Új Szó, 1964. február (17. évfolyam, 32-60.szám)

1964-02-20 / 51. szám, csütörtök

Ifjúságunk: a jövő építője Üj irányelvek a továbbtanulásban • Módosult a felvételi beszélgetések időpontja • A tanulók tudása, tehetsége — a döntő! Káderezés helyett — komplex értékelés • Szocialista társadalmunk nem nélkülözheti a szakképzett és politikailag fejlett embereket A tanulóifjúság elosztása és felvétele a különböző fokú és típusú iskolákba új irányelvek alapján történik. A közelmúltban ezzel a kérdéssel foglalkozott a Rudé právo. Tekintettel arra, hogy mind az újságban lezajlott vitában, mind a gyakorlatban félreértések tapasztalhatók, a lap elvi jelentőségű cikkben — J. PATERA írta — szögezte le a legfontosabb tudnivalókat. Tekintettel észrevételeinek fontosságára, s közérdekű jellegére, az alábbiakban — kivonatosan — ismertetjük a cikket. A felvételi beszélgetéseket illetően elöljáróban azonban még hadd szögezzük le, hogy a szülők, tanítók és a tanulók észrevételei alapján az Iskola- és Kulturális Ügyek Minisztériuma módosította a főiskolai felvétel korábbi idejét. A módosítások szerint ezekre a beszélgetésekre — rendes hallgatók esetében —, június 22-től július 15-ig kerül sor, míg a munkaviszonyban levőknél — úgyszintén a katonai szolgálatot teljesítőknél — ezt a beszélgetést április folyamán tartják. A RUDE PRÁVÖBAN LEFOLYT vitára térve Q legtöbb szó a tanulók komplex értékelésével kapcsolatban hangzott el. Ez a fogalom nem a véletlen szülte szakkifejezés, hanem valóban átfogó jelentőségű értékmérő. Ez a meghatározás ugyanis magában foglalja a tanulók politikai és erkölcsi magatartását, elméleti és gyakorlati tudását, általános ismereteit, kéjpességeit, hajlamait, tehetségét, érdeklődési körét stb. A komplex értékelés tehát végeredményben azt jelenti, hogy a tanulók értékelésekor az általános jellemzőkre kell helyezni a fő súlyt, s lehetőleg kerülni azt a gyakorlatot, hogy az értékelésben csupán kiragadott szempontok domináljanak. A komplex értékelés ily módon lehetővé teszi, hogy a tanulót konkrétan megjelölt iskolába, intézetbe, tanulóotthonba javasolják, s ez által a bizottság szótárából kivész ez a meghatározás: „Nem ajánljuk". Társadalmunk fejlődésének jelenlegi szakaszából és a CSKP KB közelmúltban lezajlott ülésén elhangzottakból kiindulva a tanulók felvételénél, elhelyezkedésénél tekinteibe kell vennünk azt a tényt, hogy a továbbtanulásra jelentkező fiatalok már szocialista iskolában nevelkedtek. Tehát a főiskolákat ma már nem fenyegeti az a veszély, hogy osztályellenséget fogadnak be. Ily módon elkerülhető az az aligha helyeselhető gyakorlat, hogy sokszor különböző meggondolásokkal, kifogásokkal élve jő képességű és tehetséges fiatalok elöl — a bizalom előlegezése helyett — elzárták az érvényesülés útját, jó képességű, tehetséges emberekre népgazdaságunk minden szakaszán nagy szükség van. A fiatalok értékelésében elsőrendű fontosságú a bizalom, az a törekvés, hogy kivétel nélkül minden embernél a pozitív vonásokat, megnyilvánulásokat vegyük elsősorban figyelembe. Feltétlenül félre kell tennünk azt a már-már szokássá vált borúlátást, amely a fiatalok megítélését illetően, főleg a negatív vonásokat hangsúlyozza. TÁRSADALMUNK FEJLŐDÉSÉNEK Jelenlegi szakaszában már nem Jöhetnek számításba az antagonisztikus osztályok létezéséből fakadó problémák. A fejlődés teljesen egyértelműen a társadalmi rétegek egyre elmélyültebb közeledésének síkján halad a szociális különbségek kiegyensúlyozása, illetve maradéktalan felszámolása felé. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezután már nem kell olyan egyénekkel számolnunk, akik magukban hordják a magántulajdon társadalmának elavult gondolkodásmódját. Kétségtelenül ilyen emberekkel is találkozhatunk még. Azonban ezek felett sem törhetünk pálcát, Ellenkezőleg. A felvilágosítás eszközeivel a helyes útra kell őket vezetni, élni az ideológiai munka alapvető követelményével, a meggyőzéssel. S ha tudatosítjuk, hogy végeredményben 15—18 éves fiatalok felett ítélkezünk, az értelmetlenséggel lenne határos, ha bármilyen oknál fogva némelyikükre úgy tekintenénk, mint a szocializmus ellenségére. Ez a magatartás ellentétben áll a szocializmus szükségleteivel, elveivel és céljaival. Elképzelhetetlen olyan ifjú, akinek ne lenne valamihez tehetsége, akinek ne lennének valamire képességei, hajlamai, vagy pozitív tulajdonságai. A szocialista iskola feladata, hogy ezeket felismerje és helyes irányba terelje. A szocialista társadalom feladata viszont, hogy olyan feltételeket és körülményeket teremtsen, amelyek lehetővé teszik, hogy ezek a pozitív tulajdonságok felszínre kerüljenek, helyes irányban fejlődjenek. Erre annál is inkább égető szükség van, mivel szocialista társadalmunk nem nélkülözheti a szakképzett és politikailag fejlett embereket. A tanulók komplex értékelésével kapcsolatban előtérbe kerül az iskolák feladata is, éspedig az az Igény, hogy a nevelés sok irányúan elősegítse a harmonikus emberi tulajdonságok kifejlesztését. Ugyanakkor a komplex értékelés Jelentősen megkönnyítheti a felvételi bizottságok munkáját, éspedig azáltal, hogy a pedagógusok a tanulókról nem csupán néhány felületes, általánosító sorban adnak számot, hanem alapos és körültekintő értékeléssel sietnek a pályaválasztás megkönnyítésére. Ez az igény a legkevésbé sem tekinthető felesleges adminisztrációnak. A TANULOK KOMPLEX ÉRTÉKELÉSEKOR hangsúlyozni kell, hogy e szempontból távolról sem mérvadó csupán az utolsó iskolaév előmenetele, vagy esetleg az, hogy a tanulónak mihez van kedve. Éppen ellenkezőleg, a komplex értékelés a fiatalember egész fejlődését teszi mérlegre, mindazokat a hajlamokat, képességeket, tehetségének azokat a megnyilvánulásait, melyek évek folyamán felmerültek. A tanulók komplex értékelését akkor is ki kell dolgozni, ha a kilencéves alapiskola befejezése után közvetlenül munkaviszonyba kerülnek. Ennek alapján ugyanis képet nyerhetünk az iskola nevelőmunkájáról, valamint arról, hogy a tanítók mennyire ismerik diákjaikat. A tanuló értékelésekor — például — hibát követ el az a felvételi bizottság, amely a helyi nemzeti bizottság véleményét is kikéri, mert ezzel tulajdonképpen más szervre hárítja a felelősséget. Sokszor megtörtént — és sajnos megtörténik még ma ls —, hogy a helyi funkcionáriusok, vagy szervek valójában a szülőket káderezik, s az illetékesek aztán ennek alapján döntenek. Természetesen fontos tényező a családi nevelés is, de semmi esetre sem lehet az elutasítás, vagy a felvétel oka. AZ ELMONDOTTAKBÖL AZ IS KITŰNIK, hogy a nulók elhelyezése és felvétele nem >tíklnthető holmi káderezésnek. Lényeges különbség ugyanis, ha egy 15—17 éves fiatalt értékelünk, vagy ha egy érett, felnőtt emberről