Új Szó, 1963. március (16. évfolyam, 60-90.szám)

1963-03-20 / 79. szám, szerda

Tudományos pontossággal Akik idejében gondoltak a télre, azokat nem érte meglepetés. A mošovcei szövetkezetesek a múlt év1 ben olyan takarményalapot biztosítottak, amely akkor is kitartana az újig, ha a tavasz hónapokig váratna magára. Ezt persze nem csupán a m^lévő takarmánymennyiség ismerete alapján állítjuk. „Nincs az a sok, ami el ne fogyna", — tisztában vannak ezzel a mošovcei "szövetkezetesek ls, ezért elsősorban a takarmánnyal való helyes gazdálkodást tartják szem előtt. A takarmányadagok készítését szinte tudományos pontossággal és alapossággal végzik. Az eredmény: csaknem egy hónappal határidő előtt teljesítették a szerződéses húseladás negyedévi tervét. A mošovcei szövetkezetesek tavaszra egy, hatszász sertést befogadó önetető építésnek a befejezését tervezik. Az etc.,<; saját erejükből építik, amivel mintegy 150 ezer koronát takarítanak meg. — ngy. Qisszhang.

..KiHEMH-f^j Visszhang. A Královo Pole-i gépgyár szerelői František Tomanec vezetésével megkezdték az első kohászati daru szerelését a Kelet-Szlovákiai Vasmű építkezésén. A Královo Pole-i dolgozók összesen 380 kohászati d&rut szerelnek fel és helyeznek üzembe a Kelet-Szlovákiai Vasműben. I » • • • S I .-.-.v.v.v.v.v vw w.v Egy jó hónappal ezelőtt furcsa levelet hozott a posta. Nem is levél volt, hanem egy borítékba zárt fénykép. Ósdi falusi ház rozzant nádfedelét ábrázolta. Halottban, a Dunajská Streda-i járásban adták fel. A magyarázatul szolgáló furcsa szöveget a kép hátára írták. Idézzük: „Vörös Istvánné hadiözvegynek ilyen födelet biztosit a szocializmus". Az utóbbi szót kétszer is aláhúzták. SZÁMKIVETETTEK? \ z olvadástól lucskos műutat va™ donatúj házsorok fogják közre. Az új pala,- vagy cseréptetőkön televízióantennák kapaszkodnak. Ezt veszi észre elsőnek az idegen. Baloň szövetkezeti falu. Növekvő Jólétét szavak helyett tények bizonyítják. Az épülő, csinosodó falu közepén azonban ott áll az ötvenkettes számú ház. Erről készült a fénykép. Roskatag nádfedelével szinte úgy hat az emberre, mint csillagfényes éjszakában a Képzelet szülte hazajáró kísértet. Teteje, akár egy megtépázott koldusgúnya. Falain ujjnyi repedések. Hogy mikor látott utoljára meszet, annak csak az isten a megmondhatója. Egyetlen lakható szobáiéban áporodott, nyirkos a levegő, öreg bútordarabok állják körbe a megbicsaklott lábú asztalt. Ablakai kicsik, fénytelenek, akár a világát vesztett szem. Az ágy fölött megsárgult bibliai .idézet dicséri Jehovát. Ebből a nyomorúságos környezetből hozott el egy darabot szerkesztőségünkbe az a bizonyos levél. Itt lakik, ebben a környezetben él fiával özvegy Vörös Istvánné. Lakótársuk a megátalkodottság, a szellemi sötétség. Az anya 55 esztendős, szemre még munkabíró assronynak látszik, Pisia fia 20. évét tapossa. Vékonydongájú, szűkszavú legényke. Édesanyja szerint még a beszéd is idegesíti. Az orvosok megállapítása szerint idegbeteg. Csak könnyebb munkára javasolták, lehetőleg szabad levegőn. Sághl Lajos, a helyi nemzeti bizottság titkára jókedvű fiatalember. Amikor eléje tesszük a fényképet, egy darabig mosolyog, hangja azonban kissé ingerült, amikor megszólal. — Ismerjük már a képet, meg a fényképészt is. Vörös Pista csinálta. Nemrég vett egy fényképezőgépet. Egyéb dolga híján roskatag házukat kezdte fényképezgetni és a képeket kezdte küldözgetni. Jutott belőle a járásnak, sőt még a köztársasági elnöknek is. Jám' or József, a helyi nemzeti bizottság elnöke is felfigyelt a beszélgetésre. Az íróasztalnak támaszkodva, kissé kelletlenül megjegyezte: — Gyalázat, hogy