Új Szó, 1963. február (16. évfolyam, 32-59.szám)
1963-02-02 / 33. szám, szombat
A kályhában barátságosan duruzsol a tűz. A kellemes meleg elárasztja a széllel, hóviharral dacoló kis emeleti szobát. Alkonyodik. Elmerengve bámulok ki az ablakon, szemlélve a könnyű hópelyhek imbolygó táncát. Leheletem elhomályosítja az ablaküveg tiszta foltjait, melyeken még nem nyílt ki a kristály-szirmú jégvirág. Kísértetiesen sír a szél a távirópóznák drótjain. Sehol ogy lélek. Ameddig a szem eilÄt fehér a világ. Nézem, nézem zsányit sem fogok én megenni soha R. gazda asztalánál. Az a néhány óra ugyanis, amit többszöri marasztalásra kénytelen voltam társaságában eltölteni, meggyőzött arról, hogy lelketlen, a szegény embert megvető és kigúnyoló, önző és spekuláns ember Másnap tehát R. gazda elnézését kértem, hogy nem fogom Igénybe venni házának szíves vendégszeretetét és úgy magyarázkodtam ki, hogy az igazgatómnál fogok étkezni, aki Téli emlék a szél muzsikájára táncra perdült hópelyheket és eszembe jut egy régi tél... — -ír — Tanítóskodásom első esztendejében korán beköszöntött a tél. November harmadik hetében jártunk, amikor egy számára a szomszédasszony főz, s ha reggel arra ébredtem, hogy a dom- már egy legényember számára megbök alján lapuló kis falunkat fehérbe • főzi az ebédet, kettő számára sem öltöztette a hő. Azon a reggelen is ott álltam a tanítói lakás párás ablakánál, s míg valami fékezhetetlen, gyerekes belsó örömmel .köszöntöttem némán az első hópelyheket, gondolataim akaratlanul is fűtési gdndjaimra terelődtek. Van is fám, még nincs is.—, gondoltam a hóhullás szemlélésébe feledkezve. Még október végén, ammt megérkeztem a kis faluba, vásároltam két köbméter jó száraz tűzifát az egyik újdonsült ismerősömtől. Ott állt a'fa az iskola udvarán, kalitkába rakva, újjnyi vastag hósipka alatt. Mi tagadás, bizony elkéstem egy kissé a fűrészeléssel. Azaz: volt némi előzménye annak, miért maradt a fám fűrészeletlenül. Megérkezésem napján felvetődött a probléma: hol is étkezem majd. Az igazgatóm, a boltos, — aki amolyan mindentudója volt a falunak — és az iskolai takarítónő — első ismerőseim — egyöntetűen azt ajánlották, hogy R. gazdánál étkezzem. 0 a falu legmódosabb gazdája, csak ők vezetnek olyan konyhát, ami — úgymond — a tanító úr igényelt is bizonyára kielégíti. Bár — őszintén megvallva — mindig bizonyos ösztönös ellenszenvet éreztem azokkal az emberekkel szemben, akiket a „legmódosabb" jelzővel tisztelve körülbálványoztak, most mégis — Ismerve nem éppen dicsekvésre méltó finnyás, válogatós természetemet — a gyomrom kedvéért engedni akartam elveimből. El is látogattam — megfelelő kísérettel — R. gazdához, aki igen szívesen fogadott és örömmel vállalt el kosztosául. Csendes borozgatással, beszélgetéss l eltöltött órák után a másnapi viszontlátásig búcsúztunk. Amint azonban kiléptem a jómódot és., rendszeretetet eláruló portáról, már tudtam, hogy egy kenyérmorlesz nagyobb a gondja. Ez persze csak részben volt igaz, hiszen az igazgatóm a boltoséknál étkezett és csak vasárnaponként főzött neki a szomszédasszony, amikor viszont én nem voltam a faluban. De mindenesetre megszabadultam R. gazdától, aki — bár csodálkozott kissé — úgy