Új Szó, 1962. november (15. évfolyam, 302-331.szám)

1962-11-17 / 318. szám, szombat

« vonat megállt. Most tisztán jL\ Hallatszott az ablakfüggöny­•*- be gabalyodott dongó züm­mögése. — Hol vagyunk? — kérdezte egy álmos hang. — Nyílt pályán állónk — felelte a mozdonyvezető, amint egy csomó kócba törölgetve a kezét, átsietett a kocsin. Natasa kihajolt az ablakon. A ma­gas töltéstől a látóhatárig erdő hú­zódott. Fölötte, az ég alján baljós felhő sűrűsödött. Riadt fehér mada­rak csapata ménekült előle, mint a gyermekláncfű szállongó lámpásai. A látóhatár szélén végigrobajló mennydörgés az erdő felé közeledett, mintha tompa dübörgésével körül akarná futni az egész mindenséget. Az erdő sűrűjébe akadva elhalkult, de amint kiért egy tisztásra, vagy vá­, gásba, még komorabban morajlott. — Micsoda gyönyörű zivatar 1 — szólalt meg valaki Natasa mögött. Hátra fordult. A kupé ajtajában a fiatal rendező állt. — Micsoda gyö­nyörű zivatar! — ismételte. — Milyen remekül van „megcsinálva"! — s a viharos eget nézte, mintha színpadi rendezést látna. — Nem tudja vélet­lenül, miféle madarak ezek? — Nem. — Vadgalambok — mondta az er­dész, és szarukeretes szemüvege mö­gül Natasára mosolygott. — Hogy­hogy nem tudja ezt egy tizedik osz­tályos? — Városi vagyok — mentegetőzött Natasa zavartan. A vonat megremegett, és visszafelé csúszott. Egyszerre sötét lett. Hir­telen szélroham kapaszkodott a füg­gönyökbe, és feldöntött az asztalkán egy poharat, virágostul. A víz a pad­lóra csurrant. Villám cikkázott az ablakok egész hosszában. Utána ijesz­tő száraz ropogás recSsent, mint mi­kor óriás fenyő dől ki. — Mi történt? — kérdezte nya­fogva egy nyápic kicsi asszonyka, lila pizsamában. Csicsergő szépsége eltűnt az első mennydörgéssel. Az utasok sietve húzták föl az ab­lakokat, és a felhőre meredtek: vil­lámpengék félelmetes barlangokat, tölcséreket, kusza esőbozótokat hasí­tottak ki belőle, úgy rémlett, egész • világrészeket, fekete meg szürke ha­muból, amelyek lezúdulnak a földre és ellepik az eget. A villámok fénye mindig ugyanazt a korhadt fehértör­zsű nyírfát villantotta föl a vastag sötétségben. Érthetetlen volt, miért éppen ezt a nyírfát szakítja ki a pillanatnyi lobbanás, amikor körülöt­te a fák ezrei zúgnak a szélben. — Mondja meg, végre, mi történt? — kiáltott a kalauzra nyűgösen a li­lapizsamás nő. — Miért megyünk visszafelé? Az komoran válaszolt: — Előttünk elmosta az utat a víz. Látja, micsoda zivatar van. Szinyezjor­kiba tolatunk. Ott vesztegelünk, amíg megjavítják az utat. — Hallatlan! — méltatlankodott a kis nő, és ijedten rebbenő pillával becsapta a kupé ajtaját. A halott erdő megborzongott, életre kelt a tompa fényben: ezernyi ága, mint megannyi fekete, tépett kabátujj lobogott a szélben, és mind ugyanab­ba az irányba: az alacsony felhőkbe vesző utolsó világos sáv felé. Mintha az eltűnni készülő tiszta égbe ka­paszkodnának, hogy segítségül hívják. A kocsi tetejére nagy zajjal lezú­dult az eső. — „A villámnak sebes az útja, egy csapással földre sújt" — szólalt meg most váratlanul az erdész A rendező csak a szemével moso­lyodott el. — Miből van ez? — kérdezte Na­tasa. — A