Új Szó, 1964. február (17. évfolyam, 32-60.szám)

1964-02-15 / 46. szám, szombat

B

olondul örültem annak a napnak. Huszonkét éves voltam, és huszonkét év óta arról a percről álmodtam, amikor elköltözhetek a szüleimtől. Téli reggel volt. Az izgalomtól remegve becsomagoltam a cókmókomat, könyveimet, ruháimat és a mesebeli Jankó példáját követve elindultam a nagyvilágba. Kint havazott. Néztem, hogyan viszi a szél a pelyheket, hogyan forgatja őket, néha úgy tűnt, a hó fordítva hull, e földről az ég felé. Kellemes volt a világot, annak megbízható anyagát, amely sohasem árulja el a fizika törvényeit — fejJel lefelé látni. Bennem is minden mozgásban volt. Szívem a torkomban, eszem a sarkamban. Nem tudtam egy tehertaxit szerezni, s amikor végre mégis szereztem, a holmimat körülbelül egy kilométernyire új otthonomtól kirakták. Az út jeges volt, és a taxisok rablók. A hóból és a kínlódásból kezdő huligánok bandája húzott ki. Ingóságaimat egy szánkón húzták el a dimbes-dombos ütőn a kút mellett, aztán megint fel a keskeny ösvényen, rozoga kerítések között, melyeket a hó cukrászdái menyasszonyok álmává változtatott. Az út egy kis kapunál ért véget, melyen figyelmeztető tábla állt: Vigyáz, harapós kutya!!! A felkiáltójelek jóvátették, hogy a vigyázz-ból egy „z" hiányzott. A vén kapuhoz kulcsom volt. Csak nekem. Fogtam a kezemben és élveztem ezt a pillanatot. A hó hullott, szétolvadt a kezemen, de a kulcsom megmaradt, s a pelyhek úgy ültek rajta, mint apró fehér csirkék. Azt kívántam, hogy most ünnepélyesen szóljon a zene. A zár dacolt, a zörgés felverte a kutyát. ygatott, dühösen morgott, a lánc fagyosan csörgött. A kert közepén felhúzott farokkal vonult felém a kandúr. — Jónapot, — üdvözöltem a régi lakóknak kijáró tisztelettel. Sárga szemével végignézett és nem köszönt vissza A faházikó öreg szilvafák törzsei között kuporgott. Hátul kopár, fekete, magányos tölgyek álltak. A konyhából kihoztam a kutya részére elkészített bögre levest és hátravittem az udvarba. Az állat ugrálni kezdett, a lánc megfeszült és csikorgott. Néhány délután ismerkedtünk már, de ezúttal voltunk első ízben egyedül. Harapós kutya volt, foltos, mint egy hiéna, keskeny pofájából nyálszálak csüngtek és előmeredtek fénylő szemfogai. A kezem remegett. — Jó kutyuska. Széép kutyuli, — hízelegtem neki, de ő tudta, hogy e hamis szavakat a félelem szülte. Apró sárga szemével rám bandzsított és vihogott az orra alatt. Annyira közel mentem hozzá, hogyha akar, belénjkap. Eléje toltam a bögrét, megszagolta és azt mondta — pf — olyan lenézően — pf — ahogyan azt apámtól hallottam, ha tészta volt vacsorára. — Egyél, mit képzelsz! Vitamin van benne! — kínáltam és ő kegyesen beledugta orrát a bögrébe. A nyakörvét kerestem. A szőre nedves volt és érdes, s a lánc végén karika. A fémkapcsot kutattam, de nem tudtam kitapogatni. A kutya teste megfeszült, tele volt Izgalommal. A karika végre engedett, az állat szabad volt. Ebben a pillanatban, mintha pontosan látta volna, mit csinálok, felugrott, háromszor megfordult maga körül, bukfencet vetett és frr — a kerítéshez, frr — körbeszaladta a házikót. Aztán mégegyszer és vissza. Ebben a pillanatban megszerettem Testvérek voltunk. Olyan voltam én is, mint aki láncoktól szabadul és lógó nyelvvel rohangál a kunyhó körül. — Te állat! - kiáltottam. — Te buta állat! Gyere enni! Hozzám futott, felugrott a kabátomra és hagyta, hogy megveregessem Már nem féltem, s ő ezt tudta. A kandúr a tűzhely melletti széken feküdt. Kövér, közönségesen tarka állati, de mint általában a macskák, a hímneműek függetlenségének híve volt. Tejet öntöttem neki. Nem mozdult, de rosszalóan nézett rám, mint aki ügyetlen gazdaasszonyt kapott. Letérdeltem, és tördelni kezdtem a rőzsét. A tűz éhesen, hangosan ropogtatva falta az ágakat A száraz gallyak szürkés levelei görcsökbe csavarodtak, a lángok szadista vidámsággal ugráltak ét rajtuk. Feszül ten, mint az a gyermek, aki egy rosszul müKödő központi fűtéses ház ban nőtt fel figyeltem az autodatét Raktam az ágakat, figyeltem, ahogy ellenállnak, apró mézgacseppekke! védekeznek, majd legyőzve kék fény nyel lángolnak. 7

