Új Szó, 1963. december (16. évfolyam, 331-358.szám)

1963-12-14 / 344. szám, szombat

tenger — melynek vize oly gyengéden surran a parthoz és oly üvegfényűen tiszta, hogy látod lábad alatt az apró hullámokban megülő homokon futkározó remeterákokat és a fölötte cikázó ezüstös hasú halacskákat —, Ilyen oktalanul pusztít, és tehetetlenül tűrnöd kell! Valaki túlbecsülte erejét, valamitől megijedt, a szive verése egy pillanatra kihagyott és ez elég, hogy a tenger, ez a félelmetes őselem a mélybe rántsa. Szerencsére akadt valaki, aki befutott az étterem irodájába és telefonon mozgósította a közeli kórházat. Most ott áll a mentőkocsi az étterem bejáratánál, és kissé távolabbra, a lépcső közelében, a fedett «lőtérben, alig néhány lépésnyire a part homokjától, két összetolt, fehér abrosszal leterített asztalon egy nő fekszik mozdulatlanul, mereven elnyúlva, nyitott mellkassal. Szivet szorongató, félelmetes látvány; hírtelen verejték önt el, és szörnyű, hideglelős izgalom lök előre. Mi játszódik le itt a szabad ég alatt? Csak pillanatok múlva ér a tudatomig, hogy két fehér mütőköpenyes orvos birokra kelt a halállal. Az egyiknek keze benne van a nyitott mellüregben és a szivet markolja. A másik, a fiatalabb a nő fejénél áll, a naptól barnára sült, merev teste fölé görnyedve, önös lábbal, valami igézettől fogva közelebb botorkálok és látom, hogy furcsa gumiálarc takarja a nő arcát, a száj helyén cső és abba leheli lélegzetét a fiatal doktor. Verejtékes a két orvos arca, de nem érnek rá letörülni; érzem, hogy minden pillanatnyi megállás katasztrófát jelenthet. — Reménytelen minden... régen halott — mondják körülöttem, és egy egyenruhás felszólít, hogy menjünk tovább. Csak vonakodva teszek eleget a felszólításnak, de tovább kell lépnem és megrendülve, elborzadva, a lépcső mellől nézem az orvosok néma, makacs birkózását. Mennyi ideig lehetett a víz alatt és meddig próbálkozhattak vele a parton? A klinikai halál bekövetkezhetett, és alighanem megindult már az agyban a vegyi bomlás De talán van még egy szikrányi remény: a sok-sok mozgatás, a végtagok rángatása megakadályozhatta a bomlás folyamatát. A két orvos makacsul tovább dolgozik. Alig esik szó köztük, csak a szemük villan néha egymásra, és elég egy mozdulat, hogy megértsék egymást. Valami magasabbrendű etika parancsára kitart ez a két ember, és az oltásokat adó ápolónő. Talán van egy ezreléknyl remény, nem szabad föladni a harcot. Nem szabad, nem szabad, szeretném odakiáltani nekik, de olyan emberfelettien nehéz és felemelő ez a birkózás, hogy bűn volna akár egy hanggal is zavarnil És e pillanatban megértem azt a döbbent csendet, amely a mentőket szinte védő falként körülöleli. Mellettem egy neves berlini fotoriporter áll. Gépe ott lóg az oldalán. de nem nyúl hozzá. Később megkérdeztem tőle: — Miért nem fényképezte le? Elmulasztotta élete legszenzációsabb felvételét. Elhűlve nézett rám, a szemében borzadí lyt láttam: — Ezt nem szabad! Nem akartam ... nem is tudtam volna — mondta Ijedten és szemrehányón, hogy nem értem: Ilyenkor, a halál küszöbén nem szabad valami szentet, érinthetetlent sérteni... Autóbuszunk sofőrje már harmadszor dudál. Indulnunk kellene, három órás út áll sem mozdul. A reménytelenség és előttünk, de senki lemondás gyötrelmes érzésével csak állunk, maradunk, hátha történik még valami a következő pillanatban. Aztán, mintegy villámlásként, megjön ez a