Új Szó, 1963. január (16. évfolyam, 1-31.szám)

1963-01-01 / 01. szám, kedd

í. Mi ö véleménye oz elműir év világeseményeiről? 2. Mit vár az 1963-os évtől? D. SARAV, a munka hőse, az Ulan-Bator-i Ipari Kombinát bőrfeldolgozó részlegének munkása SOKAT TANULTUNK CSEHSZLOVÁK BARÁTAINKTÓL "I 1962. gazdag volt a Mongol Népköz-*-• társaság szocialista alkotó sikereiben. Örömmel közlöm csehszlovákiai barátaimmal, hogy kombinátunk — az ország egyik első szocialista vállalata — életében Is nagy események történtek. Évről évre szebbé válik és egyre több közszükségleti cikket gyártunk. Kombinátunk cipőgyára a testvéri Csehszlovák Szocialista Köztársaság segítségével épült és csehszlovák berendezéssel dolgozik," ezért népeink örök, megbonthatatlan barátságának a jelképe. Vállalatunk állóalapjai a legutóbbi öt évben több mint kétszerte gyarapodtak, munkásainak száma két és félszerte növekedett. Kombinátunk termelése négyszeresére fokozódott. Kellemes emlékek fűznek az első és második ötéves terv éveihez, amikor húszévi normákat teljesítettem A tervfeladatok túlteljesítése nálunk gyönyörű hagyomány. Győzelmeink és sikereink a Szovjetunió és más szocialista államok nagylelkű, testvéri segítségéhez fűződnek. Nagyra becsüljük Csehszlovákia népének hozzájárulását szocialista építésünkhöz. A nagy tudású, kommunista erkölcsű csehszlovák szakemberek sok mindenre megtanítottak bennünket, mongol munkásokat. Csehszlovákia Kommunista Pártjának a közelmúltban befejeződött XII. kongresszusa nagy esemény volt a testvéri kommunista és munkáspártok életében Biztosak vagyunk abban, hogy a szocialista Csehszlovákia dolgozói becsülettel végrehajtják pártjuk kongresszusának történelmi határozatait. Az új év küszöbén üdvözlöm a testvéri Csehszlovák Szocialista Köztársaság népét, elsősorban hősi munkásosztályát és szívből kívánok további sikereket nekik a XII. pártkongresszus határozatainak végrehajtásában és hazájuk kommunista építésében. 1962-ben komor vészfellegek tornyosultak a béke egén. A Szovjetunió vezette béketábor határozott és bölcs cselekvése azonban Idejében elhárította a veszélyt. A családok az egész világon békében ünnepelhetik az új év kezdetét. A világbéke megőrzéséért és megszilárdításáért tovább kell küzdeni. A békeszerető emberiség világmozgalmában továbbra is a szocialista országok lesznek a zászlóvivők. 2 Reméljük, hogy az 1963-as új év a béke, a demokrácia és a szőlész. ciallzmus további fényes győzelmeinek és kibontakozásának éve Napok óta az a hír járja a faluban: Pince Sándor, a szövetkezet zootechnikusa hajnalig mulatott a cigánysoron. A Sárközi-családnál muzsikáltatott magának. Maga vit- == te a házhoz a jókedvet, tízliteres == fonott korsóban a bort. November derekán már későn kel a nap. Sándort azonban még az ágyban találta. Ez sem történt még meg velem, amióta családos ember vagyok — gondolta. Feje még kóválygott, gyomrában a pokol tüze égett. Míg magára kapta a hétköznapit, próbálta korlátok közé kényszeríteni kusza gondolatait. Nagyot húzott a jriss vízzel telt pohárból Ez jót tett.' Gyomrában oltotta a forróságot, tisztábbá tette a gondolatát. Néhány pillanatig tétován ült