Új Szó, 1963. március (16. évfolyam, 60-90.szám)

1963-03-14 / 73. szám, csütörtök

A magas fokú eszmeiség és művészi tökély - a szovjet irodalom és művészet nagy ereje találkoztunk, s a két testvér egyike először játszotta le a dalt. Énekesnek gyönge volt, de a muzsikájuk szép. Hpgy hatnak még ma Is a régi forradalmi dalok, mint például „Súlyos rabság gyötört", vagy a „Varsavianka". Ki ne ismerné az Internacionálét? Hány esztendeje énekeljük e dalt, amely a munkásosztály nemzetközi himnusza lettl Forradalmi gondolatokat, érzelmeket ébreszt, felemeli az embert, harX mozgósítja a dolgozók ellenségei ellen. Valahányszor Glinka zenéjét hallom, könnybelábad szemem az örömtől. Nem modern muzsika, régies, én sem vagyok már fiatal legény, de tetszik nekem, ha Davld Ojsztrah hegedül; nagyon tetszik az is, ha a Nagyszínház hegedűsei játszanak, de nem tudom, szaknyelven hogyan hívják ezt az együttest. Gyakran hallgattam és mindig nagy örömöm telt benne. Természetesen nem kívánom, hogy mindenki számára az legyen a norma, hogy én hogyan érzékelem a zenét. De mégsem helyeselhetjük, hogy valaki igazi zenének tüntesse fel a hangok kakofónláját, s hogy egyes emberek elavultnak tekintsék azt a zenét, amely tetszik a népnek. Minden nemzetnek megvannak a zenében a maga hagyományai, mindegyik szereti a maga .nemzeti, népi muzsikáját és dalait. Orosz falun születtem, orosz és ukrán népzenén nevelkedtem fel, népi muzsikán, népdalokon. Nagyon szívesen hallgatom Szolovjev-Szedoj dalait, Kolmanovszkij zeneszerzőnek Jevtusenko költő versére írt dalát, amelynek címe „Az oroszok nem akarnak háborút". Nagyon tetszenek nekem az ukrán dalok is; szeretem a „Rusnyicsok" című dalt, amelyet P. Majboroda szerzett Andrej Malisko szövegére. Az ember újból és újból elhallgatná ezt a dalt. jó zeneszerzőink vannak, akik sok szép dalt írtak, de nyilván megértik, nem sorolhatom el mind név szerint. A zeneművészetnek komoly fogyatékosságai is vannak. Nem tekinthető normálisnak a dzsesszzene és a dzsesszzenekarok iránt most megnyilvánuló érdeklődés. Ne gondolják, hogy ellene vagyunk minden dzseszzenekari szerzeménynek. Dunajevszkij jő zenét szerzett dzsessz-együttesek számára is. Tetszenek nekem egyes dalok Leonyid Utyoszov dzsesszzenekarának előadásában is. Néha azonban akad' olyan zene, amelytől rosszul lesz az ember és gyomorgörcsök fogják el. Az OSZSZSZK zeneszerzői szövetségének taggyűlése után Sosztakovics elvtárs hangversenyre hívott meg bennünket a Kreml színházéba. Bár nagyon sok munkánk volt, elmentünk meghallgatni a zenét, mert azt mondták, hogy érdekes hangverseny lesz. Valóban, mint meggyőződtünk róla, érdekes szerzeményeket mutattak be. Aztán azonban valami okból egy dzsesszzenekar lépett fel, utána a másik és a harmadik, majd mind a három együtt. Még a jóból is megárt a sok, bizony nem bírtuk ki a dzsesszzene rohamait. Legszívesebben megléptünk volna, de nem lehetett. Az olyan zene, amelynek nincs dallama, csak ingerli ez embert. Állítólag az az oka, hogy az ember nem érti meg. Valóban van olyan dzsesszzene, amelyet nem lehet megérteni és az ember undorral hallgatja. Ellenszenvet keltenek egyes úgynevezett modern táncok is, amelyeket nyugatról hoztak be országunkba. Sokat utaztam országunkban. Láttam orosz, ukrán, kazah, üzbég, örmény, grúz és más táncokat. Gyönyörű táncok, öröm nézni. De amit ma modern táncnak hívnak, az