felemelő, boldog pillanat. Az idősebb orvos kitapinthatta az első érverést és hallom, ahogy örömében felujjong. Látom azt is, ahogy fiatalabb kollégája homlokára bök: — Ugye, megmondtam! Ezt érezhette Jairus, a bibliai „főember" leányának életre keltésénél vagy a sokaság Lázár feltámasztásánál. Bizonyára mindkettő tetszhalott volt, de ez a nő — azt mondják, hogy prágai és húsz esztendős — halott, reménytelenül halott volt, és íme, az orvosok, a ma doktorai életre keltették. Ez a ma legendája, a szellem csodája. Már benn ülünk a kocsiban, amikor valaki a hátam mögött megjegyzi, hogy a meginduló érverés még nem jelent életet. Hallotta valahol, hogy egy-két perc múlva újra elállhat és akkor feltartózhatatlanul bekövetkezik a vég. Ojra, másodszor, végérvényesen. Hiába volna ennyi megfeszített akarat, s ennyi emberfeletti bírok a halállal? Tudni kellene a bizonyosságot! Nem azt, hogy kicsoda volt és hogyan történt, mi volt a doktorok neve — egyszerűen csak annyit, hogy valóban életre támadt-e és van-e remény, hogy teljesen felépüljön? i Este megkértem tolmácsnőnket, hogy hívja fel a kórházat, de nem kapott kapcsolást. Fojtogató ború lappang bennünk, minden gondolatunkba beletolakszik a látott kép... Ott fekszik a fiatal, életerős teremtés — de nem is mondható életerősnek, hiszen a vére keringése megállt, az agya bomlőban és jön a szétesés, jön a megsemmisülés, hiába minden erőfeszítési Harag fog el, ellenszenves a tenger, és nem békít meg, hogy üdülőnk teraszáról olyan kékesen fehér, mint a leszűrt tej. Nem békít meg, hogy most lágy hullámokkal verdes! a part sizkláit és simogat, hűsít. A

ztán egyszerre fel lerülünk. A tolmácsnő újra a Napfényparton járt és hírül hozza, hogy az ismeretlen ismerősünk, a halottnak hitt prágai lány él. Minden árnyék hirtelen eltűnik, s a tenger, a gyilkosnak hitt tenger újra tündöklő, és nem lehet betelni vele, olyan mesebelien szép. A MEDICIS-DÍJ NYERTESE A nemrégen alapított Médlcís-díjat, amely általában az újító törekvéseket honorálja, az idén Gérard Jarlot Gallimard-nál megjelent Az ugató macska című regénye kapta. Jarlot vaskos regénye a nagy sikerű tárcaregények modorában írt, fordulatos, izgalmas történet, amely nyakra-főre halmozza a valószinűtlenségeket és a véletleneket. Az író azonban — s ez az érdekessége — a „dicsőséges" dumas-i hagyományokat bizonyos egzisztencialista létszorongással és csikorgó, képtelen szürrealista akasztófahumorral fűszerezi. MIMABRIGAD és KULTÚRA SZOCIALISTA MÖDON dolgozni, szocialista módon élni — ez a jelszó csaknem minden egyes szocialista munkabrigád programjában szerepel. Ám amíg a jelszó első részének teljesítését — szocialista módon dolgozni — pontos mutatók szerint le lehet mérni, a szocialista életmódot illetően még nincsenek kikrtstályoso dott normáink. Csak elképzeléseink vannak: hogy felelősségteljesebben, egymást segítve, kulturáltabban, stb. kell élnünk. Általában nem helyes a dolgokat összefüggéseiből kiemelve vizsgálni. Most mégis megkísérlem a bratislavai Nemzetközi Nőnap üzem Békebrigádjának életéből azt a részt nagyító alá venni, amelyik a kultúráltabb élet gyűjtőnév alá sorolható. Bevezetőül annyit: a brigád 1962. október elsején alakult, tíz nő és egy férfi a pillanatnyi taglétszám. Gazdasági eredményeik kiválóak, a brigádtagok magánélete kifogástalan. A legjobb úton haladnak ahhoz, hogy rövidesen megkapják a szocialista munkabrigád