Új Szó, 1963. december (16. évfolyam, 331-358.szám)

1963-12-24 / 354. szám, kedd

Moszkvai levél A HALADÁS SZOLGÁLATÁBAN VÉGÉHEZ KÖZELEDIK az Irodalmi esztendő. Igazán nehéz lenne még rövid következetetések levonásával ls próbálkozni — htwen rengeteg könyv, számos közlemény Jelent meg a folyóiratokban. Sőt ml több, az Irodalom fogalma is, amely BellnszklJ Idejében csak a könyvban, vagy folyóiratban megjelenő művészi szóra vonatkozott, lényegesen tágabb értelmet nyert. A fllmszövegkönyvek, a rádiójátékok és a televízió-bemutatók mind irodalmi művek alapján ke-, letkeznek és a kritika ugyanazon területére tartoznak, mint a versek, regények, novellák vagy Irodalmi riportok. Ezért megelégszem a szerényebb feladattal: az adott lehetőségek között felsorolom azokat az alkotásokat, amelyek a legnagyobb érdeklődést váltották kl és legmélyebben bevésődtek az emlékezetbe. Egyúttal természetesen nem térhetek ki a kritikus Ismert szubjektivitása elől sem. ...Először ls Tvardovszkijnak a „Tyorkin a túlvilágon" című szatirikus műve olyan, mint egy érdes burleszk, talán kissé elnyújtott, azonban tele friss gondolatokkal és fantáziával, helyenként szinte szúr és vág. Elég gyakran találkoztam azzal a nézettel, hogy a költő kissé későn jelentkezett ezzel a költeményével (Tvardovszkl) azt állítja 1954—63-ban írta), hogy sok minden, ami 5 vagy 8 évvel ezelőtt bántotta az olvasót, meg a szerzőt, ma már nem annyira hatásos. Ez bizonyos mértékig igaz. Ha azonban nemcsak a szatirikus hatást vesszük figyelembe, hanem a mélyebb gondolatot is keressük a költeményben, akkor rájövünk, hogy az űj Tyorkin semmi esetre sem meg-! késett. A téma egyszerű: régi ismerősünk, Tyorkin katona, a vidám, szellemes, ötletes Vaszilij, a fasiszták ellen vívott háború végén súlyosan, majdnem halálosan megsebesül. S egyszer csak a másvilágon találja magát, Csodák csodája — Tyorkint (és ben-> nünket is) a másvilág erősen emlé-. keztet erre a világra, az utálatos bürökráciával, az ellenszenves hivatali aktatologatással s mindazzal, ami időnként halálosan untat bennünket t— téged ls kedves olvasó, ezen a „bűnös" földön. S ml mindent Iát, mi mindent hall hősünk a pokolbanl De örökké nem motozhatunk vele e pokol dogmatikus köreiben, mert Tyorkin itt is érvényesíti szellemét és a másvilágról visszakerül erre az élő, napsütötte világra, amivel egyben azt is bebizonyítja, hogy sebesülése nem volt halálos ... Kilépett az életbe Alekszandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenylszovics egy napja című elbeszélésének hőse is. talán ez a mű', — amely az év elején a Novi] Mír folyóiratban jelent meg volt a legnagyobb hatással prózaÉrdemes munkát végeznek A žilinai Szakszervezeti Ház dolgozói valóban dicséretre méltó kezdeményezést tanúsítanak. A kultúrának ez a gyönyörű otthona egyre Inkább a város kultúrközpontjává válik. Néhány lelkes kultúrmunkás érdeme, hogy a szakszervezeti házban megalakult a Kis Színpad, amely rövid fennállása alatt már több bemutatót tartott. így például Smrek: A kaitő és az asszony című poémáját mutatták be, azután mai szlovák ós cseh költők alkotásaiból összeállított műsorral szerepeltek, majd Az ember én vagyuk című Irodalmi műsorral léptek a közönség elé. Élénk tevékenység folyik a filmművészet barátainak klubjában, ihol a mai filmgyártás kiemelkedő alkotását és a régebbi produkciók világsikereit vetítik. A szakszervezetek háza Klub mozijában még e hónap folyamán megrendezik a gyermekfilmfesztlvált, melynek keretében csehszlovák, szovjet, magyar és német filmeket vetítenek, a legkisebbeknek. Jelentős