egyszerűen Illetlenség, kergeség, ördög tudja micsodái Azt mondják, hogy ilyen illetlenségeket csak a „reszkető" szekta összejövetelein lehet látni. Hogy igaz-e, nem tudom, mert sohasem vettem részt ilyen gyülekezetben. (Nevetés.) Az alkotó dolgozók között nyilván vannak fiatal emberek, akik hiába igyekeznek bebizonyítani, hogy a zenében a dallam már elvesztette létjogosultságát, hogy ezért „új zenével" — „dodekafóniával", a zörejek zenéjével helyettesítik. Épeszű ember nehezen éri fél ésszel, mi rejtőzik a „dodekafónia" szó mögött, valószínűleg ugyanaz, ami a kakofónia mögött. Ezt a kakofőniát a zenében teljesen elutasítjuk. Népünknek semmi szüksége rá, hogy ezeket az ócskaságokat felvegye eszmei fegyvertárába. (Helyeslés, taps.) Olyan zenét akarunk, amely ihlet, amely harci tettekre és munkára hív. Ha a katona harcba vonul, magával viszi, amire szüksége van és sohasem feledkezik meg a zenéről. Menet közben a zene ad neki erőt. Ezeknek a zenekaroknak a zenéje csak olyan zeneszerzőktől származhatik és származik, akik a szocialista realizmus alapján állnak, nem szakadnak el az élettől, a nép harcától, s a nép támogatására számíthatnak. Politikánk a művészet területén, az absztrakcionizm'us, formalizmus és más burzsoá ferdeségek iránti engesztelhetetlenség politikája lenini politika, amelyet következetesen érvényesítettünk, érvényesítünk' és érvényesíteni fogunk! (Taps.) Vlagyimir Iljics Lenin mindig azt mondta, hogy az irodalomnak és a művészetnek a munkások és a parasztok érdekeit, a nép érdekeit kell szolgálnia. Az úgynevezett baloldali művészetet, amelyről egyesek dicsénekeket zengenek, Vlagyimir Iljics a legostobább, legtermészetellenesebb és leghallatlanabb torzításnak mondta. A lenini párt vezetése minden sikerünk záloga {Folytatás a 3. oldalról) mészét festői képeiben, amelyek műalkotások formájában díszítik klubtermeinket, művelődési otthonainkat, lakásainkat. Tán valaki azt mondja majd, hogy Hruscsov fotografizmus és naturalizmus mellett tör lándzsát a művészetben. Nem, elvtársak. Kifejező művészi alkotás mellett szállunk síkra, amely igazan, teljes színpompájában ábrázolja a való világot. Csak az ilyen művészetben lelhetik örömüket, gyönyörűségüket az emberek. Az ember sohasem veszti el műérzékét, nem engedi meg, hogy műalkotások ürügyén maszatos mázolmányokat rakjanak eléje, amelyeket minden szamár festhet a farkával. (Taps.) Kétségtelen, a népnek elég ereje lesz, hogy szembeforduljon az efféle „újítókkal". Közülük azok, akik nem vesztették el ítélőképességüket, észbe kapnak és a nép szolgálatának útjára térnek, örömteli, munkába hívó műveket alkotnak. Érthetetlen, hogy a tormaiizmus és ez absztrakcionizmus hívei miért mondják maradiknak, konzervatívoknak azokat a művészeket, akik a szocialista realizmus álláspontján állnak, s ugyanakkor miért tekintik az absztraktokat a művészet haladó irányzata képviselőinek. Van rá okuk? Ogy hiszem, nincs, és nem Is lehet, mert a formalizmus és az absztrakt bizarrságok a néptől idegenek, érthetetlenek. Ami pedig idegen a néptől és nem talál a népnél támogatásra, az természetesen nem lehet haladó! A. I. Laktyionov nemrég a Pravdában cikket közölt, amelyben engesztelhetetlenül szembefordult az absztrakt művészettel. Az absztraktak és híveik megtámadták a cikket, mert úgymond támogatja a művészet maradi irányzatát. Laktyionov elvtárs képeit