Új Szó, 1952. július (15. évfolyam, 179-209.szám)

1962-07-07 / 185. szám, szombat

H

űvös áprilisi koradélután ... A nap előbukkan, majd viszszabúvik a sebesen szálló tavaszi bárányfelhők mögé. Gyenge a sughra, csak szélárnyékban érezni, hogy melegít. Hideg északi szél űzi a felhőket dél felé. A szövetkezeti istálló udvarán boronálni fognak be ebéd után a kocsisok. Szanaszét állnak a szekerek a szellős, sáros udvaron, gumicsizmák és ráncos tehénbőrcsizmák a kocsisok lábán, mert a bakancs elmerülne a latyakban. A kivonuló szekerek éles nyoma felett összefut a víz, zavaros lesz és bugyborékol, nagyot cuppannak benne a lópaták ... Hajlongnak és recsegnek az akácfák a patakparton. A falusi házak kéményeinek füstjét elkapja a szél, magával ragadja dél felé, a szekerek is dél felé mennek végig a falun, aztán a kovácsműhelynél elfordulnak keletnek, ki az Alsósoron, a Vargáék háza mellett. Tavaszi árpát mennek boronálni a Kerekdombra.., Kovács János még az istálló udvarán bajlódik a lovával, a Deres nem. akarja fogai közé engedni a zablát. A másik, a szürke már felkantározva áll, de a vércsederes makacskodik, összezárja nagy sárga fogait és minél jobban erőlteti közéjük Kovács János a hideg vasat, annál jobban kapkodja magasra tartott fejét. — Mi esett beléd? Na, Deres... ejnye, a fene egyen meg... 1 Ingerülten nagyot csap öklével a ló nyakára. Soha nem üti a lovát, talán ez is okozta, hogy Deres a váratlan ütéstől felhorkanva hátrakapta a fejét és meglepetésében kinyitotta összezárt fogsorát. Cuppanva ugrott a helyére a zabla, hátra a két öreg állkapocs közé a szájszegletbe, ahol hiányoznak a fogak, mintha átengednék helyüket az erős vascsuklónak, melynek karikáiba erős szíjgyeplő csatjai kapcsolódnak. Deres néhányszor megropogtatta a zablát, nagy fehér szeme kidülledt és világos nedv gyűlt a sarkába, mintha könnyezne. — Na — mondta elégedetten Kovács János —, rendben van. Bekapcsolta a gyeplő csatjait, felvetette az istrángokat. A vad, betöretlen csikó akkor válik engedelmes igáslóvá, amikor megtanulja ellenkezés nélkül szájába venni a zablát. A zabla az ember hatalmának a megtestesítője és az olyan öreg parasztló, mint a Deres, hosszú évek során tökéletesen megértette és belenyugodott, hogy nincs értelme makacskodni, küzdeni ellene, a végén úgyis a helyére kerül, nyálasan véresen, de a fogai közé kell harapnia. Kovács János nem emlékezett, hogy valaha is kötődött volna vele a lova, és most meglepte Deres érthetetlen ellenkezése. — Deres... 1 — A vérceederest csak nevén kellett szólítani és meghúzni egy kicsit a gyeplőjét, máris indított. Most is azonnal nekidőlt az istrángnak és megmozdította a szekeret. A szürke egy pillanattal mindig később indított, bárhogyan igyekezett volna, ebben nem tudta megelőzni a vércsederest. Ha a Deres ember lenne, vagy emberi mértékekkel és fogalmakkal mérnénk a tulajdonságait, a jellemét, azt mondanánk, hogy nagyon igyekvő, lelkiismeretes és végtelenül munkaszerető, sőt talán még stréberséggel is joggal gyanúsítanánk.., A

szekér kerekei párhuzamos nyomot húztak az udvaron, sáros víz fröccsent a lovak hasára, Kovács János cigarettára gyújtott és az ostor nyelét a csizmaszárába szúrta. — Megöregedtél — nézett végig a deres gömbölyű, széles hátán —, kiöregedtél, de még megbízható vagy.;. Ez nem fog betegeskedni, gondolta, egyszer lefekszik majd munka közben, kirúg a hátsó lábával és megdöglik. Utána mindjárt az jutott az eszébe, hogy ennek idestova ideje is lesz már, mert a vércsederes tizenkét éves volt, hogy megvette és annak tizenöt éve már, de ezt a gondolatot mindjárt elhessegette magától. Minek erre gondolni, ellenkezett magával... A szekér üléséről nézve Deres ringatózó háta és bólogató feje — a fejével azért biceget olyan természetellenesen, mert rosszak az első lábai, aprókat lép és minden lépésnél bólint — a megszokott, hosszú heteken, hónapokon, éveken át szokta meg. Látta már, ahogy eső paskolja fényesre, izzadtság fehér habja veri ki és teszi bozontossá, hófehér nagy hópelyhek szállnak rá, mint puha, finom lepkék, hogy egy szempillantás alatt elolvadjanak teste melegétől; egy darab nyitott könyvfejezet az életemhői, gondolta. Kovács Jánosnak olyan érzéseket aszszociá't a Deres háta, mint a mérnöknek a rajztáblája vagy az öreg vasesztergályosnak a transzmisszió szíjainak a hangja. A sima szőrű, szélesen ringó hát emlékeket hívott elő a múlt homályából, fájó reminiszcenciákat, melyeket lassan belepnek a múló idő nyomán szálló porrétegek... Í