címet. Kint, a nagyteremben szakadatlan zakatolnak a gépek és a gyapotfoszlányok hópelyhekként táncolnak a levegőben. Játékosan megcsiklandozzák az orrcimpákat, vagy fáradtan egy fekete szemplllára, egy szőke hajtlncsre telepednek le. Bent Szakái Imre mester szobájában csend és példás tisztaság honol, a fehér gyapotból Itt csak annyi látható, amennyi Karliková és Nemanová elvtársnők öltözékén, háló alá szelídített haján megtapad. Őket faggattam arról, intenzívebb kultüréletet élnek-e azóta, amióta megalakították a brigádot. — Igen is, meg nem ls — hangzik a válasz és látom rajtuk, hogy most magukban felmérik a brigád megalakulása óta eltelt 14 hónapot, felelevenítik élményeiket. Tekintetükben egy kis bizonytalanság fészkelődik: Ml ts az, ami a kultúrába beletartozik? Karllkova elvtársnő a Béke-brigád vezetője a krónikáért Indul, azt hívja segítségül, hiszen abban a brigád minden lépéséről megemlékeznek. Közben Nemanova elvtársnő válaszol a kérdésre: — Szerintem éppen a kulturális élet a gyenge oldalunk. Brigádunk tagjai már Javarészt megállapodott korú nők, családanyák, és többségük vidéken, illetve a peremvárosokban lakik. Nehéz őket este kimozdítani a családi körből, nehéz úgy összeegyeztetni a különböző családi szempontokat, hogy a közös rendezvényekről senkt se hiányozzék. — Ne értse félre, ez nem Jelent passzivitást —, vette át a szót Karliková. — Legalább ketten-hárman együtt szoktunk színházba menní, a többiek meg másnap alig várják, hogy a negyedórás szünetben részletesen beszámoljunk a látottakról. Legutóbb Goldoni: Két úr szolgája című darabját, a trnaval színház előadásában láttuk. De például a Halál neve Engelchen című filmet együtt nézte meg az egész brigád, mint ahogy közösen tekintettük meg a CSKP XII. kongresszusi kiállítását és a Lenin Múzeumot is. VAN TEHÄT ÉRDEKLŐDÉS a brigádban a kultúra Iránt. S mivel a kulturáltsághoz az Informáltság ts hozzá tartoztk, a brigád minden tagja hűséges olvasója a napi sajtónak. Erre azóta szoktak rá, amióta a brigád — összeforrott egység, valóban brigád lett. A szépirodalommal már G. Jakutovics: Tutajosok (linóleummetszet, 1960.) Karliková elvtórsnőt kitüntetése alkalmából virággal köszönti a brigád. inkább döcög a dolog. Az üzemi könyvtár ugyanis, csak kedden és pénteken egy-két órára volt nyitva, s bizony zárt ajtókra talált az, aki a munka menete, vagy egyéb akadályok miatt a meghatározott rövid Időn kívül akart könyvet cserélni. Egyre több méltatlankodó megjegyzés esett a brigádban a könyvtáros címére. — Itt valamit tenni kell — mondta egy szép napon a brigádvezető, akt egyben a szakszervezeti részlegbizottság elnöke ls. Rövid, érzelmektől fűtött beszélgetés a brigádtagokkal, néhány meggyőző szó a mesterrel és az üzemi bizottságban, s január elsejétől — nemcsak ők de valamennyi üzemrészleg 40—50 kötetes kézi könyvtárat kap. A brigád króinkáfát lapozgatva ráfövök, hogy a mozi-, színházlátogatással, az olvasással nem merült ki a brigád kulturális élete. Az előttem ülő elvtársnők úgy látszik rendkívül szerények. Lehet, hogy éppen e szép emberi vonás révén szerették meg őket a brigádtagok, magatartásuk, munkájuk pedig követésre buzdította a többleket. Tény, hogy ez a két törékeny asszony ma a brigád lelke. Kerestk, kutatják a szocialista együttélés formáit, a szocialista módon élni felszó tartalmát. AZ 0 KEZDEMÉNYEZÉSÜKRE rendezték az üzemben az első családi találkozót. Mint