az ágy szélén s az események szinte filmkockák módIára peregtek előtte. Tegnap este úgy nyolc óra körül mondott búcsút a teheneseknek. Arra hivatkozott, hogy kilenc körül összeül a szövetkezet vezetősége, s a megbeszélésre ő ts hivatalos. Alighanem a kukorica betakarításáról lesz szó. Csípős szél nyargalt a domboldalon. Az út egyik felén a faluvég, a másikon meg a töretlen kukorica didergett. Szép tábla, lehet vagy ötven hektár. Egy pillanatra megállt. Belebámult a sötétszürke félhomályba. Csend, méltóságos nyugalom mindenfelé, csak a száraz kukoricaszár zizegett fázósan. Mennyi termés, micsoda vagyon — gondolta, s egy ugrással keresztülszelte az útszéli árkot. Ogy érezte, valami titokzatos, megfoghatatlan erő húzza, csábítja a hullámzó, susogó kukoricatenger felé. Csak úgy vaktában végigtapogatta az egyik kezeügyébe akaáó szárai. Nem hiányzott róla a cső. Ahogy kezében érezte a vaskos csövet, jót csavart rajta. Az meg mintha csak erre várt volna, a kezében maradt. Egy újabb, gyakorolt mozdulattal pillanatok alatt lerántotta róla az érdes érintésű „csuhát". Szinte szemébe mosolygott a sárgáspiros fogsor. Es most, hogy kezében érezte a megfosztott csövet, hirtelenében nem tudta, mit kezdjen vele. Forgatta, nézegette, már-már lendült a karfa, hogy messzire lódítsa, valahová a susogó kukoricaerdő közepébe. Karjának azonban megálljt parancsolt a mindenhez ragaszkodó parasztösztön. Mintha azt mondta volna: „Legyen eszed, Sándor. Itt egy-két cső hiányát senki sem veszi észre, nálad meg sok a szárnyas. Talán az aszszony sem veszi rossz néven, ha viszel haza egy tarisznyával". Balkezének hüvelykujja hirtelen megakadt az oldalán üresen fityegő jókora bőrtáska tartószíjában. Néhanapján ebben szokta hurcolni a legfontosabb zootechnikai kellékeket, meg az uzsonnáját. Most azonban üres volt. Az uzsonnát már rég elfogyasztotta. A szerszámokat meg az istálló ablakában felejtette. A hatalmas táska fedele feltárult, s a megkopasztott kukoricacső pillanatok alatt eltűnt feneketlennek látszó sötét gyomrában. Ez a mozdulat teljesen eszét vette. Nem volt ura önmagának. Ogy érezte, mintha az előbbi hang még biztatná is: „Csak szaporán, Sándor, míg rád nem vigyorog a hold". Es ő szót fogadott. Percek alatt „degesz" vol a bőrtáska. Már indulni akart, amikor egy alak állt meg közvetlen közelében. — Jó munkát — köszönt, s kezében zseblámpa villant. Sándor szíve vadul kalapált. Hangjáról ő is felismerte a váratlan vendéget. Ez még jobban dühítette. Arcába szökött a vér, agyában lobbot vetett a harag. Szájából puskalövés módjára robbant az indulat. — Mit akarsz, cigányt? Amaz meg sem mozdult. Ogy állt, akár egy ébenfaszobor. Hangja ts nyugodt volt. — Pince Sándor, ne feledd szavad. Cigány vagyok, de nem tolvaj. Sándort mellbe vágta a kemény szó. Erre nem számított. Sárközi Dox dót mindenki ismert a faluban. Szorgalmas, munkaszerető ember. A vasútnál már kétszer is kitüntették. Képviselő a helyt nemzeti bizottságban. Ha meg kedve kerekedik, szinte sír kezében a hegedű, jó ember, kezes, akár a bárány, de könnyen fejébe szalad a vér, ha fajtáját bántják. Am azokkal sem elnézőbb, ha rossz fát tesznek