il éreztem magam. Arcomai pirosra festette a meleg és az izgalom. Elképzeltem a kert mögött álló fekete tölgyeket az alvó almafákkal szegett lejtőt és a kunyhót, amely mint üvegbura a sajtot, úgy védte örömömet. Messze távolban nem volt senki, aki azt akarta volna, hogy Így, vagy úgy viselkedjem, akinek megjegyzése lett volna hajviseletemre, cigarettámra, olvasmányaimra és álmaimra. Egyedül voltam. Mint a Nap. Elnevettem magam, és a kandúr szemrehányóan mért végig. Elhatároztam, hogy ezután senkitől sem hagyom magam figyelmeztetni, mégha kétszer annyi karma lesz, akkor sem. Megdögönyöztem, fülénél fogva átfordítottam, hogy teljesen elveszítse fejét és méltóságát is. — Közönséges, alávaló patkány vagy, szeplős béka, vőn csont, görény — sértegettem s ő valóban sértésnek ís vette. Aztán megragadtam a söprűt s eltáncoltam a legbolondosabb madlsont akrobatikus ugrásokkal és terpeszekkel kombinálva. A kandúrt a dívány alá zavartam, ahol magányában kénytelen volt tudomásul venni, hogy a királynő én vagyok s ő — a legjobb esetben ls — csak kegyelemből megtűrt alkalmi beszélgetőtársam. És szeltem egy karaj kenyeret a vekni teljes szélességében, remek lakoma volt. Ami ezután következett, az zűrzavaros, lélekzetvisszafojtó, régen vágyott tevékenység volt. Remegtem, és a szivem ugrált, mintha egy liter koffein serkentené. Berendezkedtem. Legelőször leakasztottam Sloboda képeit, az ősök beüvegezett fényképeit, a fiúk bérmaképeit, a kertészegyletek emlékeit és kihordtam őket a kamrába. — Átalakíthatom ezt egy kicsit? — kérdeztem, amikor a kulcsot átadta. — Mindent csinálhat, amihez nem kell balta — mondta. Előkotortam egy abroszt, betakartam vele a sebhelyes asztalt, rátettem egy tálat, a tálra ionalán almát és mellé egy díszes gyertyatartót. A vörös gyertya úgy feszített ott, mint egy madár, amikor iszik vagy énekel. A sarokban a lámpa sárga pergamenja világított, az ablak mögött hullt a hó. Ráült a hatalmas diófa ágaira, a rózsák bebugyolált fejére, a ribizlibokrokra és tejszlnhabszerű anyaggal vonta be őket. Ogy tűnt ne kem, hogy ez a fehér hó bennem is hull, betakar bennem minden haragot, keserűséget. Tiszta voltam, mint minden, ami visszatükrözte a fényt. A kutya a házikó körül rohangált. Hallottam vakkantásait és láttam futtában szétmázolt nyomait. Az öröm kergette, ő sem tudott semmit a mozdulatlan boldogságról. Elkezdtem énekelni, de nem ismertem olyan dalt, amely kifejezte volna érzéseimet. Csak hangokat adtam ki és nekifeszültem a bútoroknak. Az ágyakat a sarokba toltam, egymás mellé, gyönyörű kockás pléddel letakartam és ezzel bájos francia ággyá változtattam őket, amilyen a moziközönség eszménye. A kamrából kicipeltem egy régi polcot, befedtem színes papirossal és sorba kiraktam rá a könyveket. A nyugdíjas fűtő, a kiváló erfurti uborkák termesztőjének odúja gyorsan megváltozott. Az ablakra karton, a padlóra vörös pokróc, a falra plakát került, amelyen egy trombita és kihívó felirat díszelgett: DIXIELAND. A meztelen villanykörtére, — amely mint a szegénység jelképe egy dróton függött a szoba közepén — lampiont húztam. Az éles fény ellágyult s a szőnyegre rózsaszín meghittség terült. -rr'nt a kutya vidáman kurtákat l\ vakkantott. Kinéztem az ablakon. Az almafák között Vili fekete télikabátja bukdácsolt a hóban. Felkiáltottam és görcsösen nevettem. Mellbevágott az ijedelem, öröm és kiábrándulás hulláma. Ez nem voll benne a tervben. Az első estét másképp képzeltem el. Hosszú, sietős léptekkel jött, a ku tya körülötte ugrált és a farkát csóválta. Letéptem a kendőt a fejemről, la ián feltűztem a hajamat, de mái semmit sem csinálhattam a piszkos kinyúlt, izzadt szvetterrel és az el nyűtt sinadrággal, amely a takarítás nál még jó szolgálatot tett. A szét dobált konyhával a bőröndökkel és a papírokkal sem. És ez az utálatos ku tya, ez az édes, rossz állat! Kopog tak, zavart arc közeledett. — Szevasz! — mondta. — Hogy kerülsz idei — adtam kellemetlenül a meglepettet. A hangom felmondta a szolgálatot, és rúgóként feszült bennem minden. Másképpen képzeltem el az egészet. A házat tökéletes rendben, magamat puha pulóverben, és zenét, süteményt, mert ő szereti az édességet. Ott ülnénk a kandallónál, helyesebben a tűzhelynél, a tűz ropogna, jázminteát innánk, határozottan Jázmint — az illatéért. Százszor és ezerszer elképzeltem magunkat ez átlátszó jénai üvegcsészékkel; az aranyló kesernyés folyadékot, a tortát a Gyermekcukrászdából és az egyedüllét édességét, azokét az órákét, melyeket egymás érintése nélkül átbeszélgethetünk, hiszen tengernyi időnk maradna a szerelemre is. A tűzhelyen a teáskannában zubogna a víz, a jázmintea fanyar illata szállna, én rózsaszín lennék és illatos. És most nem tudtam egykönnyen megbocsátani neki tönkretett álmaimat. — Hogy találtál meg, hiszen nem ls mondtam neked. — Megkérdeztem Mártától. — Ügy gondoltam, hogy holnap, ha már minden rendben lesz, meghívlak. — Segíteni akartam. — Minden szana-szét hever. Bizonytalanul, vágytól hevítve álltunk egymással szemben, és féltünk az ellágyulástól, mindketten féltünk attól, hogy nevetségesek leszünk, hogy feltárulkozunk és ezzel kiszolgáltatjuk magunkat a másik kényekedvének. ö meg csak állt kifulladva, és biztosan várta, hogy lelkendezve a nyakába ugrom. — Másképp képzeltem el az egészet. Hallottam a saját hangomat, kesernyésen csengett. Arcából lassan elpárolgott az a sóvárgás, ami a behavazott úton idáig kergette. — Nem piszkoltam be magam a szénnel? — Egyáltalán. Kínzott saját mocskos arcom elképzelése, a porral betömött pórusokkal, amit ő most lát és ami semmi esetre sem tetszhet neki. — Hogy lehet, hogy a kutya beengedett? Kevesebbet adok neki enni. Minek nekem olyan házőrző, amelyiknek a fületövét akárki megvakargathatja! — Én akárki vagyok? Engem szeretnek az állatok. Tudod, hogy értek a nyelvükön ... Te kis állat! P