népszerűségre tett szert a Zenei Ifjúság című nevelő hangversenysorozat. December 20-án Klasszikus zene és költészet címmel Beethoven, Mozart és Haydn műveiből rendeztek hangversenyt, melynek műsorát Schiller és Goethe Költeményeivel egészítették ki. A žilinai szakszervezeti ház dolgozói a külső munkatársak népes aktívájával érdemes munkát végeznek. Remény van rá, hogy e kulturális intézmén/ rövidesen nemcsak Zlllna, de az egész környék kulturális központjává válik. -jrirodalmunk fejlődésére. És természetesen nem az által, hogy első Ízben és harcos realista hitelességgel mutatta be a sztálini korszak jogtíprását. Nem arról van szó, hogy Szolzsenyicin előtt senki sem Irt a politikai foglyok táborairól. Más ennek az elbeszélésnek a Jelentősége. Az író ugyanis ebben az elbeszélésben bátor realizmusról tett tanúságot, amellyel egy ember sorsán keresztül olyan mély történelmi képet adott, a nemzet életének olyan távlatát vázolta, hogy véleményein szerint a nagy és dicső orosz irodalom legjobb lapjait is megközelíti. Törvényszerű, hogy az olvasók hálája elhalmozta Szolzsenyicint. Szolzsenyicin további elbeszélései-! bői a Krecsetovkai állomás címűt emelném kl. A fiatal és minden szempontból becsületes állomásparancsnok a Honvédő Háborúban tönkretesz egy teljesen ártatlan embert, Ez az intelligens, közvetlen ember, aki elvesztette egységét, parancsnoknak alapjában véve szimpatikus. Csakhogy a lelkiismeretességhez hozzátartozó gyanakvás, az emberek iránti bizalmatlanság romboló légköre túlsúlyba kerül a krecsetovkai állomás kedves és tisztességes parancsnokában ls. És bár semmilyen bizonyítéka sincs arra, hogy az egységét kereső katona német kém lenne, mégis elviteti, s ezzel tulajdonképpen a halálba küldi. Utat nyitott a gyanakvásnak. S a borzalmas gépezet megindul, mint a lavina. Az elbeszélés erőssége éppen az hogy a krecsetovkai parancsnok — alapos és mély vizsgálat után Is — olyan ember benyomását kelti, aki közelebb áll a jóhoz, mint a rosszhoz. Ezért itt nemcsak az ember nevelési módszere esik bírálat alá, hanem elvei ls, mivel humanista hajlamait tudatosan feláldozza az emberek iránti bizalmatlanság dogmájának. Nem szükséges hangsúlyozni, hogy e mű etikai tartalma teljesen azonos szocialista eszményünkkel, a humanizmus érett értelmezésével. Elképzelhetetlen, hogy a krecsetovkai állomáshoz hasonló mű napvilágot láthatott volna a XX. pártkongresszus előtt. Szolzsenyicin további elbeczélései a Matrjonyina kunyfiója és a Felsőbb érdekből címűek nem találtak egyértelmű fogadtatásra. De az' olvasónak semmiképpen sem ártanak a Szolzsenyicin-vitában elhangzott következtetések. Hiszen hány olyan könyv van, amelyik csak átsiklik a kulcsproblémákon, különösen az alapvető, az emberek számára fontos problémákon, vagy pedig művészietlen földolgozással profanizálja őket. Ezzel kapcsolatban szeretnék rámutatni Mark Scseglov fiatalon elhunyt tehetséges kritikus nagyszerű' jegyzeteire. (Novij Mír 1963/6. J 1956-ban írta: „Ma nem engedhetjük meg, hogy a nagy Irodalom pátoszát a legkevésbé is csökkentsük. Rendkívüli körülmények között előfordulnak irodalmunkban olyan jelenségek, melyeket kritikánk kénytelen még mindig nyilvános véleménycserével kompromittálni. E jelenségekhez tartozik például a primitív irodalmi igénytelenség, a provincionaüzmus, a műveletlenség, a másik oldalon pedig az aktualitások mindenféle dühödt elkenése". Figyelmet keltett Vlagyimir Szappak kitűnően megírt A televízió és ml című könyve, melynek gondolatai jelentősen túllépik a címben feltüntetett téma kereteit. A könyv