Lucrétiából — felelte az er­dész, és közben elpirult. Minden jel arra vallott, hogy szívesen beszél, de ugyanakkor zavarban is van. Boldog volt, hogy szabadságra mehet a Krímre, ahol gyerekkora óta nem volt. Emlékezetében még ott éltek a mere­dek tüskés hegyfokok és a víz, szün­telen csobogása, a vízé, mely vala­honnan a végtelen messzeségből ér­kezett a hegy lábához. Zavarttá vi­szont az útitársak tették: zavarta a kihangsúlyozott udvariaskodás, a pi­zsamák, a fürdőéletet tárgyaló be­szélgetések, amelybe őt nem vonták be. Szállodákat, portásokat, Lincoln­kocsikat emlegettek hanyagul. Ogy érezte, hogy neki. aki új, szürke öl­tönyét vette f(jl az útra, mindehhez semmi köze Otitársainak éles szeme bizonyára azt is észrevette, hogy ez az egyetlen ruháia és hogy egy má sodrendű kosz'romai szabónál készült. Gondosan ügyelt rá, és közben iri­gyelte a rendezőt; az elnyúlt párnás ülésen, fehér kezét a legfinomabb szövetből szabott nadrágja zsebébe süllyesztete, „Elite" cigarettát szívott, és egyáltalán nem törődött azzal, hogy kigombolt kabátja összegyűrő dik, hogy a cigarettahamu lehullik laza csomóra kö'ött, ragyogó nyak kendőjére Az egveüen aki nem za varta az erdészt. Natasa volt, ez a szerény vékony leány Az ablakon beáramló szél minduntalan összekó colta a haját, és nemegyszer port fújt a szemébe Egy a-lkalommal ő se­gített neki a homokszemcséket ki­szedni, de akkor előtte, is zavarban volt, mert a lány egy leheletkönnyű, enyhén parfümözött zsebkendőt nyúj­tott oda. Erdőlakó vagyok — állapí­totta meg magaban — ügyefogyott vi­déki. — Milyen szép név: Szinyezjorka — mormogta a rendező. — Szinyez­jorka! Szinyezjorki: kék tavak. Ezt érdemes megjegyezni. — Errefelé rengeteg a tó — mond­ta az erdész. — Ismeri a vidéket? — Hát úgy ... egy kicsit... Tizenöt éve Itt dolgoztam, erdőt ültettem. — Aha ... ez érdekes — mondta vontatottan a rendező, de az arckife­jezéséből megértette az erdész, hogy ezt senki sem találja érdekesnek. — Pokoli balszerencsénk van. Mibe ke­rült volna a viharnak, ha nem ma tör ki itt, hanem holnap?! — Valóban, semmibe ... — hagyta tavasz óta hernyó pusztítja, mintha csak parancsra rágná. És most már a felét letarolta az átkozott I Az új erdész .sehogy sem boldogul. Tudod, nincs a szavának foganatja, így az­tán nem kapunk mérget. Irkál az is­tenadta ide-oda, egyre ír, de ha kér­ded, mindig csak azt hallod tőle: A kerület nem válaszol. No hát így állunk. Hiába koptatjuk a lábunkat. Nincs válasz, még mindig nincs vá­lasz ... Pedig micsoda erdőt ültettünk mi együtt, Pjotr Matvejev! Fenyő, fe­nyő mellett mint a szépséges testvé­rek. Bizony isten, akár hiszed, akár nem, ahogy belépek az erdőbe,, le­kapom a sapkámat, aztán csak állok, mint akit megbabonáztak .. .