me, egy emlék. A háború utáni első tavaszon komoran áll hat holdnyi legjobb földje, a Kerekdomb előtt. A tábla szélén a mezei utat fű nőtte be. A hat holdnyi egyenes tábla felszántatlan, bevetetlen, térdig érő gaz és dudva tör fel benne a meleg májuoldal tetején, Itt-ott pacsirta dalol, héja suhan el a mező felett és a távolban, a szőlődombok gyümölcsfáin szajkók rikácsolnak —, egyedül ül az ember a szekerén. Ül, cigarettázik, nézi a Deres mozgó tomporát és figyeli patája nyomán a tavaszi vizek locsogását. Gondolkozik. Mit csináljon a nagy magányával, gondolkoznia kell... — A világon senkinek nem köszönhetek annyit, mint a lovaimnak. Az ember — még ha rokon is — bizonyos határon túl érzéketlen a másik ember gondja, baja iránt. Ameddig nem esik nehezére, segít, de nem erőlteti meg magát és csodákra sem képes. De a lő? Deres igazán sokKovács János leszedte szekeréről a boronákat, összekapcsolta, aztán levetette a lovak istrángját, lecsatolta a tartóláncot, a szekérrudat a földre dobta és a lovakat odahajtotta a boronák elé. Derest nem figyelte közben, ha jobban megnézi, bizonyára észreveszi, hogy az öreg lónak ritmikusan reszket a két első lába. Hőő... kiáltott rájuk, hátra!... húzta a gyeplőjüket, hogy behátráljanak a helyükre a bercék elé. Felcsatolta az istrángokat, kezébe fogta az ostort, végignézett a hatvanhektáros táblán és siltes sapkáját jól a szemébe húzta, hogy le ne fújja a szél. A barna földön itt-ott varjak buBzi qyuln.: si napsugarak felé. Nincs, ló, nincs tehén, elvitte a front... Nincs mivel szántani. Hiába olyan erős, nagy ember, hogy széles vállával, szálfatermetével és kék erektől duzzadó, izmos karjával megrakott szekeret fordíthatna fel, íhost olyan tehetetlen, mint egy *pici gyerek, akit valami gonosz ifagy felnőtt megijesztett. Lő nélkül, állat nélkül félember a paraszt és ha bevetetlen földjét nézi, két karja tehetetlenül csüng az oldalán. A szemében meg szomorúság, feneketlen nagy bánat és szomorúság... Kovács János két évig dolgozott kölcsönlovakkal, kézzel végezve el a munkák nagy részét és akkor megvette a Derest. A háború után két évvel eseményszámba ment a faluban, ha lovat vett valaki. — Rossz a lába — állapították meg a gazdák —, merevek az első lábai. Topog ... meg gyorsan is jár, sebes, nem lesz belőle jó húzó... Szerencsétlen vétel volt... 1 Nem sok jót vártak a vércsederestől, maga Kovács János is kételkedett benne; okosan tette-e hogy megvette. Ám rövidesen kiderült, hogy a hevesen bólogató, ügyetlenül topogó lóban óriási erő és akarat feszül ... Megrakott szekérnél legnehezebb megmozdítani, elindítani a terhet, legtöbb lóval itt vall szégyent a gazdája. Mert a gazda szégyene, ha a lovai megrekednek a teherrel, leállnak. Az állhatatlan ló nekifeszül az istrángnak, aztán hog.y nem mozdul egykönnyen a szekér, nehéznek tűnik, hátrahőköl, elveszti a lendületét, bátortalanná válik, fél, hogy másodszorra sem sikerül megindítania, ugrál, nyihog és csúffá teszi a gazdáját. Deres másfajta ló... Deres megfeszül, mint az íj, szinte orra bukik, úgy előredől, és amikor a szekér megmozdul, minden erejét megfeszítve, gyors iramban ragadja magával. — Deresben mindig biztos voltam — gondolta Kovács János —, soha szégyenben nem hagyott... Miért gondolok minderre, riadt fel gondolataiból, mi van velem? Olyan régen volt... Töprengett, cigarettázott és nézte a lovak hátát. Befordultak az Alsóso-ron a többiek után. Itt is sár és víz locsogott a kerekek alatt, a szürke szép egyenletes, ringó léptekkel lépett a pocsolyába, de a vércsederes merev első lábaival úgy pacskolt a latyakban, mintha vályognak való sarat dagasztana. Gyors lépte nyomán egy sárdarabka fröcscsent Kovács János arcába. Letörülte, és ostorával meglegyintette a ló hasát. A szürkét a Deres után vette egy évvel. Jó ló ez is, hibátlan járású, és mégsem az, ami a Deres. K