mondunk véleményt. Ez a különbség különösen a politikai és erkölcsi vonások megítélésében ütközik ki. A politikai-erkölcsi magatartás megítélésekor sok esetben — helytelenül! — csak azt veszik figyelembe, hogy az illető tanuló (fiú vagy lány) hogyan tevékenykedett a pionír- vagy a CSISZ-szervezetben, esetleg más társadalmi szervezetekben. Holott a kilencéves alapiskolát végző növendék egyéniségének megítélésében sokoldalúbb szempontokból kell kiindulni, így például abból, hogy viszonyul a közösséghez, milyen a munkafegyelme és felelősségérzete, hogyan viszonyul a szocialista tulajdonhoz stb. Természetesen az említett — kiragadott — példákon kívül még sok más tényező is közrejátszhat. Az elmondottakkal szorosan függnek össze a vallási problémák. A vita során felmerült az a kérdés is, vajon felvehető-e a főiskolára az a tanuló, aki még rabja a vallási előítéleteknek. Szocialista köztársaságunk alkotmánya egyértelműen biztosítja a vallásszabadságot. Ebből a tényből következik, hogy senki sem tilthatja meg valamely vallási előítéletektől terhelt fiatal jelentkezését a főiskolára. Ez persze nem jelenti azt, hogy szocialista társadalmunkban közömbösek lehetnénk a vallási előítéletekkel szemben, amelyek bizonyos értelemben befolyásolják az embernek a társadalomhoz való viszonyát. Ezért természetes, hogy egy percre sem vehetjük le napirendről az Intenzív ideológiai harcot ezek ellen az előítéletek ellen. De éppen a tanuló komplex értékeléséből következik, hogy ha egyébként megfelel a követelményeknek, s ha a felvételi bizottság meggyőződött arról, hogy a tanuló tehetsége, hajlamai és tudása révén helytállhat a választott tantárgyban, illetve szakmában, — a vallási előítéletek nem akadályozhatják a felvételt. A TANULÓIFJÚSÁG ELOSZTÁSA és felvétele a magasabb fokú iskolákba, illetve szakmákba attól ls függ, hogy társadalmunknak és népgazdaságunknak hol és mennyi szakemberre lesz — távlatilag — szüksége. Tehát a legjobb akarattal sem kerülhetjük el azt, hogy a jelentkezők egy részét ne oda vegyék fel, ahová jelentkezett, azaz: más szakmára irányítsák. Még mindig túl sok szülő gondolkodik úgy, hogyha gyermekét ipari tanulónak adja, sohasem lesz belőle művelt ember, s hogy ezáltal mintegy megszűnt a továbbtanulás lehetősége. Ez természetesen óriási tévedés. A továbbtanulás útja mindenki előtt nyitva áll, sőt a gyakorlati munka tapasztalataival rendelkező egyének sokkal könnyebben és alaposabban végezhetik el a főiskolai tanulmányokat. VÉGEZETÜL EMLÍTSÜK MEG Koucký elvtárs szavait, aki a CSKP KB ülésén hangsúlyozta, itt az Ideje, hogy leszámoljunk azzal a téves, nézettel, mely szerint a politikai érettség és a szakmai képzettség ellentétben áll egymással. Éppen ellenkezőlegr a kettő oszthatatlan egészet alkot, s egyik a másik nélkül elképzelhetetlen. Éppen ezért a párt egyik fontos követelménye, hogy a dolgozók műszaki és kulturális képzettségének színvonala magasabb fokot érjen el. Napról napra nagyobbodik a bratszki faipari kombinát. Szibéria egyik fontos vegyipari létesítménye (P. Baranov rajza) Galambos Lajos: PARADICSOM J-^rfa anyám, hogy meghalt Tutu Gábor. Már a nyelvemen van, hogy adjon neki az isten nyugodalmat, amikor a kívánság félúton megakad. Nem, gondolom, ne adjon neki ott se. Apám ezerkilencszáeötvenkettőben összeesett a barázdában. Szabadságon voltam otthon, vízért