felelősek azért, hogyan érvényesül e folyóiratok hasábjain a párt irányvonala. E felelősség annál nagyobb, minél általánosabb beállítottságúak e folyóiratok, mint például a Kulturní tvorba, Literárni noviny és Kultúrny život hetilapok (a három lap ez év januárjának végén összesen 278 500 példányban jelent meg.) A szóban forgó elemzés elsősorban e három hetilappal foglalkozik, részben a Plamen havi folyóirattal is. Bár a többi folyóiratnak nem szentel külön figyelmet, a beszámoló általános következtetései rájuk is vonatkoznak. Kétségtelen, hogy e kulturális folyóiratoknak állást kell foglalniuk társadalmunk komoly és égető politikai problémáival kapcsolatban is. Ám arról van szó, hogy az égető és időszerű politikai problémákkal kap. csolatos állásfoglalásuk egyértelműn megfeleljen a pártpolitika szellemének, a legfelsőbb pártszervek határozatainak, a párt ama törekvésének, hogy e problémákat megoldja, és hogy segítséget nyújtson a pártnak a dolgozók egységbe tömörítésére irányuló igyekezetében, megerősítse bizalmukat a párt iránt, hozzájáruljon ahhoz, hogy a párt vezetésével teljesítsük Igényes feladatainkat. E feladat része, hogy hazánk minden polgárát kezdeményező készségre, önálló alkotó gondolkodásra, nagyfokú személyes felelősségtudatra neveljék a párttal és a társadalommal szemben. A személyi kultusz, a dogmatizmus és maradi gondolkodás, elvtelen cselekvés maradványainak leküzdése megköveteli, hogy minden ember aktiv, konstruktív álláspontot foglaljon el napjaink valóságával kapcsolatban. Elmúlt az az idő, amikor a sajtó aggályosan kitért az égető problémák elől, amikor jól fésült kritikája ahelyett, hogy a problémák gyökerére tapintott volna, igyekezett elterelni a figyelmet az égető kérdésekről. A párt lényegében már leszámolt ezzel a múlttal. Ebben jelentős részük van azoknak a közíróknak is, akik ma helyesen megértették a párt követelményeit. E tekintetben a kulturális folyóiratok működését is pozitívan kell értékelni. Szocialista értelmiségünk kap hangot bennük, s ennek az értelmiségnek nem mindegy, hogyan fejlődik országunk, milyenek a nép munkájának eredményei, milyen sikereket érünk el, illetve ellenkezőleg, milyen kudarcok érnek bennünket, s mik e balsikerek okai. A kritikus állásfoglalás természetes megnyilvánulása annak, hogy az emberek a szocializmus érdekében foglalnak állást. Meg kell állapítani, hogy a Kulturní tvorba, a Literárni noviny és a Kultúrny život tavaly sok jő, ötletes, frissen megirt cikket és más Írást közöltek, amelyekben kifejezésre jut ÜT 4 * 1964 április 5. értelmiségünknek e felelősségteljes, aktiv állásfoglalása. A folyóiratok egész sor hatásos cikket közöltek, amelyek a személyi kultusz maradványainak leküzdésével és a dogmatizmus elleni harccal foglalkoztak. Pozitívan kell értékelni a szerkesztőségek törekvését, hogy egész sor ideológiai kérdést dolgozzanak fel, hozzájáruljanak a szocialista társadalmi viszonyok elmélyítésével, az alkotó értelmiség munkájával és társadalmunkban elfoglalt helyzetével, az Ifjúság nevelésével, PZ idősebb és fiatal nemzedék viszonyával stb. összefüggő komoly problémák megoldásához. A folyóiratok nagy figyelmet fordítottak egyes alapvető gazdasági kérdésekre is, amilyen például a népgazdaság Irányításának problémája, a tudomány és a techni-, ka szerepe társadalmi fejlődésünk jelenlegi szakaszában. A kulturális folyóiratok sok helyet szentelnek a történelmi-politikai kérdéseknek is, főleg a személyi kultusz maradványainak felszámolásával kapcsolatban. A Kultúrny život sok anyagot közölt a Szlovák Nemzeti Felkelés 19. évfordulója alkalmából. Egy részük kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy helyes megvilágításba helyezzük a Szlovák Nemzeti Felkelés létrejöttével és lefolyásával kapcsolatos különböző összefügéseket és történelmi tényeket. Ám felbukkantak olyan hangok, helytelen állítások is, mégpedig nemcsak a Kultúrny životban, mintha az elmúlt évek folyamán a