Új Szó, 1962. november (15. évfolyam, 302-331.szám)

1962-11-16 / 317. szám, péntek

Falusi lakásépítésünk problémáiról A dokumentum mutatja az utat • Ne tékozoljuk a termőföldet • Célszerű építkezési tervet a nemzeti bizottságok részéről • A falusi lakásépítkezés színvonala tartson lépést a népgazdaság fejlődésével Tanul az utánpótlás Gyakran kapunk lelkes hangú leveleket olvasóinktól. Ezek jelentős részében a falu fejlődéséről, a korszerű családi házak építéséről, televízióról, hűtőszekrényről, mosógépről stb. számolnak be. Hangsúlyozom, legtöbb esetben szinte büszkén írják meg a falu nagy átalakulását, fejlődését, Természetes és jogos a vályogviskók egykori lakóinak öröme, hiszen az unokák számára apák és nagyapák álmai váltak valóra a több szobás, manzárdtetős házakban. Mindez rendjén ven. Pártunk törekvése arra irányul, hogy a mezőgazdasági termelés fejlődésével párhuzamosan eltűnjön a falu és a város közötti lényeges különbség. Ebben pedig — a többi között — nagy szerepe van az építkezésnek, a lakáskultúrának. Valamiről azonban a legtöbb esetben megfeledkeznek a levélírók, amikor papírra vetik, hogy egyik-másik faluban a régi mellett már egy hasonló nagyságú (ha nem nagyobb) új falu épült. Arról, hogy községük lakóinak száma jelenleg alig több (sőt néha kevesebb), mint 30—40 évvel ezelőtt, ugyanakkor a beépített területek csaknem megkétszereződtek. Ezt pedig semmiképpen sem lehet jó gazdálkodásnak elkönyvelni egy olyan országban, amelyben egy lakosra alig 37 ár szántóterület jut. Nem véletlen tehát, hogy a pártdokumentum teljes komolysággal veti fel ezt a nem kívánatos helyzetet. „Fel kell számolnunk a szántóföld csökkenésének mind ez ideig megnyilvánuló kedvezőtlen jelenségét... Nem tűrhetjük, hogy számos község tervszerűtlenül terjeszkedik a szántóföld rovására. Felül kell vizsgálnunk a községek építkezési tervét és olyan intézkedéseket kell foganatosítanunk, hogy belterjesen megművelhető területen ne építkezzenek. Aki a kijelölt építkezési területen kívül épít házat, az számoljon azzal, hogy nem kapcsolják rá a vízvezetékre, a csatornarendszerre és a villanyhálózatra ..." — szögezi le a dokumentum a falusi lakásépítéssel kapcsolatos állásfoglalást. Fontos népgazdasági kérdés Népünk életszínvonalának állandó emelése szocialista társadalmunk lényegéből, pártunk következetes és bölcs programjából fakad. Természetesen e komoly feladat megvalósítása valamennyiünktől, a népgazdaság minden ágazatától komoly erőfeszítést és hozzájárulást követel. Teljesítenünk kell azokat a feladatokat, melyeket ezzel összefüggésben pártunk Központi Bizottsága tűzött elénk. A falvak lakói életszínvonalának emelését — mint korábban említettem — eléggé szembetűnően bizonyítják az új lakóházak, a sok milliós takarékpénztári betétek, a mosógépek, a hűtőszekrények, a televíziókészülékek stb. De vajon a falu tőle telhetően hozzájárult-e a nép életszínvonalának emeléséhez? Nem egyszerű a válasz, mert a falu fejlődése mellet az is tény, hogy a mezőgazdaság, ha csupán csekély százalékkal is, de évről évre több terméket ad népgazdaságunknak. Az egyéni gazdálkodásról a nagyüzemi gazdálkodásra való áttérés időszakában a falvak mezőgazdasági dolgozóinak jelentős része kezdettől fogva magáévá tette a párt