Új Szó, 1963. december (16. évfolyam, 331-358.szám)
1963-12-24 / 354. szám, kedd
S ilécémet az ösvény hófalába döftem, hogy kihűljön. Megmelegedett ugyanis egy kissé a szoba hőmérsékletétől. Bebeszéltem magamnak, hogy a langyos léccel „összemelegszik" a hő, sőt még is olvadhat, megnedvesítheti a lécet, s akkor rosszabbul csúszik maid, pedig elég hosszú az üt. Szigorúan véve nem ts út, zárt kör, gyűrű alakú slterep, amelyet a szanatóriumi vendégek vágtak. Jó tempóban két óra alatt befutható. Miközben a bakancsom szljazásával bajlódtam, odajött Natasa ápolónővér, nagyon fiatal, sötét szemöldökű, nagy szemű lány Keményített köpenye meg megzörrent a fagyos levegőn. Éppoly tiszta volt ez a köpeny, éppoly napsütötte, s ráncaiban, árnyékos helyeken éppoly kékbe hajló, mint az ösvény két oldalán a márciusi hó. Ha ránéztem, hunyorognom akaródzott, mint e hattyúpelyhes, szűzi hó láttán. Egyébként nem tudom, akkor is rám lött volna-e a hunyorgás, ha a köpeny egy ágon csüngött volna, például azpn az égerfán, vagy ezen a mogyoróbokron. Szóval, amikor végeztem a bakancsommal s fölegyenesedtem, a léc hegyénél megláttam Natasát. Nem akart megkerülni — mély és keskeny az ösvény —, várta, induljak én neki a hónak. Vékonyka alakja s egész megjelenése akaratosságot, viszafojtott türelmetlenséget fejezett ki, s a szemében ott volt az a bizonyos valami, amitől hunyoroghatnékom támadt, valahányszor, no mondjuk, fénykörébe Jutottam. Véletlenül kerültem ebbe a szanatóriumba, ahol többnyire mérnökök, meg tudósok pihentek, és szokatlan foglalkozásomat (zeneszerző) Natasa, nyilván, bámulatra méltónak találta. Ritka madárnak számítottam Itt. Talán még a romantika egy kis felhőcskéje ls burkolt, amikor rám sütött Natasa két szemének napja, amely mint nemegyszer említettem, htinyorgásra vagy legalábbis szemlesütésre késztetett. Natasa elmosolyodott s megkérdezte: — Maga is versenyez? — Nem tudom. A kultúrfelelős nagyon rábeszélt a tegnap. Annak sincs jobb dolga. — Miért, a verseny talán rossz? — csodálfozott a lány. A terep közvetlenül az ösvénynél kezdődött Nagyot lódultam, leguggoltam, hogy átjussak a fenyőgallyak alatt, szakadékba siklottam (a sebesség szele áthatolt zekémen, szvetteremen, s egy pillanatra meglegyintette átmelegedett testemet), a túloldalon kibukkantam a szakadékból, és pontosan a rajthelyen kötöttem ki. — Gyerünk, gyerünk, gyorsan! — csaptak le mindjárt énreám a kultúrfelelős vezényszavai. Az élet konvencióira gondoltam. Tegnap ez a Fegya, aki akkordeonozni tud és hangosan a közönségnek vicceket modani, rábeszélt. Én bólintottam. Ha nem bólintok, most mehetnék ahová tetszik, ahogy tetszik, így meg alá kell vetnem magam utasításaínak. — Gyerünk, gyerünk gyorsan! Látja, már mind összegyűltek. Nem volt ott semmiféle rajthely. Bottal vonalat húzott a hóba, mi meg sllécelnkke! a vonalhoz igazodtunk, vigyázva, hogy egy negyed centiméterrel se lépjünk túl Fegyának tizenöt embert sikerült összetoboroznia Voltak ott egész Idős asszonyok, a tudományok 8gy hosszú, gyér szakállú doktora s egy hórihorgas, pápaszemes professzorcsemete, aki szőrt növesztett ábrázatán, hogy Hemmlngway hez hasonlítson. Látszólag senki sem vette komolyan a versenyt, akárcsak én. Rajtolt az egész társaság Mögöttem valakinek összegabalyodtak a lécei. Nevetés, rikkantás hallatszott. Én futottam ki elsőnek a terepre, észre se vettem, átsiklottam a mezőn, s máris az erdőben találtam magam. Tizenöt évvel ezelőtt a hadseregnél sokat síeltem, nagy utakat tettem, versenyeken is részt vettem. Ott teljes erőmet bevetettem. A sapkám alól csurgott a