pedig ezek az emberek naturalista festményeknek mondják. Hasonlítsunk össze két munkát — A. Laktyionov önarcképét és B. Zutovszklj önarcképét. Gondoljon vagy mondjon róla bérki bármit, minden romlatlan izlésü, értelmesen gondolkozó ember szemében világos, hogy Laktyionov festő képe megragad emberségével, tiszteletet ébreszt ez ember iránt. Ha ránézünk, tetszik és örülünk emberségének. Kit festett le B. Zsutovszkij? Szörnyeteget! Az ember megborzad, ha önarcképére néz. Hogy nem röstelli magát, erejét ilyen rondaságra pazarolnil Hogy lehet ez, hisz ez ez ember szovjet középiskolát végzett, utána főiskolát, a nép pénzén tanult, a nép kenyerét" eszi! Hogyan fizeti vissza a népnek, a munkásoknak és a parasztoknak a kitaníttatására fordított pénzt, hogyan hálálja meg mindazt, amit ma adnak neki? Ilyen önarcképpel, ilyen rondasággal és szörnyűséggel? Az ember utál ránézni az efféle koszos mázolmányra, utálat hallgatni azokat, akik védelmükbe veszik. Bármennyire gyalázhatják a szocialista realizmus alapján álló művészet alkotását, agyondicsérhetik az absztraktokat és a többi formalistát, mégis minden egészséges Itéletű ember világosan látja, hogy az első esetben igazi művészekkel, igazi művészettel van dolgunk, a második esetben pedig ferde emberekkel, akiket, ahogy mondani szokták, a fejükre ejtettek, és'szégyentelen kontársággal, amely sérti az emberek jóérzését. (Taps.) A szovjet társadalom elutasítja a művészet mindfen halva született gyümölcsét, ahogyan az eleven szervezet kilöki magából az elhalt, halott sejteket. Népünk szellemi életében, ideológiai munkánkban nagy és fontos szerepet tölt be a zene. Ezzel kapcsolatban el kell mondani nézeteinket a zenei alkotás beállítottságáról. Nem akarunk Itélőbírák lenni, a karmesteri pultra sem akarunk állni és dirigálni a zeneszerzőket. A zenében, a művészet más ágaihoz hasonlón, sok különféle műfaj, stílus és forma van. Senki sem tiltja meg e stílusok és műfajok egyikét sem. Mégis szeretném kifejezni állásfoglalásunkat a zenével, feladataival, a zenei alkotás hivatásaival kapcsolatban. Hogy röviden fejezzem kl magam: a dallamos, tartalmas zene hívei vagyunk, amely hat az emberek lelkére, erős érzelmeket éfareszt, és ellenzünk bármiféle kakofónlát. Ki ne ismerné a Bugyonnij lovashadseregéről szóló dalt! Sok szép dalt szereztek a Pokrassz testvérek. Nekem nagyon tetszik Moszkváról szóló daluk, amelyet a mi rendelésünkre Írtak, amikor még a moszkvai pártbizottság titkára voltam. Emlékszem, a moszkvai pártbizottságban 'Egyes emberek az egyéniség valamiféle abszolút szabadságáról beszélnek. Nem tudom, hogy értik, de úgy vélem, az egyén abszolút szabadsága sohasem létezhetik, még a teljes kommunizmusban sem. „Abszolút dolgokban nem hiszünk", válaszolta valamikor Vlagyimir Iljics Lenin az „abszolút szabadság" védelmezőinek. (Művei, 32. kötet, 479 oldal, oroszul.) A kommunizmusban is az egyén alá kell hogy rendelje akaratát az egész közösség akaratának. Ha nem így lesz, akkor az anarchista szeszély egyenetlenségre vezet és felbomlasztja a társadalom életét. Szervezeti, irányító elem nélkül nem létezhetik nemcsak szocialista társadalom, hanem semmiféle társadalom, semmiféle társadalmi rendszer, még a legkisebb emberi közösség sem. Nem kell bizonyítani, hogy a társadalmi fejlődés valamennyi szakaszán, az ősközösségi társadalomtól kezdve az emberek létfenntartási