Új Szó, 1962. szeptember (15. évfolyam, 241-270.szám)

1962-09-22 / 262. szám, szombat

ERNEST HEMINGWAY: VESZÉLYES NYÁR F

urcsa volt ismét Spanyolországba ufaznoip. Nem reméltem, hogy • valaha is beengednek újra ebbe az országba, amelyet hazám után a világ minden országánál jobban szeretek, no meg magam se utaztam volna oda, míg spanyol barátaim közül egy is még börtönben ül. 1953 tavaszán azonban, amikor Afrikába készültünk, az a gondolatom támadt, hogy útba ejtjük Spanyolországot: tanácskoztam néhány ismerősömmel, akik a spanyol polgárháborúban egyik vagy másik oldalon harcoltak, s a döntés úgy szólt, hogy tisBtességgel visszatérhetek Spanyolországba — anélkül, hogy megtagadnám, amit írtam —, ha politikáról hallgatok. A vízumkérdés nem merült fel. Amerikai turistáktól most nem követelnek vízumot. Már egy barátom sem volt börtönben 1953-ban, s én terveket szőttem arról, hogy elviszem Maryt, a feleségemet Feriára búcsúra, Pamplonába, és onnan elmegyünk Madridba, ellátogatunk a Pradoba, aztán ha addig le nem ültetnek Valenciában megnézzük a bikaviadalokat, mielőtt elhajóznánk Afrika partjai felé. Tudtam, hogy Maryt nem fenyegeti veszély, mert sosem járt Spanyolországban, és összes' ismerősei a kiválasztottak köreihez tartoznak. Ha valami történne, azonnal segítségére sietnének. Nem tartózkodtunk Párizsban, jgyorsan átszeltük Franciaországot és Chartres-en, a Loire völgyén és Bordeux-on keresztül Biarritzba utaztunk, ahol a kiválasztottak köreiből való ismerősök vártak ránk, hogy velünk együtt lépjék majd át a határt. Körülményesen meguzsonnáztunk, ittunk, megállapodtunk abban, hogy bizonyos órában találkozunk Hendaye-ben, egy szállodában, s onnan együtt utazunk tovább. Egyik barátunk ellátta magát Miguel Primo de Rivera herceg, a londoni spanyol követ ajánlólevelével, amely a maga bűverejével, állítólag, minden bajból kiránthat bennünket. Miután ezt megtudtanl, kissé bizakodóbbá váltam. Zord idő "olt, esett az eső, amikor eljutottunk a hendaye-i szállodáig, zord és borús volt másnap reggel Is, az alacsonyan úszó fellegek eltakarták szemünk elől a spanyol hegyeket. Barátaink a megbeszélt időben nem jelentek meg. Vártam egy órát, majd további fél órát. Azután indultunk a határ felé. A határőr is eléggé zordnak látszott. Felmulattam útlevelemet. A rendőrfelügyelő sokáig tanulmányozta, közben nem nézett rám. Szokásos spanyol modor, de ettől nem érzi magát könnyebben az ember. — Nem rokona Hemingway-nek, az írónak? — kérdezte a felügyelő, s továbbra sem nézett rám. — Ugyanabból a családból származom — feleltem. Átlapozta az útlevelet, alaposan megnézte a fényképet. — ön hemingway? Csaknem katonásan kihúztam magam s azt mondtam: „A sus ordenes", ami spanyolul körülbelül ezt jelenti:

1 „IgenisI Parancsárai" — Volt alkalmam hallani s látni, hogyan ejti ki ezeket a szavakat a legkülönbözőbb körülmények között, s reméltem, a kellő hangárnyalattal tudtam őket kiejteni. (Mindenesetre a rendőrtiszt felállt, kezet nyújtott, s azt mondta: — Összes könyveit olvastam, nagyon tetszenek nekem. Mindjárt lebélyegzem irataikat, s ha szükséges, segítek majd a vámnál. I