szaladtam, meglocsoltam a homlokát, befogtam a teheneket a szekérbe, felraktam az ekét, s hazahajtottunk a határból. Otközben láttam Tutu Gábort. A kocsmából jött, bajuszát jóérzéssel kétfelé pödörte. — Látod — mondta apám •—, ennek megvan a deci pálinkára való mindennap, most is. Igazából véve azonban a pálinkát nem safnáltam tőle. Ha jut neki, Igyon. Megdolgozott a vagyonáért, gyereke nincs, hát mire költse a pénzét? Lehetett volna ugyan gyereke, ha a felesége haflandó valami kis műtétnek alávetni magát. A műtétért annak idején ötszáz pengőt kért az orvos. Tutu felesége ezt mondta: csak nem bolondultam meg, hogy fizessek a szenvedésért, amivel kölyköket hozhatok a világra. Mindenki tudta ezt. — Látod — mondta apám ezt a sors most sem veri úgy, mint minket. Az én padlásomat lesöpörték, nem maradt semmink. Ennek meg fut annyi, hogy lenyelhesse a deci pálinkáját mindennap. — Nem irigylem a pálinkát tőle — mondtam. Hazatérve ettünk valami levest, anyám veszekedett, mért hagytuk ott a szántást. Azt mondtuk, vizes nagyon a föld, a szédülésről nem ejtettünk egy szót se. — Tán még becsülöd is ezt a Tutut? — kérdezte apám. — Nem becsülöm. — Hát? — Gyűlölöm. Anyám hallotta az utolsó szót. — Kit gyűlölsz, te? — Jutu Gábort. Végigmért, s elpirulva azt mondta: — Ugyan Ö tudta, hogy én hallottam, amikor Tutu arra akarta rávenni anyámat, adja oda neki magát. Kínálta a ló árát, éppen azon a napon adott el egy almásderest. Rákínálta még egy tehénnek az árát is. Aztán egy hold földet. — Tudja mit? — mondta anyám. — Ha az egész vagyonát rám íratja, Gábor bácsi, akkor sem. i — Bolond koldus. — Mert az uramat többre becsülöm száz Tutunál. Tutu csúnyán káromkodott, s elment. Ezért gyűlöltem volna hát ez az embert? Hiszen ezért csak anyámat szerettem jobban. Ebben az ügyben Tutu csak egy nulla volt. Senki az egész vagyonával. Hát akkor? Láttam egyszer apámat sírni. Suhanc voltam akkor, megnyúlt, csupaláb kamasz, férfimunkára még alkalmatlan, gyerekbundába már nem illő. Azon a reggelen Tutunál járt a gép. Három napra elegendő kereszt állt az asztagban. Pirkadattól napszálltáig búgott a dob, szállt a por, ömlött a zsákokba az élet. Hét óra tájban intett be anyám a pitvarba, kezembe nyomta a bugyrot, s menesztett sürgetve: —Szedd a lábad, mindjárt früstökidő, nehogy elkódorogf, ott légy idejében. Siettem én, ebben nem ismertem tréfát, a munkásember nem ura magának, azt is megszabják neki, mikor ehet, de még különben ts szerettem a gép mellett lenni, elhallgatni a villanymotor slvítását, s elnézni a dobon levő kerekek bonyolult egymásbakapaszkodását. Éppen ledobták a hajtókerékről a szíjat, amikor megékeztem. Apám leöblítette izzadt felsőtestéről az ujjnyi vastag port, a lányok önfeláldozóan segédkeztek a víz öntögetésében, aztán jött hozzám. Tudtam, hogy egész nap az elevátor alatt áll, ott, ahol a szalmát a kazal tetejére köpködi a gép, s ő továbbítja onnan a kazalrakóknak. Szerettem volna a helyében lenni. Mert jó dolog lehet, gondoltam, egész nap nézegetni, hogyan dolgozik az elevátor. Számomra eZ volt a cséplőgép egyik legizgalmasabb része. Mégsem mertem szólni, hogy vigyen el egyszer oda magához. Csak néztem kialvatlan szemét, amelyből hiába, a jókedv most sem tűnt el. Nagy karéj kenyeret emelt ki a bugyorból, meg egy paradicsomot, amely olyan nagy volt, mint egy gyermekfef. Cikkelyesen, húsosán, harmatoson