Új Szó, 1964. április (17. évfolyam, 91-120.szám)

1964-04-05 / 95. szám, vasárnap

Kulturális folyóirataink hivatása és helyzete 2 (Folytatás a 4. oldalról) 'Az Ideológia és a tudomány erőszakos elválasztását a marxizmusban a párt Központi Bizottsága már 1957-ben megbírálta, elsősorban I. Svlták munkáiban. Ugyanez a szerző azonban ma megkísérli kihasználni a kulturális folyóiratok szerkesztőségeinek liberális magatartását és újból előáll már megbírált nézeteivel, amelyeket nehezen mondhatunk másnak, mint revizionistának. A Kultúrny Život szerkesztőségének például a filozófia feladatairól terjedelmes (49 oldalas) cikket küldött, amely nem jelenhetett meg. Svlták arról ír, hogy a filozófus ne legyen „kiagyalt törvényszerűségek szolgája napszámos, diplomás udvari bolond, aki a tudomány szellemének mélységét mímeli ott, ahol a szellemtelenség üres szakadéka tátong". E követelés mögött — Sviták úgy veti fel, mintha a párt a filozófusoktól általános tételek kritikátlan szolgálatát és lelketlen ismételgetését követelné — az a leplezetlen törekvés húzódik meg, hogy a „tudományosan gondolkoló" embert elválassza a „rossz gyakorlat" emberétől. A rossz gyakorlaton a párt ténykedését érti. Az efféle cikkek demagogóiája abban áll, hogy általánosít bizonyos, nálunk még meglévő áldatlan jelenségeket, és a pártot közvetve nemcsak felelőssé teszi értük, hanem bűnösükké is. Elutasítják és a kultusz „maradványának", bürokratizmusnak bélyegzik nemcsak a hozzá nem értő és rövidlátó beavatkozásokat, hanem a párt bárminémű beavatkozását a tudomány és a kultúra területén, vagyis e szakaszok pártos irányítását ls. Furcsa, hogy a szerkesztőségek, amelyek hasonló cikkeket kinyomatnak, nem mérlegelik felelősen az efféle cikkek objektív hatását. A kulturális folyóiratok rendkívüli figyelmet szentelnek a pártpolitika értelmezésének a kultúra és a tudomány területén. Itt Is előtérbe kerülnek az ideológiai szempontok, például az általános emberi értékek és az osztályharc viszonya, a kulturális értékek átvétele és a polgári ideológiával folytatott harc. Itt is le kell küzdeni azokat a meddő dogmatikus koncepciókat, amelyek útját állták, hogy a marxizmust és kultúránkat Igazi, pozitív szellemű értékekkel gazdagítsuk, amelyeket a tőkés világ haladó értelmisége hozott létre. A kulturális folyóiratok szerkesztőségei helyesen úgy vélik, hogy elkerülhetetlen a kapcsolatok kiszélesítése, viták folytatása mind a tőkés országok kommunista értelmiségének képviselőivel, mind pedig minden nyugati haladó gondolkodású emberrel. Ez csak használhat gondolkodásunk alkotó fejlesztésének. A kapcsolatok fejlesztése intenzív Ideológiai szembesítést kíván. Ugyanakkor szembe kell fordulnunk különböző liberalista elképzelésekkel és a nem marxista nézetek kritikátlan átvételével. Ám a kulturális folyóiratok lényegében hallgatnak a liberalista törekvésekről, nem vesznek tudomást róluk, s ezzel ténylegesen megtűrik őket — arról nem is beszélve, hogy nem egy esetben teret adnak nekik. E tekintetben nem veszik tudomásul pártunk XII. kongresszusának határozatait. Megmutatkozott, hogy a kulturális folyóiratokban a dogmatikus torzítások veszélyét általában helyesen értékelik, ám nagyon gyakran nem látják be, hogy csak akkor küzdhetjük le őket, ha egyben harcolunk a liberális elképzelések ellen is. Mindkét említett véglet bizonyos összetevőket emel abszolút rangra, mindkettő helytelen, kölcsönösen feltételezik egymást és ezért az egyik ellen folytatott harc elképzelhetetlen anélkül, hogy a másik ellen ls harcolnánk. Meg nem értés és durva vulgarizálás jut kifejezésre például a mai korral szemben elfoglalt osztályharcos állásfoglalás értelmezésében, ezt az állásfoglalást eleve