idáig jutottak. A?t várják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön. Lehetne már új tető is a házukon, ha nem kerülnék a munkát. Számukra azonban mindennél elsőbb: Jehova. Naphosszat csak a bibliát bújják, özvegy Vörös Istvánné pedig még a harmadik faluba is eljár a gyülekezetekre. Százszor is mondtuk már neki: Jobban tennék, ha eljárogatnának a szövetkezetbe, úgy, mint más asszonyok, akkor futná a tető megjavítására is. Sághi Lajos meg sem várta, hogy az elnök befejezze mondanivalóját, máris így kezdte. — Ki látott már olyat, hogy egy húszéves legény egy fillér ára hasznot se hajtson. Hogy beteg? Azt is az anyjának köszönheti. Ogy nevelte, akár egy üvegházi virágot. Teljesen elzárta az élettől. Félt, hogy fiát megrontja a „bűnös világ". Nem a társadalomnak, hanem a szektának nevelte. Házukban egyedüli köriyv a biblia. Abból meríti a „tudást". Tanácsot csak Jehova tanúitól fogadnak el. Az orvos könnyű munkát, szabad levegőt tanácsolt a fiának. A szövetkezetben mind a kettőt megtalálhatná ... De ha nem jön. Végeredményben nem erőszak a disznótor. A további beszélgetés során kiderül, hogy nemcsak a falu vezetőinek okoznak komoly gondot, hanem rövid idő leforgása alatt én voltam már a harmadik, aki ezzel az ügygyei zaklatta a helyi nemzeti bizottságot. Viselkedésüket pedig nemcsak a falu vezetői ítélik el, hanem magukra haragították mér a falubeliek nagy részét is. Ö

zvegy Vörös Istvánné könnyes szemmel panaszolta: — jóformán ki sem panaszolhatom magam. A falusiak elnéznek felettünk. Számkivetettek vagyunk. — Mit gondol, Vörös néni, miért? Teszi fel a kérdést a titkár. — Jól tudja azt maga is — válaszol az özvegy. — Idegen vagyok a faluban. Más vidékről hozott ide a megboldogult uram. Hirtelen, mintha elvágták volna, abbahagyta a pityergést. Tekintetében valami különös fény vibrált. Már a .zava sem volt olyan szerény, mint percekkel ezelőtt. Szinte nekitámadt a titkárnak. — Vagy talán az a bajuk, hogy szeretem Jehovát? — kiabálta. Tagadhatatlan, náluknál nincs elesettebb ember a faluban. Teljesen az élet perifériájára szorultak. Miért? Azért, mert Vöiüjs Istvánnét idegenből hozták a flluba? Húszhuszonöt esztendővel ezelőtt talán ez is elég volt árra, hogy valakin keresztülnézzenek, azóta azonban nagyot fordult a világ. Manapság más mércével mérik az embereket. Azt, hogy valamikor idegenből került a faluba, régen el is felejtették. Elítélik azonban különcködésüket, dologtalanságukat. A falu új erkölcsi felfogása ellen vétettek. Szemükre vetik, hogy olyan vallási felekezetnek a tagjai, amely kimondott ellensége a mának. Ha véletlenül özvegy Vörös Istvánné nem tudná: a jehovista szekta egy gyökeréig reakciós szervezet. Ezért nálunk nem tartózik az államilag elismert vallások közé. Jehova tanúi • — ahogyan a szekta tagjai magukat nevezik — abból a fantasztikus nézetből Indulnak ki, hogy a földön kétféle embercsoport él: a jehovisták és a sátán hívei. Különös nézet és még furcsább az, hogy özvegy Vörös Istvánné, Illetve fiacskája mégis a „sátán híveihez" fordult segítségért, azokat okolja helyzetük alakulásáért. Nem lett volna helyesebb, ha czokat a bizonyos fénykéneket egyenesen Jehovának küldi? Hiszen öt szolgáljákl ö talán nagyobb megértéssel viseltetett volna irántuk. A sok Imádság, bibliaforgatás, gyülekezet-látogatás fejében tehetett voina valamit az érdekükben. H