iértek a faluból. A többi szekér már a Meredek oldalon mászott felfelé, apró, zömök bogarakká varázsolta őket a távolság. Erőlködve, lassan küzdik fel magukat a part tetejére. Az égbolt kezdődött már ott, ahová igyekeztek, a bárányfelhők mintha a domb peremén gördülnének tova és az ember nem is gondolná, hogy a meredek oldal tetején olyan lapos szántók és rétek kezdődnek, mint a Kerekdomb. Deres váratlanul megrántotta a gyeplőt, felemelte a fejét, oirrcimpái remegtek, mintha belészagolna a hűvös, tavaszi levegőbe. — Történik vele valami — gondolta Kovács János. — Szekérbe fogva soha nem emelte fel még a fejét. Ha húz, a földet nézi és bólogat. Most meg mintha az északi szélnek ízlelgetné az illatát. Néptelen körülöttük a határ — a szekerek már eltűntek a Meredek szór megerőltette magát, hogy a kedvemre tegyen és csodákra is képes, ha úgy akarom ... Egy pillanatra annyira megfogta ez a gondolat, hogy majdnem megállította a lovakat és leszállt megveregetni a Deres nyakát. A ló szerette, ha a

1 nyakát veregetik és komoly, halk hangon szólnak hozzá valamit. Ilyenkor felhúzta az ínyét, megmutatta sárga fogait és felhorkant, mintha nevetne örömében. — Öreg cimbora — gondolta Kovács János és eszébe jutott, hogy először nevezi így a Derest. — Ő állandóan a maga egyszerű és egyhangú életét éli. Észre sem vette, hogy közben beálltunk a szövetkezetbe, honnan is vette volna észre? Ugyanúgy velem dolgozik, és ugyanazt csinálja, mint azelőtt. Mindegy neki, magángazda-szekér, vagy. szövetkezeti szekér ... A fontos én vagyok számára, a gazdája, meg a zabla a szájában. Hm, és ma nem akarta a zablát... 1 Hiába gondolkodott, nem jutott eszébe, hogy kénytelen lett volna valamikor is Deresre rákényszeríteni a lószerszámot. Mintha valami ellen tiltakozott volna, töprengett, de mi ellen? Én is dolgozom, gondolta, de nem tiltakozom, dolgozni kell... 1 Eh, legyintett, a Deres nem tiltakozik, talán a szája fáj, nem is figyeltem, nincs-e seb a szegletében. A Meredek oldal alá értek, előttük a kétszáz méternyi ötven fokos szögben emelkedő sáros, mezei út. Kovács János még soha nem gondolt arra, hogy hátha nem jut fel szekerével a tetejére. Az nem lehet. A jó ló olyan, mint a motor, mindent elbír, és még megbízhatóbb, mert nem fordulhat elő nála üzemzavar. D

eres az emelkedők alatt vérében volt ez a szokás — mindig gyorsította az iramot és ügetve vágott neki a partnak. Most is így akarta, előrefeszült, szaporán szedte merev első lábait és a szürkét is magával ragadta, de néhány lépés után térdre esett. Azonnal felugrott — mintha zavarban lenne, szégyellené az esetet és igyekezne jóvátenni — és még erősebb irammal vágott neki a kapaszkodónak. Kovács Jánosnak annyi Ideje sem volt, hogy megrántsa a gyeplőt és így megakadályozza, hogy a lő elessen. — Nono, öreg cimbora — hökkent meg —, csak lassan. Mi van ma veled? Először esett el, mióta ismerem, gondolta... Amikor felértek a domb tetejére, előrehajolt az ülésen és tenyerével agyoncsapott egy korai dongólegyet a ló lapockáján. — Vérszívó bitangja — dünnyögte és megvakarta a csípés helyét. k » K A Kerekdombon két Zetor-Szuper traktor vetette az árpát, három-három vetőgépet vontattak maguk után. A kocsisok boronáltak, mire Kovács János szekere megállt a hatvan hektáros tábla szélén — az ő hat holdja is itt van a hatvan hektárban —, mindannyian átfogtak már a boronákba, tizenkét pár ló vonult szorosan egymás mögött a traktoroik után. A szöges vasboronák után porhanyós, sima maradt a talaj, nem látszott rajta a széles traktorkerekek nyoma, csak a kocsisok léptei lyuggatták felületét. Itt a dombtetőn még erősebben fújt a szél, mint a faluban, vadul tépte, ráncigálta a lovak farkát és sörényét, keresgélték a pajorokat, a bárányfelhők futószalagszerűen suhantak tova az égen, nem látszott sem az elejük, sem a végük, és ugyanúgy suhant az árnyékuk is a földön, gyorsan és hatalmasan, hosszú percekre árnyékot vontak a tájra, majd újra ragyogó napfényben fürdött a mező. Deres lehorgasztott fejjel állt a borona előtt — a lába még mindig reszketett —, nem nézett fel, nem nézte végig a széles határt, amelyet estig beboronálnak. Deres soha nem nézett maga köré, nem volt kíváncsi, hogy mennyi munka vár rá. — Gyíí, Deres... ! — pattintott az ostorával Kovács János, és meghúzta a lovak gyeplőjét. Ä