a szektásság és szubjektivizmus ártalmas megnyilvánulásának tűntetik fel. (Például F. Andraščík „Politikai és poétikai humanizmus" című vezércikke a Kultúrny žlvotban, amelyben a szerző határozottan elhatárolja magát a marxizmustól.) Más cikkek azzal, hogy csak az általános emberi értékeket hangsúlyozzák és az osztályszempontokat csak vulgárisan torzított formában tűntetik fel, helytelen képet adnak az egész problematikáról. Ez a kicsengése például I. Klíma cikkének is, amelyet nemrég közölt vezércikként a Literárni Noviny. A cikk helytelenül értékeli társadalmi fejlődésünk jelenlegi szakaszát ls, a szerző úgy Ír, mintha nálunk már egészen felépítettük volna az össznépi államot. Az<ellenséges ideológiák elleni harc rendkívül fontos kérdésében is a kulturális folyóiratok nem egy cr.ket .vagy megnyilvánulást közölnek, amelyek nem járulnak hozzá e kérdés tisztázásához. Ilyenek például A. J. Liehm megjegyzései és célzásai a Literárni noviny és a Plamen hasábjain közölt számos cikkében, valamint a speciálisan e kérdéssel foglalkozó anyag: például a Plamen Idei első számában a békés együttélésről és az eszmék harcáról közölt vita. Ezekben a cikkekben és megnyilvánulásokban szinte kizárólag az eszmecserét, baráti vitát, az értékek átvételét hangsúlyozzák. Ez érthető, főleg ha figyelembe vesszük a múltbeli konkrét helyzetet, amikor az Ideológiai harcot úgy értelmeztek, hogy elzárkózunk mások nézetei elől, és amikor e nézetek ismerete híján vitatkoztak. Am a marxizmust elszegényítő, fejlődésót fékező szektás szempontok bírálata nem jelenti, hogy az Ideológiai harcot úgy kellene értelmezni, mintha a marxizmust valóban meg lehetne békéltetni a polgári Ideológiákkal. Igazság és hazugság között nincs megbékélés. Enyhén szólva felelőtlen naivság, ha a békés együttélést úgy magyarázzák, mint a viták és eszmecserék Időszakát a marxista és polgári ideológusok között, s ugyanakkor hallgatnak a kommunizmus ellenségeinek tényleges ideológiai aknamunkájáról, annak szükségéről, hogy offenzívabban forduljunk szembe velük és ne engedjük meg a politikailag megtévesztő kommunistaellenes eszmék propagálását. Ügy látszik, egyes kulturális folyóiratok szerkesztőségeiben ezt nem értik egészen. Főleg a Jelenlegi időszakban hangsúlyoznunk kell azt a kritikai álláspontot, amelyet a burzsoá ideológiákkal szemben elfoglalunk, s amely természetesen egyáltalán nem áll ellentétben a kritika komolyságával és azzal, hogy igazi értékekkel gyarapítsuk kultúránkat. Annak érdekében, hogy ez a gazdagodás egyáltalán lehetővé váljék, éles demarkációs vonalat kell húznunk a marxista ideológia és a burzsoá rendszer osztályszempontok szerint korlátozott apologetikája között. Például a marxizmushoz semmi köze sincs. A. Camus olyan értelmezésének, amilyet I. Sviták fejt ki a Svétová literatúrában és a Plamenben közölt cikkeiben, vagy M. Gregorová a Kultúrny Zivot tavalyi 30. számában közölt cikkében. Az írás címe jellemző: „A forradalmár A. Camus rehabilitálásáról" {más értelmezése Camus-nak nálunk nem létezik!), és a szerző hallgat Camus kommunista ellenes politikai állásfoglalásáról, amely arra támaszkodott, hogy ellenezte a szocialista állam bármilyen formáját; mindennemű erőszakot, a forradalmi erőszakot is beleértve. Mivel Camus állásfoglalásának ez az elemzése hiányzik és csak a szocialista humanizmussal szembeállított egzisztencialista humanizmusát hangsúlyozzák, nemcsak torzítják Camus művének objektív jelentőségét és lemondanak marxista értékeléséről, hanem ugyanakkor kispolgári Individualista lázadását is a humanista állásfoglalás példájául tüntetik fel. A kulturális folyóiratok említett hibái ós zavarosságai jelentős mértékben tükrözik a társadalomtudományok területén nálunk fennálló helyzetet. Ez végül kifejezésre jut abban is, hogy ezekre a helytelen nézetekre lényegében nem válaszoltak sem a kulturális, sem a tudományos szakfolyóiratokban. Ezzel a kérdéssel azonban az ideológiai bizottság más, ihár előkészületben lévő elemzéseiben foglalkozik majd. Kétségtelen, hogy a társadalomtudományok bevált, pártos dolgozóinak az eddiginél nagyobb mértékben kellene segíteniük egész publicisztikánkat abban, hogy helyes irányban alakítsák ki a közvéleményt. Az eddigi megállapításokból semmiesetre sem következik, hogy problematikus kritikai és vitacikkeket semmi körülmények között sem kell közölni. Ám a szerkesztőségnek mindig felelősen mérlegelni kell, mit hoz az ilyen vita, mi lesz az értelme, ós arra kell törekednie, hogy az alapvető kérdéseket tisztázzák. Legfőbb ideje véget vetni egyes szerkesztők nézetének, hogy a vita eleget tesz hivatásának, ha a vitázók az olvasó előtt kifejezésre juttatják véleményüket. Ez nagyon kevés lenne; a vitának a problémákat tisztáznia kell, nem pedig elsötétítenie és torzítania. Ilyen torzításról tanúskodik M. Hüblnek nemrég a Literárny novinyban (1964. 12. szám) megjelent vitacikke. A szerző rendkívül vitatható nézeteket juttat kifejezésre egész sor történelmi tényről, s ezt szuverén biztonsággal, de komoly érvek és felelős történelmi értékelés nélkül teszi. Hasonló érveléssel és hasonló módszerekkel találkoztunk ugyanannak a szerzőnek a munkáiban már a személyi kultusz idején — természetesen ellenkező célzattal. Emellett komoly politikai jelentőségű fényekről van sző, amelyek már a háború előtt és az 1945—48-as években a polgári pártok kommunista ellenes licitálásának tárgyét alkották. A vitákat úgy kell elindítani és folytatni, ahogy azt már a KB decemberi ülésén leszögezték; sajtónk komoly gyöngéje, hogy nálunk mindmáig kevés az Ilyen színvonalas vita, s hogy az ezzel kapcsolatos kísérletek még mindig nem kielégítők. Főleg a kulturális folyóiratokban a viták töredékesek, s nagyon egyoldalúk; máskor megint úgy vitatkoznak, mintha a vita egyszerű eszmecsere lenne, s nem irányulna bizonyos problémakör tisztázására, nem szolgálná azt a célt, hogy az igaz elképzelés győzedelmeskedjék a torzított nézetek felett. A Kulturní tvorba, főleg pedig a Literárni noviny és a Kultúrny život gyakran lezáratlanul hagyta a vitákat. Az a tény, hogy nem érhetjük el kivétel nélkül minden ember abszolút egységét, hogy az erre irányuló törekvés formalizmushoz vezet, nem jelentheti, hogy lemondjunk az egységes szempontok, közös eljárás kialakítására irányuló törekvésünkről a lenini szellemben értelmezett eszmei egység alapján. Ezért nem helyeselhetjük a viták ösztönösségét sem, amelyek nemhogy az így értelmezett egység megteremtésére irányulnának, hanem rendszerint — semmibe véve az olvasók színvonalát — az értékek destruálására vezetnek, s céljukat tévesztik, mivel nem adnak választ a felvetett problémákra. Nem normális jelenség, ha a vitát úgy értelmezik, hogy kezdettől fogva egyetlen nézetet helyeselnek, s ugyanakkor az „ellenzéki" vélemény Inkább támadási célpontul szolgál. így volt ez például a Literárny noviny vitájában, amelyet R. Selucký cikkéről rendeztek. Nem vezetett eredményre az a vita sem, amelyet M. Jodl szociológiai cikkéről rendeztek ugyancsak a Literárni Noviny hasábjain és amelyet maga a szerző — nem a szerkesztőség! — zárt le anélkül, hogy világosan nyilatkozott volna megbírált nézeteiről (Jodl szerint a szociológia fejlődését az „ideológiai" tényező, a pártosság akadályozza, amely mellett cikke végén proklamatív módon állást foglal). Hasonlóan járt el a Kultúrny život abban a vitában, amelyet J. Rozner „A szocialista fejlődés dinamikája" című cikkéről rendezett. J. Rozner zárszavában úgy rekesztette be a vitát, hogy lényegében megismételte nézetét. Természetesen ez túlságosan egyszerű módja az igazság keresésének. A szerkesztőségek nem szabadulhatnak meg ily módon attól a felelősségtől, amely a viták eredményével kapcsolatban terheli őket. Ám a kulturális folyóiratokban közölt viták legnagyobb gyöngéje még mindig az, hogy túlságosan általános jellegűek; az esszéisztikus ködös fogalmazás szőrszálhasogató vitákra csábít, álproblémákat vet fel, amelyek szülőanyja a tájékozatlanság vagy az elfogultság. Ezt a hibát egyes szerkesztőségek azzal küzdik le, hogy vitaösszejöveteleket rendeznek, amelyek feljegyzett anyaga képet ad életünk bizonyos szakaszának helyzetéről, A gyakorlat ezt mutatta, hogy a CSKP XII. kongresszusa után a fejlődés meglepett sok, a kulturális folyóiratok, főleg a művészi szövetségek lapjainak szerkesztőségeiben dolgozó kommunistát, nem készültek fel kellőképpen a sürgős ideológiai és politikai feladatokra. Erre a felkészületlenségre utalt a XII. kongreszszus előkészítése során az a körülmény, hogy a sajtónak ez a része nem vett részt kellőképpen az országos vitában. Inkább óvatosság, a problémák aktív megoldásától való viszolygás, általános passzivitás nyilvánult meg e lapok hasábjain. Nem állíthatjuk, hogy a kulturális folyóiratok és a művészi szövetségek lapjai ebben az időszakban komolyabb ötlettel, javaslattal léptek volna fel, akár az őket legközelebb érintő problémákkal kapcsolatban, vagyis a művészet és a kulturális politika területén, vagy életünk más megnyilvánulásaival kapcsolatban. E felkészületlenséget igazolta a további fejlődés is. A kulturális folyóiratok a XII. kongresszus után ugyan egész sor kezdeményező jellegű cikket hoztak, e jellegüket azonban gyakran gyöngítette az a körülmény, hogy a kulturális lapok hasábjain általában nem nyilvánult meg eléggé a szilárd, pártos állásfoglalás. Társadalmunk vezető ereje a kommunista párt, amely egész népünket a szocialista társadalom fejlesztésére egyesíti, egységesen, a kommunizmus szellemében neveli a dolgozókat, elsősorban az Ifjú nemzedéket. Lehetetlen, hogy az ideológiai munka egyes szakaszain különféleképpen, vagy ellentétes irányban járjunk el, hogy a pártvonalat különbözőképpen, ellentétesen magyarázzák. A marxizmus—leninizmus alapján végbemenő gondolati gazdagodás és szabad esz mecsere nem jelentheti a nézetelté rések öncélú ápolását és elmélyítését. A párt ideológiai munkájának alkalmas módszerekkel, elsősorban elvi elvtársi vitákban kell áthidalnia az ellentéteket. Az eszmecsere célját kellene szem előtt tartaniuk a kulturális folyóiratoknak is. Tömörítsék szerkesztőségeik körül értelmiségünk egészséges erőit és határozottan szegüljenek szembe bizonyos egyének szándékaival, hogy e lapok hasábjait a párt politikájával nyilván ellentétes nézetek terjesztésére használják fel. A Kultúrny život 40. számában kellett volna megjelennie egy cikknek azzal a címmel „Sem kontárok, sem tudatlanok", amelynek mondanivalóját a szerző a következőkben összegezte: „Nos, mi technikusok sem elégedhetünk meg már azzal, hogy csak örvendve nézzük, hogyan törik az utat íróink. Csatlakoznunk kell hozzájuk. Az ő csataterük a mi csataterünk is, az ő útjuk a világosság után a mi utunk is. Talán csak az akadályok mások, amelyeket ezen az úton le kell küzdenünk..." Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az egyedül üdvözítő törekvé seket (bizonyos mértékben kifejezésre jutottak a Kultúrny život 1963. június 29-i „A szavaktól a tettekhez" című programszerű nyilatkozatában) a párt iránti bizalmatlanság hatja át, tagadják a párt vezető szerepét és a munkásosztály hegemóniáját. „A politikusok kijelentései" — Irta válaszában Milan Hamada a Kultúrny život szerkesztőségének karácsonyi ankétjában — „korlátolt érvényűek. Amit ők nem tudnak és nem tudhatnak, azt például a művészek tudhatják és tudniuk is kell. Minden politikát emberibbé kell tenni. A művész ne politizáljon, hanem humanizáljon. Sok a bíró, kevés a felelős. Sok a harcos, kevés az ember." Sajnálatos, — és ez távolról sem vonatkozik csupán erre a cikkre —, hogy az Ilyen hamis ellentéteket felvető mondatokat nem igazítja ki maga a szerkesztőség, s megkockáztatja annak veszélyét, hogy kikiáltják a párt jelenlegi politikájával szembehelyezkedő ellenzéknek. Nem kell külön bizonygatni, hogy az értelmiség túlnyomó többségének gondolkodásától és érzésétől idegenek azok a ' törekvések is, hogy az értelmiség bizonyos csoportját állítsák előtérbe és szembefordítsák a párttal. Nemcsak az nyugtalanító, hogy a kulturális folyóiratok hasábjain effé le liberális törekvések nyilvánulnak meg, s hogy egyes cikkekben feladják életünk alapvető kérdéseit értékelve a pártos szempontot, hanem ma i'úleg az a tény is, hogy a párt kritikáját — amelyet a Központi Bizottság decemberi plenáris ülésén foglaltak össze — éppen ott nem értették meg egészen és nem fogadták el, ahová irányult, s hogy ellenkezőleg, a liberalista megnyilvánulásokat továbbra is azonosítják a marxizmus—leninizmus alkotó fejlesztésével, az értékek tényleges lerombolásában az értékek keresését és felülvizsgálását látják, a komoly hibákat pedig a pozitív alkotó aktivitásból következő elkerülhetetlen tévedéseknek tekintik. Ennek példáját láthatjuk a Kultúrny život 1964 januári vezércikkeiben, amelyekben P. Števček elvtárs válaszolt a Központi Bizottság kritikájára. A decemberi plenáris ülésen elhangzott beszámolóban világosan beszéltek a Kultúrny život szerkesztőségének politikai felelőtlenségéről és e feletlőtlenséget eléggé bebizonyították. Ám a Kultúrny život főszerkesztője nem találta szükségesnek, hogy nyilatkozzék e bíráló szemrehányásról, s a szerkesztőség hibáit csupán a túlságos pozitív aktivitásból eredő tévedésnek minősítette. Ezzel tényleg elutasította a bírálatot, amit a Kultúrny žlvotban alapvető anyagként közölt további cikkek is tanúsítanak. Ez a megtartás abból ered, hogy nem értik meg liberalista törekvések politikai veszélyét, helytelenül értékelik őket. V. Minárik cikkében, amelyről már szó esett ós a melyet szintén válaszul szántak a CSKP KB decemberi plenáris ülésén elhangzott megállapításokra, ezekben az irányzatokban tényleg gondolkodásunk fejlődésének, a személyi kultusz következetes felszámolásának egyetlen előfeltételét látják. A valóságban a liberalista törekvések nemcsak azért veszélyesek, mert felelevenítik a dogmatikus ellenhatást és megnehezítik a dogmatizmus káros mivoltának megértését, hanem elsősorban azért, mert mozgosítják társadalmunk különböző negatív elemeit és megzavarják a dogmatizmus és opoortunizmus ellen harcoló becsületes embereket, ~*kik a párt vezetése alatt valóban gazdaságunk, kultúránk és tudományunk, egész társadalmunk fejlesztésére törekednek. II. A politikai, társadalmi vagy ideológiai jellegű kérdések ösztönös felvetésének egyik komoly következménye az a tény, hogy a kulturális folyóiratokban viszonylag kevés helyet szentelnek a művészet egyes területeire vonatkozó konkrét problémáknak (ez főleg a Literárni novinyra, de a Kultúrny životra is vonatkozik). A szerkesztőségek túlbecsülték saját erőiket és lehetőségeiket, nem határozták meg mindig helyesen a maguk helyét és feladatát pártunk XII. kongresszusa után. A kultúra világos marxista koncepciójának hiánya, a párt kulturális politikáját meg nem értő megnyilatkozások természetesen a kulturális folyóiratok érdeklődésének legsajátabb szférájában, vagyis a művészet és a műbírálat területén is megnyilvánultak. Ez a tény elsősorban abban nyilvánul meg, hogy megKísérlik újból felvetni a művészet társadalmi szerepének, a művészet és az ideilógla viszonyának kérdéseit, és ezzel összefüggőn a művészetet a párton és ideológiáján kívül igyekezneK helyezni, mint erről már a Központi Pártbizottság decemberi ülésén szó esett. E megállapítások egész sor további példával bizonyíthatók. Csak kettőt említünk. Az első J. Grossmann cikke, amely „A színház átalakulása? címmel Jelent meg a Literárni noviny tavalyi 37. számában. J. Grossmann az új helyzetben valamiííle más formában ismétli régi nézeteit, amelyeket 1956 után hozott nyilvánosságra és amelyek heves vitát váltottak ki (e nézetek már akkor sem voltak túlságosan újak, mert azt folytatta, amit 1948-ig írt és publikált). A realizmusról, a művészet és a politika, a művészet és az Ideológia viszonyáról vallott nézetekről van szó. A kisszinházakról írt elmefuttatásának bevezetőjében egyértelműn azt írja: „Az ideológiai szemléletnek, hogy az lehessen, aminek lennie kell, az általánosításra, áttekinthető lerövidítésre kell irányulnia; a művészi törekvés el lenkezőleg a valóság konkretizálására és intenziflkálására irányul. A két törekvés sajátossága nem vezet kényszerűn elvi ellentétre, ..mint ama kulturálispolitikai koncepció vélte, amely apolitizmussal gyanúsított minden merészebb kísérletet, amely a valóságot finoman, árnyékolt konkrétsággal, az ideológiai sémába közvetlenül be nem sorolhatóan Igyekezett ábrázolni." Grossmann a művészet és a politika, a művészet és az ideológia közti viszony vulgarizálása ellen, a következtetések különbözőségéért harcol. A gyakorlat mást mutat. Ha nem ls vesszük tekintetbe végső megállapításainak egyszerű célzatosságát, az ideológiai és a művészi szándék ellentétének metafizikai értelmezése nemcsak szembetűnő, hanem abszurd Is, mert bármennyire ls konkrétumra törekszik a művészi szándék, mindig magában hord valamiféle általánosító vonást, amely a műalkotásnak legsajátabb értelmét adja. Ezt a tényt már a klasszikus esztétika ls tiszteletben tartja, s a modern művészet újból és újból igazolja. Nem a nyilvánvaló vulgarizálás példája-e, ha Grossmann a „csupán általánosító" Ideológia és „csupán konkretizáló" művészet ellentétéről beszél? Ez a hamis szembeállítás nem annak az objektív kísérletnek a megnyilvánulása, hogy a művészetet (az adott esetben a színházat) elválassza a haladó Ideológiától, megfossza haladó társadalmi hivatásától? Elvégre tagadhatalan, hogy a műalkotás a művész elképzeléseit és nézeteit fejezi ki, amelyekot önmagáról, érdekeiről, létének feltételeiről, jövőjéről, szabadságáról, egyszóval létéről alkot, mint bizonyos társadalmi csoportnak osztálynak a tagja. Az ideológiából kibújni éppen úgy nem lehet, ahogy nem lehet megszabadulni a társadalmi viszonyoktól, s nem lehet kibújni a politikából sem. Az ideológia akkor is ideológia marad, ha önmagát tagadja, a po'litikum is megmarad politikumnak, hiába álcázza magát politikamentességnek. A közelmúltban Pfemysl Blažíôek a Host do domu című folyóiratban (A varázsától megfosztott költő, Host do domu 3. szám) azt állította, hogy a műalkotás társadalmi hatást vizsgáló tanurnány csak a művészet peremkérdéseit feszegető .munka lehet. Ha a kritikus az Irodalom megítélésénél az eszmei egységből (a BlažíCek kigúnyolta társadalmi progreszlvitásböl) és művészi formájából Indul ki, úgy ez P. BlažlCek nézete szerint azt Jelenti, hogy a műalkotás valódi problematikája zárva maradt előtte. Kár, hogy Blažíček nem (Folytatás a 6. oldalon) 1984. április S. * (jj SZÖ S