ogy számkivetettek? Még nem! A társadalom törődik velük. Közel 700 koronát kapnak az államtól. Nem sok. De mit adtak ők a társadalomnak? Hogy ,az említett öszszegből nem futja házuk tatarozására? Elhisszük, de ne felejtsék el: munkából él az ember. Miért kerülik a munkát? Tudomásunk van arról is, hogy a szövetkezet már nemegyszer felkínálta, felajánlotta segítségét. Eerejüknek, képességüknek megfelelően választhattak volna munkát. A múlt nyáron már nádat is kiutaltak számukra, hogy hozzák rendbe fejük fölött a tetőt. Miért utasították vissza? Azért és ezt -az egész falu tudja —, mert nem volt, aki levágja a nádat, holott ifjú Vörös István naphosszat kerékpározott, vagy a hűvös szo1 bába húzódva haszontalan pepecseléssel töltötte idejét. Az igazat megvallva, az ilyen embereket sehol sem szeretik. Keresz- tül néznek rajtuk. Ma azonban még ennek ellenére sem mondhatjuk, hogy száműzték, kiközösítették őket a faluból. Segíteni akarnak rajtuk. A helyi nemzeti bizottság már azzal a gondolattal is foglalkozott, — bár ez kényszer megoldás —, hogy valamelyik községi lakásban biztosítanak helyet, számukra. Közöttük és a falu népe között még nem szakadt el minden szál. Félő azonban, hogyha nem változtatnak magatartásukon, előbb-utóbb ezek a szálak ls elszakadnak. Saját magukat kergetik száműzetésbe. A vásár ez esetben is kettőn áll. A falu vezetősége minden tőle telhetőt megtesz érdekükben. Sőt kilátába helyezték azt is, hogy nem csak nádat adnak, hanem az új tetőt is felrakják. Viszonzásul nem kérnek egyebet, csak azt, hogy térjenek észhez, erejüknek, képességüknek megfelelősen ők is vállaljanak részt a nagy, életet, embert formáló munkából. Tanuljanak meg adni, hogy kérhessenek is. özvegy Vörös Istvánné! Ha már magadra nem is gondolsz, legalább egyetlen gyermekeddel törődj. Bigottságoddal, viselkedéseddel saját gyerekedet is az őrületbe kergeted. Talán ezt kívánja tőled Jehova? Gyermeked gyilkosává válsz! Elhiheted, a méreg, Amelyet lelkivilágába csöpögtettél, már hat, rombol. Mi lesz belőle? Munkakerülő? Ma még csak más ember kerékpárjára vetett szemet. És holnap? Térj észhez, asszony! Ne engedd, hogy fiad elveszett ember legyen a társadalom számára Ha anyának érzed magad, ezt megérted és hallgatsz azokra, akik mindkettőtök javát akarják. SZARKA ISTVÁN Alkotó módon A Szovjetunió Kommunista Pártja vezetőinek legutóbbi találkozója a szovjet művészekkel és Hruscsov, valamint Iljicsov elvtársak itt elhangzott nagy jelentőségű beszédei élénk visszhangot váltanak ki nálunk is. Lapunk tegnapi számában közöltük a Rudé právo szerkesztőségi cikkét, amely alkotó- módon alkalmasa a mi viszonyainkra a harcos szocialista művészetet továbbfejlesztő elvi jelentőségű észrevételeket. Természetesen a kulturális lapok is foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Így legutóbb a LITERÁRNI NOVINY 11. számának vezércikk írója, Josef Rybák elvtárs, a kommunista költő, a lap főszerkesztője vet fel ezzel kapcsolatban néhány értékes gondolatot. Ax SZKP XX. és XXII. kongresszusa után a Szovjetunióban olyan folyamat kezdődött, illetve mélyült el, amely a művészet terén is számos sikert hozott. A szovjet eredményeket egybevetjük , művészi tevékenységükkel és természe) tesen a legjobb tapasztalatokat átveszszük. Ennek a tapasztalatcserének alkotó Jellege abban rejlik, hogy a szovjet példát nem gépiesen utánozzuk, hanem ösztönzésnek tekintjük, amely elősegíti új feladataink és problémáink mélyrehatóbb felmérését és igényesebb megoldását. El helyes módszer, hiszen az összes szocialista országokra egyformán érvényes közös marxista-leninista alapelvek mellett számolnunk kell a nemzeti művészetek sajátos, eltérő körülményeivel, vonásaival és viszonyaival. Ha ezt a két egymásbafonódó követelményt szem előtt tartjuk, akkor megőrizzük művészetünk realista jellegét és elkerüljük a társadalmi küldetésre