Új Szó, 1963. október (16. évfolyam, 271-300.szám)

1963-10-19 / 291. szám, szombat

F

ür. HERMANN ALICE ényekésárnyakazamerikai nevelésben Az első benyomás szíven találja az fembert. Egyszerű anyák — egy lakótelepülés 3—4 gyermekes anyái, fizikai .dolgozók és alacsonyabb tisztviselők feleségei — nem azzal mutogatják az Idegennek karonülő csecsemőiket és totyogó baby-jeiket, hogy ugye milyen egészséges, pufók, vagy hogy ugye milyen szófogadó, jólnevelt a gyerek, hanem, hogy ugye látszik rajta, milyen happy. És ez nemcsak szó. Az anyák legfőbb igyekezete, hogy a gyerek happy — boldog, derűs legyen, a gyerek valamilyen lelki megrázkódtatása, félelme, vagy bánata legalább olyan baj a szemükben, mint egy komoly testi betegség. Kedvesek, türelmesek a gyerekhez, aminthogy ez a kedves, türelmes légkör veszi körül a gyereket, ahová csak lép. A nagy élelmiszer áruházak kiskocsijain — ahová a háziasszonyok a kiválasztott árukat bedobálják — gyerekülések vannak, a vendéglőkben székre erősíthető magasítók könnyítik a gyerekek étkezését, az utcán sírva fakadó gyereket senki sem fenyegeti „remjőrbácsival", viszont mindenki vigasztalja. A kép túl szép, és még szebbé teszi, hogy emellett az utcán, óvodában, iskolában látott gyerekek az elkényeztetettség semmi jelét sem mutatják: magabiztosak, de fegyelmezettek, udvariasak, jó modorúak. Az első árnyék akkor vetődött a képre, amikor egyre gyakrabban ütötte meg fülemet egy gyerekekhez intézett kérdés: Did you have fun? — ami körülbelül úgy fordítható, hogy „jól szórakoztál?", vagy talán egy kissé a „mulatságos", a „vicces" felé tolva a szórakozás jellegét. Ezt kérdezik az anyák gyermekeiktől nemcsak, amikor cirkuszban voltak (akkor természetes lenne), hanem egyegy magánóra, vagy akár orvosi kezelés után is. Mintha a világ eseményeinek nem volna más célja és JeX lentősége, mint, hogy fun-nel, mulatsággal szolgáljanak. Ilyenkor az ember úgy érzi, hogy a későbbi évek üressége, céltalansága valahol itt veszi kezdetét... De egyelőre még a gyermekkornál tartunk. Bölcsőde? A 8 millió lakosú New Yorkban sincs. Az anyák az első gyermek születése után otthon maradnak. És mindenkinek módjában van otthon maradnia? Nem. Hát akkor? Ki-kl segít magán, ahogy tud. Ez pedig nem lehet könnyű, mert a két nemzedék együttlakása sokkal kevésbé általános, mint nálunk. Az ok részben a „fény" oldalára tartozik: a gyermekkori saeretet-elhalmozás után az általános tendencia a fiatalok korai önállósítása. Alkalmi munkát már 9—10 éves iskolások is végeznek. 18 éves korukra még akkor is elvárják tőlük, hogy dolgozzanak, ' ha egyetemre járnak. Másrészt azonban — és itt az árnyék — informátoraim szerint nincs valami jó vli szony szülők és felnőtt gyermekek között. A szülő mindent megtesz, hogy ne szoruljon gyermekére, roszszul járna, ha ezt elmulasztaná. Az „óvoda" fogalma kétfélét foglal magába: az úgynevezett nursery school 2 vagy inkább 3 évtől 5-ig fogadja a gyermekeket, a Klndergarten 5-től 6-ig. Ez utóbbi iskola-előkészítéséül szolgál, bár nem kötelező, de többnyire az iskolához kapcsolt. Az anya tehermentesítését egyik sem szolgálja, a gyermekek általában 3 órát töltenek ott. És egy újabb meglepetés: 6 gyakorló nursery school-on orizontkívül, amelyek olyan középiskolához csatoltak, ahol a tanulók választott tárgyaik közé a gyermekgondozást is felveszik, a nagy New Yorkban csak magánóvodák vannak. A tandíj ezekben igen magas, gondos szülők mégis néha egyéves korában előjegyzik a gyermekeket, hogy helyet kapjon. Milyenek az óvodák? Fény és árnyék. A gyermekek