•• Az öreg most fölvette a földről a sapkáját, minden oldaláról megszem­lélte, majd a fejébe nyomta. — Hát mitévők legyünk, Vaszilij — mondta az erdész, és hátralopott egy pillantást. A kocsi lépcsőjén ott állt Natasa; összevont szemöldökkel hall­gatta, hogyan lamentál az öreg. a világ végéig nyúlnak. Nincs ennél különb a föld kerekén I — Csi-csijj 1 Csi-csijj! — kiáltott valahol Natasa feje fölött egy fölriadt madár. — Csi-csijj I — Nem kell engem csicsijgatnl, alszom úgyis 1 — gondolta Natasa, és a rátörő boldogságtól fölnevetett. Szinte megborzongott örömében. Azt kívánta, bár örijkké tartana ez az éjszaka, bár a végtelenségig így ko­cogna a szekér a gyökerek fölött, bár egyre irdatlanabb, egyre sűrűbb, mé­lyebb lenne az erdő. — Úgy nézem, megérkeztünk — szólalt meg az apó. Világosabb lett. Natasa körülnézett, és nem értette: a csillagos ég, ott terült el a lábai előtt, az út mentén; halkan csobogott, s láthatatlan part­jait locsolgatta. — A tó — mondta az erdész. — Annyi benne csillag, mint ősszel. Valahol rekedten fölugatott egy ku­tya. A kocsi az őrház mellé állt, a fekete fűzfák alá. A tyúkülőn fölne­KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKIJ: A ROZZANT CSÓNAK i rá az erdész. Arra gondolt, mióta ké­szülődik, hogy fölkeresse a régi he­lyeket Szinyezjorkiban, de sohasem jut hozzá. Most is: majd elácsorog­nak ott egy-két órát, amíg rendbe hozzák az utat, de az ismerős, sivár állomáson, a peronján elmerülten ka­pirgáló csirkéken kívül, semmit sem fog látni. Kár — sóhajtotta. Natasa is nyugtalan lett. Még so­hasem járt a Krímen: Ködösnek, kéknek, szegfűillatúnak képzelte el. Szerette volna már látni a tengert. Azt mondják, váratlanul tárul ki az ember szeme előtt, és lebegni látszik, mint a magasban a felhők. Szinyezjorki kihalt volt. A forgal­mista ablakában petróleumlámpa égett. Azt sem tudta az ember, al­konyodik-e, vagy az esőtől van olyan sötét. A zápor lassan alább hagyott. Az erdőből nedves fűrészpor illata szállt. Vaszilij apó fölrázta szekerében az ázott szénát, miközben oda-odasan­dított a vonatra: Hogy mit gyüszmé­kelnek annyit a népek! Egyre utaz­gatnak, oda, vissza, oda, vissza ... A lovacska fülig bújt a zabostarisz; nyába, szaporán rágcsált, hallotta gazdája motyogását, s várta, hogy rá­förmedjen : „No, te I Affene 1... De belevesztél abba a kincstári kosztba I" Ilyenkor aztán nem marad más hát­ra, mint egy mélyet sóhajtani, és csüggedt bólogatással visszaindulnia szekérrel a tóhpz. De Vaszilij apó most váratlanul odadobta a gyeplőszárat, és a vonat­hpz szaladt. Ostora nyelével meg­kopogtatta az egyik párnázott kocsi kivilágított ablakát: — Pjotr Matvejev! — kiáltott el-el­akadó, erőtlen hangon. — Hé, Pjotr Matvjev ! Az erdész ott állt a folyosón, az ablak mögött, ós Natasával beszél­getett. Pillanatig kutatva nézett az öreg arcába, aztán lerántotta az ab­lakot. — Megismersz még? — vigyorgott az apó. Én meg. Már messziről, a kocsiról. No, Iám, jó az isten, mégis összehozott bennünket! — Vaszilij 1 — kiáltotta el magát az erdész. Gyorsan kilépett a kocsi peronjára, leugrott a homokba, és megölelte az öreget. — Élsz még? Az végigtörölte arcát a kabátja uj­jával. — Élek. Élek, dolgozom. A halál csak kerülgeti a kunyhómat, de be­lépni nem mer. Elfelejtettél minket, Pjotr Matvejev, bizony, elfelejtettél. Pedig nélküled, kimondom én áper­tén: fabatkát sem ér az életünk 1 — Hogy-hogy? Mi baj? Mi az, ami nem megy jól? — Mintha bizony nem tudnád 1 — mondta szemrehányóan Vaszilij. — Mintha nem is olvasnál újságot, Pjotr