Új Szó, 1963. június (16. évfolyam, 149-178.szám)

1963-06-12 / 160. szám, szerda

PRÁGAI TAVASZ 1963 A fesztivál utolsó harmada az érdekes hangversenyek egész sorát hozta és meg kell állapítani, hogy jelentősen javult a színvonal ís. Bár az idei Prágai Tavaszon a művészek megbetegedése miatt több változásra került sor, a fesztiválbizottság jól megbirkózott az előre nem látott nehézségekkel. André Vandernoot, a brüsszeli Opera zenei igazgatója nem lsmeojtlen nálunk, néhány évvel ezelőtt már nagy sikereket aratott Prágában. Idei hangversenyén — a Csehszlovák Rádió Szimfónikus Zenekarát vezényelte —, a legerősebb benyomást Igor Oziir jugoszláv hegedűművész gyakorolta, aki bravúrosan gyönyörű tónussal és hibátlan intonációval játszotta Szymanowsky hegedűre és zenekarra írt koncertjét. (Op. 35.) Különben ezúttal Vandernoot csalódást okozott. Wagner Tristan és Izolda nyitányát és Beethoven VI. szimfóniáját vezényelve inkább a részletekkel foglalkozott, a mű egész felépítésének és vonalának kárára. Talán szerepet játszott ebben részben a zenekar ís, amelyik mintha túl fáradt lett volna és nem tett eleget mindenben a karnagy kívánságának. A Cseh Filharmónia hangversenyei zeneéletünk jelentős eseményei közé tartoznak, és minden egyest már előre nagy érdeklődéssel vár a közönség. Május 27-én az első csalódást a karnagyváltozás okozta. Antonio Pedrotti, & Prágában is kedvelt kiváló karnagy helyett Jean Meylan svájci . diringens állt a vezénylöpultnál. Willy Burghard svájci zeneszerző Op. 57 himnusz-zenekar részére írt művét, Mozart C-r oll zongora- és zenekari hangversenyét — Pavel Stépan Interpretációjában — és Schumann I. szimfóniáját vezényelte. A második csalódást a hangverseny színvonala okozta. Nem emlékezünk rá, hogy a Cseh Filharmónia valaha is olyan unottan játszott volna, mint ez alkalommal, — ami természetesen összefüggött azzal, hogy Meylan nem volt méltó partnere az együttesnek. Mozart zongoraversenyét Stépan technikailag hibátlanul adta elő. Ezzel szemben a Szlovák Filharmónia igényes műsorával megérdemelten nagy sikert aratott. Igor Sztravinszkij Lakodalom cimű műve kissé szokatlan összeállítású, orosz táncjelenetek, szóló számok és kórus, zongora és ütőhangszerek szerepelnek benne. A szerző kantáta formában az orosz falusi nép életéből mély koreográfiai jelenetet állított össze. Nemcsak, hogy orosz témát választott, de felhasználta az orosz népköltészetet és folklórt is. A zene motorikus és erősen disszonáns. Prokofjev II. Zongorahangversenyét Jakov Zák adta elő, kiválóan. Ez a szimpatikus, szerény művész tökéletesen birtokolja hangszerét, korlátlan technikai lehetőségekkel rendelkezik, amit azonban kizárólag a zeneiség elérésének eszközeként alkalmaz. E rendkívül nehéz zongorahangverseny teljes fényében ragyogott. A Szlovák Filharmónia zárószá .iáként adta elő D. Sosztakovics V. szimfóniáját. E szimfónia témája az ember, a szovjet ember, a A TV műsoráról FLINCNÉ KURÁZS ANYÖ HELMUT BA1ERL drámaíró neve a közelmúltban még a Német Demokratikus Köztársaság közönsége számára is ismeretlen volt, annak ellenére, hogy már régebben bekapcsolódott a munkások és parasztok első német államának Irodalmi világába. Eredetileg orosz nyelvtanár, később a lipcsei kiadóvállalat szerkesztője, s Megállapítás című játékával mutatkozott be első ízben a közönségnek. E színművel rövid időn belül eljutott számos NDK-színpadra. Baierl már ebben a bemutatkozó színművében az úgynevezett epikus, brechtl dialektikus színházi módszereket alkalmazta. Ennek , természetes következménye volt, hogy a fiatal, drámaírót hamarosan körébe fogadta az a színház, ahol a zseniális Berthold Brecht legtöbb művét játszották, — a Berliner Ensemble. S e környezetben, melyet alapítójának halála után is átitatott az alkotás légköre, itt született Helmut Baierl második színműve, a „Flincné Kurázs anyó", amely nemcsak népszerűséget és