gy kerültem újra Spanyolországba. Szinte el sem hittem, hogy igaz, és minden újabb iratellenőrzésnél — amíg a Bidassoa folyó mentén utaztunk, még háromszor estünk át rajta — vártam, hogy most-most tartóztatnak le vagy küldenek vissza. De a rendőrtisztek, miután figyelmesen és udvariasan megvizsgálták útlevelünket, mindannyiszor intettek, jelezve, hogy mehetünk tovább. Négyen voltunk, mi az amerikai házaspár, egy életvidám velencei olasz és ugyancsak olasz, udinel illetőségű sofőrje. Pamplonába tartottunk, a szent Firmus búcsúba. Cianfranco, olasz utitársunk, »volt lovassági tiszt, egy ideig Kubában dolgozott, s mint kedves jó barátunk nálunk lakott. Le Havreban várt ránk autójával. Adamo, a söfőr folyton arról ábrándozott, hogy majd temetkezési vállalatot nyit. Azóta meg is valósította álmát, tehát ha úgy adódik, hogy önök Udineban halnak meg, az ő kliensévé válnak. Soha senki sem kérdezte meg tele, kinek az oldalán harcolt a spanyol polgárháborúban. Lelki nypgalmam érdekében azzal vigasztaltam magam, hogy mindkét oldalon. Tekintettel a közelebbi ismeretség során felfedezett, valóban leonardói sokoldalúságára — egészen valószínűnek tarthattam. Az egyik oldalon harcolhatott meggyőződéséért, a másikon — a hazájáért vagy Udine városáért, s ha létezett volna harmadik oldal, ott is akadt volna miért verekednie: az úristenért vagy a Lancia márkáért, vagy a temetkezési kellék-kereskedelemért, hiszen mindez egyformán kedves volt szívének. Mi is kedvesek voltunk szívének, valamint az egész női nem. Ha hőstetteinek csak egy tizedrésze nem volt kitalált mese, Casanova Adamóhoz képest nem több, inint Henry James olasz változata, Don Juan és Proust pedig szóra sem érdemesek. Ha önök, akárcsak én, szeretnék vidáman utazni, utazzanak olaszokkal. Keresve sem találhattunk volna jobb útitársakat, mind ezt a kettőt, akikkel együtt ültünk a kitűnő, erős Lanciában, amely frissen futott hegynek fel a gesztenyefákkal szegélyezett úton, odalenn hagyva a zöld Bidassoa völgyet; s mialatt felfelé tartottunk, a köd ritkult körülöttünk, s én tudtam, hogy a Col de Velaten túl, ha kiérünk /Navarra fennsíkjára, derűs, felhőtlen égbolt vár ránk. E

zt a könyvemet bikaviadalokról szóló elbeszélésként gondoltam el, bár eléggé közömbösen hagy a bikaviadal, csak szerettem volna, ha Mary és Cianfranco részesülnek ebben a látványosságban. Mary Mexikóba utazott, amikor Manolete legutóbb ott fellépett. Szeles idő volt aznap, a bikák semmit sem értek, de Marynek tetszett, s én láttam, ha ilyen silány corrida is hajást tett rá, Igazi bikaviadal-rajongó válhat még belőle. Azt, mondják, aki kibírja egy évig bikaviadal, nélkül, egész életében megvan nélküle. Ez nem egészen igaz, de szemernyi igazság van benne, s én tizennégy évig nem láttam bikaviadalt, kivéve a mexikói oorridákat. Igaz, ezek az évek számomra sok tekintetben börtönélethez hasonlítottak, csak éppen nem börtönön belül, hanem kívül töltöttem őket. Amikor Valdepenas völgyébe ereszkedtünk, alig tenyérnyi magasak voltak a szőlővenyigék, s a végtelen szőlőskertek simán húzódtak a távolban sötétlő hegyek lábáig.» Valdepenas borát jó reggel inni, madridi tavernában, régi ismerősök, ugyanilyen koránkelő madarak társaságában. Igénytelen bor ez. Kissé karcos és tiszta ízű, belül erőtlen, gyorsan kialvó tüzet gyújt. Hamu neln marad utána, s ha az ember átmelegedett, többet nem kíván belőle. Forró napon is hűs marad árnyékban meg szélben. Hűt, de azután felizzik — kissé, csak hogy jelentkezzék. A második pohár ismét lehűt. Csak akkor melegít, ha a motor működéséhez még szükséges. A Valdepenas a szegényember pezsgője, de jeges vödör nem^kell hozzá. Fürtjei úgy érnek, levüket úgy préselik ki, hogy bármily hőmérsékletnél iható legyen a bor; közönséges tömlőkben szállítják. A szőlővidéket átszelő, nemrég épített jó műúton haladtunk, s néztük, mint ugrálnak fel az új úttal párhuzamos mezei út szélén a foglyok, és estére már Manzauaresbe értünk, ahol megálltunk, hogy szállódéban éjszakázzunk. iMadrid csak 175 kilométerre volt már innen, de szerettük volna az utat nappali fénynél megtenni, s a bikaviadalok is csak másnap este hat órakor kezdődtek. K