Matvjev. — Mi van? Felelj! Ne másfelé bá­mészkodj I — Nem bámészkodok én semerre. — Sóhajtott: — Hányszor írt róla a kerületi újságunk I Írtak, írtak, de hiába, máig se jött ki senki, hogy kivizsgálja a dolgot Ebből is látha­tod, hogy nem írás kell ide! írással nem lehet az erdőt megmenteni. — Mit beszélsz? Ne kerülgesd, mondd ki, ami a szívedet nyomja I Az öreg lekapta a sapkáját, és az olajtól fekete homlokra dobta. — Ejh, Pjotr Matvejev, Pjotr Mat­vejev, a te fiatal erdődnek vége.. — Leégett? — vágott szavába Ijed ten az erdész — Már hogy égett volna le 1 Isten ments I Nem volt mifelénk tűz... De — Az apát, aki elhagyja gyerekeit, szeltek a csirkék. Az öreg előre ment, rághatja a lelkiismeret. A tetejébe meggyújtotta a bádog petróleumlám­még a nép is elítéli... De mit csinál- pét, és a vendégek elé világított, jon a fa? A fának nincs hangja. És Natasa belépett. Fahamu és szárított kinek panaszkodjon? Nekem, az egy- menta szaga érződött, és ódon, régi ügyű erdőkerülőnek? boronaházak melege. Később tejet — Szóval, mit kellene tenni, VaszI- ivott. Aztán hamarosan el is aludt d lij? ' fényesre kopott széles padon. Az öreg Az erdész kérdésére ügyet se vetve, vadonatúj bekecsét tette a feje alá. morogta maga elé az öreg: Natasa nagyon korán ébredt. Fakó — Az idén tavasszal, hogy megérett nap állt az erdő fölött. A kunyhó­a virágpor, szél kerekedett, és mint ban senkit sem látott, csak egy fe­az aranyfüstöt hordta a tó fölött... fcete kutya ült az asztal alatt. Kíván­Életemben nem' láttam ennyi virág- esi szemmel mustrálta őt, és bolhász­port 1 kodott. Elha'llgatott. — Csak le ne késsünk! — kapott — Pjotr Matvejev! — szólalt meg észbe hirtelen a leány. Felugrott, kisvártatva könyörgő hangon, és meg- rendbehozta haját, ragadta az erdész karját. — Tiszteld Az őra áll t_ Nyilvánvalóan régóta. a koromat: gyere a tóhoz, nézzük meg. Csak annyit mondj, hogyan ment­sük meg az erdőt, aztán menj, isten hírével, majd csak eligazodom magam is. — Mik nem jutnak az eszedbe! — vágott közbe az erdész — két-három órán belül tovább indul a vonat... — Ne-em, ne-em, megy az el! Nincs neki hová! Az utat két kilométeren elöntötte a víz. Jó, ha holnap délre elindul. Az erdész megint hátranézett Nata­sára Az még mindig őket nézte, ösz­szehúzott szemmel. — Gyerünk a forgalmistához! — kiáltotta eltökélten Vaszilij. — És ha egy csöpp tisztesség van benne, ne­kem ád igazat. No, gyerünk! — Mit csináljak veled I — bosz­szankodott az erdész. — Léprecsal­tál. Most Natasa hangját hallották: — Menjen, Pjotr Matvejevics. Meg tudja járni addig. — Gondolja? — Az erdész elnevette magát, és megismételte: — Gondolja, hogy megjárhatom? — Szabad nekem is magukkal tar­tanom? A súly pótlásául ráakasztott vizes­üveget pókháló szőtte be. Natasa kilépett a hűvös pitvarba. A sarkában szegődő kutya hízel­kedve csapkodta farkával a vödröket és a földre vetett lőszerszámokat. Sehol senki. Natasa kinyitotta a tor­nácajtót, nagyot lélegzett. A kerek, tiszta tó ott csillogott előtte, ^zlnte a küszöbnél, könnyű ködbe burkol­tan. Magas fák tükröződtek benne. A partközei fehér fövényén, olyan át­tetsző volt a viz. hogy