uha, gyengéd szája volt. Benne pedig forró áramlat, amely egészen váratlanul sötét, Ismeretien izgalmakat szabadított fel bennem. Átadtam magam ennek az áramlatnak, de csak egy pillanatra. Eltoltam magamtól és a szemében észrevettem a rajongó, kissé beszámíthatatlan kifejezést, amit azonnal elfedett az értelmesség fátylával. Értelem. — ez a remek kis függöny, ami mögött az ember olyan biztonságban érzi magát. — Hideg a kezed, — mondtam neki. — Készítsek teát? Ha azt mondta volna, — csinálj —, előkerestem volna a bőröndből a jázmint és a iénai üvegcsészéket és megmentettem volna buta, berögzött elképzeléseimnek legalább a cserepeit. Ö azonban megérezte lehangoltságomat, nem értette meg és elkezdett truccolnl. A legjózanabb hangon amit büntetésnek szánt, és az is volt számomra — mondta: — Teát? Nem érdemes. Úgyis mindjárt mennem kell. — Hová? — Csak úgy, megbeszéltük a fiúkkal. — Igen? Akkor igazán kár volt idemásznod ebben a hóban ... — Csak meg akartalak nézni. Közömbösen csengtek a szavak, és mindegyik finom tüskeként fúródott belénk, amelyeket észre sem veszünk csak akkor, amikor a bőr alatt már gyulladást okoztak. — Kár, hogy látod ezt a rendetlenséget. — Ez semmi. — Mit szólsz a szobához? Tudod, mit kínlódtam? Mindent egyedül cipelhettem az erdőn keresztül. Szerencsére valami csavargók segítettek rajtam. — Én ajánlkoztam. A te bajod, ha nem akartad! — Hogy tetszik itt? — Klassz. Egész jó. T

