Új Szó, 1964. január (17. évfolyam, 1-31.szám)

1964-01-11 / 11. szám, szombat

V

alahogy máš íze volt a csendnek, mint máskor. Az ablak alatti trolibusz drótok már több mint fél órája mozdulatlanul feszültek. Ogy látszik, rövidzárlat van valahol. Megállt a forgalom'. Igen, egész biztos, hogy rövidzárlat van. De nemcsak a villanydrótokbán. Az életben, a lakásban, a csendben is. Valaki elvágta a vezetéket. És ő éppen tegnap vette kl a szabadságát. A szoba ajtaja néha nyikorgó hangot hallatott, a kilincsen pirosnyelű kézikefe lógott, azt nézte ... Félt! Először azt hitte, ez a félelem csak a lakásban nyújtózkodik, és olyan mint a sampinyon-gombák, amelyek Iegszíveseb ben a pincében tenyésznek. De hisz az ő lakása nem pince, nem is nyirkos, most mégis nyálkásaknak tűntek a falak és a bútorok. Gyorsan magára kapta felöltőjét és lerohant az utcára. Kint ólmos eső szemerkélt. Az esőt ls szeretik a gombák, önkéntelenül is meggyorsította lépteit. De nem is tudatosította magában, mennyire siet, csak amikor a sarki trafikos előtt megtorpant, akkor érezte meg feszülő izmaiban a kioltott gyorsaságot. — Lassankint ember se jár erre, • nincs kereset — sopánkodott a tra, fikosné, és biblrcsokos orráról barna szomorúság homálylott. — Igen, ig^n — hadarta helybehagyólag, bár semmi közösséget nem érzett az asszony panaszával Tekintetével a kirakott újságok betűi között turkált... „A kínaiak szerint nem baj, ha elpusztul háromszáz millió kínai... az elpusztult kultúra romjain tízszeres gyorsasággal százszor különb civilizáció épül..." Dühösen elfordította a fejét, a cikket olvasta már, szája, orra megtelt a nyomtatott betűk alattomos ízével és szagával. az aktatáskája a vizes járdára esett. Zavarodottan hajolt le, hogy fölemelje. A bozontosfejű már messze járt. Amíg felegyenesedett, verssorok jutottak eszébe. Honnan is van ez? Ja igen. A múlt héten valami szavalóestre cipelte el a barátja. Eluardverseket adtak elő. ö nem szereti a verseket, de az egyik olyan különös MONOSZLÓY M. DEZSŐ m a í^ÉÉlilttilí volt: „Tíz jóbarát meghalt a háborúban, Tíz asszony meghalt a háborúban, tíz gyermek meghalt a háborúban. Száz jóbarát halt meg a háborúban. Száz asszony halt meg a háborúban. Száz gyerek halt meg a háborúban..." Azért jegyezte meg,, mert erről vitatkoztak is a szavalóest után. — „Ilyet én is tudnék írni" — mondta — csak fokozni kell a számneveket." „Ugyan — legyintett a barátja — nem értesz te ehhez. Minden nagy költészet végeredményben banális. És ebben a versben ., •. -hát nem érted, hogy éppen így volt?" Na jó, csak az hiányzik a felsorolásból, hogyan haltak meg azok a tízek, százak, ezrek. Péter bácsit például felakasztották. Hogyis nézhetett ki Péter bácsi, mikor a kötélen lógott? Tizenötéves korában a panoptikumban már látott akasztott embert. Igaz, hogy az nő volt. A fülke előtt felirat függött: „Csak erős idegzetűeknek". De tizenötéves korában az ilyen feliratoktól senki se Ijed meg. S ha igen, akkor annál érdekesebb. 