elmélkedés a mai művészet útjáiról. Ebből a szempontból legjobbnak az „Erkölcsi kódex" fejezetet tartom, melyben a szerző úgy tekint a művészetre, mint az erkölcsi eszmények erős akkumulátorára, amely arra kényszeríti az embert, hogy jobb, becsületesebb, szigorúbb legyen önmagához és a többiekhez is. Szappak helyesen határozza meg a művészetről és az életről alkotott polgári nézetek közös vonásait a személyi kultusz Időszakának etikai és esztétikai deformáltságaival. Ez az irodalmi év megérdemelt elismerést hozott a Lenin-díjjal kitüntetett íróknak. Aragonnak köszönhető, hogy Csingiz Ajtmatov kirgiz író nevét ma egész Európában ismerik. Oj elbeszélései Ismét sajátos, elbűvölő tehetségét bizonyítják. Szamuil Marsak legnépszerűbb gyermekprózaíró, Shakespeare és Burns kiváló fordítója magas kora ellenére fáradhatatlanul dolgozik. Sajnos súlyos beteg. Vasakarata azonban csodáltraméltó. Többnyire fekve ír. Raszul Hamzatov háromszoros Lenindíjas dagesztáni költő éleseszű, szellemes, okos, akárcsak a kicsi, de híres avar nemzet. Költészetében meglepő a hihetetlen szűkszavúság, amely összehasonlítva a mai költészet túlzott „bőbeszédűségével" méginkább kitűnik. Ami a forma pontos betartását illeti R. Hamzatovnak kimondott ellentéte Andrej Voznyeszenszkij. Az ő fékezhetetlensége ós metaforikus dinamikája a maga módján elragadó. Már a Leninről írt költemény bevezetője — mely a Pravdában jelent meg — (a Znamja folyóirat 11. száma közli az egészet) bebizonyította, hogy különcködő forma nem minden esetben a formalizmusnak és az eszmeiség hiányának a gyümölcse. Az újdonságok e röpke felsorolásából is levonhatjuk azt a kétségtelen következtetést, hogy a szovjet föld irodalmi élete gazdag ós sokrétű, s hogy semmiképpen sem lehet azt dogmatikusan közös nevezőre hozni. Minden, ami igazán tehetséges, egyben sokoldalú is és különböző szempontokból egy cél eléréséhez segít hozzá — az emberiség szellemileg egészséges, haladó eszméinek megszilárdításához. Sajtónkban a teoretkusokkal az „antiregényről" vitázunk. Bár semmi esetre sem szeretnénk elvenni a művészektől a kísérletezés jogát, vigyáznunk kell, hogy el ne vesszék a lényeg. A művészetben megbosszulja magát minden vulgarizálás, minden mánia. A művészet szereti a természetességet, a tág teret, a szabadságot. Ezért sok közös vonást látok az antiregény ellen folytatott vitában és a vulgarizálás ellen irányuló marxista kritikai hangokban. A közös szocialista művészeti elvek érdekében egyre inkább sürgetően jelentkezik a haladó marxista kritika közös akcióinak szükségessége. VLAGYIMIR OGNYEV ŕ£ľľ. EGYEDÜL G. Ivoncsenko: BÉKÉT AKARUNK! A

mikor Giovanni délután ötkor belépett a félhomályos lakásba, elfogta a magányosság érzése. Nem gyújtott lámpát. Az előszobában levette esőkabátját, aztán bement a dolgozószobába. Ogy ült le az ajtó melletti székre, keresztbevetett lábbal, karba tett kézzel, szemét a sötétbe meresztve, mint egy félénk látogató. Az egyedüllét nyomasztó érzésébe most valami homályos csodálkozás vegyült. Egész nap egyedül volt és észre sem vette. Csak most tudatosodott benne, hirtelen döbbent, rá, mint az alvajáró, aki a tető párkányán botorkálva hirtelen felébred és észreveszi, hogy a mélység szélén lebeg. Gondolataival akarta eleloszlatni egyedüllétét és ezért elemezni kezdte a magány érzését. Ez tulajdonképpen vakrémület, magyarázta magának, amely abból az érzésből születik, hogy az ember úgy érzi, hiányzik, hiányzik valamije, amputálták, nem teljes értékű ember, s társat keres, hogy kiegészüljön. Végül is ez a félelem fizikai érzés, mint a szomjúságot és az éhséget is csak fizikai dolgokkal, úgy a magányt is csak egy másik személy jelenlétével lehet csillapítani. Előfordult már, hogy egyedül volt a lakásban; hiszen nem régen jött Rómába és jóformán még senkit sem ismert. De akkor más volt a helyzet: egy vagy két óra múlva, este, de legalább másnap reggel találkozott valakivel. Most azonban nem fog látni senkit, se szombaton se vasárnap, de valószínűleg hétfőn sem. Talán azért rémült meg ennyire, mert rádöbbent a hosszú magányos órák sivárságára. Mégis, tennie kellene valamit, hogy eloszlassa félelmét. Végül nem talált jobb megoldást, mint hogy felhív valakit telefonon. Még mindig sötétben, tapogatózva átment a másik szobába, ahol a készülék állt. Ez kisebb szoba volt, az ágy az ablakkal szemben állt. Az ablakból a szemben levő ház tetején fénylő hatalmas neon-reklámot lehetett látni. A reklám óriási betűi vörös, zöld, lila és sárga színben égtek. Mindennap ebben az órában kezdett világítani és éjfélig működött. Giovanni az ágyából csak egyetlen óriási Lbetűt látót, amelyről már tudta, hogy a „cipőüzlet" szónak a hetedik betűje. M

ikor belépett a szobába, egy pillanatig megdöbbenve állt, bár megszokta már a látványt. A reklám remegő zöld fénye úgy lebegett a fehér falak között, mint egy átlátszó szárnyú hatalmas pillangó. Giovanni hanyattdőlt az ágyon, leemelte az asztalkáról a telefont, mellére helyezte és a fejét éppen csak felemelve gondosan tárcsázott egy számot. Az első és egyetlen szám, amely eszébe jutott, olyan valakié volt, akinek tudta nagyon jól, nem kellett volna telefonálnia. Csínos lány az illető, akit olyan ésszel áldott meg az ég, hogy hamarabb látta meg az emberek hibáit, mint erényeit, akinek a szerelem harc volt, melyben mindkét fél arra törekszik, hogy ott üssön sebet a másikon, ahol a legfájdalmasabb. Giovanni udvarolt neki, de amikor a lány minden magyarázat nélkül megszakította vele a kapcsolatot, megesküdött, hogy sohasem fogja látni többé. S most mégis éppen őhozzá fordult, hogy eloszlassa magányát. A lány az első csengetésre felvette a kagylót, mintha várta volna a hívást. Mély, nyugodt hangon kérdezte: — Ki beszél? Giovanni megmondta és erőltetett fesztelenséggel tette hozzá: — Mi szépet csinálsz? — Semmit. És te? — Szintén semmit. Giovanni óvatosan válaszolt, mert tudta, hogy a lány minden alkalmat megragad, hogy gonoszkodhasson. S lám, pillanatnyi szünet után meg is szólalt: — Igen ám, de az én semmittevésem és a tied között nagy különbség van. — Micsoda különbség? — Én szándékosan nem csinálok semmit. Nincs kedvem semmihez. Semmitevésem éppen kedvem szerint való és rengeteg mindennel van tele. A tied azonban üres, akaratod ellen van és elkeserít. „Micsoda hárpia!" — gondolta Giovanni, de akaratlanul is bámulta a lány félelmetes eszét. Ugyanakkor meg is sértődött. Kényszeredetten kérdezte: — Honnan veszed, hogy így van? — Ö, igen egyszerű. A hangodból. Különösen, ha összehasonlítom az enyémmel. Mindketten ugyanazt a szót ejtettük ki: semmit. De nagyon is különbözőképpen hangzott. Én, hogy úgy mondjam egész valómmal mondtam. Te összeszorított torokkal. Az én hangom mély, zengő, nyugotif és nyílt volt, a tied fojtott, vékony, reszkető és szorongó. Nem így van? I