öbbet vártam. Közel léptem hozzá és azt akartam, hogy észre vegye a tapétát, a mackót a kockás takarón, hogy megdicsérje a gyertyatartót, a polcot, a plakátot, a lampiont. Mégegy szer azt mondta, hogy klassz, azután megfordult és karját a vállam köré fonta. — Nagyon kopott a sínadrágom. — Az nem baj. — Rossz rajta a zippzár. — Amióta ismerlek minden zipp 'árad rossz. Egyszer volt rajtam olyan szoknya, egyetlen egyszer és emlékezik rá Most pedig a szememre hányja Fel dühödtem. — Gyere, ülj ide mellém — mu (Folytatás a 10. oldalon) ' Olvasóink tájékoztatására körkérdéssel fordultunk íróinkhoz, akiket megjelent könyveik, vagy könyvük alapján már ismernek az írott szó szerelmesei. Két kérdésre kértünk választ: • Min dolgozik jelenleg? • Mik a jövőbeli tervei? A beérkezett válaszokat - minden rangsorolási szándék nélkül lapunk szombati számaiban ismertetjük. ORDÓDY KATALIN 1

ŰJ könyvön ^ ^ • dolgozom, ami — úgy M gondolom —, mégj| tavasszal elkészül,

f s átadhatom a ki adónak. Érdekes problémával fog-' lalkozom, de egy regény tartalmát dióhéjban elmon- & dani hálátlan feladat, amire nem is^ vállalkozom. Tájékoztatásul elég, ha ennyit elárulok: egy újságíró úgy véli, kitűnő témára talált egyik üzemünkben, ahol felhívják figyelmét Konecsnýnéra, akivel „csoda" történt. A „csodát" a kollektív segítőkészség Jelenti. A jelentéktelen, önállótlan asszonyból az üzem egyik kiváló, nagyra értékelt dolgozója lett. A szép és tanulságos riport elkészül,' de ahogy valójában mi rejtőzik a „csoda" mögött, azt magától a hősnőtől tudjuk meg. 2

Ami terveimet illeti, két új té• ma verekszik bennem a megvalósítás elsőbbségéért. Az egyik, a felületes látszatok mögött az emberi kapcsolatok bonyolultságát elemző kisregény lenne, a másikban egy — a háború után a cseh határvidékre telepített — magyar család sorsát kísérném nyomon. Az előbbi számomra, mint feladat, izgalmasabbnak Ígérkezik, viszont a második talán sürgetőbb. Döntésre majd akkor kerül sor, ha jelenlegi munkámat befejeztem. HlE a £®!5 £®!5 teífii gje äšíä I mmm A belénk szorult történelmi gátlások — nézetem szerint — útját állják emberi kiegyenesedésünknek... No, de inkább várjuk meg mit mond majd erről a regény. s> Sok tervem és sok elgondolásom van. Különösen foglalkoztat a szocializmus emberiességének, emberi tartalmának a problémája. Ingerelnek az emberi magatartás eltorzulásai, az emberi viszonyok hamissága, egyáltalán mindaz, ami — a ml viszonyaink között — visszahúzó erőként hat az emberi magatartás alakulására. Egyszerre két vagy három regény anyaga kavarog bennem, dehát mi értelme beszélni a tervekről, mikor még az előző sincs befejezve. Utaljunk ki egymásnak több szabadidőt.., LOVICSEK BÉLA DOBOS LÁSZLÓ I