a tűzre. Es most itt állnak szemtől szemben. Körülöttük a jekete éjszaka és a zúgó, zizegő kukoricatenger. Sándor testét ellepte a verejték. Félt. Pillanatokig farkasszemet néztek. A csend szinte elviselhetetlen. — Mit keresel itt, Dodó? — próbált nyomatékot adni szavának —, ml keresnivalód a szövetkezetben? — Még nem vagyok a tletekben. Az országút mindenkié. Es, hogy mit keresek? A becsületet. Fajtám becsületét. Ha majd betakarítjátok a ku-. koricátokat, nem lesz közöm hozzá... de addig, számomra sem mindegy. Ha törés közben észreveszitek, hogy megtörték a kukoricátokat, ktre esik a gyanú? No, miért hallgatsz, Pince Sándor? Te is jól tudod, mi ilyenkor a szentencia. Megtörték a cigányok. Igen, a cigányok, ez a léha, mihaszna tolvaj nép... ólomsúlyú szavak. Vérrekesztők, akár a suhogó ostorhegy. Szemrehányás, számonkérés... Es ami a legborzasztóbb, nincs előle menekülés. Pince Sándor szájában is meghunyászkodott a gőgös szó. Hangja remegett. — Sárközt Dodó, mit fogsz tenni? Feladsz a községházán? Hogy faluszégyenére kikürtöljék a nevem? — Nem kenyerem az árulkodás, Pince Sándor. Szórd kt szépen a kukoricát. Ha majd jöttök a többiért, ezt is megtaláljátok. A vaskos kukoricacsővek tompán puffantak a száraz rögön. A két szempár még egymásba vtllant, Pince Sándor pedig szótlanul, görnyedt vállal botorkált a falu felé. Pince Sándor megkésett a vezetőségi gyűlésről. Éppen arra a szóra támolygott be, amikor az elnök így ágált: — ...amondó vagyok, hogy alkalom szüli a tolvajt. A kukoricánk meg ott van a szájukban. Csak éppen be kell lépniük az ajtón. Olyan népség az, hogy amit a szeme meglát, a keze nem hagyja ott. A zootechnikus nagyon ts jól tudta, milyen népségre gondolt az

r elnök. Szinte nevethetnékje támadt. Milyen egyszerű ezt így kimondani: ki más lophat, fnint a cigányt De ml történne, ha most benyitna Sárközt Dodó és azt mondaná: „Hallod, Pince Sándor?! Miért nem szólsz?" Nem volt ereje megvárni a gyűlés végét. Észrevétlenül kióvakodott az ajtón és rohant hazafelé. Pillanatokig a kapu f él fának támaszkodva töprengett, mafd lekanyarította a szegről a pincekulcsot. Legjobb borából csurgatott tele egy hasas korsót. így felszerelve kopogtatott Sárköziék ajtaján. Bocsánatot kérni, szégyen parazsát oltani főtt ide, a cigánysorra. A nagydarab ember hirtelen megrázta üstökét. Még akkor is az ágy szélén ült, amikor felesége asztalra tette a pirított szalonnát. Közben így szólt az urához: — Sándor, hol jártál az éjszaka? Hisz te ezt nem szoktad. — A purgatóriumban! — volt a kurta válasz. Pince Sándor megbotlott, de talpra állították! SZARKA ISTVÁN állhatják útjukat, hisz mindenki a maga szakmájában akar dolgozni. De mi lesz az Üzemmel? Oly nehéz új munkaerőket szerezni... Valkóék nem lettek hűtlenek az üzemhez, mert nem lehettek hűtlenek önmagukhoz ... y a attan a fényképezőgép ... / a fotográfus nem kérlelÍ^T, te őket, mégis áradt a derű arcukról. Az Ilyen m mosolyt nem lehet ráV erőszakolni az ajkakra. Mint a forrásból a kristályvíz, úgy fakadt ki belőlük ... Minden örömnek oka van. Tudja ezt Gustáv Valko mester {a képen jobbról a negyedik). Tudják munkatársai. Harmincegyen