verejték, bele a szemembe, ott az ember nem látott egyebet, mint az utat meg a léc hegyét Dehogy pillantottam volna körül, hogy megcsodáljam a meseszép ünnepélyes erdőt, gyönyörködjem a zúzmarából mintázott fákban — dehogyis! —, csak az utat meg a lécet néztem S a fejemben sem születhettek összefüggő gondolatok, kavarogtam összevissza Végül is tudatom belekapaszkodott valami apróságba, például borsőlevest disznóhússal képzeltem magam elé — valamikor nagyon szerettem —, s aztán ez a képzelgés már végig nem hagyott békében. Katonai fegyelem, a szükségszerűség vaskeze nem vezetett most Csak a belém rögződött szokás: ha már felkötötted a sítalpat, szorítsd, adj bele mindent, míg be nem futod a zárt kört. Most még érthető — versenyzünk. De előtte való napokban is futottam teljes erőmből, mintha kergetnének, mintha a kirándulás célja nem séta volna az erdőben, hanem az, hogy semmire sem figyelve, a lécre meredve, izzadva száguldjak át rajta .. N o lám, utolért egy másik fanatikus. Vagy nálam ls nagyobb fanatikusa, vagy nagyobb mestere ennek a sportnak. Különben hogy érhetne utol? Eddig, ha éreztem a hátam mögött az üldözés fokozódó feszültségét, gyorsítottam, s csak a tőlem telhető legnagyobb sebességben lehetett engem elhagyni. Most pedig valami új, rejtélyes érzés moccant bennem. S én erre az újra figyeltem és nem is nagyon csodálkoztam. Talán számomra már tényleg nem puszta szó a kor. vagy hirtelen fordulat történt tudatomban? Először is megálltam, azután oldalra tettem egy lépést. A hórihorgas, pápaszemes, Hemingway-szakállas professzorcsemete Jött mögöttem. Megvártam, mig elhalad s akkor isméi beálltam a pályára. Azon kaptam magam, hogy semmi kedvem üldözőbe venni, pedig egy ideig erőlködés nélkül lépést tartottam vele, parányit sem növekedett köztünk a táV. SZOLOUHIN: A VERSENY volság. Ha a fiúnak ez a maximális teljesítménye, nagyon könnyen legyűrhettem volna. De lám, nem akaródzott legyűrni. Ez a Jampec, ez a ficsúr, ez a nyamvadt papafia túltesz rajtam, és vezet. Vörös sítalpához illik vörös pulóvere, vörös haján olvadozik a hó. Két hosszú karja veti előre a botokat. Nyurga figurájának minden porcikája fölényt, diadalt, gúnyt éreztet. S én (érthetetlen!) nem igyekszem nyomon követni, erélyesen, kérlelhetetlenül magamnak követelni a pályát. A hórihorgas apránként távolodott tőlem, s ez azt jelentette, hogy én lassítok. „Vígyen el ez ördög, távolodj, loholj, fújtass a végkimerülésig! Nem látom be, miért kell ezt csinálni. Már nem látszol? Már eltűntél a fák mögött? Annál jobb. Egyedül megyek, ahogy akarok, sőt ahova akarok. Fogom magam, s letérek erről a tl nevetséges pályátokról. Tán kevés az erdőben a hely? Tizenöt évig sportoltam teljes erőbevetéssel, nem kíméltem a szivemet, a hideg levegőtől nyilallott a foghúsom, úgy éreztem, a tüdőm minden egyes hólyagocskájába nyomás alatt szivattyúzzák a levegőt... S gondolkodni sem lehetett, csak láb alá nézni, a sílécekre, amelyek felváltva fúródtak be a végtelen fehér térbe .." Hátulról lihegést hallottam, s újra kiléptem oldalra. Ezúttal nem szakállt növesztő fiatalember, hanem sovány hatvanéves férfi ért utol. Derékig meztelenül — ruházatát nyílván eldobálta valahol az erdőben — tört előre ez a lelkes versenyző. — A pápaszemes Tarzan messze van? — kiáltott oda nekem. — Nem nagyon, még utolérhető — Hát akkor mért a csudába nem éri utol? — kiáltott rám meg se állva. — Mért hagyta el magát? Rajta, rajta, utánam! Akar egy kockacukrot... a nyelve alá? Jót tesz. — Nem hagyom el magam Egyszerűen nincs kedvem így száguldozni. Ha magának tetszik, usgyi nekil