látszott, nem neheztelt. A látszat azonban ezúttal is csalt. Ejt akkor tudtam meg, amikor megkértem, hogy a körfűrészével fűrészelje meg a fámat. Egyedül neki volt körfűrésze a faluban, s érkezésem napjától, amikor a villanyhálózatba bekapcsolták a kis falut, R. gazda egyik újabb jövedelmi forrása lett a bérfűrészelés. Hol itt, hol ott jajdultak fel a hasábfák sebesen forgó fűrésze alatt, de az én fámat többszöri kérés és üzengetés után sem volt hajlandó fűrészelni. Ilyen előzmények után lepte be a hó kalitkába rakott két köbméternyi fámat, s hideg szobámban dideregve most már csak a magam erejére és ügyességére számítva elhatároztam, hogy délután hozzálátok a fa rendberakásához. A délelőtt folyamári a jól fűtött tanteremben többször is eszembe jutott hideg szobám és az utolsó óra után, miután felsorakoztattam osztályomat, az egy tagozatba osztott kis harmadikosokat, negyedikeseket és ötödikeseket, így szóltam hozzájuk: — Gyerekek! — Ki hozna nekem délutánra kölcsön egy jó fűrészt meg fűrészbakot? . Némi szünet után több kéz lendült a magasba .. . Még két óra sem volt, amikor fekete kis kucsmáját levéve, bekopogott szobám ajtaján Pubis Jankó: — Jó napot kívánok! Megjöttem, tanító elvtárs. Hoztam fűrészt és fűrészbakot is. Eljött Bobák és Gruzmari is. Kint várakoznak az u'dváron. Kimentem Jankóval az udvarra, ahol Bobák Palkó és Gruzman Ferkó már nagy munkában voltak. Rendkívül nagý szakértelemmel reszelgették a fűrész fogait. Amikor megpillantottak, elpirultak kissé, de nagy buzgalommal folytatták a munkát. A fűrészt kifogástalannak találtam. — Ki akar nekem segíteni, fiúk? — kérdeztem. — Majd mi fűrészelünk — mondta Palkó — s ha majd elfáradunk, a tanító elvtárs segít nekünk. Hiábavalónak bizonyult minden tiltakozásom, Palkó és Jankó hozzáláttak a fűr^szeléshez. Ferkó meg a fahasábokat készítette oda a fűrészbakhoz. Alig keveredett össze az első néhány hasáb fűrészpora a puha hópihékkel, amikor újabb csoport érkezett, újabb fűrésszel és fűrészbakkal. Fél háromkor már hat fűrészbakon tizenkét buzgé kisdiák serénykedett. Voltak köztük már negyedikesek, sőt harmadikosok ls. Három órára már együtt volt az egész osztály. Még a távolabbi tanyákról is visszajöttek mind, a fiúk is, meg a lányok is. Ki a megszokottság rutinjával, ki kissé félszeg ügyetlenkedéssel, de valamennyi egyforma buzgalommal dolgozott. Mire bealkonyodott, kamrában volt a fám. Pubis Jankó egy jó nyalábbal még a szobámba is behozott. Be is akart fűteni, de ezt már én végeztem el. Ajtóm előtt ott szorongott az egész osztály. Csillogtak a kipirult arcú kislányok és kisfiúk szemei, csillagnál szebben ragyogtak. Amint álltam velük szemben, ügy éreztem, hogy most a fűtetlen szobában sem tudnék fázni, mert minden fa lángjánál jobban melegít, az ember szívét melegíti fel az önzetlen, őszinte szeretet, amely ezekből a kerekre nyilt, mosolygó gyermekszemekből áradt. Alltam vélük szemben. Néztem a sok kucsmás, sapkás és kendős kis fejet, mosolyogtam... Pedig talán sírni szerettem volna, hogy nem ölelhettert) meg valamennyit külön-külön ... Álltam, gyönyörködtem bennük ... Aztán csak annyit mondtam: — Köszönöm, gyerekek! A kis csizmás lábak sietős léptei ropogtak a havon, amint a sok kisdiák iparkodott hazafelé, át az iskolaudvaron. Tüzet raktam. S amikor ropogva égni kezdtek az első fahasábok — nem tudom miért —, de nagyon örültem annak, hogy R. gazda nem vállalta a fám fűrészelését. SÄGI TÖTH TIBOR XMi mm .