0 is benézett a fülkébe. Egy vénasz, . . „, szony lógott a ruhaszárító kötélen. — Olvasta? - kérdezte a traHkos- Kékesszínű nyelvét kiöltötte. A viasz csúnyán és élethűen csillogott. Haja a szemébe borzolódott, régi metszeteken a boszorkányokat ábrázolták Ilyennek. Péter bácsi vajon szintén a hazugság most kisegíti. Közben a kiöltötte a nyelvét? ... Aranka nénit né és bütykös kezével az újságok felé bökött. Nem is válaszolt, csak tagadólag rázta a fejét, úgy érezte, hogy ez trafikosné kezét nézte, az egyik ujja hiányzott, csak egy kis furcsa csonk rángatózott a kezefején. Máskor is járt ide cigarettáért, de eddig ezt nem vette észre. Az öregasszony rájött, hogy a kezét nézi. — Á, ezt nézi? — rántott egyet a vállán — elcsúszott a balta... régen történt kérem ... régen ... — Hát igen... — a cigarettákért nyúlt, a pultra tette az aprópénzt és köszönés nélkül továbbindult. „Esik az eső és teremnek a gombák, ennyi az egész" motyogta magában. A járdára sütötte a szemét és a lépéseit számlálgatta: „Talán nem is gombák nőnek, hanem emberi ujjak, igen, a leomló kövek temették be. Állítólag egészen szétroncsolódott a feje. Talán a szeme ls eltolódott a helyéről, s a homloka közepére került, mint annak a banyának az oroszlánfejű férfi mellett, akit szintén a panoptikumban látott. „Tíz jóbarát, száz jóbarát, ezer jóbarát ..Neki nem esett baja. Az óvóhely sem omlott a fejére, katonának se sorozták be, és nem akasztották fel a németek. De az óvóhely vasajtaja néha nagyot dörrent, olyankor, amikor a közelbe csapott be a bomba, s akkor az ablaküvegek is úgy csörömpöltek, mint az a leejtett emberi ujjak, mint az erdő, s azután korsó, s a csendbe valami szoronjön egy balta, nyisz, és levágja az gatőan és hódítóan duruzsolt, akáregészet." Megint körülfogta a félelem, ugyanaz, ameiy elől a lakásából elmenekült." Ogy látszik, az embernek mindig félnie kell valamiért. Egyszer kisdiák korában az iskolai fogorvosra várakozott. Tele volt a rendelő, reszkettek a lábai. „Mit vagy úgy begyulladva?" — lökte hátba a padtársa — „Elfagyasztják, aztán megsem érzed." „Biztos, hogy elfagyasztják?" ...Különös zsibbadtságat érzett a szájában. Mintha harminc év távlatából most hatott volna az a bódítószagú folyadék. Valaki meglökte, ettől összerázkódott. — Nem tud vigyázni?! — kövér, bozontosfejű férfi sietett el mellette, a füléből is erős, fekete sörték göndörödtek elő. A szomszédos kocsmá rosnak ls ilyen szőrös füle volt, egyszer segített nála kiszolgálni, és egy szép virágos kancsót, amely színültig volt borral a kölcsönkapott bő fehér kötényével lesöpört az asztalról. „Jaj!" — riadt belé a hang és a csö römpölés. Kezelt ijedten széttárta és csak a fagyasztőüveg csapjából az a jeges folyadék. És két napig nem volt víz, és lóhúst ettek. Akkor azt mondta, minden jó lesz, csak félni ne kelljen többet. Pedig azokban a napokban még nem is félt igazán. Huszonötéves korában még nem tud egészen komolyan félni az ember. Akkor még a halál ls csak olyan ijesztő, idegen mese. De aztán mégis valahogy elszaporodnak a' gombák. A szomszédék Mariskáját vagonba rakták... igen, és Pistát is elhurcolták, és meszesgödörbe dobták. Pedig a mésszel kapcsolatban addig sohasem gondolt emberekre, Inkább kövekre és téglákra, melyekből házat építenek. De úgy látszik, a Kőműves Kelemenek legendája előbújt az iskolás könyvekből, kell az embervér a malter közé... Tíz gyerek, száz gyerek, ezer gyerek ... sok vér kell az építkezésekhez ... Igen, lassankint az ember megtanul félni, magáért is, másokért is ... L