A z öreg rá se hederített nyers válaszomra. Talán meg se hallotta. Mig a fiú könnyen futott, mintegy gyönyörködve önmagában, az öreg, miután belejött, úgy dolgozott, mint egy gép. Gépkarok pon- •• tosságával vetődve felváltva előre karjai, s a botok bámulatosan egyenlő időközökben, súlyosan kitartóan fúródtak a hóba. A lábai is gépkarokként mozogtak. Egész valóját alávetette a mozgás ritmusának, s érződött, hogy számára most semmi sem létezik a világon, csak a vágy, hogy utolérje a pápaszemest, a vágy, hogy elsőként érjen a célba. Akkor ez a Fegya, aki akkordeonozni tud és hangosan anekdotázni, kezet szorít vele, és este az étteremben kihirdeti: Szalkin konstruktőr lett az első. Igen, most már emlékeztem, az öreg Szalkin konstruktőr, s a kettes szobában lakik. Hangosan felkacagtam. Egy pillanatra felötlött bennem: nem hibbantam-e meg? „Minél hamarabb át akarok nyargalni az erdőn? Miért? Hiszen talán éppen az erdőben van ennek az egész dolognak a szépsége és éTtelme. Eh, tl szegények!" Hogy már senki se érhessen utol, éleset kanyarodtam Jobbra, s így egy másik síterepre kerültem, amelyet a szomszédos szanatórium vendégei vágtak. Megálltam, levettem a sapkámat, megtörültem verejtékes homlokomat, arcomat, körülnéztem. Legelőször néhány pirókot fedeztem fel, egy mogyoróbokron ugrándoztak. Valamit szedegettek a bokorról — barkát, vagy rügyet —, s az leszórodott a hóra, a madarak leszálltak, ide-oda szökkentek, röppentek, gyűjtögették élelmüket. Ragyogó volt az idő, aranyba vonta a napfény a havat, a fákat, mindent, amire rátűzött, kékség sűrűsödött ott, ahova nem jutott be, rózsaszínbe játszott a fény, a lombtalan nyírfacsoportok tetején, tündöklöttek a nagy hókristályok, vakítottak, a róluk visszaverődő sugarak a szememet érték, de bármily szép volt ls mindez — a legszebb volt a pirók madarak vörös mellénykéje. Hogy ls nem vettem észre eddig a madarakat?! S voltaképpen mikor láttam utoljára pirókot? Réges-rég, gyermekkoromban, amikor a bátyámmal madáretetőket eszkábáltunk, s jöttek az élénk sárga sármányok, vörös mellű pirókok. Vigyáznunk kellett, nehogy a szarkák kaparintsák meg a kitett eledelt. Emlékképek vettek körül, s én magamba merülve Jártam az erdőt. Nemsokára Jávorszarvas vágott át a vastag porhavon. S én egy ideig azon gondolkoztam, milyen ritka és szép állat a Jávorszarvas, és egyrészt Jó, hogy mind többet látni belőle Moszkva környékén, másrészt teljesen haszontalan, sőt kártevő állat, mert lerágja a fiatal fák levélsarjalt, letapossa a facsemetéket, az erdő pedig becsesebb egyik lakójánál, a Jávorszarvasnál, így hát Jó is, hogy szaporodott, de valójában talán semmi jó sincs ebben. Általában a természeten a célszerűség vaslánca húzódik át, ha valahol megbolygatunk egy szemet, egész másutt, esetleg a tizedik szemnél mutatkozik meg a hatása. K i tudja, milyen messzire vezettek volna ez irányban gondolataim, de ekkor a tisztásra jutottam ki. s valami megragadta figyelmemet, gyönyörködtetett, még mielőtt tudatosodott volna bennem, mire is figyelek, mit is csinálok Hát perszel A tekintetem a tisztás közepén csoportosuló égercserjéken akadt meg. Hogyisne csodáltam volna: a sok kékség közepette (szokatlan erősen kéklett az ég, kékesbe Játszott a hó, s a nyírfák kérge is) az égercserjés csokoládébarnán sötétlett. Ezért Is tartotta fogva a szemem s ejtett bámulatba: hogy nem vettem eddig észre, mennyire sötéten barna lehet az égercserje márciusi nap sütötte erdőben. A csend énekelni kezdett bennem. A csendből hangok csendültek ki. Behunytam a szemem, s a muzsika erősödött Nem valami istencsoda, csak