eszközeik biztosítására közösségekben egyesültek. Ma, az atomerő, az elektronika és a kibernetika, az automatika és önműködő gépek korában még nagyobb szükség van arra, hogy a társadalmi rend valamennyi alkotó része pontosan, szervezetten, eszményien egybehangolódjék mind az anyagi termelés, mind a szellemi élet területén. Csakis e feltételek alapján használhatjuk ki a magunk javára a tudomány mindama vívmányát, ainit az ember létrehozott. Sor kerülhet a kommunizmusban a közrend megsértésére, a közösség akaratától való- eltérésre? Sor kerülhet rá. Nyilván azonban csak egyes esetekről lesz szó. Elképzelhetetlen például, hogy ne lennének lelki betegek, s hogy ezek a beteg emberek ne sértenék meg az együttélés szabályait. Nem tudom, miféle eszközökkel lépnek fel majd ellenük, de nyilván lesznek valamiféle eszközök, amelyekkel megfékezik az őrülteket. Hisz ma is kényszerzubbonyt húznak a tébolyultakra, így teszik lehetetlenné, hogy kárt tegyenek magukban és környezetükben. Ma szívósan kell harcolnunk hazánkban a múlt csökevényei ellen, nemzetközi viszonylatban vissza kell vernünk a szervezett osztályellenség támadásait. Erről egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk. Akadnak azonban olyanok, akik megpróbálnak rávezetni az ideológiai békés együttélés útjára, megpróbálják becsempészni gondolkodásunkba az „abszolút szabadság" dohos gondolatát. Ha mindenki saját szubjektivista nézeteit kényszarítené rá a társadalomra, mint mindenki számára kötelező szabályt, s e nézeteket a szocialista társadalom általános érvényű normáival ellentétben igyekeznék érvényesíteni, úgy ez elkerülhetetlenül szétzüllesztené az emberek normális életét, a társadalom tevékenységét. A társadalom nem tűrheti az anarchiát és az önkényt, bárkiről ís legyen szó. Szocialista társadalmunk vezető ereje a Szovjetunió Kommunista Pártja. A párt kifejezésre juttattja az egész szovjet nép akaratát, munkásságának célja a nép legfontosabb érdekeiért folytatott harc. A párt a nép bizalmának örvend, e bizalmat harcával, vérével szerezte meg. A párt a kommunizmus építésének útjából eltávolít mindent, ami gátolja a nép érdekeit. (Hosszan tartó taps.) El kell gondolkoznunk a humanizmus kérdésén, azon, kinek mi jó és Most olyasféle legendákat terjesztenek, hogy Lenin állítólag megtűrte a művészetben a formalista kilengéseket, sőt még rokonszenvezett ls velük. Sajnos, Ehrenburg elvtársnak Is része van abban, hogy valótlanságokat terjesztenek Leninnek a művészettel kapcsolatos nézeteiről. Emlékirataiban azt írja: „A. V. Lunacsarszkij mesélte, hogy megkérdezte Lenint, megbízhatják-e a „baloldali" művészeket, hogy díszítsék fel május l-re a Vörös teret, s hogy Vlagyimir Iljics azt felélte: „Nem vagyok szakember benne, nem akarom másokra kényszeríteni az ízlésemet." Ehrenburg elvtárs Itt azt akarja elhitetni az olvasóval, hogy Lenin állítólag megengedte a különböző es

z" mei irányzatok együttélését, a szovjet művészetben. Ez nem Igaz, Ehrenburg elvtárs! ön jól tudja, hogy éppen Lenin tűzte ki az irodalom és a művészet eszmeiségének és pártosságának elvét. Ezt az elvet aztán forrón támogatta Gorkij és más írók, akik szilárdan helytálltak a szovjethatalom álláspontján, a munkásosztály ügyéért folytatott harc álláspontján, a kommunizmus győzelméért vívott harcok álláspontján. Vlagyimir Iljics Lenin pártossága, eszmeisége és művészi színvonala miatt nagyra értékelte Maxim Gorkij „Az anya" című regényét. A műalkotás ereje művészi színvonalában, eszmei pozícióinak világosságában és szabatosságában rejlik. Ez azonban nyilván nem mindenkinek tetszik. Néha az irodalmi és műalkotások eszmei tisztasága ellen a retorika és a mentorkodás elleni harc ürügyén intéznek kirohanásokat. Ezek a törekvések legnylltabban Nyekraszov „Az óceán két oldalán" című jegyzeteiben jutottak kifejezésre, amelyeket a „Novij mir" című lap közölt. A még be sem mutatott „Iljics zászlaja" című filmet értékelve azt írja: „Határtalanul hálás vagyok Hucijevnek és Spalikovnak, hogy nem ráncigáltak elő őszülő bajszánál fogva egy öreg munkást, aki mindenhez ért, s akinek mindenre világos és pontos válasza van. Mihelyt megjelenne a vásznon bölcs szavaival, vége lenne a filmnek. (Közbekiáltások: szégyen!) Ezt írja egy szovjet író egy szovjet folyóiratban! Nem olvashatom felháborodás nélkül ezeket a szavakat, amelyeket uraskodó, megvető hangon írtak az öreg munkásról. Azt hiszem, ez a hang szovjet író számára megengedhetetlen. Azonfelül e jegyzetekben nem csupán a művészet egyedi esetével kapcsolatban fejezte ki állásfoglalását az író, hanem olyan elvet hirdetett, amely művészetünk számára teljesen elfogadhatatlan. Ez kényszerűn leghatározottabb ellenállásunkat kell hogy kiváltsa. kinek mi' rossz. Mint minden mást, e kérdést is osztályszempontból, a dolgozók érdekei védelmének szempontjából vizsgáljuk. Az életben nincs abszolút Jó, amíg a földön osztályok léteznek. Ami jó a burzsoáziának, az imperialistáknak, az rossz a munkásosztálynak, és viszont ami jó a dolgozóknak, azt nem ismerik el az imperialisták, a burzsoázia. Azt kívánnánk, hogy elveinket jól megértse mindenki, főleg azok, akik az ideológia- területén ránk akarják kényszeríteni a békés együttélést. A politika nem ismer tréfát. Aki az ideológia területén a békés együttélés eszméit hirdeti, az objektívan az antikommunizmus lejtőjére csúszik. "A kommunizmus ellenségei eszmeileg le akarnának fegyverezni bennünket. Aljas céljukat azáltal próbálják elérni, hogy propagálják az ideológiák békés együttműködését, a „trójai falovat", amelyet szeretnének becsempészni hozzánk. Meggyőződésünk, hogy a szocializmus és a kommunizmus ellenségeinek valamennyi, marxista—leninista ideológiánk ellen irányuló próbálkozása tönkrezúzódik országunk munkásosztálya, kolhozparasztsága és népi értelmisége gránitszilárd eszmei és politikai egységén. (Viharos taps.) A sajtó és a rádió, az Irodalom, festészet, zene, film és színház pártunk éles eszmei fegyvere. A párt arról is gondoskodik, hogy e fegyver mindig készen álljon, pontosan lesújtson az ellenségre. A párt senkinek sem engedi meg, hogy eltompítsa e fegyvert és gyöngítse hatását. A szovjet irodalom és művészet a kommunista pártnak és Központi Bizottságának közvetlen vezetése alatt fejlődik. A párt nagyszerű, tehetséges írókat, képzőművészeket, zeneszerzőket, film- és színművészeti dolgozókat nevelt, akiknek élete és alkotása elválaszthatatlanul egybeforr a lenini párttal és a néppel. A párt, a nép és Lenin elválaszthatatlanok egymástól. Lenin müve a párt és a nép műve. Helyesen mondta a költő, Vlagyimir Majakovszkij: „A pártot és Lenint mint ikerpárt történelem-anyánk egyformán kedvelt. Azt mondjuk: Lenin — azt értjük: a párt. Azt mondjuk: a párt — azt értjük: Lenin. A