Új Szó, 1963. december (16. évfolyam, 331-358.szám)

1963-12-21 / 351. szám, szombat

mSrcéje, kifejezése annak, hogy az alkotóművész szívével és agyival teljesen átéli a forradalmi küzdelmeket. Mindez a kultúrát és a művészetet a párt jelentős offenzív eszmei fegyverévé avatja, és meghatározza azokat az alapvető kritériumokat és követelményeket Is, amelyeket a társadalom és a párt a művészettel szemben támaszt. Ebből a tényből indult ki a párt XII. kongreszszusa, amikor hangsúlyozta a művészet és a kultúra tevékeny szerepét az emberek tudatának a kommunista eszmék szellemében való átalakításában, erkölcsi arcéljük, lelkiviláguk és ízlésük formálásában, a valóban emberi, szocialista kapcsolatok fejlesztésében. Ebben a szellemben bontakozott ki a kongresszus után a művészi arcvonal pozitív felsorakozása is, amelynek eddigi hozamát újból, teljes mértékben értékeljük és további termékeny eredményeit elvárjuk. Az elmúlt időszak tapasztalatai azonban bebizonyították az arról szóló kongresszusi irányelv érvényesítését ís, hogy objektíve szükséges a személyi kultusz és a dogmatikus gondolkodásmód maradványai elleni, valamint a liberalizmus és az opportunizmus megnyilvánulásai elleni harc egysége. Ott, ahol a kongresszusi határozatok őszinte igenlése ellenére ezt az irányelvet a gyakorlatban megnyirbálták, egyoldalúan elferdítették — és sajnos erre elsősorban a kulturális és publicisztikai fronton került sor — ott nyilvánvaló eszmei tévedések fordultak elő. „A művészet a népé, — hangsúlyozta V. I. Lenin — egyesítenie kell a népet gondolkodásában, érzéseiben és akaratában magasabb szintre emelni". Az a művészet, amely lemond erről a legéleterősebb alapelvről és programszerűen hátat fordít a párt nagy küzdelmének, amint azt például az úgynevezett absztrakt művészet teszi, kiiktatja önmagát a tevékeny társadalmi küzdelemből és önmaga számolja fel jogát a párt és az állam segítségére. A kultúra és a művészet dolgozói társadalmi aktivitásának és pártos állásfoglalásának mércéje — amint azt Novotn^ elvtárs múlt heti beszédében hangsúlyozta — a párt Központi Bizottsága irányelveinek szellemében a köztársaság valamennyi polgára magasabbfokú aktivitásáért, kezdeményezéséért, felelősségtudatáért s öntudatos fegyelméért vívott harc. A kultúra és a művészet dolgozóinak el kell ítélniük a demokráciánk vívmányaival való bármiféle visszaélést, a bírálat éles fényét kell vetniük a nem szocialista tettekre, el kell utasítaniuk a párt és annak Központi Bizottsága tekintélyének gyengítésére irányuló törekvéseket és útját kell állniuk a polgári és opportunista nézetek beszüremlésének. Ogy tűnhet, hogy a művészet társadalmi szerepének hangsúlyozása nem más, mint az ismert igazságok ismétlése. Az utóbbi időben azonban tanúi vagyunk a művészet küldetésére és szerepére vonatkozó különféle eszmefuttatásoknak, amelyek ugyan többnyire kérészéletűek és az egészséges művészet befolyásuktól és hatásuktól érintetlen marad, amelyek azonban lelkesen fogadnak bármilyen nyugati divatos újdonságot. Ezeknek az „elméleteknek" — a művészet mint higiénikus, mint tanú, mint váltókezelő, avagy barométer — elsősorban a művészet társadalmi szerepének korlátozása, passzív regisztráló oldalának kiemelése és az a törekvése, hogy a művészet helyét valahol a párton és ideológiáján kívül határozzák meg. Ugyanez vonatkozik arra a nálunk nemrégen kifejtett elméletre, amely hőmérőhöz hasonlítja a művészetet. Eszerint a hőmérő nem dicsőíti a kort, hanem csak feltünteti a társadalmi szer38