irányvonalát. A mezőgazdaság gépesítésének, automatizálásának időszakában is nagyobb részben a haladás mellett törtek pálcát a községek lakói, a mezőgazdaság dolgozói. Ezek a tények letagadhatatlanok. Ám a dokumentumból idézett sorok mégis azt igazolják, hogy a népgazdasági érdekekkel összhangban mégsem tettek meg mindent falvainkon. f i Az már ismert tény, hogy mezőgazdaságunk főképp az állattenyésztési termékekből sokkal adósa közellátásunknak. Ezt leggyakrabban a takarmányhiánnyal indokolják. Sok helyen valóban kevés a takarmány, de hiba lenne elhallgatni azt, hogy míg gabonából, cukorrépából, burgonyából stb. a mezőgazdasági üzem pontos eladási tervvel rendelkezik, s azt is tudja, hogy a terv teljesítéséhez milyen és mennyi területet kell bevetniük. A fő termények vetésére tehát biztosítva van a legjobb minőségű föld. Az állati termékek eladási terve is elkészül, ám mivel a takarmányte'rmesztésre rendszerint „nem marad elegendő föld", csorbát szenved a termelési, illetve az eladási terv is, végső soron tehát a népgazdasági érdek, mert itt előtérbe kerülnek a falusi emberek megszokott életmódjában gyökerező egyéni érdekek. Hogy mi köze ennek a falusi lakásépítés problémájához? Lássuk ' csak. Egy kis összehasonlítás A 6—8 hektáron gazdálkodó falusi ember az igavonóval együtt 5—10 szarvasmarhát (esetleg lovat) tartott, s az elmaradhatatlan anyakoca mellett rendszerint még néhány sertést. Ennek az állománynak választotta ki a beépített területet, illetve a gazdasági udvar nagyságát. A több hektáros gazdáknál a lakóház az udvarnak s a gazdasági épületekkel beépített területnek alig egytizedét foglalta el. Ma ez állatállomány 80 szá# zaléka (egyes helyeken 85 százaléka) közös istállókban van. A Csallóközben, Mátyusföldön s a cseh országrészek számtalan községében már csak néhány mezőgazdasági dolgozó tart tehenet a háztáji gazdaságban. (Most tekintsünk el attól, hogy latolgassuk, egyes esetekben helyes-e ez vagy sem, maradjunk egy másik ténynél.) Az egyéni állattartásról való lemondás is a falu nagy átalakulásának, változásának tartozéka. Tegyük hozzá : nagyon is helyes tartozéka ott, ahol ehhez mind a termelés, mind az ellátás szakaszán megteremtették a a feltételeket. S ezek után már jogos a kérdés : Megváltozott-e az állattartás arányában a falusi építkezések ar» culata is? Kevesebb állat elhelyezéséhez kisebb terület kell. S ha ezt százalékarányban akarnánk kifejezni, akkor azt állíthatnánk, hogy a falvak lakói a beépített vagy a gazdasági udvar céljaira elfoglalt területnek legalább 50 százalékát felszabadíthatták volna, s felszabadíthatnák a termelés Javára. Ha egy olyan szövetkezeti községben próbálkoznánk kimutatni az „ellopott" termőföldet, amelyben mondjuk 500 tagja van az EFSZ-nek, akkor minden túlzás eiélkül legalább 500x300 négyzetméternyi területről lehet szó s ez nem kevesebb, mint 15 hektár termőföld. Ez pedig legalább 50 szarvasmarha és sertés számára teremne elegendő takarmányt. Ám nem a régebben beépített (ma már a csűrökkel, pajtákkal, melléképületekkel feleslegesen elfoglalt) területekből menti meg e falu a menthetőt, inkáb az új építkezéseknél is a régi formát követi. Merre tart a falu? Említettem, hogy a falusi lakások építésénél nagyobb részben még mindig