Új Szó, 1962. december (15. évfolyam, 332-359.szám)

1962-12-22 / 353. szám, szombat

Y

vette bolondos nagynénje nyolcvanhat évet élt. Es bármily különösen ls hangzik: közvetlenül é csendesen elhalálozott nagynéni és végrendelete okozta, • hogy belőlem püspök lett. Igaz, csak Ideiglenesen és csakis egyetlen tevékenység erejéig. Persze ebben más és kétségen kívül jelentősebb körülmények is szerepet játszottak. Az például, hogy a lengyel Stani a háború előtt Párizs legügyesebb vésnöke volt. Pascal kiváló orientalista, Renével pedig agyafúrtság tekintetében senki sem vetekedhetett. Most, amint iezeket az alapvető' s történelmileg is hiteles megállapításaimat egymásután feljegyzem, észreveszem, hogy némi magyarázatra szorulnak Kénytelen vagyok hát emlékeim között racionális rendet teremteni. S így mondom el azt a karácsonyi történetet, melyet — megvallom — talán kissé meggondolatlanul neveztem pogánynak. Habár az arabok ... Igen, az arabokkal, a „mi arabjainkkal" kell kezdenem. Ezeknek az araboknak nem lehetett valami jó véleményük a keresztényi könyörületességről — amit Yvette említett nagynénje oly nagyra tartott. Őket szöges drőtsövények között géppisztolyos milicisták őrizték. Hogy el ne feledjem: Franciaor-. szágban, 1943. esztendejének kará-, csonya előtt. Lerongyolódott katonamundérjukban vagy foltozott munkaruhájukban kegyetlenül fáztak. Hogy egyéb nyomorúságukról ne is szóljak. Legtöbbjük nem is négy évvel azelőtt bátran és elkeseredetten harcolt a Maginot-vonaltól északra betörő náci páncélos oszlop ellen. Miután tiszt-, jeik cserbenhagyták őket és meg-: szöktek a frontról. Hamed őrmester parancsnoksága alatt még napokig tartották állásaikat. Amikor utolsó géppuskájuk is használhatatlanná vált, harmadára fogyatkozott századuknak sikerült kisiklania a német acélgyűrűből. Akadtak parasztok, akiknek útbaigazításával és segítségével vagy két hétig tartó éji menetelések meg kisebb csetepaték árán, mellékutakon, ösvényeken eljutottak a Loire-folyóig. A hidakat akkorra már szétrombolták a náci repülők. Hamed őrmester csapata elkötött sajkákkal kelt át a folyón. Részt is vett a szétzilált francia hadosztályok utolsó töredékeinek ellenállásában. Hanem azután az arabok egy René Dumont nevű párizsi káplár tanácsára, vele s még vagy hat hasonszőrű bakával együtt kijátszották a fegyverletételi parancsot. Ezúttal ök hagyták faképnél a Pétain marsall felhívásénak engedelmeskedő tiszteket. Nem várták meg velük, tehetetlenül, a frítzeket. A fogolytáborok réme elöl szöktek délre; a francia közigazgatás fennhatósága alá kijelölt területre. A Clermont—Ferrand-1 helyőrség napiparancsában mindannyian még dicséretet ts kaptak, amiért megmentették teljes felszerelésüket és így vonultak be a laktanyába. Ott aztán sürgősen elszedték fegyverüket. A leszerelt párizsi bakák szétszéledtek, az arabokat hetekig tartó huzavona, tanácsko'zás, átiratozás után autóbuszra rakva vitték egy régóta szünetelő auvergne-i kőbányába. Itt barakkokat építtettek velük és újra megindították a kőfejtést. A katonai parancsnokság később szöges drótsövénnyel kerítette körül a bányatelepet és felügyeletét átadta a feketeinges milíciának. Néhány hónap múltán Clermont—Ferrand gyáraiból a csendőrök „kiemeltek" vagy két tucatnyi algériai munkást és teherautókon lehozták őket a kőbányába, melynek fegyveresek által őrzött kapuja felett vastag betűk hirdették a deszkatáblán: 212. számú munkatábor idegenek számára. A