szinte súlyta­lannak látszott. Apró ezüst halak farkukat alig mozgatva szunnyadtak benne. A parton egy korhadt szürkére szá­radt csónak hevert. A lány előbb meg­fürdött a tóban, majd a csónakhoz lépett. Egyik padja még meglehető­sen ép volt. Beült. A padot átmele­gítette a nap. A csónak résein virá­gok hajoltak be és füvek bújtak át. Natasa lábánál bokorba serkentek a kalmus rózsaszín virágai. A csónak partra húzott orrán szalmavirág nőtt, fenekén kakukkfű törte át a finom homokot. A fenyőforgács erős, édes illata — Ö, szépséges kisasszony, drága áradt. A fekete kutya leheveredett a elvtársnő — mondta az apó, és mé- csónak mellé. Ásított, lyen meghajolt Natasa felé - hát _ M, lehet a vonat{ a, _ ondolta hogyne szabadna, már csak a bíztatoX Natasa és csodalkozott h0 e2 a szavadért is! Gyerünk. Amíg m. be- g0Ildülat nem ébreszt benn e y külön ö. járjuk az erdőt, ott maradhatsz a tó­nál. Ez olyan tó, hogy ezüstből van a vize, nincsen párja egész Szovjet­országban. — Menjünk a forgalmistához — döntött az erdész. — Jól megkavartál, öreg Vaszilij! A forgalmista megerősítette, hogy másnap dél előtt aligha lesz rendben a vonal. Erre elindultak. Útitársaik rosszalló csodálkozását a szokott cél­zatos megjegyzések kísérték: „No, de ilyet! Hát tudja, ezt aztán igazán nem vártam volna I" A lovacska fülét billegetve, lassan húzta a kocsit — ^mindegy, éjszaka, úgysem nézhetik még az erdőt, s így nem is lehet semmit kieszelni. Nyikorogtak a kerekek a fűvel be­nőtt sötét úton. A csöndet Natasa olyan mélynek érezte, mint az éjsza­kai folyót. Csak a nyirkos cserjésben sírt fel néha álmában egy madár. Éjfélre eloszlottak a felhők. És a fenyőfák csúcsa fölött hideg fénnyel ragyogott föl az ég. De a csillagokal Natasa nem ismerte föl, a csillagké­pek szétzilálódtak a faágak közt, is­merős körvonalaik elmosódtak. Mint az óceán, oly rejtelmes és ha­talmas volt az erdő, éjszakai sötétsé­gével, erjedés megázott lomb szagá­val, az ember nem járta sűrűségek éles levegőiével, az ég szüntelen vil lódzásával. Natasa lehalkította a hangját, az öreg is surtogóra fogta beszélgetését az erdésszel. — Ez a mi védeti birodalmunk — mormolta sóhajtva. — Ezek az erdők sebb izgalmat. Majd egy órát ült így. A túlsó part tisztásán darvak beszélgettek halkan, maguk közt, a saját dolgaikról. Egy kacsa kétségbeeesett hápogása hallat­szott, majd megint elcsöndesedett minden. Elsőnek az öreg érkezett meg. Ba­rátságosan köszönt, lekuporodott a csónak mellé, a homokba: — Ami azt illeti, a vonat miatt nem kell aggódnod. Ezt végigszívom, aztán befogom a Fickót és kiviszlek az ál­lomásra. Elbúcsúzunk tisztességgel, aztán menj, élj boldogul a meleg ten­ger mellett, Zalotija Makovkiban. — És Pjotr Matvejevics? Az öreg elmosolyodott: — Mindjárt jön. Annak most más a gondja. Natasa meghökkent! — Mi történt?' Vaszilij a csónak oldalán kiverte repedezett pipáját: — Majd elmeséli. — Kis gondolko­dás után azt mondta: — Ide hallgass! Mit gondolsz, hány éves ez a csónak? Eggyel se kevesebb, mint én. Szóval egyidősek vagyunk. Látod, hogy be­nőtték a virágok, a füvek? Nézd csak ezt itten. Nappal alszik. Nálunk in­kább azt