egy életteli friss téma, amely az erdőben jött el hozzám. Emlékezetembe véshettem volna, papírra jegyezhettem volna, de bolondos jókedvemben ággal vonalakat húztam a hóba, s oda kottáztam le a megszületett dallamot. Nagyon elmerenghettem, mert nem hallottam a sítalpak okozta hócsikorgást, semmi neszt! S egyszer csak tiszta női hang leénekelte, hiba nélkül, hóba írt kottámat s ez csodálatosabb volt a csokoládébarna cserjésnél, csodálatosabb a kék égnél, az erdőben áramló levegőnél. Mindennél a világon csodálatosabb! Az asszony — nálam nem alacsonyabb, tehát igen magas növésű, sárga harántsávos, vékony fekete pulóverben — botjára támaszkodva nézte a kottámat. Aztán rám pillantott. Én először — nem tudom miért — csak nagyságát, meg pulóverén a sárga csíkokat figyeltem meg. Még mielőtt felpillantott. Aztán rám nézett, s én már nem láttam a sárga csíkot, nem gondoltam többé arra, hogy ilyen termet csak királynőket illett meg, azaz, hogy megilletett, amikor még becsben voltak, s szerephez jutottak regényben, drámában. — Mit csinál itt? — kérdezte az asszony olyan közvetlenül, mintha ősidők óta ismerne, s nem véletlenül, séta közben kerültünk volna össze. Együtt mentünk tovább — ő néhány lépéssel előttem. Időnként néhány semmitmondó szót váltottunk. Ám a dallam, amely véletlenül szállt oda hozzám a tisztáson, talán már mindkettőnkben egy ütemre zengett. — Vajon mi hagyhatta itt ezeket a parányi nyomokat? — kérdezte. — Hermelín vadászott errefelé az éjjel. Nézze csak, azt hiszem, ide tartott. — A hóban gödröcske látszott, mintha valaki mélyen belefúrta volna síbotja vastagabb végét. — Fajdok tanyáztak a hó alatt. A hermelín megszimatolta őket, lebújt hozzájuk. Ezt a járatot ő vágta. A fajdok kiröppentek, hószökőár verődött fel. Az egyik, látszik egyenesen felrepült, de nem értem, miért húzott a másik mély barázdát? Csak nem vitte a hátán a kis rablót? Ez is előfordul néha ... — Fantazmagória! — nevetett az asszony, s a márciusi kékség a fogán is megcsillant. — Vadászmesebeli fantazmagória. — Menjen oda, nézzen be a gödörbe. — Nahát — igaz! — Élénksárga, mogyorű alakú fajdtrágya feküdt a gödröcskében. — Magával érdekes az erdőt Járni. — Az én társaságom nemcsak az erdőben érdekes! Szándékosan beszéltem így, hogy halljam, elhangzik-e a lapos visszavágás: „Micsoda önhittség!" Nem. Az asszony elkomolyodott. Egy darabig szótlanul mentünk. Lejtett a terep, eleinte nyílt mezőre, majd sűrű cserjésbe ereszkedett, lavíroznunk kellett, cikcakkban; egyenes leslkláshoz nem volt hely. Végre a bokrok közt szabad tér mutatkozott. Otitársnőm nekifutott, a lejtő aljában azonban megrekedt, (a porhanyó, laza hó fékezte a sítalpat) Néhány pillanat múlva ugyanígy jártam. Meghemperegtem, a hó belement a fülembe, a gallérom mögé, a hajamba, cseppet sem volt hideg, vidított, frissített. Bolond jókedvünk támadt, kölykök módjára viselkedtünk. Fölsegítettem, ő megbillentett, újra lehuppantunk. Szórtuk egymásra a havat, segítettünk egymásnak feltápászkodni, megint huppantunk, kacagtunk, s néztünk egymás szemébe. Végre az asszony leült. Fejemet a térdéhez támasztottam, elcsendesedtem, ö is hallgatott. Egy ideig néztem a kék eget, aztán behunytam a szemem. Nem tudom, miyen sokáig ültünk Így, talán öt percig, talán fél óráig is, talán fél életen át. O ly nagy csend honolt körülöttünk, hogy a Jég alatt csörgedező patak hangja betöltötte az egész világot. Patak folyt ott a közelben, s csobogása hallhatóvá lett a jég alól. Elmerülten figyeltem a vlz énekére, s ezalatt' az asszony lehajolt, megcsókolt... A patakon azután mégis találtunk