mikor a szemközti ösvényről először láttam meg ezt a táblát, bizony, kissé elszorult a szívem. — A párja várt reánk — morogta az őszülő .Stani, akihez a jóakaratú sors, meg közös barátaink szegődtettek társul, úgyhogy mindketten némi kerülővel és rendőrhatósági jóváhagyás nélkül igyekeztünk a hegyi tanyára. Ott azután örvendezve szórítottam kezet egy régi ismerősömmel az egyetemről, aki sietve közölte velem, hogy felejtsem el nevét és szólítsam csak Pascalnak. Így jelzem őt tehát e történetben is; annyit mégis elárulok róla, hogy azóta már igazi nevén ismerik ót világszerte a tudományos akadémiák. Renét viszont azt hiszem, azóta sem ismerik szélesebb körökbán ... Holott ő volt a kis csoport parancsnoka. A felszabadulás után kitüntették ugyan, még kapitányi rangot is kapott a francia hadseregben. Később törölték őt a tisztek névsorából és neve egy másik listára került fel. De ez már az 1948. évi nagy sztrájkok után történt. Ogy tudom, akkor a Michelin-gyárból is elbocsátották és ő visszaköltözött Párizsba... No de nem életrajzokat írok, hanem karácsonyi történetet. Térjünk hát viszsza a hegyi tanyára! Ott bizony nem voltunk sokan, és a fegyverünk mág kevesebb. — Van fegyvere az ellenségnek — ez volt a jelszó, s René általános utasításnak is tekintette. Még a nyáron akkor még csak heten voltunk — megleptünk egy szénásszekéroszlopot, melyet német katonák kísértek a járási székhely irányában. Akkor zsákmányoltunk négy karabélyt meg egy altiszt! pisztolyt. Ősszel sikerült lefegyvereznünk a d.-i csendőrőrsöt; akkora már felszaporodtunk vagy tucatnyira. Hanem René nagyravágyóan messzebb nézett. catnýien egy egész század ellen? Ha az arabok ... Az arabokat gépplsztolyosok őrizték, a tábort meg ezen felül — René már megbizonyosodott erről — a bányairoda kőépületpadlásáról előkukucskáló géppuskacsövek is. Ki hitte volna, hogy Yvette jámbor és immár halott nagynénje siet segítségünkre? A végrendeletével. Ebben ugyanis az állt, hogy Yvette örökli ClermontFerrand-ban a vén Neyron utcában álló emeletes házat, és a tanya' melletti földeket is, amennyiben a jámE

gy kámzsás, durva szövésű baráti csuha, s a clermont-i püspök pirospecsétes, sajátkezűleg írt levele, ez a két tárgy. A csuhát lourdes-i zarándoklatára csináltatta a nagynéni, huszonöt évvel ezelőtt, a levélben pedig a püspök úr megköszönte a nagynéninek a katedrális Boldogaszszony oltárára adományozott szép csipketerítőt. Amikor Prévot gazda átkozódásaf, feleségének pityergése, s Yvette vidám kunoogása oly harmonikusan összecsengő kísérőzenéje mellett véKarácsonyi pogány történet Csak aki nem figyel az élet mindennapi jelenségeire s elvont formulákban gondolkodik, az hiszi, hogy a harmincévesen általunk agglegénynek tekintett René partizánparancsnok tervezgetéseiben nem játszott szerepet Yvette hajlékony termete, csillogó, barna szeme, mindig mosolygós, kissé csúfondáros egész lénye. P