Az elmúlt • nyáron regényt kezdtem írni, előreláthatólag „Főldönfútok" lesz a cí. me. Napjainkban § szinte irodalmi programként Ismétlődik a kívánság: írjunk a jelenről. Vitathatatlanul helyes követelmény. Azonban nem válhat uniformissá, egyetlen és mindenkire érvényes tézissé. A mi Jelenünkben ott Izzik a közelmúlt sok sebe és tisztázatlan problémája. Közelmúltunk, a csehszlovákiai magyarság életének letűnt két évtizede a naptár szerint már történelem. De az eseményeket, az emlékeket, az élményeket és mindezek jelentőségét tekintve még élő jelen. Irodalmunk számára is nyitott terület, a tartozik rovatban szerepel, kétszer ís aláhúzva. Lehet, hogy alkatomnál, lehet, hogy tapasztalataimnál ós élményvilágomnál fogva engem a társadalmi sorsfordulók vonzanak. Drámain kiélezett helyzetekben az ember gyakran kerül tragikus válaszutak elé, amikor pőrére meztelenítik. Ilyen tragikus fordulatokban sajnos bővelkedik a csehszlovákiai magyarság történelme és közelmúltja ls. Regényem cselekménye az 1947-es esztendőben játszódik. Nehéz esztendő, túlságosan nehéz esztendő volt ez számunkra. A részletek, a megrázóbbnál megrázóbb élmények lassan már kopnak az emlékezetben, de az üldözésnek, az üldöztetésnek az utóhatása a megaláztatás érzése, mindmáig kísér. Bennem van, bennük van — gátlások, félszegségek, meghökkentő kitörések és megnyilvánulások formájában. Nem a szenvedélyek felkorbácsolásáról van szó, hisz a megtörténteken úgy sem lehet változtatni. Viszont szükséges tudatosítanunk magunkban, hogy a törtiinelem folyamatának deformálódása szükségszerűen lelki deformációt vont maga után. Egy nagy, mégis tragikusan végződő szerelemről, csempészkedésräl, reszkető vergődő napokról, űzöttségről, félelemről és főleg erről a kettős deformálódásről akarok írni regényemben. Lehet, hogy nagy fába vágtam a fejszémet, de ezeknek a dolgoknak az elmondása számomra belső szükséglet, az emberekkel szemben pedig felelősség. Kellemetlen igazságok kerülnek majd papírra, de legfőbb ideje, hogy rászokjunk az egyenes beszédre és ne Igazságmniszákat, hanem a teljes 'gazság kimondását szokja meg értelmünk és lelkünk. 1

A Területi Szín • ház vezetősé gének kérésére a közelmúltban fe jeztem be „A csil lagszemű asszony' című regényem színpadi változatát Munkámban támo gatást, biztatást é sok segítséget kap tam a színház ú vezetőségétől, föle Dávid Teréztől. 2

Jelenleg „Napkelte" című új re• gényemen dolgozom. Fő hőse egy csehszlovákiai magyar, aki végig járta a második világháború rettenetes poklát, majd négy évi hadifogság után, teljesen kiégve, önbizalmát vesztve, hazakerül. Itthon is elkeserítő állapotok várják. Mégis talpra áll, és megpróbálja megkeresni, megtalálni helyét a vajúdó, forrongó új világban. Mint tanító közel másfél évtizeden át, egészen napjainkig küzd az emberért, a társadalomért. Útközben el-elbukik, de újra meg újra talpra áll, mert ő a nehézségeket is vállalta. Már-már teljesen lebukik.de egyrészt a hivatásérzete, másrészt a megváltozott politikai viszonyok nemcsak lehetőséget, hanem erőt is adnak hősömnek a felemelkedéshez ... MONOSZLÔY M. DEZSŐ 1

A szellemeske• dés igénye nélkül ls az én esetemben alighanem önként adódik a válasz: jelenleg azon dolgozom, -f|g hogy amin eddig dolgoztam, napvilágot lásson. Az évek folyamán összegyűlt pár kötetnyi vers, próza, műfordítás, amelyeknek megjelenési harmonogramját össze kell egyeztetni a kiadók harmonogramjával. 2 Terv persze akad bőven. A ter• vek úgy gondolom, az ember élnivágyásával és élniakarásával állnak egyenes arányban. Tizenhét éves voltam, amikor első verskötetem megjelent. Azóta huszonhárom év telt el. Igaz, megjelent közben vagy húsz kötetem (főleg műfordítások), de ennyi idő alatt egy sereg adósság ls felhalmozódott önmagammal szemben. Ezeket az adósságokat kellene tervekké szépíteni, tervekké változtatni. Voltak évek, amikor nagyon magamra maradtam. Ez az idő már feloldódott bennem. De ha írni fogok, erről az időszakról sem szeretnék megfeledkezni. Szintézist hozott, szintézist jelentett. Egyetértek Oktávio Pázzál, aki egyhelyütt ezt írja: „Mindenütt a magányosságra kárhoztatottak kezdik kovácsolni az új párbeszéd szavait". Ezen az ú) párbeszéden akarok munkálkodni. Versben, prózában, műfordításban. Azt hiszem, tervnek ennyi elég. Csak győzzeml flj szft 8 * 1964. február 19.