szabadon válogathatnak a gazdag felszerelésben, festhetnek vastag ecsettel a festőállványokra erősített rajzlapokra vagy festékbe mártott ujjaikkal az előttük levő papírra (ez utóbbi nagyon elterjedt Amerikában) mintázhatnak a legkülönbözőbb anyagokból, barkácsolhatnak, nézhetik a növényeket nagyítón- vagy az egysejtű tenyészetet (!) mikroszkópon át. Az óvónő csak arra ügyel, hogy hajlamaik megfelelő táplálékhoz jussanak. Ugyanakkor megfigyelésük szerint, kevés a gyermekek között a kapcsolat, a ml óvodáink összeforrott közössége, a gyermekek meghitt viszonya ismeretlennek látszik. Voltunk egy szép, modern általános iskolában: 25—30 gyermek egy osztályban. Ilyen sok van, de vannak bőségesen olyanok is, ahol 46— G0 az osztály-létszám. Ettől függetlenül — itt is fény és árnyék. Kezdjük a pozitívumokon — vagy mondjuk így: amit mi pozitívnak láttunk. Az I. osztály, ahol hosszabb Időt töltöttünk, berendezésében még sokban emlékeztet az óvodákra. A gyermekek körülülték a kettesével összetolt asztalokat (néha, mint értesültünk Iskolaszerűén is sorba állítják őket), 8—10 gyermekkel a tanítónő olvasást gyakorolt, a többiek festegettek, vagy rajzoltak. A fegyelem igen jó volt, a gyermekek buzgón dolgoztak. Házi leckét nem kapnak egészen az ötödik osztályig, érdekes volt ehhez az igazgató indoklása: ha házi leckét kapnának, a túlbuzgó szülök rájuk vetnék" magukat, nem hagynák élni őket. Minden osztály megkezdése előtt a gyermekek intelligencia-vizsgálaton mennek át és azok eredménye szerint osztják őket párhuzamos osztályokba. A besorolás még egyetemi felvételnél sem Jelent hátrányt, csupán anynyit, hogy a lassúbb fejlődésűek lassúbb tempóban haladnak, nem akadályozzák a tehetségesebbeket, akik viszont képességeiknek megfelelő, nehezebb feladatokkal kerülnek szembe. Van egyesített I.—III. osztály is, ahol lehetségessé válik, hogy pl. az olvasásban gyenge, de a számtanban erős gyermek az utóbbiban a 3 év anyagát akár egy év alatt is elvégezhesse és a további évek során mélyíthesse, kiterjeszthesse ebbeli tudását, az előbbiben viszont kényelmesen haladhasson együtt az osztály átlagával. Két osztály elvégzése egy év alatt bármilyen fokon lehetséges. A tanulás általános formája mellett a felsőbb osztályokban megjelennek a project-ek (tervek), olyan magukválasztotta témájú feladatok, amelyeket a tanulóknak könyvek, lexikonok, térképek stb. segítségével önállóan kell megoldaniuk (Egy I. gimnazista kislány ismeretségi körünkből pl. egy békaszív kipreparálását és bizonyos Ideig való életben tartását vette tervbe, egy másik, hónapok munkájával, részletes tanulmányt készített a Szovjetunióról). Ezek mellett az impozánsnak hangzó teljesítmények mellet, az egész tanulási színvonal rendkívül alacsony — és Itt eljutottunk az árnyoldalra. Az amerikai diák tudása igen hiányos és felületes, — nemcsak azért, mert az uralkodó felfogás szerint „nem előkelő" nagyon igyekezni a tanulásban (öt osztályzat van A-E-lg — a gentleman — C közismert fogalom, vagyis: az „úriember közepes"), hanem, mert az iskolák tanterve összetákolt és szegényes. Ezt a hivatalos körök is tudják és — különösen az első szputnyikok felbocsátása óta — az egész ország visszhangzik egy komoly iskolareform követelésétől. Egyelőre még nem sok látszik belőle, bár a helyzet nem áttekinthető, hiszen Iskolapolitika, iskolaszervezés, tanterv nemcsak államonként, hanem körzetenként ls különböző. A középiskolás diákok maguk választhatják tárgyaikat, azoknál, akikkel beszéltünk, csak az angol és a történelem volt kötelező (matematika