Új Szó, 1963. július (16. évfolyam, 179-209.szám)

1963-07-13 / 191. szám, szombat

ÚJ FELADATOK ELŐTT A MAI SZLOVÁK PRŐZAT elemezve nem általhatjuk magunkat azzal, hogy mennyiségileg sokat gyarapodott, mert ez még a cseh prózával Összehasonlítva ls felesleges udvariaskodás lenne. Gyakran előfordul, csak azért dicsérünk, hogy ne avatkozzunk be olyasmibe, ami közvetlenül nem bennünket érint. A rosszul értelmezett elnézés nem vezet máshová, — s az irodalmi és művészi kritika ezt több esetben megállapította —, csakis a csehszlovák művészi vonal meggyengítéséhez. Különösen, amikor a szlovák Irodalomban — épp úgy, mint a csehben — időről időre olyan művek jelennek meg, amelyeknek irodalipunk szempontjából egyszerűen nincs szükségük semmiféle elnézésre. Az irodalmi kritika időnként a szlovák prózáról ls megállapítja, hogy új lendületet kapott, új hullámokat ver. Legutóbb ilyen „új hullám" keletkezett az Ifjú prózában, melyet Blaíková, Anion Hykisch, Pete* Balgha, Ján Johanides és mások képviselnek. Az ígéretes kezdet azonban hamar félbeszakadt. Az Ifjú próza 2. a kicsit megkésett nekifutás után — most újból éledezik, de sem a róla ős az új távlatokról rendezett gyakori viták, sem a pozitív ismertetések nem eredményeznek új műveket. A fiatal szlovák prózaírók folyóiratokban leközölt riportjai, cikkel, kutató, kereső, ötletjellegű elbeszélései még távolról sem érik el a filozófiai felfogás és az irodalmi alkotás színvonalát. A prózairodalom — talán így jellemezhetnénk —, a kutatás, a keresés, az új formák próbálgatásának idejét éli. Feltehetjük a kérdést, hogy a mai irodalmi folyamat a felszabadulás óta eltelt időben már hányadszor torpant meg, hogy újból és újból ugyanannak az erődnek meghódításával próbálkozzék. Ez az erőd: társadalmunk átalakulási folyamatának ábrázolása. A válasz bonyolultabb és problémákkal telibb, mint gondolnánk. Feleletet ugyan nem, de az elgondolkodásra lehetőséget adnak az utóbbi időszak alkotásai. Ladislav Ŕňačko „Ahol a poros utak végződnek" című könyvében, e vázlat, elbeszélés és riportsorozatban, a köztársaság keleti területeire indul. Az emberek, a tájat figyelve sok eddig észre nem vett, érdekes dolgot fedezett fel. A könyv gerince azonban az, ahogyan a szerző a fejlődési folyamatot látja, illetve ahogyan a kérdéseket szocialista munkánk érteiméből kiindulva felveti. LADISLAV MŇACKO nem áll e téren egyedül sem a szlovák, sem a cseh irodalomban. Éppen úgy, mint Branald „Elveszett és talált tárgyak" című müvében életünk egyszerű tényeiben leplezte le annak bonyolultságát és felfedezte az egyszerű emberek látszólag névtelen, szürke arcát, hogy megmutassa, milyen fontos helyük van az életben s ezzel lehetőséget adott arra is, hogy kritikailag elgondolkozhassanak a fogyatékosságok felett. Ugyanígy Mňačko könyvével is bővülnek a társadalmunkról szerzett ismereteink. De már ezt megelőzően Mináč: Sötét sarok és az utóbbi időben Katarína Lazarová A láncra vert sárkány című regényében lehullott a lepel az élet puszta dicsőítéséről. Lazarová sokáig hallgatott; regényét dolgozta át, amelyben nagy igyekezettel próbálta bemutatni, milyen volt a helyzet egy kisvárosban a személyi kultusz Időszakában. A mű magva átható társadalomkritika, a törvényességet és az erkölcsi embjri kapcsolatokat elferdítő kiskirályok leleplezése. DOMINIK TATARKA különösen a Fonott székek című könyvében és Brigádunk című novellájában mezteleníti le társadalmunk néhány olyan területét, amelyet az irodalom eddig még nem érintett. A Brigádunkban egy szocialista brigád igazi életének részét mutatja be, és rámutat a formalizmus veszélyére az emberekhez való viszonyban. A Fonott