mondják, szunyókál. De ha jön az este, kinyílik, és mézszagot áraszt, reggelig. Ami igaz, igaz... Rozzant ez a csónak ... Kiszolgált. Egyszer erre járt az erdész, kinevet­te: „Begyújthatnál véle a krumpli alá, Vaszilij. Kár a deszkáért, hogy hiába hever itt". Ám én azt mondtam ma­gamban: — „Nem, még kár volna krumplit főzni vele. Várjunk még va­lamennyit ..." — Sajnáltad, apó? — Hát bizony, sajnáltam. Mert gon­dold csak el: elkorhadt és mégis élet van benne. — Élet? Nem értem... — Mi van ezen nemérteni való! — fortyant fel az öreg. — Ez a csónak lám, már csak lom; de minden eresz­tékéből virág búvik elő. Ahogy elné­zem, eszembe jut: talán belőlem is le­het még valami haszna az életnek. Én mondom: nem kell félni az öreg­ségtől. Az a fő, hogy a szived helyén legyen. Igaz, vagy nem igaz? Natasa elnevette magát; — Igaz. No, látod! Hihetsz nekem. Megjött az erdész. Az öreg nyögve állt föl és indult, hogy befogja a lo­vacskát. Az erdész komor volt, és za­vart. Kérdezgette Natasát, aludt-e ren­desen, ivott-e reggelire tejet. Aztán elhallgatott. — Nem késünk el? — kérdezte a lány. — Nem hiszem — válaszolt. Aztán elpirult és anélkül, hogy Natasára né­zett volna, hozzátette: — A dolog úgy áll, hogy én itt maradok ... Natasa meglepetten hallgatott. — Igen, itt — ismételte a férfi, szinte indulatosan. — Kiderült, hogy itt... egyszóval, nélkülem talán nem is boldogulnának. Kipusztulna az er­dő. Magam ültettem. Fájna érte a szi­vem. Megértheti... — Értem. — És bevallom, mindenképpen jobb nekem itt, mint ott, a Krímben. Igaz, kár, elvész a beutalásom, de mindegy. Hadd vesszen. Szépen hiegkérném: adja oda a bőröndömet az öregnek. Ö majd elhozza nekem. — Akkor hát... jó — mondta Na­tasa, és sóhajtott. — Tulajdonképpen még irigylem is. Az őrház mellől az öreg kiabálása hallatszott: — hé-é-é, te ördög! De finnyás lettél a kincstári koszton! — Hát... isten vele — szólt Nata­sa és félénken megszorította az er­dész kezét. A vonat egy kanyarban robogott. Natasa ráismert, tegnap itt érte őket a zivatar. A kocsik csörömpölve zúg­tak át egy tisztavizű kis folyó fölött. Sikerült elolvasnia a híd porlepte táb­láját: Mo?ka folyó. Széles szivárvány ívelt az erdők fö­lött. Ott, a tavon túl valahol, futózá­por vonulhatott el. Natasának úgy rémlett, a szivárvány a rejtelmes, a védett birodalomba vezető kapu, ahol Pjotr Matvejevics meg az öreg gazda és hajnalban darvak kiáltoznak. M essze a bozótban víz csillant meg. Talán a tó? Natasa ki­hajolt. Sokáig nézte a lom­bok közt fölvillanó vizet, a szivárványt és elszorult a szíve: ó, ha itt maradhat őszig... A mozdony búcsút füttyentett és az erdők egymásnak hajigálták a rövid sípjeleket, a járhatatlan sűrűségbe so- ­dorták, majd hirtelen visszaröpítették, mint valami zengő visszhangot... IKardos Tilda fordítása.) 4 Az egész szovjet nép jól ismeri Vla­gyimir Cigál szob rászmüvészt, aki több Lenin-emlék művével vált is­meretessé. A gim nazista Lenin cí­mű munkájáért ál­lamdíjjal tüntették ki. Képünkön Vla­gyimir Cigál dol ^ozószobájában. (CTK - TASZS — felvétele) 1962. november 17. JJ SZÓ 6 *.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom