Új Szó, 1963. július (16. évfolyam, 179-209.szám)

1963-07-13 / 191. szám, szombat

Tlfa nyílik az ú] tavasz, Jan Pitekbez minden éven hívatlanul bekopogtat az emlékezés. Felbukkan benne a perc, amikor a kínkeserves élet fáradtsága

1 halálvágyhoz hasonlított. Később az emlék csak hideglelős borzongás képében jelentkezett. Pitekbe lassan visszatért az életerő, és a múlt iszonyatos megkönnyebbüléssé változott. Az emléket évről évre jobban elhalványította a munka, a gond, az új feladatok öröme. jan Piték ma egy nagy bőrfeldolgozó üzem munkásigazgatója. Minden gondolatát lefoglalja a vállalat: termelési tervek, újítások, a termelékenység problémái, célszerű beruházások adatai járnak a fejében. Csak néha engedi meg az emléknek, hogy átsuhanjon az agyán, azt is csak abban az időben, amikor a kertekben fehér virágdíszbe öltöznek a meggyfák. Jan Piték a morvaországi SlovácUo széles vállú, derűs kedvű fia és egyben az ottani harcos munkásság elismert képviselője volt. A nácik ezért az elsők között hurcolták el a villanyárammal telített drótkerítés mögé. Buchenwaldban kibírta a háború végéig. Megérte a napot, amikor a megzavarodott SS-legények arról kezdtek tanakodni, pusztítsák-e el a tábort a rabokkal együtt vagy adják át a fogoly-túszokat a Németországba áradó győztes seregeknek. Ez volt a perc, amikor kezdetét vette a fogolytömegek végső kálváriája, amikor Piték elindult az úton, amelynek végén szemtől szembe került a halállal. Gyötrelmes napok következtek. A kiéhezett tömeg agyonkínzo'ttan, reményvesztetten egész héten napról napra „appelt" állt, Jan Piték, végül is hétezer cseh, szolvák és lengyel sorstársával együtt elindult az ismeretlen cél felé. Kezdetét vette a „halálmars". A foglyok nem tudták, hová viszik őket, és így Piték sem tudott szívből örülni, amikor utoljára lépett ki a tábor átkozott kapuján. De olyan forrón áhította a szabadságot, hogy minden egyébről megfeledkezve mohón szívta be a bükkenlő üdítő ózonját és a nedves földből felszálló párát. A bükkfák koronáján halkan zizegett az ágakon áttelelő, száraz lomb, a fonnyadt levelek kczt félénken bújtak ki a feslő rügyek. A süppedő avarszönyeg alatt az agyagos talaj erős szaga érzett. Piték táguló orrcimpával szimatolta a föld átható illatát, gyönyörűséggel érintette az időcsiszolta, hatalmas sziklatömböket, úgy emelkedtek ki a földből, mint ébredező óriásjuhok gömbölyű háta. Mellette, előtte, mögötte csonttá aszott férfiak vánszorogtak, csíkos rongyokba burkolva vagy koszos, rongyos polgári ruhában, amelyről piros háromszög rikítóit. Olyanok voltak, mint a lábon járó halottak. Piték inge alatt övében dugva száraz kenyérkockákat rejtegetett. Éhező önmegtagadással a fogolyadagból tett félre abban az időben, amikor eltökélte, hogy nem adja meg magát. Életben marad, hogy megérje a szabadságot, amely tétován int fele az őrkapu vasrácsa mögül. A fogolytranszportot kísérő őrük zilált külsejükkel távolról sem hasonlítottak a pöffeszkedő SS-legényekre. Csak állati durvaságuk maradt változatlan. Az erejüket vesztett, tántorgó, le-lemaradazó férfiakat éppolyan könyörtelenül lepuffantották, mint azelőtt. Az első állomás Weimar városa volt. A sok ezer főnyi nyáj Weimarból csupán a pályaudvart látta. A holtra fáradt emberek lefeküdtek az elő csarnokban, a peronon, a sínek közt, azonnal mély álomba merültek és csak a reggeli „Los!"' rázta fel őket A vagqn négy fala közt percek alatt fullasztó lett a hőség, a mosdatlan, mocskos testekből orrfacsaró bűz áradt. A vonatot mélyrepülők kísérték. Piték kitörte a kis ablak drótrácsát és csíkos rongydarabbal integetett a felszabadító repülőnek. Egy futó pillanatra a szemüvege^ pilóta arcába nézett. Ennek köszönhették, hogy a repülők csak a vonat mozdonyát lőtték pozdorjává. Mindez egy vasúti töltésen történt, mély völgy ölében. A foglyok nem vártak parancsra, kiugráltak a vagonem megyünk vissza a pénzzel megjelölt útvonalon! Szótlanul róják az országutat... kísérteties, néma menet. Kiállani, fütyülni tilos, még beszélni sem szabad. Délben vizet forraltak a csajkában és rágták a kiosztott margarinos kenyeret. Estére megérkeztek Jénába. Az erdőborította dombtetőn fehéren világítottak a palatetők. A levegőben sűrűn terjengett a cementgyár pora. A város nyüzsgött a fegyveres ka tonaságtól. A katonák fegyelmezetlensége újra felkeltette a szökés gondolatát. Menekülj, amig futja az erődből! gondolta jan. De hová, merre szaladjak? Mi lesz, ha még nagyobb csávába kerülök! Jéna túlzsúfolt, a nagy transzport számára nincs hely. Az őrség kiadta a parancsot: éjszakára üssenek tanyát a város mögött elterülő legelőn. nokból és féktelen szabadságvágyukban vakon rohantak az erdő' felé, amely zöld cikkcakkban rajzolódott ki a láthatáron. A fegyveres kíséret sortüzet adott. Néhány menekülő összeesett'. A temény csalóka varázsa kialudt, a' vakmerők sebzett szárnyakkal tértek vissza. A szökési kísérlet kudarcba fúlt. Nincs menekvés. Az őrök töltött pisztollyal állnak a hátuk mögött. A szabadság boldog valósága helyett elpusztult bajtársaiknak ástak hevenyészett sírokat. Estefelé a szabad ég alatt ütöttek tábort. A lerongyolt, éhes, kétségbeesett embertömeg körül fegyveres őrök és gépfegyverek zártak áttörlietetlen kört. A parancs így hangzott: reggel ötösével felsorakoznak és tovább vándorolnak — gyalog! Sikerült megtudniuk a mars célját. Április tizedikétől tizenharmadikáig menetelnek. Mindig csak előre. A gypngék elhullnak. Aki kibírja, annak végül golyót röpítenek a fejébe. Piték thdta, hogy száraž kenyérkockából álló vastartaléka háromnégy napra elegendő. A szabadság ígérete végső erőfeszítésre ösztönözte. Hátán sovány kis bátyút vitt, benne bádogcsajkája, harisnyája és néhány zsebkendő, még érzett rajtuk az otthoni szappan illata. Ez volt minden földi vagyona. K

önnyen elbírta kipcsét. Bajtársainak sem volt egyebük. Kifordította zsebéi és a német pénzt kiszórta belőle. A többiek tüstént utánozták. Még tréfálkoztak is: 'Elszórjuk a pénzt, akárcsak az egyszeri Jancsi gyerek, aki az erdőben hamucsíkkal jelezte az utat, hogy, hazatérőben el ne tévedjen. Csakhogy mi FESZT LÁSZLÓ (RNK): VIRÁGÁRUS ASSZON Az őrök elbújtak a sűrű bozótban, de éles szemű ember világosan kivehette száraz fűvel és rőzsével álcázott sisakjukat, ötvenhét fogoly mégis megszökött. Hívta, vonzotta, ellenállhatatlanul csábította őket a közelinek, tetsző szabadság! Reggel ötvenhét holttest hevert a legelő körül. Kimeredt szemmel bámultak a reggeli szürkületbe. A beköszöntő nap a megmagyarázhatatlan éjszakai zaj okát is elárulta. A közeli országúton polgári menekültek hosszú sora hömpölygött. Menekült Jéna, menekült a falvak lakossága, mert otthonukat egyszeriben hadszintérre változtatta a háború. A fogolytranszport ezernyi szemmel figyelte a férfiakat, nőket, gyerekeket, akik fejveszetten menekültek a hadsereg elől, amely a nácifoglyok előtt megnyitja a börtönök ajtaját. A német polgárok halálra rémülten futottak a bombázás, tűzvész, ágyúzás elől, iszonyodva néztek hátra minden lövés után és elborzadva bámulták a hétezer kísértetet — mert a koncentrációs tábor vértanúi olyanok voltak, mint megannyi megelevenedett kisértet. Az evakuáltak közt nem egy részvévő sziv akadt, sokuk átérezte a német nép bűnét; amely tűrte, hogy egy hatalmi tébolyban szenvedő zsarnork kirobbantsa a háborút minden szenvedésével és borzalmával. Itt egy darab kenyér hullt a fogolysorok kpzé, ott begurult egy konzervdoboz. Különös, megfoghatatlan kapcsolat jött létre a . két emberáradat közt, amejy most párhuzamosan hömpölygött előre." Mindegyik áradat más nyelven beszélt, az egyének mégis szavak nélkül megértették egymásu z élő emberfolyam megrekedt egy felrobbantott híd előtt. A fogolymenet megtorpant. A toprongyos férfiak körülnéztek. Körülöttük, fölöttük és alattuk a thiiringiai erdő zöldellt. Jegenyefák, tisztások, csobogó hegyi patak, üdítő levegő, magaslati kék égbolt. Csodálatosan szép völgyei ágazásban álltak. Kerek dombok,zöld hullámvonala zárta le a láthatárt. A félig kiszáradt patak nedves medrét pénzalakú leveleivel elborította a zsázsa. A gyepen apró tócsák csillogtak a tehenek lába nyomában. Piték egy tócsába mártotta kenyerét és megette. Nem lakott jól, mégis erőre kapott, legalább annyira, hogy örülni tudott a koratavaszi fűzfahajtások rózsaszínű fátylának, a hegyoldali fenyők illatának, a könnyű szélnek, amely elsöpörte a téli szemetet és szétfújta a mosdatlan emberi testek tisztátalan kipárolgását. Csak rövid időre adta át magát a pihenésnek. Arra gondolt: Hogy is lehet az ocsmány nácigyilkosoknak ilyen gyönyörű országuk? Tűnődéséből fültépő zaj riasztotta fel. Egy tank dübörgött az országúton és^a foglyok feje fölött a völgyön át sortűz alá vette a szemközti hegyoldalt, ahonnan világító rakéták a szabadság üzenetét küldték a fogságban sínylődő raboknak. — Feküdj! — hangzott az őrök parancsa. A foglyok hasra vágódtak. Kimerült testük fölött golyózápor süvített. Vaksötét éjszaka volt, nem látták, inkább csak sejtették egymást, Piték suttogva megegyezett Káplánnál és és Drábekkal. Lassan kúsztak az erdő felé, de háromszor visszafordultak, A

2 mert ropogó gépfegyvertűz zárta el az utat. Mit tegyenek? Ilyen szökési alkalom nem adódik egyhamar! A kerek fejű, lomha mozgású Káplán halkan súgta: — Kár az erőpazarlásért! Inkább aludjuk ki magunkat, hogy reggel lábra tudjunk állni! — Én veled megyek, de Ígérjük meg egymásnak, hogy aki túléli, az megássa elesett bajtársa sírját — dörmögte a félős Drábek. Piték úgy tett, mintha nem hallaná társa szavait. Suttogva, de nyomatékos hangsúllyal, mondta: — Húsunkat és zsírunkat a lágerban hagytuk, de a csontjainkat hazavisszük, fiúk. Figyeljetek: én elsőnek , megyek. Ha nem térek vissza, háromszor huhogok az. erdőből, mint a bagoly. Ez azt jelenti, hogy jöhettek utánam. V