székekben, melynek nyelvezete kristálytiszta és mérhetetlenül gazdag, új témát fedez fel. Háború előtti életéből, az akkori Franciaországról alkotott képet elevenít fel, az emlékezést a szlovák diák és egy francia kislány szerelmének szemszögéből látva. E szerelem szabadsága és tisztasága, az érzelmi megértés, melyet itt Tatarka kifejez, éles, tiszta, társadalmi szemmel nézve Párizs szépségét és árnyalt, a bulvárok és a munkásnegyedek életét, mindez bizonyos irányban új a mi irodalmunkban. Olyan megismerésre való ' törekvés ez, olyan művészi pillantás egy másik nép életére és kapcsolataira, amilyen már hosszabb ideje hiányzott a szlovák Irodalomból. Van még itt egy könyv, amely meglepetéssel szolgált, bár nem vonatkozik ez a társadalmi kapcsolatok mélyebb feltárására — mint például Mináč, Mňačko és Tatarka művei. Andrej Chudoba Szivárvány (Kde pijú dúhy] könyvében egyéneket és érzékeny benyomásaikat rajzolja meg. Bár az egyes személyek tulajdonságainak felvázolásában és az élet realitásával való összeütközésében fellelhető bizonyos belenyugvás az ifjúság ideáljait és érett korban azok hajótörését illetően. Chudoba novellái lírikus hangon újból felfedezik a természetet és benne az embert. Éppen a természet érzékenyen meglátott változásaival, összhangban az emberi lélekkel, annak fájdalmaival és szerelmével ma a prózában új, ugyancsak elfelejtett tónusokat hoz felszínre. Meglepő a könyv nyelvezete ls: gazdag zenélő nyelv, rajzoló és költői, nem leplez és nem ködösít el semmit. A szerző e nyelvezettel nem törekszik nagy társadalmi koncepcióra, az ő tárgya az egyéni emberi kapcsolat. Ügyesen folytatja ott, ahol 5vantner, Chrobák és Figuli abbahagyták. Lírai tehetségét azonban annak tisztázására Irányítja, ami a mai emberekben tiszta és forró. Éppen e néhány mai könyvön keresztül — és ha ezekhez hozzászámítjuk JaSík és Bednár műveit is — láthatjuk, hogy a szlovák prózairodalom terebélyesedik: nem mennyiségben és zsánergazdagságban, hanem abban, ahogvan a szerzők egyéni hangjukat keresik. Éppen e téren okozta az elmúlt évek dogmatizmusa és sematizmusa a legnagyobb kárt: a különböző természetű, eltérő személyes életismeretekkel és különféle irodalmi érdeklődéssel rendelkező szerzőkre rákényszerítettek egy bizonyos témakeretet. Ez a kultúrpolitika fékezte a tehetségek egyéni fejlődését. NAGY KÁRT OKOZOTT a szlovák próza fejlődésének az a tény, hogy nihilizálták a DAV folyóirat és csoport szerepét és ezáltal elrajzolődott a szocialista irodalom egész első fázisa, ahogyan a burzsoá nacionalizmus és kozmopolitizmus jelszavai alatt megszakadt a szocialista irodalmi művészet fejlődése, szervei öszszefüggése és növekedése is. A helytelen lépés lehetőségéből eredő bizonytalanság légköre, esetleg a másik oldalon a realitásból való menekvés megakadályozta az elért eredményekre való támaszkodást, legyen az lírai próza, vagy kivonatok a húszas és harmincas évek művészi avantgardájának műveiből. A prózairodalom sokoldalúsága és sokrétű kifejező ereje a szlovák nemzeti élet központi témáinak új, művészi feldolgozásai (ilyen például a Szlovák Nemzeti Felkelés), ahogyan ezt R. Jašík müveiben, A. Bednár novelláiban, V. Mináö trilógiájában stb. megkezdte, ma, kissé megkésve döntő fázisukba érkeznek. Itt azonban bármilyen türelmetlenség vagy előírás meggondolatlanság lenne. EGY VILÁGOS- mind az úgynevezett ifjú próza, mind az érett művészet, az úgynevezett középgeneráció alkotásai ma, a szlovák társadalom ábrázolásának szemszögéből az újjászületés fázisában vannak. Egy bizonyos időre úgy jellemezhető, hogy visszatérünk az elhagyott, vagy már teljesen idejét múlt művészi felfogáshoz. Talán