Új Szó, 1963. december (16. évfolyam, 331-358.szám)

1963-12-21 / 351. szám, szombat

vezet hőmérsékletének emelkedését Illetve csökkenését. Ez ís a művészet lefokozása. Az ami ezekben a spekulatív eszmefuttatásokban még magán hordja a művészetelmélet látszatát, néhány cikkben szemmelláthatóan teljesen eltűnik és helyette olyan követelmények, illetve megállapítások kerülnek, amelyek összeegyeztethetetlenek a párt alapelveivel és politikai irányvonalával. Ennek következtében is a publicisztika egy része helytelen irányba terelte a XII. kongresszus idején és azt követően a kulturális és művészi arcvonal lényegében pozitív és kezdeményező fellépését a komoly ideológiai kérdések megoldását illetően. A kulturális és a művészeti folyóiratok irányt vettek arra, hogy ösztönösen vagy céltudatosan, nem pártos pozíciókból felvett különféle, de a művészettel többnyire vajmi rokonságban álló kérdések megoldására. Ennek következtében a többi között sor került a műbírálat, a művészetelmélet és az esztetika krónikus fogyatékosságai leküzdésére irányuló állandó gondoskodás elhanyagolására. Világosan kifejezésre jut ebben az eszmei szilárdság hiánya, a marxista elmélet gyenge ismerete és a politikai nézetek zavarossága. Ezek a tényezők főleg a műbírálat társadalmi felelősségtudatát lazítják. A műbírálat egy-egy képviselői ugyan tanújelét adják az idényjellegű divat részletes ismeretének, de nem rendelkeznek a szocialista művészet fejlesztésének megfontolt koncepciójával. így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy ez önkény légkörében a becsületes művészek és mindazok zavarba esnek, akik komoly szemmel tekintenek a művészetre, s kialakulnak a szubjektivizmus elburjánzásának, a mércék és az értékek zűrzavarának kimondottan üvegházi feltételei. Nem csodálkozhatunk azon, hogy ez törvényszerűen gondolati zűrzavarra és felületességre vezet, s hogy ebben a légkörben bármiféle, csak látszólag megalapozott magyarázatot is autoritatív ítéletként állítanak be. Csak két példát említek a sok közül. Nemrégen jelent meg Josef Skvorecky „Emőke legenda" című elbeszélése. Jellegzetes, hogyan reagált rá kritikánk többsége. Komoly elemzés helyett, amelyet a novella ellentmondásossága megkíván és a szerző tehetsége megérdemel, a kritika olyan dicshimnuszba kezdett, amelyben nyoma veszett bármiféle tárgyilagos méltatásnak. Hasonló-az állásfoglalás, de más szinten a Rómeó és Júlia Krejöa általi rendezéséhez a Nemzeti Színházban. Rendezése normális kritikai légkörben bizonyéra nem csekély vitát és eltérő nézetet váltana ki, nempedig túlzottan sok reklámot. A kulturális közírás jelentős része egyszerűen a kétes értékű uniformitás diadalsorozatát ünnepli és a kivétel rendszerint erősíti a szabályt. Az irodalom- és a képzőművészeti kritikánál az ember gyakran kiérzi, hogy szerzője fél attól, nehogy maradisággal vádolják meg. így folyik a licitálás — ki dicsér többet és hangosabban, lelkesebben minden különcködést, extravaganciát. Máskor az a benyomásunk támad, mintha az ítélet már előre adva lenne. Gyakran elég ismernünk a mű szerzőinek vagy a kritikusnak a nevét és már előre tudhatjuk, milyen lesz a bírálat tartalma. Nem kell sokat magyaráznunk, milyen káros ez a művészet további fejlődése szempontjából. Ügy tűnik, mintha sok kritikus elfeledkezett volna a művészetelmélet és az esztetika legfontosabb kategóriáiról A pártosságról és a népiségről vagy szégyenlősen hallgatnak, vagy majd hogy nem idézőjelekbe 39 »