révot gazdának volt ő a leánya, s egy nyári estén önhatalmúlag nevezte ki magát kis csoportunk egészségügyi altisztjének. Igaz, hogy gondosan be is töltötte hivatalát. Ügyesen kötötte be Pascal-karját, amelyet a tiszthelyettes pisztolygólyója sebesített meg a csendőrlaktanya nem egészen szabályszerű „átvételénél". És még kitartóbban tekerte körül bordgatással René megdagadt bokáját egy másik kirándulásunknál szerzett ficam után. Mit mondjak? Még a vén Stani is, valamennyien ... valamennyien mélységesen sajnáltuk, amikor Yvette otthagyott bennünket. Holott tudtuk, hogy korántsem véglegesen. Apjával, anyjával együtt kellett beutaznia a városba, 86 *"es korában hirtelenül elhalálozott nagynénje temetésére — s ami a szülőknek még fontosabb volt: a végrendelet közjegyzői felbontására. René éppen akkoriban töprengett azori: hogyan is lehetne kiszabadítani az arabokat táborukból? — Jó katonák — ismételgette — ismerem őket a Loire-menti csatából. Nagyszerűen verekednének. Meg aztán fáj is néznem: mennyire hajszolják őket. De ami a legfontosabb: a billomi milicista laktanyában sok a fegyver. De hogyan mehetnénk tubor nagynéni hosszú élete során megszerzett és a közjegyzői okmányban leltárszerűen felsorolt valamenynýi, vallásos relikviáját nemcsak megőrzi, hanem a tanyai kis házban húsvéti búcsújárásra alkalmatosan állandóan ki is állítja. Az istentagadó Prévot gazda hasztalan káromkodott. Azt még sem akarhatta, hogy a városi ház, meg a tanyai földek a clermont-l káptalan tulajdonába menjenek át. Márpedig a közjegyző megfenyegette Őt, hogy a végrendelet így intézkedik, ha esetleg nem engedné meg az előírt berendezkedést. És a fiúkkal tűi lesz? — dünnyögte a gazda. Már mint reánk gondolt. Hiszen ott tanyáztunk a háza táján és egyáltalában nem örültünk volna, ha holmi búcsújárók hírét viszik búvóhelyünknek. — Húsvét még messze vanl — nyugtatta a felesége, s már indult is, hogy Yvette-tel összecsomagolja a Neyron utcai ódon ház hálószobájában felhalmozott kegyeleti tárgyakat. No meg persze minden egyebet ís. A közjegyző biztosította őket, hogy a nagynéni lakását jó pénzen bérbe adja. S a család három hatalmas batyuval, meg két ládával megrakott kordéllyal tért vissza a hegyek közé. Mi minden is került ki a kegyeleti tárgyak batyujából? Nem emlékszem már valamennyi szentképre, szoborra. Lourdes-ban vásárolt szenteltvíztartóra, szíriai püspök által megszentelt csengetyűkre, Rómából hozatott rózsafűzérre, állítólag Jeruzsálemből küldött földre. Annál inkább arra a két tárgyra, amely nélkül nem is jött volna létre ez a karácsonyi történet. gigvizsgáltuk e kegyeleti tárgyakat, valamennyien, mondhatnám pogányan jól mulattunk. Csak René ráncolta össze a homlokát és kezébe vette a barátcsuhát. — Jó hosszú — jegyezte meg. — Hórihorgas volt a néne — bólogatott a gazda, némileg el is merengve, mint aki saját, elmúlt gyermekkorára emlékezik. René a gárdatiszt magasságú Pascalra tekintett és hirtelen ötlettel az alakjához mérte a csuhát. — Éppen jó lenne neked! És már füttyentett is hozzá. Kíváncsian néztünk reá, mert tudtuk: ez a fütty, valamit jelent. De René már a püspöki levélhez nyúlt. — Yvette! Kis Yvette! Kölcsönadhatná ezt nekünk. — Kölcsön? — meresztette tágra barna szemét a leány. És hogy René barátságosan reákacsintott, nevetve mondta: — Szívesen! René még félrehívta Stanit, vagyis Stanisiavot, a Párizsból elbújdokolt vésnököt és valamit magyarázni kezdett neki. Még aznap este megkaptam a megbízatást a püspökségre. Mármint a püspöki levél megírására. Fenn, a hegyoldalban, az egykori pásztorkunyhóban már nyár óta berendezett hamisítóműhelyünk volt. Stani gyártotta a pecséteket, én mag gyakorolhattam a 27-féle kézírást. És most már, ugye, mindenki kitalálta, hogy mi is történt akkor karácsonykor. Illetőleg az ünnep előestéjén. Mindenki, aki ismeri .a franciaországi szokástj hogy ott Karácsony Apó akkor osztja szét az ajándékokat. Hogy azonban ne maradjon csonka ez az emlékezés, mégis megmondom: Renével alaposan meghánytuk-vetet-. Teli uromoK (CTK felv.) tük, mi is álljon abban a püspöki levélben. No de még Pascallal is megvitattunk minden egyes szót: Az ő egyháztörténeti ismereteire amúgy is szükség volt. Hiszen mint ifjú orientalista tudós természetesen ő játszotta a főszerepet. Mivel hogy e történetbe szervesen illeszkedett egy különös színjáték is. Különös, mert jórészt arab nyelven íolyt. Pascal barát ifjú kora ellenére is kínáló hittérítő. Áldás kísérje útját. Így fejeződött be sajátkezűisg írt püspöki levelem. Reá került Stani pecsétje, s imigyen felszerelve állított be a karácsonyi este előtti napon a barátca^aás orientalista partizán a 212. számú munkatáborba. T