visszatérünk az irodalom fejlődési folyamatának félbeszakadt, vagy a közelmúltban be nem fejezett összefüggéseihez. Művészileg azonban a mai prózairodalom a mai társadalom igazi ábrázolásának időszakában van. S mindez a sematizmus és dicsőítés korszaka fogyatékosságainak tudatában, a társadalmi menekülés vágya nélkül, ellenkezőleg, a mai élettel és a bonyolult emberi alakokkal közvetlen kapcsolatra való törekvés szellemében. A fiatal szlovák próza mai eltolódása a faktográfiához, a riportokhoz kritikailag különbözőképpen magyarázható. Talán tehetséghiánnyal vagy a komolyabb gondolati életábrázolásra való törekvés hiányával magyarázható. Ogy tűnik, hogy az élet ilyen ismeretével, és e formák ellenére, mégis eljut az ifjú próza napjaink nem illusztrált, hanem elbeszélő igaz képéhez, és leküzdi annak veszélyét is, hogy kizárólag az élet erkölcsi és érzelmi pontjaira összpontosuljon, melyet a társadalmi összefüggések ismerete kell, hogy kísérjen. EZÉRT A SZLOVÄK (és éppen így a cseh) próza új feladatai között az első helyen áll, hogy megtalálja saját, egyéni hozzáállását a tényekhez, érvényesítse • egyéni hangját és pártos életszemléletét. Ez az út vezet a vázlatoktól a gondolati és művészi kifejezésekkel ható formákig. —ps— Mint már beszámoltunk róla, július 8-án és 7-én zajlott le a Csemadok országos dal- és táncünnepélye. A bemutatón több mint 10 ezer ember vett részt. Prandl Sándor felvételén a nézőtér egy részlete látható. .V.V^V.V^VAV.VVV.V/AVAVAV.V.V.V.VAVV.VV.-.'.V.

1 GARAMKÖVESDEN, a kosaraki parton nincsenek kertek a házak körül. Ha van is kert, igen aprócska. A ház előtt tenyérnyi, mögötte ugyanannyi. Utcának sem mondható a jalu eme házsora. Tizenegy ház, előtte dülőút, azt meg egy partoldal szegi, sövénnyel. Ezen a dűlőúton járok, látogatóba érkezem szüleimhez. Itt, a dombháton találkoztam egy apró esettel. Egy apró gyermek apró munkát végzett. A másodikos Stugel T. rózsaját ültetett. Öcscse a kis Jocó csak nézte a müveletet. Az ültetés szakszerű. Lépésnyi fölásott terület, közepén szilárdan áll a ferdére metszett vadrózsatörzs, bőven megöntözve vízzel itt, ahol víz nem terem, s úgy jön jel a mama vállán, a hagyományos váskán ringó vödörben. Megállok, fújtatok, itt a hegyen. — Milyen ját ültetsz, Tibike — kérdezem a szemén-fülén maszatos gyereket. — Csipkefát. — Hogyan lesz rajta rózsa, ha vad? — Apám beoltja! — Apád? Mikor? — Vasárnap. Hazajön Csehországból.. Szombaton megjön. — De addig kidönti valaki! — Karóhoz kötöm ... Be is keríteném, de nincs mivel... — Nem szárad el vasárnapig ? — Majd öntözöm, hozok vizet, kiskannában... Lapogatja a földet, igazgatja a fát. Nézem a Tibi gyereket, a másikat a Jócot, és nézem a dombhátat, a líciumsövényt. Itt a partokon nem jutott kert senkinek. Ötven éve, száz éve nincsen kert. De nincs kert az alsó partokon sem. Föld meg van. Ha nem is nagy darab üres terület, de van. Es nemcsak itt. Eszembe jut hirtelen a sok falu, ahol tíz esztendő alatt jártam az utóbbi időben. Volt libalegelők, vályogvető gödrök, elkopott erdőalja részek, és a dombok: a sok bucka, hegyoldal. Cstpkefa, rózsafa! Már egy gyermek is fölfedezi mire jó a föld. Mi volna, ha a felnőttek is rájönnének egy semmi kis titok nyitjára? Mondjuk a nemzeti bizottságok! Mondanák: ássátok föl, emberek! Zöldségnek, salátának, babnak! Rózsafának is. De lehet körtefa, diófa, csak üresen ne álljon. Csak lícium bokor ne rontsa, galagonya, szamárkóró... JÖNNEK HAZAFELÉ szombaton az emberek, beoltják a csipkefát, mint a kis Tibi apja. Ez még csak játék, mint a bújj, bújt zöldág. De ez a játék termőre is érhetne, ha a nagyok is beállnának a körbe... GYURCSÖ ISTVÁN