Ír?? m JÉ A TÉL ANTONÍN TRÝB: (A. Vasziljeva felvétele) Stemény, A télnek vége-hossza nincsen. Mit érzel, fázós májvirág, mikor a fagy halotti csendben megölel minden bokrot, fát? Nem tudod, mit rejt ez a nagy csend, nem jelenti-e végedet. — Mint nehéz helyzetben az embert, a remény éltet tégedet. Már az első virág láttára ezért kiáltjuk: Kikelet! s hirdeti szemünk mosolygása: az életben hinnünk lehet. FÜGEDI ELEK fordítása ' helyi nemzeti bizottság hivatali 11- hfelyiségében üldögélünk. Az Hablak az útra néz. Kanyargó, köves út. Mellette, alatta hegyi patak bukdácsol. A Varinka. Égre nyúló óriáshegyek zárják el a kilátást. Az-ott ni, a Vefhora, odább az Okruhlica, majd a Sokolie és Púpov. Az ablak alatt az úton hatalmas autóbusz motorja dohog Oldalán fehér, zománcozott tábla, rajta fekete betűk: ZlLlNA—VRÁTNA DOLINA. Néhány tél? sportruhába öltözött turista száll ki a buszból, férfiak, nők vegyest, és elindulnak a vendéglő felé. Stanislav Hanuliak, a HNB elnöke, kitekint az ablakon. Vastag, feketekeretes szemüvege hirtelen meghomályosodik. Leveszi, zsebkendőjével törülgeti. Kissé zavart, bosszús mosoly Jelenik meg az ajka körül. — Hiába, turisták. Nagy turista központ lettünk. A terchovaiak minden nap útrakelnek. Munka után, ki közelebb, !:i távolabb. Talán nincs is az országnak olyan zuga, ahol terchovaiakkal ne találkozna az ember. Elmentek sokan Ostravára, mások a határvidékre. Vagy a délre eső falvakba települtek. Ezek meg egyre jönnek. Dehát ennek is örülni kell... Magamban mosolygok. Tudom mi nyugtalanítja; a turisták jövése, menése tavasszal és nyáron sem szünetel, sőt akkor jön a Java. A Vrátna felé a legjobb legelő.kön át törtek utat. Szinte előre látja a rengeteg elhányt konzervdobozt és papirost. Tavaly ő maga szaladgált a határban és győrködte a turistákat, hogy kíméljék a Jószágnak való füvet. Éppenséggel a HNB elnökéhez Illő munka. Tavaly? Tavaly még a földművesszövetkezet könyvelését vezette. S ha kitavaszodik? Akkorra talán a szövetkezet elnöke lesz már. Müveit és ésszel élö ember. Érettségizett. Tud tervezni, kalkulálni, mozgékony. Ezért szeretnék, ha ő állna a -szövetkezet élén. Akkor talán minden rendbe jönne. Rátermett ember kell ide, mert nem olyan egyszerű gazdálkodni Itt a Vefhora, az Okruhlica, a Sokolie és a Púpov alatt. Ami a Csallóközben, Mátyásföldön, vagy a Bodrogközben természetes és magától értetődő, itt merőben új és szokatlan. Alig négy éve, hogy megvan a szövetkezet. Papíron vagy százon fölül lenne a tagok száma, de abból csak a fele maradt meg a faluban, alig hatvan. Pedig nagy a falu: ötezer lélek. Csakhogy aki a falut úgy képzeli el, mint nálunk sík vidéken, annak nincs fogalma az itteni állapotokról. Bár első látásra' olyan itt minden, mint bárhol másutt. Az út mentén kétoldalt házsorok. A középen ott a községháza, az iskola, üzlet, szóval minden fontosabb épület. Am ez alig negyede a falunak. A többi szanaszét hever ä