vannak. A fényképezőgép lencséjébe nem fértek bele mindnyájan. A többiek is úgy örülnek, mint akiket a képen megörökítettek ... Nem titok, nagy megtiszteltetés érte őket. Most már feltehetik a falra az új nagy táblát, ezzel a felirattal: a XII. kongresszus műhelye. Ezzel nem dicsekedhet mindenki... A tömzsi, fekete, göndör hajú és élénk barna szemű mester halkan ejti a szót: — Ki hitte volna?! Ki hitte volna,hogy nem feledkeznek meg róluk?! Az újságok a leggyakrabban a nagy és hírneves üzemekről írnak, a beszámolókban ls rendszerint őket említik, mintha nem Is létezne az országban olyan kis üzem, amelyben pótalkatrészeket gyártanak az építkezéseken használt gépek számára. Sokan nem tudják, hogy Bratislava északt peremén, a félreeső Eke utcában találhatjuk ezt a még kétszáz embert sem foglalkoztató üzemet. S ebben Gustáv Valko mester kollektíváját... M hitte volna?! Itt talán más a munkásember, mint a nagynevű gyárakban?! Hogy lenne más! És mégis jólesik feltenni a kérdést, mert örömet ébreszt a válasz. Megbecsülik az embert, munkáját, dolgozzék a legeldugottabb helyen is... Gustáv Valko szemében meleg fény csillan, mintha csak mondaná: jó, hogy így van... /! ' * / Nézi munkatársalt és mosoly ül az ajkára. Elgondolkodva megjegyzi: — Hatvanegyben már-már úgy volt, hogy szétszóródunk, mint az oldott kéve... Nem akadt kőztük egy sem, aki ne gondolt volna a „szökésre", arra, hogy búcsút mondjanak az üzemnek. Autómechanikusok voltak. Finom és szép munka, szerették is mesterségüket. Még álmukban sem gondoltak arra, hogy egyszer lakatosok és hegesztők lesznek. Megdöbbentette Okét a hfr, amikor meg hallották: átszervezik az Üzemet, nem fognak többé motorokat javítani, a föld kotrúk alkatrészeit kell gyártaniok.. Nemet kiáltott az ész, nem fogunk va sat kovácsolni! Hívták, csalogatták őket Az autőjavttóműhelyek tárt karokkal fogadnak benneteket . . . De az egyik megdöbbenést a másik követte. Ha elmegyünk, ki erre, ki arra veszi űtját. Újra nemet kiáltott az ész Már tizenegy éve együtt vannak . . . Gustáv Valko szeméből szinte könnyet faKasztott az eivaias gonooiata. Sok-sok évvel azelőtt ugyanez a műhely, amelyben most dolgoznak, tanoncmühely volt. Itt tanította az inasokat a szakma, mesterségére, a munka szeretetére. Sokan most is vele dolgoznak. Itt van Knkumberg Frédi, Hučko Števo, Mikletič Alojž, Vlaslč Vlado, Líška Jano, Kucharik Tibor ... Akkor még gyerekek voltak. Most már felnőttek, apák .,. Megszoktuk, szeAz üzemi munkaiskolában új szakmát tanultak. Kalapácsot, forrasztót vetlek a kezükbe. Vasat és embert kovácsolnak... Melyik a nehezebb? Egyik sem nehéz, ha akarat fűti őket s az a gondolat hatja át lényüket, jó együtt lenni... Az embernek két családja van, az egyik odahaza, a másik az üzemben. Itj is, ott is szeretik, ragaszkodnak hozzá. Ez a szeretet és ragaszkodás csodákat művel. Ha nem is olyan csodát, amelyről nagy clmbetűkkel adnának számot a lapok, csak olyan kis csodákat, mely beülteti az emberbe a büszkeségérzetet, retjük egymást. Testvérek vagyunk... Ismerjük egymás tulajdonságait, tudjuk, kivel hogyan kell beszélni. Nagyon fájna a szívünk, ha szétszóródnánk, mint