orán reggel Bili Davisszel kimentünk a szállodából, ahol még mindenki aludt. Lementünk a régi La Mancha-i város középpontjába, elhaladtunk egy alacsony, vakolt falkerítés mellett. Mögötte terült el az aréna — az a bizonyos aréna, ahol tgnacio Sanchez Mexias a végzetes sebet kapta a Lorca-megénekelte viadalban, aztán szűk utcákon át kijutottunk a templomtérre, s bekerültünk a piacról visszatérő helybeliek tömegébe. A piac zajos, népes volt, a felhozatal nagy, de sok vásárló panaszkodott a drágáságra, különösen a hal, és a hús árára. Malaga után, ahol előttem ismeretlen nyelvjárást beszélnek, oly kellemes volt a gyönyörű, zengzetes spanyol beszédeit hallanom és minden szót megértettem. Egy idős spanyol odajött hozzám: — Ne vásároljon semmit! Nagyon drága minden. Én semmit sem vettem. — És mit fog akkor enni? — Megvárom a. vásár véget — mondta. A végén kénytelenek valamit engedni az árakból. — Ami a halat illeti, sokáig várni nem tanácsos. — Igaz felelte. — Ahhoz a szardíniához, ott ni, hamarosan hozzá lehet jutni. Én idevaló vagyok. Nem siettek sehova. De maguk se vásároljanak se'mmit. Mutassanak példát másoknak. Egy tavernában tejeskávét ittunk, mártogattuk belé a jóízű kenyeret, s néhány pohárka borral meg manchai sajttal fejeztük be a reggelit. A fehér bor jobb a vörösnél. A város félreesik az új műúttól, s a söntésben álló ember azt mondta nekem, hogy a tavernában most ritkán látni idegent. — Halott lett ez a város — mondta. — Csak piacnapokon élénkül fel egy kicsit. — Milyennek mutatkozik idén a bor? — Most még korai róla beszélni — válaszolta. — Maga is tud anynyit, mint én. Rendszerint jó és mindig egyforma a termés. A szőlő úgy nő, mint a gaz. — Szeretem a borukat. — Én is szeretem — mondta. — Azért is iszom. Amit nem szeret az ember, azt nem szidja. Ez most már így van. G

yorsan megtettük a három kilométeres gyalogutat a szállodáig. Ezúttal hegynek föl kellett mennünk, ami jó testgyakorlatnak bizonyult. A város, amelyet elhagytunk, vigasztalanul festett, s nem volt nehéz megválni tőle. Szántó Irén fordítása T