hírnevet szerzett az írónak, hanem a nézők és a kritika palástolatlan csodálatát is. Ezt a csodálatot még a darab külföldi sikerei ís megsokszorozták, így többek között a prágai Csehszlovák Hadsereg Színház előadása. E színház együttese az elmúlt hét folyamán a TV-ben Jaroslav Dudek rendezésében mutatta be a darabot. Miben rejlik Baierl művének pozitívuma, melyek azok a pontok, amikkel a mai nézőben rendkívüli hatást vált ki? Talán először is a darab cselekményének rendkívül kifejező eszmei koncepciójában keressük az okot. Az eszmeiség itt közvetlenül az eseményekből adódik, s nem hat ránk úgy, mint a szerző kizárólagos álláspontja, hanem dialektikus összefüggésben az eseményekkel. Baierl, a játék középpontjába Fllncné asszonyt, a Csehországból kivándorolt volt mezőgazdasági munkásnőt, öt gyermek anyját állította. A politikától tartózkodó és a politikai események hatásától mind az öt fiát őrző asszonnyal szemben a drámaíró Fritz Weiler, a kommunista forradalmár alakját állította, aki a darab történetének kezdetén — 1945-ben, közvetlenül a háború után — tér haza szovjet fogságból. E két hitelesen megírt alak hat találkozása képezi a játék magvát, s ez amolyan művészi tanúság az NDK-ban lefolyt változásokról, a társadalomban és az emberekben végbement átalakulásról. A fejlődés dialektikája itt a mozgató motívum: Fllncné Kurázs anyó, bár fiait visszatartja a politikától, ezzel tulajdonképpen maga ellen emel gátat, ugyanis a fiúk meggyőződnek róla, hogy nem élhetnek hermetikusan elzárt szűk családi körben, mert az élet követeli tőlük, hogy az építés élére álljanak. S így Fllncné egyik fiát a másik után veszíti el, míg végül is Gottlieb, a legöregebb és a legodaadóbb. is elhagyja. Baierl darab jában a konfliktus nem csupán öszszecsapás formájában nyilvánul meg, hanem a darab folyamán felvonulnak a társadalmi valóság drámai változatai. S így végülis a Fllncné Kurázs anyó, bár egyéni emberi sorsokból indul ki, a valóságban sűrített formában nagyvonalúan megrajzolt képet ad a Német Demokratikus Köztársaság drámai konfliktusairól; olyan freskó ez, amely éppen Flincné anyó személyében testesíti meg az új állam pozitív erőit, akik megelőző álláspontjuk ellenére az új társadalom építőinek élvonalába sorakoznak fel. A darab eszmei mondanivalóját talán a legjobban Flincné asszony és Weiler elvtárs közötti záródialógus fejezi ki, amikor Flincné ezt mondja: „Maga engem felfelé húz, én viszont magát lefelé". Vagyis: Weiler tudatosítja a Flinché-anyó féle embertípusokat. Ezek az emberek viszont a Weiler típusú funkcionáriusokat a bonyolult helyzetekben — hála élettapasztalatuknak és egészséges munkásösztönüknek — gyakorlatilag irányítják. Jó ötlet volt, hogy a televízió javasolta e színvonalas darab bemutatását és szerencsés volt a megvalósítás is a Csehszlovák Hadsereg Színház legjobb művészeivel. Különösen két kiváló színészi teljesítmény szolgálta odaadóan Baierl művének gondolatát: Svetla Svozilova Flincné anyója és Rűika — Weiler szerepe. Ez utóbbi mondhatni egy darabból faragta kl ezt a szimpatikus . alakot és meggyőzött bennünket arról, hogy funkcionáriust alakítani örömteli feladat ls lehet; egyéni szellemességgel és értelemmel, üdítően hatni a nézőre. Márpedig ez a fontos: hogy a színpadról, vagy a televízió képernyőjéről mindig élő, intelligens emberek szóljanak hozzánk, olyanok, akik távlatokat liordanak a szívükben, akik a lelkesedés szikrájával lángra tudják lobbantani gyakran szunnyadó aktivitásunkat. ' STANISLAV VRBKA gondolatok, érzéseit és élmények gazdag sorával. A mesteri mű meggyőző zenei nyelvével elbűvölte a közönséget. L. Slovák karnagy kiválóan vezényelte az igényes műsort. Jakov Zák zongoraművészetéről csak szuperlativuszokban beszélhetünk. Olyan légkört teremtett, hogy a közönséget teljesen magával ragadta. Hasonlóan nagy élménnyel ajándékozta meg a prágai közönséget Jean