gy volt. Míg Giovanni hallgatta a lelkiállapotát ecsetelő szemtelen hangot, újból és még nyomasztóbban fo2ta el a magányosság érzése. Ellenkezni próbált. — Honnan gondolod mindezekwt? Te soha nem tévedhetsz? — Mindenekelőtt igen érzékeny fülem árulta el. A hangod világosan mutatja helyzetedet. — Éspedig? — Egyedül értél haza, féltél az egyedülléttől. Sem ma, sem holnap nem találkozol senkivel, de még holnapután sem. Rémület lett újra rajtad és lázasan kerestél valakit, akit felhívhatnál. Végül, mivel nem talál-, tál jobbat, elhatároztad, hogy felhívsz. Telenfonáljunk Alice-nak, gondoltad, igaz ugyan, hogy egy boszorkány, de jobb a semminél. Nem így van? Megpróbálta tréfával elütni: '— Az egyetlen igazság az egészből, hogy boszorkány vagy. Igazi, hamisítatlan boszorkány. — Nem. Nem ez az igaz, hanem a többi. Giovanni arra gondolt, hogy most kell ütnie a vasat. — Tudod mire gondoltam? — Nos? — Te sem szenvedsz kevésbé a magánytól, mint én. Véletlenül ugyanabban a helyzetben vagyunk, te is, én is egyedül.. És a te semmittevésed nagyon is hasonlít az enyémhez. — Miből gondolod? — Hát ha másból nem, abból, hogy olyan gyorsan felvetted a kagylót. Ezért azt ajánlom, menjünk le együtt és beszélgessünk az egyedüllétről, mondjuk egy vendéglőben. A lány gonosz nevetéssel válaszolt. — Látod, hogy tévedsz? Te mindig melléfogsz. Nem érzem magam egyedül és nem is vagyok egyedül. Tudod, hány ember van itt körülöttem, akik figyelmesen hallgatják érdekes telefonodat? Giovanni elvörösödött. — Nem vagy egyedül? — Egy szóval sem mondtam, hogy egyedül vagyok. Azt mondtam, nem csinálok semmit és ez az igazság. A semmittevés társaságban is elképzelhető. Giovanni lassan letette a kagylót. A

ztán egy kis ideig még hanyatt fekve, mellén a telefonnal, bámulta a reklám fényes L-betűit, „ amely most lila ametiszt fénnyel borította be a szobát. De íme, a lila már is pirosra váltott és a szoba parányi lángvörös pokollá változott. Giovanni visszatette a készüléket az asztalra, felállt az ágyról és kiment a szobából. Ogy érezte, megőrül s a fény lázas remegése összhangban van a gondolataival, amelyek úgy repkedtek a fejében, mint egy fogoly pillangó szárnyai. Tapogatózva ment vissza a dolgozószobába és megint leült az ajtó melletti székre. Abban a pillanatban megszólalt a telefon. Visszasietett a Jiálószobába, amely most sárga fényben arany barlanghoz hasonlított. Végigdőlt az ágyon és felkapta a kagylót. Női hang volt: — Én vagyok. Carla. Elfelejtette, hogy vagy egy órája kellett volna találkoznunk? Mi történt magával? Már régóta várok. Telefonáltam is, de előbb nem vette fel senki, aztán pedig mással beszélt. Azt hiszem, maga mindent elfelejt. Fel kellene írnia a randevúit, stb. stb. Giovanni meglepődve hallgatta a szóáradatot. Végül megkérdezte, hol várja a lány, megígérte, hogy a lehető leggyorsabban megy és letette a kagylót. A következő pillanatban fel ls kapta, mert újból csengett. Férfihang jelentkezett, egyik egyetemi kollégája, Mario. A holnapi kirándulás rendben van, amint megbeszéltük. Mindössze annyi a változás, hogy két kocsin megyünk, így te egyedül maradhatsz Giuliával, ahogy óhajtottad. Én Fulvia és Renzo társaságában a másik kocsin megyek. 'zt hamar elintézték. Giovanni letette a kagylót, leült az ágy szélére, lábait lóbálva. A reklám közben zöld fénnyel égett. Arra gondolt, milyen egyedül, milyen kétségbeejtően egyedül érezte magát, a valóságban pedig délután kellemesnek igérkező rendevúja, van, másnap kirándulni megy egy vidám társasággal. Hogyan felejthette el? Egy pillanatra felötlött benne, hogy újból fel kellene hívnia Alice-t és be kellene bizonyítania, tévedett, nincs egyedüli Söti De aztán elejtette a dolgot. Végül is Alice-nak igaza voltl — gondolta. Mert nem az a magányos ember, aki ténylegesen egyedül van, hanem aki egyedül érzi magát. Fordította: DRASKOVITS EMMA. E

z 1983. december 19. * (jj SZÖ Sí