essék, kedves olvasóm, megnézheted..( Közönséges, puha fedelű notesz, kockás lapokkal, teleírva változóan olvasható, ritkább és sűrűbb sorokkal. Néhol az írásjelek olvashatatlanok, ám ezek a rejtelmes kacskaringók nem egyiptomi hieroglifák akarnak lenni, szokványos arab betűk ezek, de talán egy mezei úton robogó autó nyugtalan hánykólódása nyújtotta el és tette groteszkké alakjukat, vagy valami istállóban, mint a gólya, féllábon állva, a noteszt térdemre helyezve firkantottam belé őket, azért olyan valószerűtlenek és titkokat sejtetők. Pedig nem rejtenek titkokat, nem sejtelmesek ezek a kusza, sorok és mögöttük maga az élet áll. Igen, kedves olvasóm, az élet, nem nagy B-vel, misztikusan, fogalomszerűen, de annál igazabban, megfoghatóbban és hitelesebben... Égy évig használtam a noteszomat, most betelt, és tudod mit, kedves olvasóm, nézzük- meg, mi záródott fehér lapjai közé! Bár én igazában nem is vagyok kíváncsi, úgyis tudom, mi van benne — messzeségek, repülés, eső, hóvihar és őszi köd, verőfényes tavaszi derű és nyári kánikula van benne, és őszinte, csendes elismerés, meg parányi irőnikus mosolytól félrehúzott száj van ben/ie, és megelégedettség, meg kaján humor mögé rejtett harag —, inkább parányi meghatottságot érzek, mert ez az év, amely fontoskodva és kissé nagyképűen letelepedett a noteszomba mégis csak az élet... életem egy darabja. Es húsz, harminc év múlva lesz jó, néhány ilyen noteszom egész halom puha fedelű notesz; ez az én életem, mondom majd, látjátok, és nem is olyan kicsi és kevés, mert íme elég arra, hogy ennyi noteszt betöltsön. Es ezek a furcsa jelek itt szívem meganynyi dobbanása, és ezek a kusza sorok nyugtalan agyam rezgésének alakot öltött elektromos hullámai ... De nézzük hát ezt a noteszt, kedves olvasóm, lapozzunk belé.. I Látod, számok, nevek, helységnevek, százalékok és félig kimondott, látszólag tartó gondolatok. Na, itt egy egész mondat, egy tény az élet sűrűjéből: „420 tehén várja a kaját. Mi lesz?" Egyszóval négyszázhúsz éhes tehén... A noteszlap fehérségéből az emlékezés nyomán kibontakozik Medve község, áz alacsonyan csüngő, szürke esőfelhők és a felduzzadt Duna, ahogy mohón nyaldossa az árterület fűzfáinak alsó ágait és nem akar megférni a medrében. Piros kocsink tocsogók vizét fröccsenti szét, a határban feltörtek a talajvizek, hozzáférhetetlen a gabona és a takarmány. Négyszázhúsz tehén várja a kaját... Azóta a medveiek DUBA GYULA Utazás a noteszomban / bizonyára megoldották a takarmánykérdést, de akkor Komolyan megrázott a kérdés: mi lesz.. ? A

noteszlapok szeszélyesek, nem ismerik a kronológikus sorrendet, szabadon úsznak az időben aszerint, hogy éppen hol nyitottam ki őket. A következő mondat, amely a szemembe tűnik, késő őszt idéz: „Ködbefutó síneken botorkáltam egyedül. Senki nem várt..." Ejnye, ejnye, micsgda szentimentális melankólia ... Hát igen, egyedül. Előttem áll a ködbevesző, kis falusi állomás, a tompán felderengő sínek, a tapintható szürkeséggel birkózó lámpák... este nyolckor érkeztem, november végén, talán kedvetlen is voltam és az állomáson feljegyeztem a megfáradt sorokat, aztán elindultam a közelgő tél leheletében a falu parányi fényei felé... magános újságíró baktat át a síneken, rövidíti az utat... Éj, más dolgok is vannak itt! „Forgács gróf kinéz a bajmóci vár ablakán..." Hát ez meg mi az ördög... na igen, már emléksrzem. Bajmócon járva eszembe jutott, hogy mi történne, ha Forgács gróf felkelne koporsójából és az ablakon kihajolva meglátná a vár alatt épülő új bérházakat. Bizonyára harsány hangoň hívná a várkapitányt és szemöldökráncolva kérdezné, hogy ki jobbágyai laknak azokban a kastélynak is beillő házakban, megfizették-e a tizedet és mikor dolgozták le a robotot. Es bizonyára hepciáskodna, ágálna, hogy be kell hajtani rajtuk, mert széles e vidéken ő a földesúr, jár neki a tized, fizessenek a parasztjai... mindaddig fenyegetőzne pandúrokkal és deressel, amíg feljönne hozzá a múzeumör és azt mondaná neki: hagyja csak, gróf, ehhez maga nem ért! Feküldjön szépen vissza a helyére! Tudja, gyakran jönnek ide piroskendős gyerekek, manapság pioníroknak hívják őket, és azt sem tudják már, hogy mi az a deres. Nekem kell nekik magyaráznom ... Igy történne az egész íme a notesz következő mondata is bizonyítja: „Forgács gróf mérges volt, de visszafeküdt..." H