Fournét, francia karmester. Műsorán többek között P. Hindemith Szimfónikus táncai is szerepeltek. A karmester az első perctől kezdve egészen rendkívüli feszültséget teremteti mind a zenekarban, mind a közönség körében. Bár mozdulatai mérsékeltek és elegánsak, mégis a legtöbbet hozza ki a zenekarból. Az idei Prágai Tavasz legjelentősebb eseményei közé tartozott a Cseh Kamarazenekar hangversenye — műszaki vezetője: Josef Vlach. Az ízléssel összeállított műsor és az egyedülálló eluadás igazi ünnepet jelentett a zenekedvelők számára. Ezt az együttest halig "-ve •— (karmester nélkül játszanak) a felejthetetlen Václav Talich hangversenyei jutnak eszünkbe, josef Vlach Talich tanítványa és örökének méltó folytatója. E tökéletesen előkészített műsorban nem voltak véletlenek. A műsor magán viselte J. Vlach, e nagy muzsikus egyéniségét. A Prágai Tavasz záróhangversenyén Luigi Nono olasz zeneszerző Győzelem Guernicánál című müvét és Beethoven IX. szimfóniáját hallottuk. L. Nono a zenei avantgarde legkifejezőbb képviselői közé tartozik. Kantátájában tulajdonképpen nem a szavakat zenésítette meg. Az énekhangot a zeneszerző hangszerként értelmezi. Fontos szerepet játszanak nála az ütőhangszerek, melyeknek kombinációjával sajátos hangszíneket ér el. A hangversenyt a mát- nálunk is Ismert 27 éves Indiai dirigens, Zubin Mechta vezényelte. Beethoven IX. szimfóniája a tapasztalt karnagy számára is nehéz feladat, éppen ezért, figyelembe véve Mechta fiatalságát, tehetségéről csak a legnagyobb elismerés hangján beszélhetünk. Igazi zenész ez a karmester, aki tudja mit akar és képes magával ragadni a zenekart és a közönséget is. A gondosan előkészített IX. szimfóniát partitúra nélkül vezényelte, gyönyörűen hangzott a veszélyes III. tétel, talán az utolsó 'ételben egy kissé megfontoltabb ütem lett volna indokoltabb. Általában elmondhatjuk, hogy ez a IX. szimfónia gyönyörű volt. Zubin Mechta kiváló teljesítményt nyújtott, nagy jövőt jósolhatunk neki. A Cseh Énekkar és a Cseh Filharmónia kiválóan játszott, talán a vokális kvartett ezúttal többre ls képes lett volna. Beethoven IX, szimfóniájával ért véget a Prágai Tavasz 1963. Értékelve ezt meg kell említnünk azokat a pozitívumokat, amelyek a fesztivál színvonalát emelték. (Kogan, Pretre, Fournét, Cendron, Woytawiczová, Doluchanová, Häfliger stb.). A további fesztiválokat illetően azonban fel kell tennünk a kérdést: Megtettünk-e mindent annak érdekében, hogy a zenei fesztiválok özönében a Prágai Tavasz sikerrel megállja helyét a nemzetközi konkurrenciában? JOSEF BERNÁTH • Tatjana Szamojlova, hosszú idő után ismét felvevőgép előtt állt. A világhírű szovjet filmsztár az első olasz—szovjet kooprodukciós film női főszerepét játssza. A film az olasz hadsereg 1941—42-es szovjetunióbeli katasztrofális vereségéről szól. Bratisiavában megnyílt Jan Zrzavy kiállítása t t "Ws-äÄÉ A bratislavai Szlovák Qisszfiang • • • Visszhang... Visszhang.,. Nemzeti Képtárban vasárnap, június 9-én gyűjteményes kiállítás nyílt meg Jan Zrzavý, kiváló cseh festőművész alkotásaiból. A kiállítás prágai és brnói nagy iskere után a bratislavai közönség körében is már a megnyitón nagy sikert aratott. (V. Pfibyl — CTK felv.) Aragon hézagpótló műve Hosszas elmefuttatások, lélektani elemzés és bölcselkedés helyett a tények és az események szintetikus ábrázolási módja jellemzi Louis Aragonnak, a nagy francia kommunista írónak A Szovjetunió története című művét, amely párhuzamosan jelent meg a liberális André Maurois Az USA története című könyvével. Egyelőre csak néhány Ismertetés és bírálat tudatja velünk, hogy tudományos és egyben irodalmi érték született, amely nemcsak Nyugaton, hanem nálunk Is hézagpótló szerepet játszhat. Erre a megállapításra jutottunk a minap is, A. J. Liehm recenzióját olvasva a RUDÉ PRÁVO-ban. Aragon minden rendelkezésére álló forrásművet felhasznált, hogy megalkothassa ezt a 43 évet átfogó