KULTURÁLIS HÍREK • ANGLIA EGYIK legrégibb színháza, az Old Vic végleg bezárta kapuit. A színház 154 évadot ért meg. Utóda, az angol Nemzeti Színház, szeptemberben nyílik meg. Igazgatójául Sir Lawrence Oliviert szemelték ki. » « • • A PÁRIZSI Grand Palais helyiségeiben Korunk művészete címmel Meggyfakert (Folytatás a 6. oldalról) szeg katonákkal zsúfolt kocsma volt. Ennivalónak nyomát sem találta. Mi történik a hegyoldalon? Egy szakaszvezető ágál ott, próbálja rávenni a foglyokat, hogy menjenek a bombázott városba romot takarítani. Karok lendülnek a magasba, akár a kivont kardok. A többség megtagadja az engedelmességet. Hétezer ember vánszorog az úton. Piték is köztük menetel. Elindultak otthonuk irányába. Ekkor minden oldalról sortűz alá vették őket. Ez a perc leteperte Pitékét. Az életundor halálos csapást mért rá. Lerogyott a földre. Nem akart továbbmenni, nem akart se látni, se hallani, nem akart beszélni, nem akart élni Kis batyuját odaadta Kaplannak, a háziszappan szagú zsebkendőkkel együtt. — Hagyjál Itt, meg akarok halni. Kaplan azonban nem hagyta bajtársát ott feküdni, ahol összeesett. Kerek kobakjával fölé hajolt és elvonszolta az árokba. Felemelte Piték fejét, a batyut alája csúsztatta. — Aludd ki magad, pihenten könynyen utolérsz minketl Éjszakáig úgyse jutunk messzire! Jan Piték sokáig feküdt így ködös aggyal, félig eszméletlenül. E

gyszer csak egy dongó zümmögését hailotta a füle mellett. Rászállt a fülclmpájára, finom kis tagjaival könnyedén csiklandozta, zúgva felröppent, újra rátelepedett, majd döngicsélve röpködött körülötte. Piték önkéntelenül megmozdult és felnyitotta szemét. Fölötte tisztán boltozódott a nefelejcskék ég. A dongó basszus hangja elvegyült a zúgó méhszárnyak finom tenorjával. Piték pillantása a hang után fordult. Ébredező tudata kábultan kérdezte: Hogy kerül Ide ez a habfehéren hullámzó domboldal? Honnan? És mi célból? Piték átfordult a mellére és elbűvölten nézte a szeme elé táruló képet. A domboldalon virágba borult cseresznye- és meggyfák sorakoztak. Habkönnyű, selymes virágdíszükben úgy álltak ott, mint hófehérbe öltözött táncosnők. Törékeny virágjuk szirma finoman erezett, a csöppnyi porzók balzamos illatot árasztanak, felfrissítik a levegőt és támadásra csábítják a méhek millióit, csápjuk belemerül az édes kincsbe. Az élő, viruló, dolgozó természet minden szépsége egyetemes rohamra indul: támogatja, erősíti a legyöngült emberi szervezetet, éltető erejével felrázza halálos fásultságából a férfit, akit az emberi gonoszság, erőszak, vérontás végső kétségbeesésbe sodort. Ján Piték érezte, hogy ereibe és agyába új életkedv, új erő, új emberi öntudat árad. Szívében még tombolt a kétségbeesés, de már józanul gondolkozott. — Meghalni? Most, amikor mindezt átvészeltem? Meghaljak a szabadság küszöbén? Minden erejét összeszedve feltápászkodott. Lelke úgy merült- el a meggyfaliget varázsában, mint egy üdítő fürdőben. Szagolgatta a hófehér virágcsomókat, csókolgatta a nevddús hajtásokat, átölelte a sima héjú meggyfatörzseket. Tenyerével beárnyékolta szemét és nézett, nézett A meggyfák feléje nyújtották fehér csipkekesztyűbe bújtatott rugalmas kezüket és simogatták, biztatták. A fénylő fatörzsek barátságosan hívták: veregesse meg őket, ahogy valaha pejlovának szügyét veregette. Bolyongott a paradicsomi kertben és minden lépéssel új reményt, új erőt merített. A hajnalcsillag lassan kialudt az égen. A fiatal cseresznyefák hosszú, egyenes ágai egyre ezüstösebb fényben csillognak. A legkisebb csemetefa ls hófehér bóbitát visel. A terebélyes vén fákat milliónyi virág borltja, a patyolatfehér virágszépségek vetélkedve nyújtják termőjüket a méhek bolyhos kis lába alá. Piték álomittas szeme az emlékek tükrében a podlužl lányok fehér népviseletét látja, szól a zene, puffos ujju, habos Ingvállak sorakoznak egymás mellett, a táncosnők várják, hogy mindegyikre sor kerüljönl P