csak egészen minimális mértékben), de választhatnak például „autóvezetést" is. Igaz, hogy a középiskola elvégzése csak igen kevés és rosszul fizetett alkalmazás felé nyit utat, és az is igaz, hogy, egyetemi tanulmány négy liberál art's-nek, „szabad tudománynak" nevezett évvel kezdődik, ahol a hallgató szintén szabadon választhat tárgyakat (de most már szakmai érdeklődése és további tervei szerint) és amelyeknek elvégzése egyetemi fokozatot, de semmilyen szakmai képesítést nem ad a hallgató kezébe. Tulajdonképpen csak arra jó, hogy kipótolja az általános műveltségnek és a szakmai megalapozottságnak azt a hiányát, amit a középiskola hagyott. Ahhoz, hogy valaki pedagógus lehessen, még egy-két évig kell tanulnia, ahhoz, hogy orvos még öt vagy hat évig. Mi következik ebből? Az, ami már nem közvetlen tapasztalatunk, hanem egy Amerikában igen népszerűvé vált könyvben Vance Packard Status SeeJfcers-ében (talán „Rang után futók" volna a helyes fordítás) olvasható: az „amerikai legenda", ami szerint a cipőtisztító fiúból vállalati igazgató vagy taagasrangú politikus válhatik, már a múlté. A mai élet olyan képzettséget kíván, hogy csak egyetemet végzettek számíthatnak továbbjutásra. A szegényebb származásúak nagy része pedig már a középiskolában lemorzsolódik, főleg azért — ez Vance Packard magyarázata —, liiert a nagyon korán kezdődő fiú-lány kapcsolatokban tehetősebb osztálytársaival szemben lemarad, nem bírja az ilyenfajta megaláztatásokat. Az orvosi pálya — amely Amerikában a legjobban jövedelmezőkhöz tartozik — a maga 10 éves tanulmányi idejével éppenséggel „önszabályozóan" tartja távol az alacsonyabb származásúakat. Fény és árnyék. Amit a futó látogató a felnőttek világéban tapasztal, az sok Jót mutat. Az emberek kedvesek az idegenhez és barátságosak. Nyugodtnak látszanak, hangos szó nem hallatszik: a csúcsforgalom ls — akár a zsúfolt New York-i földalattin, akár a munkába, vagy haza igyekvő autók'sokszor negyedórákra megrekedő négyes sorában — hangtalan. (A hallatlanul gazdag angol nyelv káromkodást szókincse meglepően szegényes). Viszont: ha az ember színdarabjaikat látja, a mérhetetlen emberi magányosság kiált belőlük, — egy céltalanul támolygó, céltalanságában kétségbeesett tettekre vetemedő fiatalság képét mutatják. J. Bartek: P. Jilemnický Töretlen föld című könyvének illusztrációja (Megjelent a Család és iskoiá-baa) EGRI VIKTOR: OLVASÓNAPLÓ Vád /• R 1 R JT ~ onke es szam eres Rolf Hochhuth nevére néhány hónappal ezelőtt az Élet és Iroda* lom beszámolója hívta fel figyelmünket. A cikk érdekesen méltatta a fiatal nyugatnémet író A helytartó című színművét és világszerte nagy visszhangot keltett berlini bemutatóját Erwin Piscator rendezésében. Noha a tájékoztató jellegű írás bővebb elemzést nem tartalmazott, már tartalmának rövid összefoglalója elegendőnek bizonyult arra, hogy érdeklődésünket a legmesszebbmenően felkeltse. A napokban kezembe került a szerzőnek a hamburgi Rowohlt Verlag kiadásában megjelent könyve, amely nem csupán a több mint kétszázoldalas színműnek teljes, csonkítatlan szövegét tartalmazza, hanem Hochhuth sokéves búvármunkájának eredményeit is: államférfiak, diplomaták, kortársak, szemtanúk jegyzeteit és nyilatkozatait, amelyekkel munkájának hitelét törekszik alátámasztani. Hosszú idők, esztendők óta nem volt olvasmány a kezemben, amely szenvedélyes hangjával, epikai részeiben is lenyűgöző erejével és drámaiasságával, az alakok páratlan jellemzésével annyira fogva tartott volna, mint Hochhuth első színjátéka. A VAD, A SZÁMONKÉRÉS, a felelősségrevonás