elassította a lépéseit. Az egyik jfirakat üvegjén szivárványszínűén ragyogtak az esőcseppek. Mint parányi lobogók, de aztán hirtelen nőni kezdtek, a torkában érezte a sok színes zászlót, és a dobok peregtek ... Tam, tam ... pam, pam... Nem, mégse dobok, csak a tetőn kopog az esővíz. S a kirakat tele van ananásszal. De az is lehet, hogy kézigránátokkal. Egy Woskovec—Werlch filmen ilyesféléket dobálnak kézből kézbe, bombákat vagy gránátokat, pedig eleinte csupán ártatlan játéknak, ananászoknak vagy mi az ördögnek látszanak. Tovább kell dobni őket. A félelmet is tovább kell dobni, nem szabad hogy felrobbanjon az ember kezében. És különben is, mit kószál itt céltalanul az utcán? Legjobb lesz, ha beül valamelyik kávéházba. Átvágott a keresztúton. Hirtelen valaki vállára tette a kezét. — Nem látja a tilos jelzést? Dermedten megfordult. Egy rendőr állt mellette. Ijedten a zsebeit tapogatta. Az igazolványát kereste. „Csak nem hagyta otthon?" De a rendőr már közbe intett: — Máskor elő ne forduljon! Egész testében remegett, amíg átért a túloldalra. Most is emlékszik még, amikor először igazoltatták, fiatal főiskolás volt, egy szürke kopott terembe terelték, azt hitték katonaszökevény. S azóta persze többször is előfordult. Volt úgy is, hogy mások kotorásztak a zsebében. Nem, az ilyesmit nem felejti el az ember. Egyszer egy olyan pléhláncos német járőr is megállította, nem is az arcával, a rohamsisakjával nézett rá, s azzal a kolomppal, amely a nyakában lógott, s aztán megint uniformisok és igazolványok és uniformisok. Félni muszáj. Félni muszáj. Az utcájukban lakott egy hentes, az nem félt. még hadonászott is, amikor elkérték a papírjait. Ott lőtték agyon a házuk előtt... A kávéház bejárata előtt tétován megállt. Nem mert bemenni. Végül mégis belépett. Valaki feléfordult. Ogy érezte, hogy az a szempár, amelylyel a tekintete összevillant, egyre rászegeződik. A tarkóján érezte a pillantását, hideg volt mint egy revolvercső. Leült és újságot emelt az arca elé ... „Az atomháborúban elpusztul az imperializmus..." A félelemben elpusztul a félelem. Várjunk, hogyis van ez? De hisz ez nem is áll az újságban. Ez az egész hülyeség! A félelemben csak az ember pusztul el, a fiatalság, a derű, az öröm... A félelemben az ember megöregszik. A félelemben az ember Kőműves Kelemen lesz, és mész lesz és malter lesz, és az embert folyton nézik, s valaki bombákat dug a kezébe, hogy adja tovább, de nem tudja tovább adni... kinek adja tovább? Az ember a félelmében mindig társtalan,.. Péter bácsi mesélte, hogy amikor az első világháborúban fogságba került a századával, egy havas mezőségre terelték őket. Négy-öt felfegyverzett őr keringett körülöttük széles körben, s ők belül a kisebb körben ugyancsak körbefutottak, hogy meg ne fagyjanak. Egész éjjel ott futkároztak körbe-körbe, mint a kerge birkák a fagyos, csillagtalan ég alatt, ű elhatározta, hogy megszökik. Körülbelül kétszáz méterre tőlük kis erdő húzódott, odáig kellett elkúszni a hóban. Az Ingét és a hoszszú alsónadrágját a katonaruhája fölé húzta, a fejére is fehér kapcákat csavart, s amikor az őrök a legmeszszebbre távolodtak, elindult. Az első pár méter könnyen ment, de ahogy messzebbre került és rádöbbent arra, hogy elszakadt a többiektől, hogy egyedül van, szörnyű félelem fogta el... Vajon huszonötév múlva az akasztófa alatt jobban félt-e? Ki tudja? ... Persze lehetséges, hogy mások is félnek, talán az, aki figyeli, az is fél, de másképp mint ő, nem lehet vele együtt félni. Idegesen az asztalra csapta az újságot. — Fizetek! A pincér az üres asztalra bámult. Stefan'ia Grodzienska; Kotek Tamás nemes cselekedete Január elseje óta egész Varsó örömteljes izgalomban úszik: „Egy Kotek Tamás nevezetű fiatalember a villamoson