piroslott, gyönyörűség volt ránézni. — Rég vártam már, mikor érik meg — mondta. — Jól gondoztad a tövét, használt neki a locsolgatás. Szerettem volna mondani, hogy magától nőhetett ez ilyen nagyra, én eddig nem láttam őt egyik bokron se, ha látom, külön gondoskodom róla, de úgy látszik, elbújt eddig a pillantások elől, akkor mutatta csak meg magát, amikor már megérett. De most aztán mutatja. Edenbeli gyümölcs volt, mintha nem is a földön termett volna, belehullott anyám kötényébe a hajnali harmattal, mint a manna. Jöttek vizitálni a paradicsomot mind a munkások. Apám a kezében tartotta, úgy mutatta. Ült a hűvösben, a fa alatt, mint egy király, s kezében ott volt a hatalom jelvénye. Kinyitotta a bicskáját, kibontotta a kis papírzacskóból a sót, én meg elrendeztem a kendőn mindent. Ä csoportosulásra figyelhetett fel Tutu Gábor is. Odafött, csettintett á nyelvével, s kék pillantása a húsos szemhéjak mögül vágyódva tapadt rá a paradicsomra. — Ilyet még nem láttam — mondta. — Megvenném tőled. — — Nem eladó — válaszolta mósolyogva apám. — Adnék érte annyi szalonnát, amennyit nyom, na? Ha jogom lett volna szólni, odaadtam volna. Hiszen mikor volt már az, amikor gyenge kis téli malacunk szalonnája elfogyott? Azóta, így reggelenként, csak a puszta kenyér járta, hagymával, paradicsommal vagy paprikával. Apám azonban azt mondta: — Nem eladó ez, Gábor bácsi. — A súlya dupláját adom érte — mondta Tutu. — Apám nyelt, ránézett, úgy mondta: — Nem eladó. — Négy kiló szalonna — mondta Tutu. — Hát nem kínálok érte eleget, emberek? Apám homloka gyöngyözni kezdett. Nézte a paradicsomot, amely pirosan nevetett a napba. Egyetlen hiba sem volt rajta. Egy karcolás sem. S már az emberek is dünnyögtek: — A mindenségit, négy kiló szalonna. — Öt kiló — mondta Tutu. Arca a kívánságtól vörös lángban égett. — Oi kiló. Apám rám villant. Szemében nem volt jókedv. Láttam, ml van benne. Hogy az az öt kiló elég lenne a cséplés végéig. Főzni ts lehetne vele. futna a családnak ts belőle. S ezt a paradicsomot most, egyszerre megeszi. Megeszi és nem lesz többé. Csak a híre, esetleg. Egyszer jóllakik belőle, s holnap puszta kenyeret eszik hagymával, sóval. Forgatta kezében a bicskát. Csak bele kellene vágni, s vége lenne az alkunak. Vége lenne az öt kiló szalonnának. S akkor én már kiáltani szerettem volna, hogy ne adja, akkor se adja, neki termett, az övé, ne adja semennyi szalonnáért. — Hat kiló — mondta Tutu Gábor. Apám szava alig hallatszott: — Hozza. Nem telt bele semennyi idő, Tutu visszaloholt a hat kiló szalonnával. Átnyújtotta apámnak. Másik kezéből meg kikapta a paradicsomot. Felemelte a nap felé. Nézte, mintha át akarna látni rajta. S akkor ott, mindenki szeme láttára, nagy sárga fogaival belevágott a vöröslő gyümölcsbe. Apámra tekintettem. Láttam, hogy szép barna szeme megpárásodik. Elfordult, elment onnan. Fölment, fölkapaszkodott a kazalra. Ott hagyott engem a szalonnával, a kenyérrel, a nyitott bicskával. Otthagyott mindent érintetlenül. M

ost meg itt állok anyám levelével az ablaknál. Írja, hogy meghalt Tutu Gábor. Túlélte apámat. Apám hatvanéves korában már itthagyott mindent. Tutu fejfájára az lesz írva: élt nyolcvannégy évet. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez az ember apámtól nem egy paradicsomot, de éveket rabolt el. 1964. február 20. • (jj SZÖ 5