át igen, kedves olvasóm, a notesz teli van női nevekkel. „ .. .Kása Judit.., Varga Anna,,. Eva Orliská ... Vörös Ilona ,,, Cadigia Osman .,, Tóth Erzsébet..." Sok női név után telefonszám. A feleségemmel egyszer még komoly beszédem is lehef erről. — Fiam — kérdezi —, kik ezek a nők? — Es az arcán gyanakvás ül. — Ezek — mondom — kiváló lányok és asszonyok, tetszettek nekem. Örültem, hogy találkoztam velük, jól elbeszélgettünk ... Elborul az arca, bizonyára elborul, hiszen nő és szeret. — Ojítók, fejőnők, szocialista munkabrigádok vezetői — folytatom. — Es a telefonszámďk a szövetkezeti istállók és a baromfifarmok számai, ugye? — Az arcán még mindig gyanakvás ül. Megnyugtatom. — Hidd el, az újságíró notesze felé vezető úton munkaeredmények a kilométerkövek ... Minden mondat egy történet, egy hang, egy szín az életből... „Íme a relativitás! Mafla Tutyu, a nagy jégkorongozó olyan kicsi volt a mérkőzést közvetítő televíziókészülék képeernyőjén, amilyen nagy az életben. Bolhanagyságú. Beszorították a mantinel mellé a sarokba jégkorongozó botjaikkal, jégkorongozó módra ütötték. Sajnálatra méltó volt..." „Az elemek közül az ember legnagyobb jótevője a víz; egyrészt a létét teszi lehetővé (testünk 75 százalékát alkotja/, másrészt lehetővé teszt szövetkezeteseinknek, hogy teljesítsék tejfelvásárlási tervüket..." „... Kérem, én abból élek, hogy udvarias vagyok az emberekkel szemben — mondta egy autótulajdonos fizetőpincér — a puritán udvariasságot manapság bőven honorálják az emberek." „Vajinak még szellemek. Például a pozitív hős. Tudjuk, hogy van, mindenütt jelen van, ő dolgozik és épít, szebbé teszi életünket, de senki nem tudja, ki ő definiálhatatlan, megfoghatatlan és anyagtalan. Jószellem..." T)eregnek a lapok, helyeket, arcokat, lelkil állapotokat elevenítene* fel a grafitsorok. S íme, mit elevenít fel ez a mondat! Alig olvasható, elmázolódott kusza mondat, illetve nem is mondat, csak valam/ fura társítás: „Bábi és a facsavar..." Milyen gondolattársítás tette egymás mellé költőbarátomat és a facsavart. Igen, igen, már emlékszem... a Carlton kávéház, tizenkettes Staropramen... és a költő elkeseredetten meséli, hogy csengőt akar szerelni a lakására, de az egész városban nem kap egy collos facsavart, amivel az ajtófélfára erősíthetné... ' és ahelyett, hogy verset írna, facsavar után szaladgál, aztán szépen megegyezünk, hogy az élet szép és nagy dolog, de apróságok az összetevői... és az újságíró éppen azzal végez teremtő munkát, hogy a sOk apróságból, számokból és nevekből, grimaszokból és derűs mosolyból, noteszokból és elmosódó ceruzasorokból felépíti a nagy egészet