átadta helyét egy idős hölgynek!" Alighogy a nagy hírről értesültem, felkaptam jegyzetfüzetemet és elsiettem a híres fiatalember lakására. Háza előtt óriási embertömeg csoportosult. Lelkes éljenzéssel ünnepelték Koteket. Nagy nehezen átvergődtem a rendőrkordonon, amely az udvariasság úttörőjének nyugalmát védelmezte. A házban ideiglenes irodát nyitottak belépti Igazolványok kiállítására. Aznap már nem járulhattam a nap hősének színe elé, mert külföldi küldöttségek, az Állami Rádió és a Heti Szemle képviselői jelentették be látogatásukat. Másnap kora hajnaltól ott álltam a kijelölt helyen és alig néhányórás várakozás után bejutottam Kbtek Tamáshoz. Amint szemem megszokta a reflektorok éles fényét és fülem a fényképezőgépek kattanását, megindultan néztem hazánk rendkívüli polgárát. Első pillantásra egyszerű fiatalembernek 'tarthattam volna, amilyenek ezrével szaladgálnak nálunk az utcán. Be hosszabb figyelmes vizsgálódás teljesen elegendő volt ahhoz, hogy arcán felfedezzem a nemeslelkűség átszellemült kifejezését. A hős könnyű sóhajjal vette tudomásul jelenlétemet: — Már megint egy interjú ... — Hogyan került sor a nagy cselekedetre, Kotek úr? — kérdeztem halkan. — Őszintén akarok válaszolni. Január elsején történt. Űjév reggelén különös vágy ébredt bennem: szerettem volna véghezvinni valami szépet és nagyot. Szívem megtelt emberszeretettel... Azt gondoltam: Kotek Tamási Kezdd az új esztendőt olyan cselekedettel, amely megmarad az emberiség emlékezetében! — Ezt gondolta? — suttogtam megrendülten. — Ezt. Azzal a szilárd elhatározással hagytam el a házat, hogy nem térek vissza, mielőtt valami jót nem cselekszem. Fennkölt érzésekkel indultam útnak, készen minden áldozatra. Ha a boltok nem lettek volna bezárva, sorba álltam volna egy csemegeüzlet előtt, hogy a nehezen szerzett füstölt kolbászt odaajándékozzam az első, utamba került árva gyereknek, nemre váló tekintet nélkül... Arról álmodoztam, hogy egy gyerek a villamos alá kerül és én saját életem kockáztatásával megmentem. A villamosmegállónál álltam abban a reményben, hogy a sors segítségemre lesz, és az itt lakozó jó szándékot — ennél a szónál nyakkendőjére mutatott — tettre válthatom. Közeledett a villamos... — Mi volt a villamos száma? Emlékszik még rá? — kérdeztem elfúló hangon. — Ezt soha életemben nem felejtem el. A tizennyolcas számú villamosra szálltam fel. — A fiatalember hangja megcsuklott, de nyomban erőt vett magán és folytatta: — A villamoson megüresedett egy hely. Rövid közelharc után elfoglaltam. Ebben a percben megpillantottam egy idős hölgyet, aki előttem állt. _ A jelenlevők lélegzetvisszafojtva figyeltek... Kotek önfeledten beszélt tovább: — Mindennapos látvány, figyelembe sem vettem volna, ha nem szólal meg bennem a belső hang — és ezúttal ingének harmadik gombjára mutatott. — A belső hang sürgetett: Kotek Tamási Nemes cselekedetre szomjazol! Ami ezután következett, úgy zajlott le, mintha álmodnék... bocsásson meg, nem tudok megindultság nélkül beszélni róla... Megtörölte az orrát és ivott egy korty vizet. A szobában néma csönd uralkodott. A fényképezőgépek kattogása elnémult, a riporterek tolla megállt a papíron. — Es azután — fejezte be halkan — felajánlottam neki a helyem. — Hogy történt? — rebegtem. — Felálltam és azt mondtam: — Üljön le. Két kövér könnycsepp gördült le elfehéredő arcomon. De nem röstelltem gyöngeségemet: a szobában összegyűlt férfiak hangosan zokogták. Fordította: Havas Márta — Mit számolhatok? — Ja igen... elfelejtettem rendelni... helyesebben már nem is akarok semmit. Most már ugyanis sietnem kell... — Igenis kérem — bólintott a pincér és a szalvétájával végigsöpört az asztalon. T