Szlovák Nemzeti Felkelés jelentőségét summásan lekicsinyelték volna. Számos publicisztikai anyagot, terjedelmesebb elmefuttatást, rövid jegyzetet és glosszát sorolhatnánk fel, amelyek találón mutatnak rá társadalmunk égető problémáira, és megoldásuk halaszthatatlan szükségére, s az embereket arra ösztönzik, hogy erélyesen leküzdjék a különféle viszszás jelenségeket. Különösen meggyőzőn hatnak élenjáró Íróink elbeszélései, riportjai és elmefuttatásai, amelyek érzékenyen Juttatják kifejezésre az emberek hangulatát, mutatnak rá a társadalmi problémákkal szervesen összefüggő és a múltban semmibe vett létfontosságú problémáikra, azokŕä a feladatokra és célokra, amelyeket a pári tűz elénk. Ám ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az emberek tudatában végbemenő megújhodási folyamatot, a Jelenlegi bonyolult feladatok megoldására irányuló törekvés értékét lerontják azok az egyoldalú, meggondolatlan cikkek, amelyek nem ritkán megjelennek egyes kulturális folyóiratainkban és azt bizonyítják, hogy a kulturális folyóiratok szerkesztőségének munkájában komoly hézagok vannak. A politikai hibák és az eszmei zűrzavar arra mutat, hogy nem tartják kellőképpen tiszteletben az új feladatok igényességét és a kezdeményező publicisztika politikai felelősségét a szocialista társadalomban. Sajnos, e Jelenségek pártunk Központi Bizottságának decemberi ülése után is tapasztalhatók. Az olvasók érdeklődése kulturális folyóirataink iránt egyre nő, s ez megkívánja, hogy a szerkesztőségek annál felelősebben elemezzék a megbírált hibákat. Nem tekinthető normális jelenségnek, ha a kulturális folyóiratok a párt politikai vonala önrendelkező magyarázóinak szerepére tartanak Igényt — főleg, ha figyelmüket párt belső életének oly fontos kérdéseire összpontosítják, amelyekkel kapcsolatban a legfőbb pártszervek világosan állást foglaltak — és emellett többé-kevésbé közvetve, sőt gyakran körmönfont célzásokkal vitába szállnak a párt eljárásával, azzal, ahogyan e kérdéseket a párthatározatok értelmezik. Tavaly nem kevés ilyen cikk jelent meg. Emellett az említett cikkek szerzői szívesen tetszelegnek az alkotó módon gondolkodó emberek szerepében, általános kirohanásokat intéznek a dogmatizmus ellen, de nem elemzik konkrétan, ami nem egy esetben arra vezet, hogy maradinak tüntetnek fel komoly, pártos, elvi állásfoglalásokat, s másfelől nagyon vitatható, ködös és szubjektivlsta módon egyoldalú nézeteket a haladó gondolkodás megnyilvánulásaiként, „friss szélként", „megújhodásként" stb. magasztalnak. A kritika szerepét leklcsinylik főleg olyankor, ha a bírálat célját téveszti, egyoldalún és negativista módon tünteti fel egész múltunkat, amelyet kizárólag feketén ábrázol. Ugyanakkor dogmatikusnak csúfolnak mindenkit, aki védelmezi közelmúltunk igazi 6s vitathatatlan értékeit. Mindez eszmeileg megtéveszti az olvasókat, erősíti a párt politikájának helyességével kapcsolatos indokolatlan kételyeket, azzal kapcsolatban, hogy következetesen valósltja-e meg a párt a lenini vonalat. A kulturális folyóiratok számainak elemzése és sok olyan írásnak az utólagos megítélése, amelyek komoly tartalmi és eszmei hibák miatt nem Jelentek meg, azt mutatja, hogy a folyóiratok szerkesztőségének a pártvonal teljesítésével kapcsolatban elfoglalt álláspontját nem ítélhetjük meg egyöntetűen. Az egészségtelen irányzatok erősen megnyilvánulnak a Kultúrny životban, de a Literání novinyban is találkozunk velük. Eszmei zavarok és hibák bukkannak fel a Plamen, Host do domu folyóiratok hasábjain, a Divadlo és Výtvarná práce folyóiratok szerkesztőségében ls. A Kulturní tvorha szerkesztőségének minden fogyatékossága ellenére általában jobban sikerült megtalálnia a helyes Irányt az elmúlt időszak bonyolult problémáinak világában. Kétségtelenül hibájául tudható be, hogy nem foglalt elvi, pártos álláspontot a különböző folyóiratokban megnyilatkozó nézetekkel és törekvésekkel szemben. A szerkesztő bizottságokban