történelmi munkát. Sok nehézségbe ütközött, de köztük a legnagyobb az volt, hogy az áttanulmányozott könyvek egyik részét a Szovjetunióval szembeni ellenszenv hatotta át, másik részére pedig rányomta bélyegét a személyi kultusz történelmet ferdítő látószöge. Ennek ellenére következetesen dialektikus módszere sikerre vezette. A tények, események és a személyek mozaikkockáiból kialakult a kor légköre, hamisítatlan képe, érverése. Rasputln halálával, a cári rendszer bomlási folyamatával, majd a februári forradalommal és a polgárháború időszakával indul az első kötet. Aragon plasztikusan rajzolja meg Lenin alakját, részletesen foglalkozik a halálát követő évekkel, elsősorban a trockisták és más ellenzékiek elleni küzdelemmel. Itt sem használja csupán a fekete és "a fehér színt, hanem sokrétűen elemzi a történést és szereplőit. Érdekes az a megállapítása, hogy a személyi kultusz első külsődleges megjelenési formáit maguk az eszmei harcban legyőzött ellenzékiek terjesztik. Ök beszélnek első ízben például Sztálin zsenialitásáról, nagy vezéri képességeiről. Aragon az 1936—1938. évi moszkvai perekről, elsősorban a Zinovjev és Kamenyev elleni tárgyalásról szólva nem támaszkodhat hivatalos okmányokra, de a rendelkezésére álló anyag alapján közvetve erősen kétségbe vonja indokoltságukat és törvényességüket. Ezt a nézetét alátámasztja az a tény is, hogy a magasrangú katonatisztekkel 1937-ben lefolytatott per valamennyi vádlottát rehabilitálták. * A szerző számos ténnyel bizonyítja, hogy a lenini normák megszegése, a kultusz önkényuralma ellenére a szovjet nép a harmincas években óriási sikereket ért el. Könyvének második kötetében sűrített formában körvonalazza a háború éveit, majd áttér a sztálini személyi kultusz háború utáni szakaszának vizsgálatára. Közben egy pillanatra sem szakad el azoktól a bel-, Illetve külpolitikai vonatkozásoktól, amelyek táptalaját jelentették ennek a jelenségnek. Természetesen figyelmet szentel a kultúra terén érvényesülő antileninista megnyilvánulások bírálátának is. Lényegében kimondja, hogy sokszor helyes határozatokról volt szó, ámelyeknek megvalósítása helytelen módszerekre épült. Ennek egyik fő okát abban látja, hogy Sztálin és a személyi kultusz rendszere általában nem ismerte eléggé az ország helyzetét, a valóságot összetévesztette az utópiával. Az SZKP XX. és XXII. kongresszusának történelmi jelentőségét méltatva nagyon találóan állapítja meg: „A szocializmus egyik legfigyelemre méltóbb győzelme az önmaga felett aratott győzelem, az, hogy megtanult szembenézni azzal, ami fájdalmas, sőt szinte elviselhetetlen." A. J. Llehm azzal zárja ismertetését, hogy Aragon műve semmit sem titkol el, ugyanakkor áthatja a szovjet forradalom ügyének igazába vetett rendíthetetlen meggyőződés, a. szovjetország és nép mély szeretete. A szocialista kulturális kapcsolatok fejlesztéséért A PLAMEŇ és a SLOVENSKÉ POHĽADY májusi számában a két szerkesztőség nyílt levél tormájában intéz felhívást Bulgária, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Magyarország, az NDK, Lengyelország, Románia és a Szovjetunió Írószövetségéhez. Az előzményekhez hozzátar-_ tozik az, hogy a PLAMEN nemrégiben neves szocialista. írók részvételével nemzetközi ankétot szervezett, amely egyértelműen hangsúlyozta a kulturális együttműködés elmélyítésének igényét. A nyílt levél most már konkrét javaslatokat tartalmaz. Különösen az emlí?. tett országok írószövetségeinek közös tanácskozását sürgeti. Ezen a többi között megvitathatnák egy multilaterális egyezmény megkötésének lehetőségét, amely rendezné a szocialista írók együttműködésének kérdéseit. A feladat az, hogy rugalmasabban ismerhessük meg a testvér-Irodalmak kimagasló alkotásait, elmélyítsük a kölcsönös tájékoztatást és a sürgető irodalmi problémákat nemzetközi konferenciákon vitathassuk meg. A nyílt levél szerint főleg a mai próza és az irodalomkritika