s

t. Űj feladatok előtt A CSISZ Központi Bizottság mellett működő IMagyar Népművészeti Együttes nemrég tért vissza egyhónapos csehországi turnéjáról. Ebből az alkalomból felkerestük VICZAY PÁLT, az együttes igazgátóját, s megkértük, nyilatkozzék az út tapasztalatairól, munkájukról, valamint terveikről. Viczay, Pál kérdéseinkre így válaszolt: — A csehországi vendégszereplés során együttesünk műsorát mintegy 30 000 dolgozó nézte meg. Különösen Brno, Prága, Olomouc, Ostrava és Gottwaldov lakósai vettek minket körül meleg szeretettel. A fergeteges tapsokat ráadásokkal köszöntük meg. A csehországi dolgozóknak ízelítőt adtunk a népi kultúrából, ugyanakkor együtteseink tagjainak lehetővé, tettük, hogy j közelebbről ís megismerkedhessenek hazánk szépségeivel. • Szeretnénk hallani valamit terveikről is. — Az ez évi bemutatókat követő vitákban a szakemberek több ízben rámutattak énekkarunk gyenge hang-kultúrájára. Az elhangzott hozzászólások és szaktanácsok alapján ez év októberétől kezdődően egyénihangképzést vezetünk be. Minden egyes énekesünkkel havonta kétszer külön fogunk foglalkozni. Magát a tantervet az Állami Zeneiskola terve szerint állítják össze, ami gyakorlatilag a.myit jelent, hogy minden énekesünk átveszi a zeneiskolák anyagát is. Az új gyakorlati módszerek bevezetésével emelni fogjuk a zenekar színvonalát is. A tánccsoportban viszont szükség mutatkozott egy B-csoport létesítésére is, amely a jövőben szápiunkra az utánpótlást fogja jelenteni. — Milyen lesz az új műsor? — Oj műsorunk érdekesnek ígérkezik. Többek között bemutatjuk: Kodály Zoltán „Békesség-óhajtás", Samorinsky-Németh: „Betyárdalok" és Szíjiártó: „Esti hangulat Zsérén" című népdalfeldolgozását. A tánccsoport: Andrašovan-Kvocsák: „Szép Júliáját" mutatja be. Az új bemutató méltó befejezésének ígérkezik SimaiKvocsák: „Az élet győz a háború felett" című béketematikájú tá.ickompozicióia. • Mi a véleménye a párt vitaanyagáról, az együttes mivel köszönti a XII. kongresszust? — Csehszlovákia Kommunista Pártja jelenleg feladatul tűzte ki a mezőgazdasági termelés színvonalának az emelését. Mi kultúrmunkások teljes mértékben tudatosítjuk e feladat fontosságát — annál is inkább, mert működési területünk Dél-Szlovákia, tehát mezőgazdasági terület. Éppen ezért elhatároztuk, hogy együt-; tesünk keretén belül kisebb esztrád-. jellegű művészi csoportot alakítunk, amelynek műsora szórakoztató, egyben azonban tudatosan nevelő jellegű is lesz. Ez a szűkebb, mintegy 30—35 tagból álló csoport a legkisebb színpadokon is felléphet. Az esztrádműsor új művészi formákat fog tartalmazni. A műsorral így közelebb kerülünk a nép szélesebb tömegeihez is. —Együttesünk pártunk XII. kongresszusa alkalmából négy fellépést is tervez. Kettőt a levicei, kettőt pe-. dig a bratislavai körzetben. A cseh-, szlovák—szovjet barátság hónapjában Dunajská Stredán adunk műsort. — A kollektív szellem megszilárdítása érdekében ez év október 1-én megnyitjuk az együttes klubhelyiségét. Itt összpontosul majd az együttes kulturális élete. Itt rendezzük majd házi koncertjeinket, tartjuk az előadásokat, vitaestjeinket, a filmelőadásokat és itt helyezzük el televíziós készülékünket is. Szóval ez lesz az együttes ideológiai nevelésének egyik gócpontja, — fejezte be nyilatkozatát Viczay Pál igazgató. A jó munka és nagy tervek után kíváncsian várjuk az együttes új bemutatóját. SOMOR

JAY GYÖRGY • FRANCOIS REICHENBACH — az Amerika egy .francia szemével rendezője — legközelebbi filmje egy fiatal párról szól. A felvételeket hangtalan kamerával készíti, hivatásos színészeket nem szerződtet. • LONDONBAN bemutatták a Messzi utca című szovjet filmet. A sajtó a legszebb filmek egyikének nevezi, amely maradandó élményt jelent a mindennapi élet szép ábrázolásával. • OLASZ PSZICHOLÓGUS vizsgálata szerint egy Wagner-opera főszereplője annyi testi energiát fogyaszt, mint egy maratoni futó. • KÉT ÉS FÉL kiló súlyú, hordozható televíziós zspbkamera készült a Szovjetunióban. A Tavasz nevű, félvezetőkkel dolgozó kamera lehetővé teszi, hogy a televízió bárhonnan „élő" riportot adhasson. ül SZÓ 6 * 1962. szeptember 22.