időnként ugyan kijelentik, hogy nem értenek egyet bizonyos cikkekkel, e cikkek hibáit azonban továbra ls eltűrik, attól tartva, hogy ne essünk viszsza az adminisztratív beavatkozások hibájába, Illetve, ami különösen nyugtalanító és megengedhetetlen, attól félnek, hogy a nyilvános vita során ne sorolják be azt, aki nem ért egyet a helytelen nézetekkel, a „dogmatikusok" közé. Adott esetben (gy annak a gyanúnak az árnyéka esne az illető kritikusra, hogy fel szeretné támasztani a személyi kultusz idején uralkodott viszonyokat, vagy hogy önző anyagi érdekeket hajhász, s azokat „szolgálatkészségével" leplezi. így áll elő az elvtelenséget támogató légkör, amely lehetetlenné teszi a marxizmus—leninizmus alapján végbemenő szabad eszmecserét, az alkotó gondolatok erjedését, és érlelését. A kulturális folyóiratok szerkesztőségeiben dolgozó kommunisták egyik elsőrendű feladata lenne, hogy leküzdjék ezt az állapotot. Erre kell törekednie e folyóiratok pártlrányitásának Is. Csak az elmúlt év és a Jelenlegi esztendő hibáinak elemzéséből derülhet ki, mire kell elsősorban összpontosítani a figyelmet. Természetesen e hibák leküzdése lényegében pozitív feladat, amely nyílt vitát kíván és megköveteli, hogy a kultúra területén mozgósítsuk a párt egész ideológiai aktíváját. Általában alapvető hiba, hogy leszűkítve értelmezik a dogmatizmus és a személyi kultusz elleni harcot. E harcot egyoldalún úgy tüntetik fej, mint a múlttal való „leszámolást", mint a múlt egyszerű megtagadását. Ahhoz, hogy valaki ne számítson dogmatikusnak, elég, ha elítéli a kultuszt. Igazi marxista számára azonban a múlt — bármennyire mélyreható — bírálata csupán a mai problémák aktív megoldásának kiindulópontját, az adott viszonyok józan, konkrét elemzésének feltételét jelentheti. A nem dogmatikus állásfoglalás ismérve elsősorban az a képesség, hogy pozitívan megoldjuk a felmerült problémákat és a szocialista eszmék szellemében tevékenyen elősegítsük a valóság megváltoztatását. Ezzel kapcsolatban helyénvaló hangsúlyozni, hogy a párt felelős magatartást kíván nemcsak azoktól, akik bizonyos jelenségeket bírálnak, hanem azoktól is, akik e bírálatot értékelik. Mindenki, aki új dolog mellett tör lándzsát, rendszerint megkockáztatja, hogy nem mindenütt értik meg őt. A bírálat elutasítása azonban sohase jelentse azt, hogy lekicsinyeljük egy bizonyos probléma megoldására irányuló őszinte, bár nem egészen sikeres törekvést. Másfelől a munka értékelésénél ne részesítsük előnyben azt, aki nem hajlandó megégetni az ujját, ami természetesen nem jelentheti a helytelen nézetek megtűrését, vagy mentegetését. Kulturális folyóiratainkban kétségtelenül sok olyan cikk Jelent meg, amely helyesen értelmezi a pártnak azt a gyümölcsöző törekvését, hogy megszabaduljunk a dogmatizmus maradványaitól és mai megnyilvánulásaitól. Kiderül, hogy ha a dolgok ismeretében, demagóg mellékes szempontoktól mentesen írják e cikkeket, úgy értelmük határozottan pozitív. Ugyanakkor a múltunkat és jelenünket tárgyilagosan elemző cikkek mellett egész sor olyan cikk is megjeler nik, amelyekben nagyon erős a nihilista tendencia, az általános tagadás. Ám azt sem hallgathatjuk el, hogy csak nagyon ritkán Jelennek meg elmefuttatások, amelyekben a dogmatizmust nemcsak különböző esetekben ragozzák, hanem valóban leleplezik tulajdonképenl lényegét és megmutatják leküzdésének útját is, mint például P. Karvaš elvtárs a Literárni noviny idei első számában tette. Kulturális folyóirataink hasábjain viszonylag sok a dogmatizmussal foglalkozó általános elmélkedés, különösen a Kultúrny život között rendszeresen, néha egy számban két-három ilyen jellegű írást. De ha figyelmesen végigolvassuk az olyan cikkeket, mint nemrég K. Minárik vezércikke volt, amelyet a Kultúrny život idei 5. számában közölt „Elsősorban gondolkodni" címmel és amelyben a központi pártbizottság decemberi plenáris ülésére válaszolt, nemcsak azt kell megállapítanunk, hogy e cikkekben meddőn