ltek támolyogva járkál a ligetben, mélyen vesz lélegzetet. A fiatal cseresznyefák kinyújtják fehérbe öltözött ágkarjaikat, az öregek pedig friss hajtásokkal törnek utat koronájuk sűrűjéből. A meggyfák virágos legyezőket tárnak ki a kopár, fekete gallyak hegyén, az illatos fürtök úgy megterhelik a zsenge ágat, hogy ívben visszahajlik a törzshöz, így a meggyfák koronája fehér-fekete láncfonálnak hat, és a méhek, pici arany vetélők, fáradhtatlanul cikáznak ide-oda az Illatos szövevényben. Ujabb és újabb cseresznyefák! Mennyi édes vágy feszül a felfelé hajló ágakban, az áttetszőn fehér virágpompa tiszta örömet áraszt, termékeny illatából életigenlés sugárzik! Az örökké megújuló természet csodája, a világ e szépsége, amely az ember boldogítására keletkezett — a virágzó meggyfakert visszaadta Jan Pitékét az életnek. Mikor a nap elérte a hegyoldalt, Piték elbúcsúzott az illatártól és a virágtengertől. Maga sem tudta, hogyan érte utol a fogolytranszportot. Friss erő hajtotta előre, észre sem vette, mikor értek át a határon. Szíve túláradt a boldogságtól, mikor a meggyfák törzse helyett édesanyját és feleségét karolta át. Jan Piték ma a munka megszállottja. Csak az olyan emberben feszülhet ennyi élet- és munkakedv, aki egyszer már szemtől szembe állt a halálos életuntsággal. Ezért van ma a nagy bőrgyárnak kitűnő munkaigazgatója. A gyár teljesíti a tervet, mert olyan ember vezeti, akiben új életerő buzog. A lelkes együttműködés példája magával ragadja a munkatársakat, a dolgozók megszilárdítják és egészséges munkaképességgel teljesítik a normát. Az üzem bővelkedik sikerekben, és a dolgozók arcán otthon van a mosoly. H

a Jan Piték dolgos napjainak hajszájában egyszer talál majd egy kis szabad időt, maga is elmeséli nektek a szépség győzelmes erejének történetét. HAVAS MÁRTA fordítása megnyílt az utóbbi évek egyik legnagyobb szabású kiállítása. A bemutatott festmények, szobrok nagy része absztrakt kompozíció. A közönség nem kis meglepetésére az absztrakt művészek e seregszemléjén Greco és Goya néhány alkotását is kiállították. » • * 1

1 • A HITLERIZMUS KÖNYVMÁGLYÁJA nem volt az utolsó, most DélAfrikában égetnek napról-napra könyveket. A központi „kultúrbizottság" máglyahalálra ítéli mindazokat a könyveket, amelyek elítélik a faji megkülönböztetést, amelyek kommunista. vagy csak haladó eszméket sejtetnek. Tolsztojtól, Gorkijtól kezdve Hemingwayig és Arthur Millerig minden haladó Író tilalmi listára került. » • « B MOSZKVÁBAN a Kreml Kongresszusi Palotában e napokban mutatták be a Thorndike házaspár filmjét, az Orosz csodát. A vetítést a mintegy hatezer néző gyakran szakította félbe tapssal. • • » • JEAN ANUILH viszavonta a Comedie Francaise-től legutóbbi művét, Shakespeare III. Richard c. drámájának átdolgozását. Az író azzal indokolta elhatározását, hogy elítéli de Gaulle politikáját, különösen azt, hogy szövetséget kötött a nyugatnémetekkel. Az író egyben kijelentette, hogy francia állami színháznál nem nyújt be löbbé darabot. • • • • 1984 OKTÓBERÉBEN emlékeznek meg Magyarországon Madách Imre halálának 100. évfordulójáról. Nógrád negyében már megalakult a Madách-emlékbizottság, melynek feladata az ünnepség-sorozat előkészítése és megrendezése. A csesztvai Madácii-kúriát rendbehozzák és ott rendezik be a Madách-múzeumot. • VLAGYIMIR PETROV rendező filmet készít Moszkvában Leonyid Leonov Orosz erdo című regényéből. Ü] SZÖ 8 * 1983, jújius 13.