ulajdonképpen még maradni akart, a sporthíreket még nem is olvasta el, de a pincér szalvétája már az orra előtt csapkodott, kénytelen volt felállni. A terasz felé távozott, erre rövidebbnek találta az utat, kevesebb asztal előtt kellett elmennie. Kint egyre szemerkélt az eső. Nem tudta hamarjában merrefelé induljon. Már már úgy határozott, hogy bemegy a hivatalába. Megszokott arcok, ismerős emberek, akikkel beszélni is lehet... de hiszen tegnap vette ki a szabadságát... nevetséges lenne ... különben is mit mondjon... Mondja azt, hogy fél? Egy férfi nem fél. Elfagyasztják az .egészet és kész, az embernek legföljebb megdagad a nyelve ... Volt egy osztálytársa, aki részt vett valami összeesküvésben és aztán elfogta a Gestapo, később mégis valahogy megúszta. „Tudod, csak az első pofon, meg az első rúgás fáj, a többit már nem is érzed." ... Jó, jó, dehát az élet másképp kezdődött. Lánc, lánc, eszterláncot és búj, búj zöldágat játszottak. S van egy képe, amelyen meztelenül fekszik valami selyem leplen vagy pólyapárnán és belemosolyog a világba. — Twist again — gitárhangok csendültek közvetlen a közelében, éneklő fiatalok csoportja vonult el mellette. Ezek meg vannak őrülve, esik az eső, és... és fütyülnek az egészre, a félelemre és a gombákra. Búj, búj zöldágat játszanak ... — Gábor bácsi! — fiatal anya állt meg előtte. — Majdnem elütöttem, még szerencse, hogy a gyerekkocsinak jó a fékje — Szervusz Gábor — ezt egy Idősebb nő mondta, aki a kismama mellett lépkedett. Nagy ívben lekapta a kalapját, s olyan félszegen, hogy a szemüvege majdnem leesett az orráról. Aktatáskás keze védekezőn magasba lendült, s egy pillanatra úgy látszott, hogy mindent elejt, a kalapját, a szemüvegét, az aktatáskáját és a fejét is. — Hihi — a fiatalasszony szája kuncogásra rándult — na mi jól megijesztettük! — Ö, nem maguk, dehogyis, szó sincs róla, az élet kérem,' az ijesztgeti az embereket, a háborúk és a bombák... De maga amint látom nem fél — és kalapjával, amelyet piég mindig a kezében tartott, a gyerekkocsira mutatott. — Ja, ez a mi drága kis trónörökösünk — jelentette ki büszkén a nagymama, nézze meg. Ugyan most alszik, hát nem gyönyörű? És vegye fel a kalapját, mert megfázik. Tudja milyen járvány van, minden második embernek tüszős mandulagyulladása van. Én úgy félek, tegnap már bevettem tíz penicillin tablettát. A megelőzés sohasem árt. És azt olvastam, hogy valahol, várjon hol is, feltalálták a rák elleni szérumot. Nem hallotta? N

em, nem hallottam. Különben sem érdekel, engem csak egy szérum érdekel, amit a félelem ellen fognak feltalálni, amit majd az ember befecskendez a karjába, a fejébe, a szívébe és kész. Vagy egyáltalán sehova se fecskendez be, csak egyszerűen elpusztítja vele a félelmet... — egyre hangosabban beszélt, a fiatalasszony puha mozdulattal megérintette gesztikuláló karját és a szája elé emelte az ujját. — Csendesebben Gábor bácsi, felébreszti a gyereket! — A férfi önkéntelenül a figyelmeztető kézre bámult, öt ujján az eső harmatcseppekké változott, s a kéz, amely felfelé nyújtózkodott, bizakodó virágra hasonlított, amely tágas réteken nő, túl a félelem égövén. ÜJ SZÓ 8 * 1964. január 11. 1