hadakoznak a dogmatizmus ellen, tekintet nélkül a párt sürgős Ideológiai feladataira. Az említett cikk ezenfelül megtévesztő is, mert a dogmatizmus elleni harc ürügyén revízió alá veszi a marxizmus egyes alapgondolatait a társadalmi osztálykonfliktusok, az osztályharc és a társadalmi haladás viszonyáról, az elmélet és gyakorlat viszonyáról. K. Minárik szerint Marx a hűbériség „fényjelenségeinek" befolyása alatt (hasonlóképpen később állítólag Lenin is engedett az orosz valóság jelenségei nyomásának) túlságosan hangsúlyozta a társadalmi osztály konfliktusokat, ami állítólag később, mihelyt fokozatosan feladták a marxizmus „gondolati összetevőjét", deformációkra vezetett. A szerző skolasztikus módon manipulál a marxizmus „társadalmi" és „ismeretelvi" összetételével és ezt végül arra használja fel, hogy az úgynevezett „gondolati" összetevőt a „társadalmi" fölé helyezze és lényegében elvesse a marxizmusnak az osztályharcról és a proletárdiktatúráról szóló tanítását. A vezércikk szerzője azt a revizionista gondolatot hangsúlyozza, hogy az „emberibbé válás" és a haladás porondja nem az osztályharc és a szocialista forradalom, hanem a technikai forradalom. A cikk befejező része kényszerűn azt a benyomást kelti, hogy egyelőre még nem indultunk el a dogmatizmus leküzdésének útján, hogy nálunk még nincsenek meg az alkotó gondolkodás feltételei. A cikk kicsengését nem ítélhetjük meg másképp, mint a liberalista törekvések leplezetlen megnyilvánulását. Figyelemre méltó, hogy a Kultúrny život szerkesztősége ezt a kéziratot (már amennyiben egyáltalán helyt ad neki hasábjain, ugyanúgy, mint egész sor más írásnak, például Andraščík és Rašla cikkeinek, amelyeket a pártsajtó megbírált) nem vitacikként közli. Bár ugyanabban a számban szavakészen válaszol egy olvasó levelére, aki bírálja J. Blažková elbeszélését és kifejezi, hogy nem ért egyet a levéllel, a szerkesztőség hallgat e fontos cikkel kapcsolatban, amelynek ráadásul az eszmei beállítottsága is helytelen. Nyilván arról van szó, hogy a szerkesztőség azonosítja magát e nézetekkel. Az életünk fontos problémáival kapcsolatban megnyilvánuló felületes, szubjektivlsta állásfoglalás nem menthető ott, ahol egybefonódik a párt munkájának bírálatával és a lenini elveknek a pártvonaltői ellentétes, eltorzított magyarázatával. Főleg a demokratikus centralizmus, a szocialista demokrácia, az embernek a társadalomban elfoglalt helyzete, a társadalom irányításának rendszerébe való bekapcsolódása, a szabadság és a fegyelem stb. kérdéseiről van szó. Nem tekinthetjük normális jelenségnek, ha ezeket a párt munkáját közvetlenül érintő kérdéseket a kulturális folyóiratokban másképpen magyarázzák, mint ahogy a párt szervei értelmezik őket. Az említett hibákat úgy jellemezhetjük, mint egyoldalú reagálást a kultusz idején elkövetett hibákra, és dogmás-szektás túlkapásokra, ám nem választhatók el a párt egész ideológiai munkájától. E hibák elsősorban azzal függnek össze, hogy elégtelen a társadalomtudományok, elsősorban a bölcselet területén az elméleti munka fejlettségi foka. Elméleti tisztázatlanság nyilvánul meg számos alapvető kérdésben, amelyeket a dogmatizmus bírálatával kapcsolatban átértékelnek. Az Ilyen felületes „átértékelésnek", amely a maga módján amolyan büntetés az elméleti hátramaradottságért, példáját találjuk E. Löbl cikkeiben, amelyeket a Kultúrny životban közölt „A dogmatizmusról a politikai gazdaságtanban", és amelyekkel e kérdésről szélesebb körű vita alapját akarta megteremteni. A szerzőt tragikus módon hosszú éveken át kirekesztették a polgári életből és az aktív munkából, s ennek következtében elszigetelődött a gazdaságtudomány és a gyakorlati gazdaság fejlődésétől. Löbl elvtárs cikkének közlésével a Kultúrny život szerkesztősége a szakemberek előtt kompromittálta a szerzőt, a bölcseletileg és gazdaságtanilag kevésbé járatos olvasókban viszont a cikkíró „forradalmi merészségének" és „haladó gondolkodásának" hamis