képtelen absztrakt és formalista művészei buktatóit. Rybák elvtárs egyben leszögezi, hogy egyetlen egy művész sem lehet egy bizonyos művészi irányzat „áldozata", passzív tolmácsolója. „Picasso az én szememben nem absztrakt művész, sem formalista, mivel alkotása koncentrált formában tartalmazza mindazt, amit az adott világban, az adott korban, az adott művésznek adott módon ki kellett fejeznie. Ez a művész nemcsak önmagát, az emberi haladásért kiálló fogékony szubjektumát fejezte kl teljes egészében, hanem az objektíven átélt és felfogott konkrét világ egy részét is." Hasonló szellemben méltatja a fiatal Majakovszkij futurista időszakát, valamint a cseh művészek közül Spála és Nezval útkeresését, kísérletezését is. A cikkíró hangsúlyozza, egyetlen egy szocialista művész sem tévesztheti szem elől a Hruscsov elvtárs beszédében emiitett döntő fontosságú elveket és gondolatokat. Ez elsősorban a művész felelőssége a párt előtt, a művészet társadalmi szerepének és pártosságának kérdése és az az elv, hogy az ideológia terén nincs és nem is lehet békés egymás mellett élés. Ugyanakkor tekintetbe kell vennünk a művészi alkotás bonyolultságát, azt hogy a művész tehetséggel rendelkező egyéniség, akinek igényes célokat kell maga elé tűznie. Rybák elvtárs megjegyzi azt is, hogy az említett beszédek olyan problémákkal foglalkoznak, amelyek elválaszthatatlanul összefüggnek a szovjet művészet eltérő fejlődési körülményeivel. „Semmi sem volna károsabb, mint ennek alapján hasonló jelenségeket keresni nálunk." A cikkíró kiemeli azt is, hogy „kulturális és művészeti kérdéseinkkel kapcsolatban komolyan állást foglalt XII. kongresszusunk, amelynek határozatai munkánk alapvető irányvonalát képezik." A vezércikk azzal a gondolattal zárul, hogy az SZKP nem egyszer nagyon éles szavakkal bírál egyes művészeket. A pártnak joga van arra, hogy megmondja, mit gondol erről vagy arról. Ezzel viszont — a sztálini személyi kultusz időszakától eltérően — senkit sem „veszejt el". Vitatkozik a művészekkel, mert teljes bizalmát élvezik és elvárja segítségüket. Ez a segítség pedig nem szavakban merül ki, hanem művészi tettekben ... Kulcsönös bizalom Pártunk XII. kongresszusa után hatványozottan érezhető, hogy a múltban gyakran eltékozolt kölcsönös bizalom újra izmosodik. Sok más példa mellett erről az egészséges folyamatról tanúskodik Jaroslav Opavský jegyzete a RUDÉ PRAVO március 17. számában. Címe: Helyénvaló bizalom. Egy olyan esetet mond el, amely jó másfél évvei ezelőtt sok rossz vért szült a cseh művész-körökben. A prágai Nemzeti Színház Tyl színpadán 1961 nyarán bemutatták František PaviíCek Harc az angyallal című drámáját. Egyes művészi fogyatékossági miatt nem jutott eléggé kifejezésre a darab nagyon pozitív alapgondolata, amely a munka ős az élet iránti felelősségteljes és önzés, telen állásfoglalásra sarkall. Ezzel i viszont nem lehet megokolni azt a sajnálatos körülményt, hogy a színház „óvatosságból" levette a darabot a műsorról. Azóta a szerző átdolgozta művét és anélkül, hogy tompított volna a felvetett problémák élén, művészileg rangossabbá tette. A színház vezetősége még így sem akarta beadni a derekát. Csak néhány héttel ezelőtt tört meg a jég és a dráma még ez idén, legkésőbb novemberben, előadásra kerül. A glossza írója ezzel kapcsolatban kiemeli, hogy pártunk kongresszusa ilyen vonatkozásban is hozzájárult a légkör felfrissítéséhez. Ez a feleslegesen „csinált ügy" is bizonyítja, hogy az eszmeileg valóban pozitív — mégha részleteiben kifogásolható — művek alkotóival sokkal érzékenyebben kell foglalkozni. Opavský elvtárs joggal állapítja meg, hogy „A