sarkalatos kérdéseit kellene ilyen szinten megvitatni. További kezdeményező javaslat az, hogy az egyes Írószövetségek vegyék fontolóra miként hozhatnának létre közös alapot, amely lehetővé tenné fiatal írók tanulmányi útjait. Szó esik arról ls, hogyan lehetne bővíteni kapcsolatainkat a nem szocialista országok íróival, továbbá egy közös irodalmi havilap minél gyorsabb megjelentetéséről. A szocialista országok létfontosságú érdeke a gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatok elmélyítése. Ez a nyílt levél — úgy hisszük — ezzel a törekvéssel teljes összhangban áll. Természetesen a gyakorlatlTsegvalősftás nem egy akadályba ütközik, de reméljük, hogy nemsokára hírt adhatunk arról, hogy a testvérországok írószövetségeinél elvi egyetértéssel találkozott ez az értékes kezdeményezés. A történelemtudomány és a kultusz A személyi kultusz, amely jellegét tekintve tudományellenes, rányomta bélyegét az egész társadalmi gyakorlatra és gondolkodásra, vagyis e történelemtudományra is, Ezzel a káros hatással, következményeivel és a kiút követelményeivel foglalkozik a PRAVDA júniu^ 6. számában V. PreCan tanulmárfya. A szerző részletes elemzés után jut arra a megállapításra, hogy a személyi kultusz aláásta a történelemtudomány alapjait: felszámolta alkotó jellegét, megbéklyózta megismerési törekvéseit és a pártos igazság elve helyett „a cél szentesíti az eszközt" jezsuita jelszó jegyében arra vezette, hogy hazugsággal vagy féligazsággal neveljen. Ennek ellenére a marxi—lenini tudomány erejét, szívósságét bizonyltja, hogy még ebben az Időszakban is létrejöttek a történelmi múltat helyesen ábrázoló kiváló alkotások. Az SZKP XX. kongresszusa után ez a folyamat elmélyült és meggyorsult, de még mindig számos történelmi munka a régi kaptafára készült, több jelen*ős alkotás nem láthatott nyomdafestéket és előfordultak indokolatlan beavatkozások a kéíflWrrkba. '""Ez" csak azzal magya-j rázható — állapítja meg. a szerző — hogy társadalmunkban még ekkor sem küzdöttük le következetesen a személyi kultuszt. Éppen ezért jelentkezik oly hangsúlyozottan az a követelmény, hogy hozzunk létre olyan feltételeket, amelyek között a történetírás valóban betöltlietl a nemzedékek igaz nevelőjének küldetését, emelheti elméleti színvonalát, mégpedig teljes összhangban a pártossággal. Kézenfekvő tény, hogy a történelemtudomány önmagában nem oldhatja meg soronlevő feladatait. Éppen ezért derűlátással tölt el minket a párt határozott törekvése, amelynek célja a lenini normák következetes felújítása az Irányításban, a társadalmi élet minden terén. A párt vezető szerepe az ideológiai harc irányításában kétségbevonhatatlanul szükséges és elképzelhetetlen. Az Irányítás új rendszerében azonban ez a vezető szerep a történelemtudomány viszonylatában ls úgy fog érvényesülni, hogy nagyobb felelősség hárul a kommunista történészekre és szervezeteikre. Magától értetődik, hogy ettől elsősorban azok viszolyognak majd, akik eddig egy lépést sem tettek közvetlen utasítás nélkül, akik képtelenek az önálló gondolkozásra és cselekvésre. A cikkíró szerint most a legfontosabb olyan körülmények- és légkör megteremtése, amelyben a történészek az összes tény alapján vonhatnák le következtetéseiket, amelyben nem létéznék tabu-kérdés, a levéltári anyagok egy részét eltitkoló bizalmatlanság, mivel ez nem használ, hanem árt a pártnak. Ebben az új légkörben engesztelheteflenül szembe kell szállni a szocializmustól' Idegen eszmei felfogással, de türelmes álláspontot kell elfoglalni ez igazság keresése közben elkövetett tévedésekkel szemben. A cikkíró végül rámutat, hogy olyan történelemtudományra van szükség, amely az igazságnak megfelelően feltérképezi a győzelmeket és a vereségeket, a sikereket és a tévedéseket. ,,Az' ilyen történelemirást a nép újra szeretni fogja" — fejezi be V. Precan tartalmas írását. G. I." 1963. június 14. fl| SZÖ 5 *