benyomását keltette. A cikk visszhangja arról tanúskodik, hogy egyes emberek a marxizmushoz való alkotó viszony bizonyítékát látták az írás legvitathatóbb szakaszain, például ott, ahol a szerző naiv módon azt javasolja, hogy vessék el a tudományban eddig használt fogalmakat és helyettesítsék őket újakkal, anélkül, hogy megkísérelné tudományosan indokolni javaslatát. Ugyancsak ködös és tisztázatlan a cikkekben használt „nondogmatizmus" fogalma; kimondottan követeli nemcsak Sztálin tételeinek elvetését, hanem elutasít minden Marxra való hivatkozást is. Az objektív társadalmi törvények létének kérdésében, vagy például azoknak a kritériumoknak az értékelésében, amelyekkel a marxizmus különbséget tesz az egyes társadalmi rendszerek között, E. Löbl álláspontja revizionista és az a mód, ahogy e problémákat értelmezi, a vitát erőszakosan visszatérítené az elmúlt időszakba, századunk első esztendeibe, amikor a marxizmus e kérdésekről vitakozott Bernstein neokantizmusával. Még komolyabb és még problematikusabb írások azok, amelyek K. Kosík „Dialektika konkrétního" (A konkrétum dialektikája) című művéről számoltak be. Ez a könyv méltán ébresztett figyelmet. Teljes gyűjteménye a szerző tanulmányainak, amelyek a bölcselet Időszerű kérdéseit érintik és félreérthetetlenül szembefordulnak minden vulgarizálással és egyszerűsítéssel, a dogmatizmussal. Vannak bennük nagyon problematikus részek, amelyek bírálata megköveteli a materialista dialektika mélyreható ismeretét, elsősorban a gyakorlat kategóriájának marxista értelmezésével kapcsolatban. Kulturális folyóiratoktól nehezen várható el, hogy szakszerű kritikákat közöljenek, amelyek mélyrehatón elemeznek egy igényes bölcseleti tanulmányt. E folyóiratokban mégis hamarosan egyoldalún magasztaló beszámolók jelentek meg a könyvről, s ezekben a cikkekben ismét rámutattak az ideológia elszakadására a „tudományos gondolkodástól", a tudomány elszakadására a mindennapi gyakorlat úgynevezett „hamis tudatától", ami a párt gyakorlati ideológiai munkáját fennkölten megvető elképzelések alapja; a párt ideológiai munkáját ez a koncepció summásan egy szintre helyezi a polgári ideológusok és politikusok, a vallás stb. „mitologizálásával" és „fetisizálásával". Ilyen szellemben íródott például V, Blažek terjedelmes recenziója, amelyet a Kultúrný život 1963 november 9-én közölt „Ember a világban, ember a mítosz ellen" jellemző címmel. A cikk a párt politikáját és ideológiáját egész nyíltan „a misztifikálás rendszerének" mondja, amely „a házőrző eb" szerepét játszotta. Blažek szerint Marx módszerét megtámadta „a misztika bacilusa", ez okozta, hogy „a párt ideológiája a modern mitológia egyik formája lett". A cikkíró számára Kosík könyve annak bizonyítéka, hogy leküzdjük „a marxizmus válságát", hogy nálunk is létrejöttek „a modern marxizmus csírái", mégpedig „abban a konfliktusban, amely az elbürokratlzált és merev Ideológiai fegyelem és Marx forradalmi módszere között támadt". Blažeknak „K. Kosík könyvével kapcsolatos megjegyzései" jellemző például egy olyan értelmiségi fennhéjázó sznobizmusának, aki spekulatív módon elítéli „az alsórendű és aljas gyakorlatot", „forradalmi gyakorlatot" követel, amelyet agyában konstruál meg, és saját elképzelései szerint bírál meg mindent maga' körül. Megjegyzései (amelyeket a szerkesztőség állásfoglalása és minden bíráló észrevétel nélkül közöltek) a párt iránti bizalmatlanság, mentorkodás megnyilvánulásai, a szerző nem veszi tudomásul a múlt egyetlen pozitív jelenségét sem, azt sem, amit a párt az utóbbi években tett s amit a leninizmus helyreállítása terén értünk el. Számára a marxizmus nem a párt eszköze (ebben az esetben „misztifikáló rendszer" lenne), nem a munkásosztály ideológiája (ebben az esetben „hamis tudattá" vált volna), hanem néhány értelmiséginek az ügye, akiknek a gyakorlati valóság fölé kell emelkedniük, ha nem akarnak a szubjektivizmus rabjai lenni. (Folytatás az S. oldalouj