a régi formák, azaz a régi módszerek érvényesülnek. Különbség abban van, hogy az anyagi lehetőségek arányában a jelenlegi építkezések méreteikben jóval nagyobbak, számuk pedig sokkal több, mint régen. A mennyiségbe!! különbséget szíves örömest könyveljük el. Annál kevésbé ad örömre okot az a körülmény, hogy az új építkezések szét-, szórtsága is túltesz a régin. Megnyugvással vesszük tudomásul, hogy a vályog és sárfalak helyett ma téglából vagy betonkockákból készülnek a házfalak, hogy a zsúp és nádfedőt felváltotta az eternit, a cserép vagy nem ritkán a bádog, de semmiképpen nem ad örömre okot az a tény, hogy a manzárdtetős építkezések anyagfogyasztása minden tekintetben jelentősen meghaladja a célszerű, a gazdaságos építkezés határát. Csoda-e, hogy ilyen körülmények között az építőanyag-szükségletet nem mindig tudjuk kellően kielégíteni? Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy (a földterülettel való tékozláson túl) a mai falusi lakásépítés komoly anyagpazarlást jelent a népgazdaság szempontjából. Ezen az úton haladva nemcsak az építőanyagot árusító üzemeket állítanánk nehéz probléma elé, hanem a népgazdaságot is, mert tovább csökkentenénk az egy hektárra eső (amúgy is kevés) földterületet. Azt sem felesleges megjegyezni, hogy az utóbbi években csupán Szlovákiában 7000 hektár szántóterületet „raboltak el" ez építkezések. Tenni kell tehát valamit a falusi lakásépítés eddigi módjának megváltoztatására — ez jogos és egyúttal szükségszerű követelmény. Jó kezdeményezés Tévesen állíthatnánk azonban, hogy a falu semmit sem vetkőzött le a régi szokásaiból. A fiatalok sürgető indítványára már több helyen megkezdték a szövetkezeti lakásépítést. A megnyilvánuló érdeklődés már magában is világos bizonyítéka annak, hogy ennek az építkezési formának van jövője. Miért is na lenne, amikor belső berendezésüket tekintve ezek a lakások teljesen hasonlók a korszerű városi lakáshoz, ugyanakkor óriási előnyük, hogy az ár alig több, mint amennyibe az egyéni építkezésnél az anyag kerül. Ugyancsak követésre tarthat számot a falusi lakásépítésnek az a formája, amikor az EFSZ építtet lakást a tagoknak. Különösen a fiatalok megnyerése szempontjából nagy ennek a jelentősége. A fiatalok egyik legnagyobb gondja természetesen éppen a lakás és nemegyszer csak azért fordítanak hátat a falunak," mert az iparban a munkaadó vállalat lakást is ad. A Rimavská Sobota-i járásban jelenleg 24 lakásegységet építenek a szövetkezetek s ezek az építkezések általában négy-és hat lakásegységből állnak. A pártdokumentum megvitatásakor sok helyen a lakásépítés módja is szóba került. Sok még a Visszatartó erő, amely az újat, de már a gyakorlatban is beváltat nem engedi teljes mértékben kibontakozni, — ezt mutatta a vita. Sok helyen pedig szinte követelték, különösen a fiatalok, hogy a korszerű lakásépítés megoldásában tegyen az eddiginél többet a nemzeti bizottság vagy a szövetkezet. Ezen a,téren nehéz munka vár a nemzeti bizottságokra, hiszen a lakásépítkezés módjainak megváltoztatása csaknem olyan forradalmi esemény, mint a mezőgazdasági termelésben a nagyüzemi formára való áttérés. De jó példáink már vannak. S mivel a város és a falu közötti lényeges különbség eltüntetésének a lakásépítés módja ls nagyon lényeges tartozéka, azért a nemzeti bizottságoknak mindent meg kell tenniük, hogy egyrészt a termőföld további csökkenésének megakadályozása, másrészt az életszínvonal emelése érdekében a falusi lakásépítésben a kor követelményének megfelelő formákat érvényesítsék. HARASZTI GYULA A pferovi Meoptában nagy figyelmet szentelnek a tanoncok nevelésének. Képünkön Kvéta VanCurová tanoncleány, Ludvik Ižko mesterrel a marógépnél. (CTK — J. Tachezy felv.) Munkásbecsület * * > *. , V , •• Kráľ. Chlmecen az új negyed már a korszerű építkezés jeleit viseli magán. Fiatal, talán csak 18 éves fiútól kérdeztem a Slovnaftban: — Králik Károlyt Ismered? — A Károly bácsit, akt megégett? Hogyne ismerném, öt mindenki ismeri. — Megégett? — Meg. Es mégis a gyárban dolgozik ma is. Azt mondják még sokáig itt akar maradni. Meglátogattam Králik Károlyt. * ft « — Kőolajjal, meg benzinnel dolgozunk, hát nem is olyan nagy csoda, hogy megtörtént a baleset. Valahol egy szelep dugulhatott el, de az is lehet, hogy valamelyik munkás nem volt elővigyázatos. Még az öreg Apollóban történt a baleset. Csak egy robbanást hallottunk és a másik pillanatban szinte már a föld is égett körülöttünk. Csúnyán összeégtem. Amikor magamhoz tértem a kórházban, az egész testem be volt kötözve. Először főképp annak örültem, hogy egyáltalában életben maradtam. Később azonban, amint a kötszerek fokozatosan lekerültek rólam, napról-napra többet követeltem a sorstól. Ha megmozdítottam a lábam, éreztem, egész jól működik. Már láttam ts, csak a kezem borította még mindig kötszer. Egy napon, ahogy a kötést cserélték rajtam, maga a főorvos jött be hozzám. — No, Králik bácsi — mondta most már meggyógyult a keze ... — Ugye visszamehetek a gyárba? — Hogyan is mondjam... azt hiszem, mégis jobb lenne, ha most már pihenni menne Károly bácsi, mondta a doktor, mert tudja, a kezét nem sikerült teljesen Ilyen kézzel bajos lenne felelős munkát végezni. Aztán megláttam milyen is maradt a kezem a baleset után. Elszörnyedtem. Az újjaim között a bőr szinte uszonyszerűen összenőtt, jóformán a zsebkendőt sem tudtam rendesen megfogni. A kórtermben szobatársaim vigasztalni próbáltak. — Ne féljen, biztosan kap maga az államtól jó nyugdíjat... Vagy ha valamit mégis dolgozni akar, akad könnyebb munka is a gyárban. Éjjeli őrnek, vagy ... — Azt mondták, jó nyugdíjat kaphatok. Amikor meghallottam ezt a szót: „nyugdíj", akkor ébredtem csak rá, mi az, amitől én a baleset óta — legalábbis a lelkem legmélyén — olyan nagyon féltem. De hát voltaképpen mi ls ez? Hiszen sokat szidtam én a három étvized alatt ezt a szakmát. Es most egyszerre kiderül, hogy mégis sírás kerülget, ha ott kellene hagynom a gyárat. Vagy ez már az öregség jele, hogy ennyire érzékeny lettem? Hiszen még csak ötvenéves vagyok. Egyszer életemben éreztem ilyen szorongást. Amikor negyvenötben szétbombázták a gyárat. Akkor szorult el ilyenformán mindig a szívem ha elsétáltam a gyár mellett. Csakhogy az negyvenötben volt, a sebesülésem meg most alig néhány éve történt. Álmatlan éjszakák következtek. A tudat, hogy többé nem dolgozhatok, jobban mart, mint hetekkel ezelőtt az égési sebek. Az egyik ilyen átvirasztott éjszaka után döntöttem. — Doktor ir — szóltam az orvoshoz —, igazán rokkant leszek egész