drámája ez, de mondhatnám: a vallomásra kényszerült lelkiismeretéé Is. Ki felel a százezrek életéért', akiket az őrjöngő nácizmus azok után pusztított el a gyűjtőtáborok gázkamráiban, hogy az egész világ, London, New York és a Vatikán, a felelős államférfiak, politikusok kivétel nélkül mind tudomást szereztek arról, mi történik Trebllnka és Majdanek drótsövényei mögött és milyen infernális emberirtás folyik Auschwitzban. Amikor Hochhuth vádat emel, természetesen egészében elítéli magát a fasizmust, a náci rendszert, a színműben fel nem lépő Hitlert, a „zsidóbolsevizmus" fogalmának megteremtőjét, a fajírtás „történelmi szükségének" megszállottját, ugyanúgy korlátolt csatlósát, a megsemmisítés legfőbb végrehajtóját, Himmlerť, akinek oly „lágy" szíye volt, hogy nem mert egyetlen áldozatának szemébe nézni és menekült Auschwitz krematóriumának füstje elől, nem bírta máglyáinak a lángját, az égő hús penetráns szagát. Ám ilyen általános vádat Hochhuth előtt ezren és tízezren emeltek: életben maradt szemtanúk, KZ-foglyok, diplomaták, írók és költők — naplók, levelek, emlékiratok, regények és versek léglóiban. KÖNYVTÁRAKAT BETÖLTÖ élményirodalom ad erről hiteles tanúságot, leplezi le a halálgépezet minden apró csavarját — két cseh szemtanú Halálgyár címmel adta ki emlékeit —, lefesti a százezrek életéért felelős nagy hóhérok mellett a törpéket, a napokban Grácban életfogytiglani börtönre elítélt terezíni hóhérhoz hasonlatos, primitív, kisagyű gyilkosokat, akik puszta kedvtelésből, elferdült ösztöneik parancsára, szadizmusból öltek. Hochhuth színművében ls szerepelnek ilyen aljas emberek, az utolérhetetlen írói remekléssel jellemzett „Doktor" mellett alattomos kis hóhéroknak Is szerepet ad. De ha csak ezt tenné a legnagyobb művészettel és a legmegrázóbb jellemfestő erővel, csupán egygyel szaporítaná a fasisztaellenes irodalom maradandó értékeinek számát. Hochhuth számonkérésében egy nagy lépéssel tovább megy: kíméletlenül és szenvedélyesen — mondhatnám elkeseredett haraggal, de nem elvakultan — vádat emel a közelmúlt nagy személyiségeinek egyik legnagyobbja, XII. Pius pápa, Péter apostol utóda, Krisztus római helytartója ellen. Színművében lenyűgözően, egy nagy drámaíróhoz méltó jelenetek során bizonyítja, hogy Pacelli bíboros, akit XII. Pius néven szenteltek pápává, számításból, ügyeskedő diplomáciai érdekből nem tette meg azt, amit az ő helyében minden igazhitű lelkiismeretes ember megtett volna. Sok százezer zsidó élete forgott kockán, nem kellett volna, több, mint nyíltan, egyértelműen tiltakozni és Hitler feltétlenül meghátrált volna. Hiszen akkor a Wehrmacht elszenvedte már Sztálingrádnál első nagy vereségét, Itáliában partra szálltak az amerikaiak, Hitlernek, aki már korábban meghátrált egy bíbornoki tiltakozásra és abbahagyta a gyengeelméjűek és tehetetlenek gyilkolását, most jóval nyomósabb oka lett volna, hogy a pápai tiltakozás nyomán százmilliók haragját és ellenszenvét ne vonja magára. A DRÁMA NEGYEDIK FELVONÁSÁBAN, azon a napon, amelyen Rómában a Vatikán szeme láttára megkezdik a római zsidók elhurcolását, egy fiatal jezsuita páter Jelenik meg a pápa előtt és kéri, hogy tiltakozásával akadályozza meg a további gyilkolást. Amit könyörgésével elér, a semminél is kevesebb: Pius írnokának egy üzenetet diktál, amelyben virágos szóval, nagy általánosságban a háború rettentő szenvedése felett kesereg. Miért ez a meghátrálás a kényszerű szükség percében, amely egyenes állásfoglalást, határozott tiltakozást követelt? Hochhuth választ ad: Pius ellenzi Hitlert a