minden új dolog, ez először aggodalmat keltett egyesekben, ám egészében lángra kapott a lelkesedés. Volt nagy készülődés és az egyik esős őszt délután anyák, apák, férjek, feleségek ülték körül, párolgó fekete mellett, az üzemi tanácsterem asztalát. A szívélyes üdvözlő szavak után az üzem műszaki szakemberei vezették körül a vendégeket a gyárban, akik őszinte érdeklődéssel nézték a gépeket, a berendezést. Nem csoda, sokan közülük ezúttal jártak először Ilyen üzemben, s e látogatásig csak homályos elképzeléseik voltak arról, milyen környezetben, mit ts dolgozik leányuk, feleségük, vagy édesanyjuk. Visszatérve a tanácsterembe, megindult az élénk beszélgetés. Annyi volt a kérdés, hogy alig győzték válasszal. Még az is szóba került, hogy a brigád üdvöskéje, a bogárszemű Helenka, semmiképpen sem akarja hálóba bújtatni nagy fáradsággal feltuplrozott frizuráját. Édesanyja vállalta a meggyőző munkát. Azóta be is tartja a biztonsági előírásokat. Az első családi találkozónak nagy sikere volt. Már másnap jelentkeztek a többi brigádok, hogy ők ls rendeznének ilyesmit. Miért ne, semmi akadálya. Most ott tartanak, hogy az egy műszakban dolgozó három-négy brigád egyszerre tartja a családi öszszejövetelt. Hatvan-hetven vendég mindig összejön. A Béke-brigádra éppen a múlt kedden került újból sor. De, hogy ne váljék a találkozás egyhangúvá, legutóbb Nemanova elvtársnő kulturális műsorról ts gondoskodott. Az üzem tanonctntézeiének kultúrcsoportja szórakoztatta a vendégeket. Ajándékmüsort adtak hálából, amiért a gyakorlati oktatás keretében a munkásnők olyan szeretettel avatják be őket a szakma mesterfogásaiba. A BRIGÄDTAGOK KÖZÖTT bensőséges a kapcsolat. Kiveszik részüket egymás öröméből, bánatából. Amikor Karliková Gizella, a brigádvezető megkapta a szakma legjobb dolgozója miniszteri kitüntetést, a műhelybe nagy szeretettel és sok virággal köszöntötték. Délután pedig a Povraznícka utcai kis lakásban együtt ünnepelték az eseményt. Még ma is talány számukra, hogyan fértek el mindannyian. Szent Igaz azonban, nagyon kellemesen telt el az idő. Helenka Farbáková esküvőjéről sem hiányozhattak a brigádtagok. Ogy szipogtak a meghatottságtól, akár az örömanya. De nemcsak az ilyen ritka nagy események hozzák őket össze. Találnak rá időt és módot, hogy néhány szál virággal, apró figyelmességgel, s ami a legfontosabb megértő, jó szóval szépítsék a hétköznapokat is. Fiatal még a Béke-brigád. De az eltelt rövid idő alatt megtanulták, hogyan lehet jobban dolgozni és szocialista módon élni. SKALINA KATALIN D

élelőtt Neszeber zegzúgos utcáit róttuk, és sűrűn kattogtak a fényképezőgépek, mert kevés hely akad a világon, ahol tenyérnyi helyen annyi érdekesség zsúfolódik össze, mint ebben a romvároskában. Hol egy római torony vagy középkori bástya, egy románnal kevert bizánci stílusú templom omladék falának színes köve és kecses ablakíve állított meg, hol a festői halászklkötő álmos élete, egy feketefürtös, maszatos gyerek vagy egy papucsot varró, buggyosnadrágú szakállas öreg, a török Idők háremeit idéző rácsos ablakú ház árnyékában. A délutáni forróságban Burgasz tunyának tűnő terein ténferegtünk, már jóllakottan a látnivalóktól és jól esett tudni, hogy este megpihenhetünk üdülőnk csöndjében. Fáradtan és elkábulva az augusztusi nap meleg páráitól megállt a busz a Napfénypart egyik étterme előtt, hogy felvegye társainkat, akiket a selymes homok