bizalom nem az óvatos átlagot és az átlagon aluliságot illeti meg, amely nem ütközik ugyan ellenállásba, érzést, gondolatot azonban senkiben sem ébreszt, hanem a becsületes, nehéz, szocialista pártossággal jelentkező művészi munkát, amely nem fél attól, hogy megégeti a kezét." Az irodalom munkása Dominik Tatarka, a neves szlovák író a napokban töltötte be 50. életévét és ebből az alkalomból magas állami kitüntetésben részesült. Jubileumáról lapjaink megemlékeztek. Kétségtelen, hogy ez az író, akinek egy-két művét magyar fordításban is megismerhette olvasóközönségünk, majd két évtizede a szlovák prózairodalom élvonalában áll. Az alábbiakban ismertetjük Pavol Stevček ezzel kapcsolatos cikkét, amely a KULTURNÍ TVORBA 11. számában jelent meg. Števček nem Is annyira Tatarkal Írói mukásságát méltatja, mint inkább emberi arcélét festi meg néhány vonással. Mivel jellemzi elsősorban? Tatarka korunk szlovák gondolatiságának egyik jelentős képviselője. Műve bizonyosság, hogy a modern szlovák prózairodalom, amely a múltban egyoldalúan „programszerű" volt, a közvetlen gondolati „hasznot" hajhászta, kibontakozik a nagyobb és átfogóbb gondolati távlatok irányában. Ez az Író az első a szlovák prózában, aki nem a nemzethez, hanem az emberhez szól, akinek nemzeti programja a humanista, etikai és politikai program formájában jelentkezik. És éppen ezért nemzetibb — állapítja meg Stevček — mint Vajanský vagy Jesenský, Hečka vagy Zguriška programja. Tatarka műve rányomta bélyegét az elmúlt húsz év szlovák prózájára és ha voltak is mellesiklásai, elvszerűsége elvitathatatlan. Mindig az irödalom egyszerű munkása volt, aki képességei szerint adott és nem várt még csak köszönetet, dicsőséget sem. A korabeli szlovák írók közül ő végez legtöbb „műhelymunkát", állandóan kísérletezik, új utakat keres, de nem azért, hogy kiszolgálja az irodalmi divatot. Eredeti és nyughatatlan, nem fél a kényelmetlenségektől, a nézetek viadalától, egyszóval író, aki az újért, az igazért mindig kész a harcra. Vajon lehet-e ennél szebb küldetés? Két cseh regény magyar méltatása A NAGYVILÁG márciusi számában két recenzió foglalkozik csehszlovákiai írók műveivel. MEZEI ANDRÁS meleg hangon méltatja NORBERT FRÍD: Élők doboza című regényét, amelynek története a giglingi koncentrációs táborban játszódik le. Leszögezi, hogy „művészi hittel rajzolja meg a közösségért a legnagyobb megpróbáltatásokat, halált is vállaló emberek típusait." Erényként könyveli el, hogy a regényíró a náci gyilkosokat sem ábrázolja sematlkusan es éreztetni tudja „a tények érveivel és nem olcsó érzelgösséggel az egyen és a közösség létérdekének elválaszthatatlan dialektikus egységét" A legnagyobb dicséretnek — éppen a téma jellegénél fogva - azt tartjuk, hogy a recenzens szaval szerint Frýd a haláltábor borzalmait a háttérbén hagyja es ennek ellenére , a lélek valódi mélységeit megrázó művészi dokumentumot alkot. MARIÉ MAJEROVANAK a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó által HAVAS MARTA fordításában kiadott, A boMoe!küzdeni kell nímü regónyét VÁNDOR GYÖRGY elemzi. Megállapítja bogy az immár klasszikusnak szántó cseh írónő egyetlen írásában sem ír ennyire önmagáról, mim éppen ebben " A könyvnek hiteles a lélekraiza érvényesül benne az érett írói fanáz^a komponáló készség és egyes részle-ek „kimondottan megkapôak". A kri<ikus egyben kifogásolja, hogy „

a ret>óny alakla! élnek, a párbeszédek azonban néha szociológiai hangvétellel peregnek." A végső következtetés az hogy ez a regény „erényeivel és halványabb pontjaival együtt jellegze'esen korának terméke." G. I. 1963. március 20. * UJ SZO 5