dombokon, illetve a völgyekben. Itt néhány ház, ott néhány ház, összesen kilencvenhét irtványmajor. így hát nem csoda, hogy mindmáig hatszáz kis mezőgazdasági üzem létezik Terchován. Valóban kis üzemekről van szó. Egy-két, esetleg három hektárnyi hegyoldalba kapaszko í föld, néhány hold hegyi legelő, s ebből kell előteremteni az életet, néhány zsák zabot, árpát, burgonyát. Itt kell eltartani a tejelő Jószágot, egy-két sovány tehénkét, üszőt, a malacot, a tejet, sajtot, gyapjút adó juhokat. A juhtenyésztés az utóbbi évtizedben a kedvezőtlen felvásárlási feltételek miatt nagyon aláhanyatlott. A jegyrendszer megszűnése után a gyapjúbeadás már nem jelentett előnyt a tenyésztők számára, a juhtejjel pedig nem lehetett törleszteni a tejbeadási kötelezettséget. Az elhanyagolt hegyi legelők nem biztosítják a kellő menynylségű és minőségű szénát, szemestakarmánynak a zord éghajlat és a sovány föld nem kedvez... A turisták rég elhaladtak már az ablak alatt, az autóbusz is tovagördült. Stanislav Hanuliak vastag bekecsében, kissé fázósan üldögél a széken. Elnézem tűnődő, ráncokba, futó homlokát, a vastag szemüveg mögött rejlő sötét szemét, ágaskodó, rövidrenyírt haját. Egyszerű, látszólag jelentéktelen ember. Az ablak mögött ágaskodó hegyóriások csúcsán köd, téli felhő gomolyog. Mintha nem is a felhők, hanem a hegyek mozdulnának, mintha minden pillanatban rázúdulhatnának a falura, háztetőkre, a községházára, rám és az elnökre. Talán nem is a hegyek látványa, hanem a rengeteg probléma, megoldatlan kérdés tudata hat rám olyan nyomasztóan. Nem Irigylem ezt a zömök, kistermetű embert, akár HNB elnök lesz, akár szövetkezeti elnök ... Gondolatban még mindig a turistáknál időz. Vidáman megcsillan a szemüvege: — A jó hegyi levegő csalja ide őket... — Gunyoros, kis mosollyal hozzáteszi: — Meg a Jánošík-legenda. Bevallom, zavarba ejt a megjegyzése. Én sem vagyok különb a. turistáknál, s most kissé szégyellem magam, mert ahelyett, hogy a falu problémáit firtattam volna, sűrűn bele-belepislogtam az asztalon heverő vaskos krónikába. Észreveszi érdeklődésemet, s tapintatosan felajánlja: — Lapozzon csak. Átmegyek addig a szomszédos helyiségbe, egy rakás faktúra, levél meg miegyéb vár ott. Hosszú a nap, majd elbeszélgetünk... K ülönös dolog 'egyedül maradni ilyen krónikával, s éppen itt Terchován. Az ember, mintha saját gyermekkorával találkozna. Egy sereg régen hallott népmese és monda elevenedik föl emlékezetemben. A krónikás jóravaló igyekezettel és elemző szándékkal néhány sort papírra vetett, kötelességének tartva megemlékezni JánoSíkról, e falu szülöttjéről. Lapozgatok, lapozgatok, s egyszer csak azon kapom magam, hogy már nem is olvasok, hanem valóságos párbeszédbe elegyedtem a krónikással, és a mondák hősével. Az előbbit néprajzért rajongó fiatal tanítónak képzelem, odaáll mellém, s müve alaposságára büszkén odabök mutatóujjával a fehér papírra: — Látja, ittl — Mintha csupa új dolgot mondana, tudálékosan sorolja a már közismert tényeket: — Falunk a XV.