íz kilométert gyalogolt addig. S mi is vele együtt jöttünk le a hegyi tanyáról. Aztán elmaradtunk tőle, a táborral szomszédos kiserdőben várakoztunk: nem lesz-e szükség reánk? A telefonvezetéket René már előbb szétvágta. S mi csak vártunk, tétlenül. A buzgó milicista-parancsnok sorakoztatta az irodaépület előtt a morcosképű arabokat. És maga is elcsodálkozott; mily fogékonyak ezek a pogányok a keresztényi igék iránt, ha anyanyelvükön hallhatják azokat. Mert lehetetlen volt észre nem venni: mint csillantak fel Pascal fráter hittérítő szózatára á sötét szemek, mint ült ki az arcokra a malasztos elragadta tás. Mert hiszen a milicisták előtt nyilvánvaló volt, hogy a hatalmas termetű csuhás a keresztényi hitről beszél. Nem is juthatott eszükbe, hogy René Dumont egykori bakakáplár és párizsi munkás üdvözletét adja át Hamed őrmesternek meg társainak. Nemcsak üdvözletét, hansm tanácsait, utasításait is. Szavaitól csodálatosképpen felmelegedtek a csikorgó hidegben didergő afrikaiak. S ez is bizonyíték rá, hogy vannak még csodák. Hamed válaszolt; ugyancsak arab nyelven. — Azt mondja —, világosította fel Pascal a milicisták parancsnokát —; hogy örömmel hallották a szózatot, és áhítatos szívvel várják a karácsonyi ajándékot... Persze, megvallom a püspök úr őeminenciája nem küldhet drága holmit. De néhány kopott nadrág, zubbony ... —Még az is túl jó lesz ezeknek a kutyáknak — vágta rá a milicista. — De ha a püspök úr... — és elharapva szavát, mérgesen rántott egyet a vállán. — A sekrestyésünket majd beöltöztetjük Karácsony Apónak, mondta Pascal. — És gondolhatták-e a milicisták, hogy e sekrestyés a hegyi partizánok parancsnoka lesz. Mert másnap René öltötte fel Karácsony Apó hagyományos köntösét. Ragaszkodott hozzá. Hiszen ez volt Pascalé mellett a legveszélyesebb szerep. M

i, a lassan gomolygó délutáni ködben közelebb merészked-: tünk a .táborhoz. A telefon-, vezetéket a biztonság kedvé-, érti újra elvágtuk. Hanem segíthettünk volna-e valóban, ha valami baj esik? Ki tudja?! De nem történt baj. A kordély bakján René ült, hoszszú vattabajsza és szakálla túlfehér-: lett a ködön. És úgy ment minden, mint a karikacsapás. A milicisták ugyan felületesen át-: vizsgálták az ócska ruhaneműt. Kezdetben. De az első lyukas nadrágon már annyit mulattak és a hideg is csípte a kezüket, hogy hamar abbahagyták a munkát. René pedig ügyeskedett. Hamedék is jól megszervezték a tolongást. t)t perc múlva az ócska ruhadarabok alatt már kezükben szorongatták a pisztolyokat, baltákat. Akkor pedig René a palástja, Pascal a csuhája alól előrántotta a géppisztolyt. A tábor feketeinges, meglepett őrei már foglyok is lettek. Rémülten adták át fegyvereiket. Még csak egy lövésre sem került sor. Legfeljebb néhány pofonra, ökölcsapásra. De ezzel aztán igazán tartoztak kínzóiknak a sokat sanyargatott arabok. A kordély nemsokára két géppuskával és lőszerrel megrakva kocoghatott távoli hegyiszállásunk felé. A többi fegyvert már átvették Hamed arabjai. S ök minden szentbeszéd és legalább karácsony este kötelező szeretet ellenére voltak oly pogányok, hogy a milicistákkal lehúzatték nemcsak bőrkabátjukat, gyapjú mellényüket, de nadrágjukat, csizmájukat is. Ogy maradtak ott azok a fenegyerekek, feketeingesen és gatyában dideregve, amikor bezártuk őket a barakkba. Hamedék legszívesebben rájuk gyújtották volna. Hanem ezeket az ünnepi lángokat már nem engedélyezte René, aki Karácsony Apóból visszavedlett parancsnokká. C

sak éppen az irodai vaskályhát tömette tele a tábor irományaival. A tetejükre még rátette az agg Pétain képét és a püspöki pecsétes levelet. És mivel a tűz már égett, hát sajnálatosan megsemmisült Illetéktelen püspöki tevékenységem egyetlen dokumentuma SZÖ 6 * 1962. december 22.