az oldott kéve . . . A hirtelen jött felismerést gyors elhatározás követte. Valko a fiúk elé állt. — Engem ls hivtak az Autószervizbe. Csak egy ugrásnyira van ide . .. s mégis úgy gondolom, nem vagyunk játék szer. hogy az élet ide-oda dobáljon bennünket . .. Mindig fó, ha az ember valami üjat, új szakmát tanul . . . Nem tette szóvá fájdalmát, mennyire bántja, hogy mesterséget kell cserélnie. Ha siránkozik az ember, borúsnak látja a holnapot! Belerévedt a fiúk tekintetébe, fik is bánkódnak. De a szemek másról is beszéltek . . . Nagyot dobbant a szíve, amikor meghallotta válaszukat: — Veled maradunk! ... Arról nem is volt tudomásuk, hogy az üzem vezetői mily aggódással várták elhatározásukat. Ha menni akarnak, nem megteremti az elégedettség légkörét és azt mondatja vele, jó munkát végzek, nem élek hiába ... Sokszor, talán a leggyakrabban a kicsiny dolognak örülünk. A normán felüli néhány százaléknak is, ha ez a jó munka mércéje ... A nyáron, június végén, amikor Valkóék elhatározták, versenyezni fognak a XII. kongresszus műhelye elmért, megfogadták, úgy fognak dolgozni, hogy ne maradjanak szégyenben. Ha valamelyikük megbetegszik, elvégzik helyette a munkát, akár túlórában is... Egymás után írták alá kötelezettségvállalásukat. Már a harmincadik aláírás is a papíron volt. És a harmincegyedik? Körülnéztek, hol az az ember? Kucharik Tiborra meredtek a tekintetek. A te csoportodban dolgozik, aki nem akar előlépni. Milyen vezető vagy? Szégyent hozol ránk! Milyen kegyetlen néha a tekintet. A „harmincegyedik" egyszerre kifakadt. — Én nem fogok versenyezni! Szavát — akárcsak a villámcsapást — megrökönyödés, halotti csend követi. Nehezen ocsúdik fel ilyenkor az ember, de amikor feleszmél, villámként csapkod képzelete. Valko agyában is röpköd a gondolat: a „harmincegyedik" falun él, csak félmunkás, köti még a falu ... — Miért nem akarsz versenyezni? — kérdi tőle. — Nem tudok többet vállalni, otthon is van munkám... — Nem kényszerítünk... — mondja Valko. Kucharik Tibor, a csoportvezető megdühödött. Hogy akadhat közöttük valaki, aki nem tart velük?! — Egy katona híján ls lesz ütközet! — nem ls mondta, szinte kiáltotta Tibor. — Nélküled is versenyezni fogunkl A csatába Induló katonák között hogy érezheti magát a fegyvertelen „civil"? Amikor Valkóék átadták az üzem vezetőinek kötelezettségvállalásukat, ott volt a papíron a harmincegyedik aláírás is... Három hónap múlva, október ale|én értékelték negyedévi munkájukat. Harmincegyen annyi munkát végeztek, mintha harmincncgyeti lettek volna ... A hónap nem csak sikert hozott számukra, hanem megpróbáltatás elé is állította őket. A nyitrai azbesztcement-gyár kérésére az üzem elvállalta az azbesztcement-lapok sajtolásához szükséges nagyobb berendezés elkészítését. Ogy tervezték, több műhelyben veszik munkába. De ez nem lesz jó, szétaprózódáshoz vezet. Akkor csak Valko műhelye főhet számításba. A mester tudnmására hozták. ,,ez« esak a Valko műhelyre bízhatják"! A mester meggyőződéssel tiltakozik, ez nem Valko-műhely, ez a XII. kongresszus címért versenyző műhely! Hangjában egy csöpp kérkedés sincs. Ex a hang másról taOl SZÖ 4 * 1963. január 1.