—XVI. században keletkezett. Favágók és erdőirtók települése volt. Területe a Strečno várbirtokhoz tartozott. Akkoriban a Pongrácz család javadalma volt majd a Wesselényieké, Rákóczi felkelése után osztrák kézre került. Az utolsó földbirtokosok a Mailáth családból kerültek ki. — A gbelanni grófokat gondolja?. KRÓNIKÁS: A gbellaniakat. A Matláthok egyik dédje húzatta deresre. Jánošík édesapját... A hegyekre nyíló ablakba egy pillanatra beragyog a téli nap. Fényesség tölti meg a helyiséget, aztán újra ellobban. A krónikából, vagy ki tudja, talán egyenest az aláhanyatló Napból fényes szép dália toppan be a helyiségbe. Aranyfényű a haja, tejfehér és piros az arca, posztónadrágot, veretes csillogó övet, dolmányt visel. Kezében ezüst pitykékkel kivert faragott nyelű fokos. — Juro Jánošíki — kiáltom önfeledten. JÍ.NOŠlK (vidáman]: Hát megvagy még, élsz, te gézengúz. Sose hittem volna, hogy itt találkozom veled. Lásd, van mindenkinek egy kedves tája, szűkebb hazája. Te Bábon, a sándormajori kertészlakban, én meg itt Terchován láttam meg a napvilágot. Ebben a szegény, eldugott faluban. —A Sándormajor se valami híres, nevezetes hely. Ha jómódú gazdag faluban, vagy városban születtem volna, talán sose ismerlek meg. JÁNOŠÍK: Igaz, a szegény béresek közt otthon voltam. Tengerímorzsoláskor, tollfosztáskor sokat meséltek rólam az öregek, mi? Tátottad a szád, a füled is kétf < állt. — Igazságtevésed, bátorságod lelkesítette a majori gyerekeket. JÁNOŠIK jnevetve): Téged is, mi? Rablót, pándúrt játszottatok, te meg nem akartál soha pandúr lenni, csak rabló, az se akármilyen, csak Jánošík. Engem majmoltál. — Nem csoda. Juríöek anyó rengeteget mesélt rólad. A csodálatos övedről, magától vagdalkozó fokosodról. JÁNOŠÍK: Juríöek anyó! A kertibojtár özvegye. El még, mesél-e még? — Töpörödött, nagyon időske aszszony már. Nem mesél, nincs is kinek mesélnie. Fiai, unokái szétszéledtek. A KRÓNIKÁS (hirtelen megelevenedik. Méltatlankodva]: Mi Szükség a kerti bojtár özvegyére, gyermekeknek szánt meséire? JÁNOŠÍK: Te csak hagyS. békén Juríöek anyótl Jóravaló, tiszta szívű asszony volt. Hitt a mesékben, akár a gyermekek. KRÓNIKÁS: Httt, nem hitt. A szülőfaluban is sokan hittek. Aztán a fiatalok elmentek dolgozni, ki Ostravára, ki másmerre. Vettek rádiót, távolbalátó készüléket. Az mesél az öregek helyett, még ők maguk is meghallgatják, rólad meg szépen megfeledkeznek. JÁNOŠÍK (szomorúan): Hát igen. Manapság valahogy nincs szüksége senkinek a gazdagokat fosztogató, szegényeknek' osztogató legendahősre. KRÓNIKÁS: Nem elég, hogy összegyűjtöttem ä rólad szóló, meséket, a föllelhető történeti • adatokat és bejegyeztem ide, ebbe a tiszteletre méltó, vaskos füzetbe? JÁNOŠÍK: A krónikádba? (Legyint.) Eh, krónikái Kénytelen vagyok közbeszólni. Kissé rosszmájúan belecsípek a művére büszke krónikásba: — A krónikád szép dolog, "barátom. De ne Jeledd, a nép és a költők Jánošíkot régen halhatatlanná énekelték ... A krónikás alakja hirtelen szertefoszlik, szinte beleivódik a vastag, díszeskötésű füzet lapjaiba. Egy olvashatatlan, megfakult aláírássá zsugorodik. Egyedül marddtam. jánošíkkal: Valahogy úgy érzem magam, mint gyermekkoromban Mintha ott ülnék a sándormajori bérestanyán, Juríöek anyó lábainál a kis sámlin és az ö meséit hallgatnám. Jóravaló rajongás és csodálat hulláma borít el: — Kétszázötven esztendeje élsz, Ül SZÖ 6 * 19B 3- február 2.