álaszra sem várva eltűnt a sötétben. Baj nélkül eljutott az erdőig, ott gondosan végigtapogatta a közeli fatörzseket, kiválasztotta a legalkalmasabbat és- felmászott a magas fenyő sűrűlombú csúcsára. Háromszor huhogott. Várt, de csak az ágak halk susogása válaszolt. A fogolytábor eltűnt a sötétben a félénk Drábekkal és a kerek fejű Káplánnál együtt. Piték halálfáradt volt. Érezte, hogy azonnal elalszik. Már félig öntudatlanul lecsatolta az övét és odakötötte magát a fa törzséhez. A hajnali harmat költötte fel. Az áprilisi reggel lassú derengésében megpillantotta az SS-legényeket. Átkutatták az erdőt és a ' magányosan vagy csoportosan menekülő szökevényeket agyonlőtték. Fejükbe röpítették a golyót. Az áldozat agyveleje kiloccsant, míg tagjai még görcsben rángatóztak. A nácik mélyen behatoltak az erdőbe. A fogolytáborból hangok hallatszottak. — Hét darab kenyérért eladok egy harmonikát! — kiáltotta valamelyik fogoly. Piték megismerte Kaplan hangját. Ajánlatára senki sem válaszolt. Parancsok mennydörögtek. Az emberek szabálytalan sorokba álltak, sokan nem bírtak már menetelni, jártányi erejük se volt, sokan felállni sem birtak. A pribékek egy-egy golyóval befejezték a ,halálra kínzottak életútját. Egyesek nem akartak felsorakozni. Jan Piték a fenyőfa csúcsáról látta, hogy az őrök nehéz botlaikkal addig ütlegelik a szerencsétleneket, amíg be nem állnak a sorba. A parancsnokok végre úgy ahogy összeállították a transzportot és hátra arcot vezényeltek. A foglyok megértették: ez visszatérést jelent az átkozott birodalomba. Tehát mégis visszaindulnak a gyűlöletes úton, éhesen, szomjasan, nyomorúságosan, kétségbeesve. Alighogy eltűntek Piték szeme elöl, megélénkült a völgy. Harci zaj támadt. A közeli városkában felüvöltöttek a szirénák, repülőgépek zúgtak az erdő fölött, hatalmas robbanások támadó szürke füstoszlopokkal sötétítették el a tiszta reggeli eget. Ágyuk dörögtek. Vajon elsöprik ezt a fenyőt, velem együtt? villan át Piték agyán. De gyötrelmes szomjúsága elnyom minden más gondolatot. Ajka cserepes, mint a száraz kenyér. Nyelve dagadt és merev. Szeme semmit sem akar már látni a világból, az életösztön erejével csak a karja kapaszkodik még' mindig a fenyőfába Az országúton katonaság rohant. Hallotta bakancsuk sietős dobogását, hallotta kiáltásaikat, kocsizörgés, tülkölés, motorberregés hangzott. Erre mégiscsak kinyitotta szemét. Arcvonal? Nem, szó sincs róla! Menekülés. Fejvesztett menekülés. Ez eltartott' délig. A nap nyári meleggel ontotta sugarait. Piték lazította a fájdalmas szorítást, mert érezte, hogy lassan elveszti uralmát kimerült teste fölött. Úgy remegett, hogy a fenyő ága i6 himbálózott alatta. Az új veszély felkorbácsolta megmaradt erőit. Két SS-legény bukkant fel. Nehéz hátizsákjuk, alatt meggörnyedve csak az utat nézték. Piték fenyője közelében ledobták terhüket, a hátizsákból civilruhát szedtek elő, átöltöztek és uniformisukat eltüntették e lehullt tűlevelek alatt. Elégedetten és megkönnyebbülve hagyták el az erdőt. jan Piték óvatosan lemászott az ágak közt és az utolsó ágról leugrott a földre. E

lviselhetetlen szomjúság kínozta. Éhes is volt. De hamar elment a kedve az evéstől Az erdőt holttestek borították, úgy feküdtek, kőmereven, akár a kidőlt fatörzsei:. A holtaknál is jobban rémítette az élők elsuhanó árnyéka. Egy sátorvászon-ruhás katona bukkant fel, botjával a csizmáját csapkodta. Piték széles ívben elkerülte, de nyomban rá szembe találta magát egy kopaszra nyírt fogollyal, mellén géppisztoly függött. Kirohant az erdő szélére: ott öt népfelkelő pipázgatott, igazi Svejis figurák. Piték észrevétlenül átkúszott a sarjerdő fái között. Az erdőből kiérve két nőt pillantott meg: egyik öreg volt, a másik fiatal. Madársóskát szedtek a krumpliföldön, a csöppnyi zöld csillagokat bedobálták a kosarukba. Kíváncsian /néztek rá, minden félelem nélkül. Piték vizet kért. — Was? — csodálkozott az öregasszony. — Mit csinál