életemben? — Ugyan, Károly bácsi, ne vegye annyira a szívére — mondták az orvosok, ápolónők. — Hiszen az a munka ott úgy is elég veszélyes. — Éppen azért — vágtam rá — mert veszélyes! Epül a farkastoroki olajfinomító, tudják maguk, hány szakember kell oda? En vagyok az üzemben a legrégibb munkás, hát otthagyhatom-e a gyárat, amikor nagy szükség lenne rám? — De Králik bácsi érveltek az orvosok — ha meg is próbálnánk az operációt, nagyon hosszadalmas gyógyítást igényelne, és legalább négyszer-ötször vágni kellene a kezét. — Azért orvosok, hogy embert csináljanak belőlem — feleltem és akár abban a pillanatban is kész lettem volna ráfeküdni a műtőasztalra. Ötször operálták a kezem, de végül is siker koronázta az orvosok munkáját. Lassan újra mozgatni tudtam az ujjaimat. Aznap, amikor visszamentem a gyárba, egy fiatal, húsz év körüli fiú beszédbe elegyedett velem. — Nem értem, Károly bácsi miért igyekezett annyira vissza —- ide a rrtunkába. Hiszen, ahogy hallom, szép nyugdíjat kapott volna az évei után. Aranyélete lett volna dolog nélkül is. Azóta sokszor elgondolkoztam a fiú szavain. Es rájöttem, megértené ő is, ha legalább egy kicsit ismerné az életemet abból az időből, amikor én is húszéves voltam. a i i i ösbratislavaí munkáscsaládban születtem a város perifériáján. Hogy milyen környezetben nőttem fel? Csapatostul jártuk mt, proletárgyerekek a várost és iskolás koromban is gyakran megtörtént, ha megláttunk valakit, aki almát evett, nyolcan-tízen is követtük az illetőt az almacsutkára vadászva. — Jómagam is két egész esztendeig hiába Jártam a hivatalokat, a munkaközvetítőket, nem kaptam munkát. Pedig huszonkét éves voltam, akkor szereltem le a katonaságtól. Erős voltam és még erősebb lettem volna, ha munkát kapok és rendesen táplálkozhatom. Munka helyett a villamosmegálló körül ólálkodtunk, hogy alkalomadtán elcsíphessünk egy-egy kövérebb cigarettavéget. Huszonötéves voltam, amikor végre munkát kaptam az Apolló gyárban. Nincs olyan szakma a kőolajfinomítóban, melyben azóta ne dolgoztam volna. Fűtöttem a kokszoló kemencében, felvigyáztam a műszerekre, most meg — a felszabadulás óta — mester vagyok. A sebesülésemkor jöttem rá voltaképpen, hogy én a gyár nélkül talán már élni sem tudnék. Mihelyst megérzem a nafta kesernyés szagát, mintha újjá születnék. Hogy miért van ez így? Nehéz lenne ezt megmagyarázni annak, aki nem tudja, mi az, mikor az embernek harcolnia kell azért is, hogy dolgozhasson. Jó, hogy visszajöttem' dolgozni, mert ha az ember elgondolkodik az élet folyása felett, rájön, hogy mindig akad még valami elvégezni valója. Hogy most mire jöttem rá, amit még meg kell tennem? Arra például, hogy ml az utóbbi években csak a napi terv teljesítését tartottuk szem előtt. A tervet teljesítettük is becsülettel, hanem adósai maradtunk az embernevelésnek. Pedig a tervteljesítésnek ez ls fontos része. Ma már ötvenéves vagyok, szeretnék legalább még tíz esztendőt a gyárban tölteni, szeretném elérni, hogy egyetlen fiatal se csodálkozzék azon, hogy a balesetem után annyira ragaszkodtam a gyárhoz. Akkor majd nyugodt szívvel megyek nyugdíjba, ha a munkahelyéhez való ragaszkodást minden fiatal természetesnek veszi. Hiába, mi öregek már Ilyenek vagyunk. TÓTH MIHÁLY fi J >Q 4 * 1962. november 16.