lenini párt a nép harcokban edzett, helytállt élcsapata. Országunk minden polgára, bárki is legyen, munkás vagy kolhozparaszt, tudós vagy író, képzőművész vagy zeneszerző — elsősorban népének fia, nem választhatja el életét a nép életétől, alkotó munkájától. A művészetben a pártosság és a népiség nem ellentétes, egységes egészet alkot! Azoknak az alkotó művészeknek, akik még nem ismerték fel helyüket a társadalomban, segítséget kell nyújtani, hogy eljussanak e felismeréshez. Amint a zenekarban a karmester ügyel, hogy valamennyi hangszer egybecsengjen, úgy a párt is társadalmi politikai életünkben valamenynyi szovjet ember erőfeszítését a közös cél elérésére irányltja. A szocialista társadalom a pártnak, mint vezető erejének révén távolítja el azokat az akadályokat, amelyek zavarják az emberek normális életét, s megteremti a kommunizmus építésének szükséges anyagi, kulturális és eszmei feltételeit. A formalista torzítás pártos kritikája az irodalom és a művészet fejlődését szolgálja, hisz az irodalomnak és a művészetnek fontos szeret jut társadalmunk szellemi életében. Az irodalom és a művészet területén a párt csak azokat a műveket támogatja, amelyek ihletik a népet, összefogják erőit. A társadalomnak joga van elítélni azokat a műveket, amelyek ellentétesek érdekeivel. Mindnyájan a nép létrehozta javakból élünk, munkánkkal kell fizetnünk érte a népnek. Mindenki mint méhek a kaptárban köteles hozzájárulni, a társadalom anyagi és szellemi gazdagságához. Akadhatnak emberek, akik azt mondják, hogy ezzel nem értenek egyet, hogy ez az egyéniség megerőszakolása, visszatérés a régi időkhöz, de mi azt válaszoljuk nekik: szervezett szocialista társadalomban élünk, amelyben az egyén érdekei összhangban állnak a társadalom érdekeivel, nincs köztük ellentét. A párt politikája az egész társadalom érdekeit, tehát külön-külön minden egyén érdekeit is kifejezi, s a párt politikáját a Központi Bizottság hajtja végre, amely bírja a párt bizalmát, amelyet e bizalom alapján választott meg a párt kongresszusa. (Viharos taps.) A művészi alkotó munka kérdéseiben a párt Központi Bizottsága mindenkitől, ti legérdemdúsabb és legismertebb íróktól és művészektől, valamint a fiatal, kezdő alkotóművészektől, — megköveteli, hogy következetesen betartsák a párt vonalát. A utóbbi időkben az irodalmi és művészeti folyóiratok és kiadóvállalatok sok művet jelentettek meg, amelyek a személyi kultusz időszakában és mai korunkban ábrázolja a szovjet társadalom életét. Törvényszerű jelenség, hogy az írók a múlt nehéz és bonyolult jelenségeinek lényegére akarnak tapintani. Ismeretes, hogy a párt Központi Bizottsága támogatott több, nagyon éles bíráló jellegű művet. Meg kell azonban mondani, hogy megjelennek olyan könyvek is, amelyek nézetünk szerint legalábbis pontatlanul, de még inkább helytelenül, egyoldalún mutatnak rá a személyi kultusszal kapcsolatos jelenségekre és eseményekre, valamint azoknak az alapvető változásoknak a lényegére, amelyekre a párt XX. kongresszusa után került és kerül sor a nép politikai, szellemi és közéletében. E könyvek közé sorolnám Ehrenburg elvtárs „Olvadás" című elbeszélését. Az olvadás fogalmával egybekapcsolódik a változékony időjárás, befejezetlenség, ingatagság, a természetben a változó hőmérséklet képe, amikor nehezen láthatjuk előre, ho(Folytatás az 5. oldalon) SZÓ 4 * 1983, m®

rcÍB

S 14-