itt? — kérdezte a fiatal. Kézzel-lábbal magyarázott. — Én cseh heftling. Erdőbe vittek. Lőttek. Vizet kérek. Mindketten mutogatni kezdtek: — Haus. Grosvater. Viz. Piték megköszönte és szaladva Indult a ház felé. Futtában letépte a felvarrt piros háromszöget, nem bánta, hogy meglátszik a piros varrócérna áruló nyoma. A házikó kapuja tárva-nyitva állt. Végigment a téglával kövezett ereszalján és találomra benyitott az egyik ajtón. Az ablak alatt egy hatalmas termetű, szép arcú öregember feküdt az ócska pamlagon. Erőteljes, sasorra alatt bozontos bajusz, dús sörénye hófehér. , — Vizet! — kiáltotta Piték köszönés helyett. Észre sem vette, hogy csehül beszél. Az öreg felült, leeresztette lábát a díványról és az ajtó mellett álló dézsára mutatott. Jan Piték egész gyötrelmes szomjúságát belemerítette a Vizes, dézsába. Sokáig ivott, lehunyt szemmel, foga hideglelősen verődött a dézsa fájához. Végre leállította az edényt, de újra lehajolt érte és újra megmártotta benne cserepes száját, megnedvesítette kőkemény nyelvét és kiszáradt torkát. Teljesen lefoglalta az ivás gyönyöre. Első percben fel sem tűnt neki, hogy az öreg szlovákul szólalt meg: — Mit csinál itt? Piték feleszmélt. — Maga szlovák? — kiáltotta válasz helyett. — Igen, az vagyok. — Én is szlovák vagyok, Vrbován születtem,. Morvaországban. — Én pedig Kysúcáról származom, drótoslegény voltam valaha. Jóízűen elbeszélgettek, mint két békés szomszéd. Hamarosan a két aszszony is megjelent. Mégsem bíztak az idegenben. — Adj neki egy bögre kávét és egy darab kenyeret — parancsolta az öreg a fiatal nőnek. — Hogy került ebbe az országba? — kérdezte ámultán Piték. — Egérfogóval meg egy karika dróttal házaltam, mint szegény drótasgyerek. Gazdám elcsalt magával, kwitt a nagyvilágba, de rosszul bánt velem, vert és koldulásra kényszei'ített. Itt jó emberek védelembe vettek, többé el se mentem tőlük. Megnősültem és meg is őszültem itt. Jan Piték szemben ült az ablakkal. Egyszer csak rémülten látja, hogy az utcán SS-legények száguldanak kerékpáron. Kezükben előreszegezett pisztollyal hitlerifjak rohannak mögöttük. — Isten vele, bátyó, és mindent köszönök! — pattant fel ültéből Piték. A kávét már nem ért rá kiinni, a kenyérről ijedtében megfeledkezett. Hosszú volt a négynapos halálmenet, az utolsó fél naphoz képest mégis senmliségnek, rövid sétának tűnt fel. I ássuk csak, mi mindent élt át J4 jan Piték az alatt a két-három óra alatt, amíg a negyedik nap lassan belehajlott a tavaszi estébe. A mezei ösvényen ment az országút felé, néha letépett egy marék füvet és azt rágcsálta. Egy mélyrepülő célba vette. A földre vetette magát és hason kúszott a bozótba. Ott fekve maradt, fű helyett ibolyát rágcsált. Sokáig feküdt, talán el is aludt, fülében a pacsirta trillája csengett. Egy idő múlva felocsúdott és találgatni próbálta, hány óra lehet. Három? Négy? Óvatosan kidugta fejét a kökénybokor mögül. Már nemsokára kipattannak a rügyek, gondolta. A szemközti hegyoldalon foglyok nyüzsögtek. A transzport tehát nem jutott messzire. Mélyrepülők köröznek fölöttük. Égési szagot érzett. Arrafelé fordította a fejét. A közeli falu fölött füst gomolyog, hol szétoszlik, hol összetömörül, mint valami sötét madársereg. Megfigyelte, hogy a hegyoldal és a falu közt nagy a forgalom, az emberek sűrűn szaladgálnak ide-oda, mint valami hangyanyomon. Odasietett a gázhoz, ahová bementek. RélFolytatás a 8. oldalon] ' ŰJ SZÖ 6 * 1963. július 13.