nácizmusával, de Hitler nélkül akarja megmenteni Németországot. Ezért' elégedetlen a casablancai megegyezéssel, ezért fordul közvetve ismételten Roosewelthez és Churchillhez, hogy ne- követeljenek teljes behődolást, mert Németország bástya lehet a Szovjetunió, a bolsevizmus ellen. Hideg, diplomatikus számítás ez, amely milliókat áldoz fel egy rögeszme kedvéért. VAJON PUSZÍTA FELTEVÉSRE alapozza-e Hochhuth következtetéseit? Korántsem! Magában a darabban — és részletesebben a darabhoz fűzött jegyzetekben — hiteles adatokat hoz arról, hogy a Tiso-kormány mellett akkreditált nuncius tiltakozására itt Szlovákiában már 1942 őszén abbamaradt a deportálás. Hochhuth adatai szerint ötvenkétezer zsidót elhurcoltak ugyan — akikből 284 maradt életben — a többi a német megszállásig háborítatlan maradt. Ha egy nuncius közbenjárása elegendőnek bizonyult, milyen döntő súllyal esett volna latba egy pápai tiltakozás olyan időben, amikor a fasizmus veresége köztudomású voltl? A keresztényi szellemben nevelt és alkalmasint katolikus Hochhuth nem a pápaságot és nem a Vatikánt marasztalja el, hanem személyileg a kötelességét elmulasztó, kalmárszellemű, részvények, egyházi vagyonok sorsával foglalkozó pápát. A színmű* nek legremekebbül megrajzolt alakja, Riccardo páter — aki az olasz deportáltakkal tart és Auschwitzban fejezi be valóban hősinek mondható életét, mondja ezeket t „Isten ne semmisítse meg az egyházat, mert egy pápa megtagadja hivatását." Hochhuth a hitvallók szenvedélyével mond ítéletet Pius felett és higgadtabban nézi, leplezi le az Ostarbeiterek légióit foglalkoztató Krup-' pék mesterkedéseit. Jól ismert tények, hogyan facsarták ki a deportáltak és hadifoglyok erejét, hogyan küldték vissza őket emberroncsként a halálgyárakba. Kruppék profitéhes osztálya méltó partnere volt az SSbandltáknak. Öt hatalmas, a színpadok számára túlméretezett és csak igen erős húzásokkal, felére leredukált szöveggel Játszható felvonásban pereg le. kevesek erőfeszítése, amely arra Irányult, hogy az európai zsidóságnak Auschwitzba szállítását és további tömeges kivégzését megakadályozzai A negyedik felvonásban csúcsára ér a dráma és Jóformán befejeződik. Az utána következő felvonás is igen erős, de amit Hochhuth mondani akart, előzőleg elhangzott már, és csupán a drámai konstrukció követeli, hogy lássuk a kicsengést, Riccardo páter táborbeli gyötrelmeit és halála mellett mások pusztulását. Hochhuth a leghosszabb Schillertragédiát Jóval meghaladó művét kötetlen versformában írta meg, hogy — amint maga megjegyzi — ezzel a szabad ritmikus nyelvezettel elkerüljön mindenfajta stílustalan, dokumentízű naturalizmust. OLVASOM, HOG,Y HOCHHUTH SZÍNMÜVÉT a berlini és müncheni bemutató után Baselben ts előadták. A bemutató napján több ezer főnyi tömeg tüntetett a színház előtt, halálos fenyegetésekkel igyekezve rávenni az igazgatót és a színészeket, hogy álljanak el a dráma bemutatásától. Számos pap és apáca volt a tüntetők közt, akik félreértették Hochhuth célzatát és a darabban nem XII. Pius pápa személyszerinti felelősségre vonását, hanem a vallás meggyalázását látták. A tüntetés ellenére Hoohhuth drámája Baselben is hatalmas sikert aratott és az előadás után a színház előtti tér már nem tüntetés, hanem szenvedélyes viták színhelye volt. NEM KÉTSÉGES, HOGY erős és szenvedélyes vitákat kiváltó értékes műről van szó, amely részeiben kifogásolható, de egészében a háború utáni irodalom legkiválóbb munkái közé sorolható, és amelynek mielőbbi magyar fordítását nagy örömmel üdvözölnénk. 6| SZÓ 8 * 1963. Október 19.