egy kis nyílást, sebes folyású kis szakaszán a kékes hóban tiszta vízsugár folydogált. Oly tiszta, hogy áttetszett rajta a kavics és a homok. Sokáig álltunk ott, s néztük, mint bukkan ki a víz a sötét jégpáncél alól, találkozik a napfénnyel, majd újra magával ragadja a sötétség. — Ez a csobogó — az én mai napom. Benne van a napfény, a kék ég, meg a dal. Megyek, maga pedig forduljon vissza. Minden nagyon szép volt, de tovább már úgy volna mint közönségesen. Nem akarom ... Égerágat törtem le. Apró, tömör barkái erre-arra csavarodtak. — Tegye vízbe a szobájában. Pár nap múlva kivirágzik. Látja, a barkák most mindenfele tekingetnek. Később bearanyozódnak, megnőnek és súlyosan csüngnek a föl- meg oldalra törő ágak között. Mint párhuzamos vonalkák, csüngenek majd a súlyos aranybarkák. S ez olyan lesz, mint a muzsika. A takarítónő viszont szidja majd magát, mert a szoba tele lesz sárga virágporral. Az asszony messziről, a koptatőról még vlszszaintett, s én arra gondoltam, hogy sohse látom többé, s tán még a nevét sem tudom meg soha. R átértem a mi terepünkre (egész közel volt), s ekkor már senki sem ért utol. Csak most jutott eszembe, hogy ott, Fegyánál nyilván már hiányolnak engem, várnak, sőt keresnek: mi van azzal az emberrel? Együtt rajtolt a többivel, s még mindig nem került elő? Már messziről láttam, hogy a dombocska, ahonnan indultunk, s ahova érkeznünk kellett, még népes. Észrevettek, Integettek, hadonásztak a botokkal. A szégyenkezés az arcomba kergette a vért. Fegya elém szaladt: Hová lett? Hogy lehet ilyet csinálni! A kollektívára is gondolni kell... Megijedtünk. Hárman elmentek magát keresni. — Letévedtem a terepről, s egy ideig az erdőben barangoltam — hazudtam Jó hangosan, szerebbenés nélkül. — Ilyenre gondoltunk ml ls. Pedig hát nagyon nehéz ott eltévedni... A szanatórium bejáratánál újra összeakadtam Natasa ápolónővérrel. Szemében az aggodalom, sőt rémület nem egykönnyen változott át örömmé. Megkérdeztem, csakhogy kérdezzek valamit: — Nem hallotta? Végül is Szalkinnak sikerült utolérni azt a vörös pápaszemest? Vagy mégse sikerült? — Szalkin rosszul van a szívével. Oxigént kap. Nem tud róla? — Mikor engem utolért a terepen, sejteni sem lehetett ilyesmit. Olyan szépen ment az öreg. — Magát utolérte Szalkin? — bámult Natasa. — Hát igen... Nem igyekeztem elfutni előle. Minek? S neki sem kellett volna annyira erőlködnie. Lám, mi lett belőle ... Natasa szemének fénysugarai — találkozásainkkor mindig rám ragyogtak, — jégcsapokká alakultak át, s valahogy össze is szűkült a szeme, meg a hangját is átjárta a fagy. — Maga miért nem igyekezett? — Tudja, kislány, arra a következtetésre Jutottam, hogy ha az ember lassacskán sétál az erdőben, többet lát, többet gondolkodik és érez, mint amikor hanyatt-homlok átrohan rajta. — És az önérzet, a harc, a cél? — lobbant fel a lány, s a szeme ismét tágra nyílt. — Érdekes a maga filózofiája: „Itt jól érzem magam, meleg és nyirkos a hely . Igaz? — No, no, semmiségből túl messzemenő következtetéseket von lel — Igen, igen, igen! — kiáltott a lány utánam. Már levettem sílécemet, és mentem föl a lépcsőn. — Igenis, maga egoista! Ez a csúszó-mászó filozófiája, az, amit Gorkij megírt. A sólyom repül, míg megszakad a szíve, és nem bánja. V isszanéztem Natasára, s megértettem, hogy már soha többé nem sugárzik rám szemének kedves, melengető fénye, amelyben annyi elragadtatás, talán remény s várakozás is fejeződött ki. Bementem a szobámba, s nyomban asztalhoz ültem, hogy lejegyezzem az erdei tisztáson talált muzsikát. SZÁNTŰ IRÉN fordítósa. ÜJ SZÖ 8 * 1983. december 24,