és a tenger vize maradásra csábított. — Csak öt percet állunk — mondta sürgetően tolmácsunk, ám ez a kurta idő váratlanul annyit adott, hogy soká fel sem mérhettem a benne rejlő Időfelettit, a felejthetetlent, az örökkévalót, amit csak ritka pillanatokban, a lét és nemlét határát sejtve, döbbent bódulatban, a halál küszöbén él át az ember. Nem tudjuk, miféle előzményei voltak az életmentésnek, kik látták meg a fuldoklót, s kik hozták őt a partra, az élet minden jele nélkül. Vagy egy óra hosszat próbálták életre kelteni, s bizonyára mindent úgy tettek, amit ilyenkor tenni kell: a karok ütemes emelésével és csukásával a tüdő Izmait lélegzésre kényszeríteni, hogy meginduljon a vér keringése. Ijedt és Illetődött kíváncsiak nézhették a makacsul dolgozó, verejtékező mentőket, akik egyre fogyó reménnyel csak azért rángatták a szerencsétlen teremtés karjait, mert ezt nem lehet abbahagyni, muszáj megfeszített izmokkal a végkimerülésig folytatni az eszeveszett futást a halállal, egyszerűen nem lehet megbékülni a gondolattal, hogy a tenger megint megölt valakit; kiragadott a nyaralók sorából egy egészséges embert, akivel a tengerparti vendéglő szellős, üvegfalú termében délben még együtt ebédeltek. Elkeserítő, hogy ez a sima tükrű Ilyen a gyerek A napokban régi Ismerősöm áthívott egy kávéra. A remek illatot árasztó nedű kavargatása közben szó szót követett, így lyukadtunk ki a zenénél. A háziasszony — akt egyébként kiváló zeneértő — átszellemült arccal húzott kl a védőtokból egy mikrobarázdás lemezt. Hát ehhez mit szól? A lemezjátszót gyakorlott mozdulattal állította a 33,3 fordulatra és a várakozással telt csendben Chopin cisz moll kerlngőfének meseszép akkordjai csendültek fel. A gyereket eddig észre sem vettem. Vagy az előszobában lehetett vagy pedig nagyon el volt foglalva a mackó ápolásával. Nem így azonban a zongora hangjai felcsendülése után! Először is szenes lapáttal hatalmasat vágott az üvegajtóra, majd villámgyors egymásutánban teát, tejet, banánt és zsíros kenyeret kért. S hogy teljes és hiánytalan legyen egy „szakágazat", ama bizonyos fehér edényre ts jogot formált... A háziasszony elnézést kérő mosollyal nézett rám és a sorsukba beletörődött emberek fáradt lemondásával ennyit mondott: Ilyen a gyerekI A gyerek pedig „ilyenségét" bizonyítandó bevert még néhány háromcolos szöget a parkettbe, egy fó Idegekhez konstruált, fából faragott, pokoli élesen csengető fagyialtos bábúval rohangászott a szobában és amikor egy szokatlan nagy méretű gumilabda dobálásával letört néhány gallyat a szobahársról, úgy tűnt r egyenlőre kifogyott a felnőttek életét megkeserítő ötletekből. Azonban mint sok más vonatkozásba, úgy most is csalt a látszat: rövid töprengés után diótörésre szánta el magát s majd mintha céllövöldékben szokásos üres konzervdoboz-halmaz lennék — amit jókedvű emberek rongylabdával szoktak célbavenni — hozám vágott egy marék dióhéjat. A clsz-moll keringő szerzője talán a sírjában ís megfordult, azonban a gyermek szülei egyetlen elhárító mozdulatot, megjegyzést sem tettek A „ház ura" pedig kifogyhatatlan ötletekkel tovább keserítette a felnőttek életét. ¥ • • A mikor elbúcsúztam a gyerek még közölte velem, hogy „ronda vagy bácsi" és néhányszor barátságosan bokán rúgott. A szülők egykedvűen mosolyogtak: Ne haragudjon ilyen a gyerek! Nem ls haragudtam meg. A gyerekre nem ...! KOMLÖSI LAJOS ül SZÖ 8 * 1983. december 14.