z öreg ló megelevenedett, előredűlt, most sem engedte át a kezdeményezést a szürkének, és rövid, gyors lépteivel elindult. Zizegett a boronák acélfogai közt elfolyó föld, egyik-másik nagyobb hanton felugrott a borona a levegőbe, a következő vastő aztán kettéhasította. Kovács János lassú léptekkel lépegetett a lovai után, kimért, megszokott léptekkel, amilyenekkel idestova negyven éve lépeget a lovak után. Valahonnan az erdő felől száraz cserfagallyakat hajtott elébe a szél... Akár az őszi szél, gondolta, hideg és' goromba, bár a föld tavaszi Illatokat lehel... A tábla közepén találkozott a többiekkel, jöttek visszafelé. — Elkésett, Kovács bácsi — kiáltotta neki egy fiatal gyerek —, mikor ér utol?1 Nem felelt, csak a fejével intett a fiúnak. Én nem késtem el, gondolta, mindig odaérek a lovaimmal, ahová akarok ... ahová a többiek. Ne félj, gyerek... 1 Károgva repültek fel előtte a varjak. Kár ... kár ... kiáltott rá egy rojtos szárnyú, kopott, láthatólag öreg legény. — Gyíí, Deres... 1 — szólítgatta a lovakat — Gyerünk 1 Deres érti a szót, Deres tudja, mit kell tennie, ha szólítják. Igyekszik szaporázni lépteit, de hirtelen egész teste reszketni kezd és dülöngélve neki-nekiütődik a szürkének. Támolyog, aztán felkapja a fejét, belenyerít a bárányfelhős tavaszi égboltba és oldalra dűl. A szürke tanácstalanul áll meg felette. Kovács János lélekszakadva ugrik hozzá. A Deres földre eresztette a fejét, és csak néz, néz... Közben hörög. Nagy fehér szeme sarkába világos nedv gyűl, mintha sírna ... Kibogozza az istrángját és próbálja felemelni. Az öreg ló nem mozdul, hátsó lábát sem mozdítja, nehéz, mint a vas, És olyan tehetetlen isj merev... Leveszi fejéről a kantárt, a zabla véresen bukik elő fogai közül, zuhanás közben megharapta a nyelvét. Az ember áll a lova felett és nézi, hogyan hörög. Deres táguló orrcimpáiba apró földtörmelékek tapadnak, szája sarkából bőven folyik a nyál. Szembogarán fehér felhők tükörképe úszik. Leguggolt a ló mellé és megveregette a nyakát. — öreg cimbora... Hát így vagyunk? Az életemben lezárult egy fejezet, gondolta, vége, a koronatanúnak homályosodik a szeme.,, A kocsisok a fekvő ló köré sereglettek. — Mi történt vele, Kovács bácsi? — Megöregedett... S

zótlanul nézik. Kovács János még mindig mellette guggol, mintha a szemét akarná lefogni. A fiatal gyerek, aki az előbb rákiabált, meglátta Kocsist, az agronómust a dűlőúton. Kocsis szarkák és ragadozó madarak után kémlelt a határban. Szenvedélyes vadász. Ha a mezőre ment, mindig magával vitte duplacsövű vadászfegyverét. Most is vele volt... Deres nagyokat horkantott, próbálta felemelni a fejét, de nem sikerült neki, mire megadóan elernyedt, láthatólag belenyugodott a sorsába. — Agyon kell lőni — mondja egyszerre a fiú, és egyenesen Kovács Jánosra néz, de ő nem felel. —• Emeljük fel — mondja néhány pillanat múlva —, segítsetek 1 Nekigyűrkőznek, emelik a Derest, de amikor glengedik, erőtlenül viszszaomlik. — Kivénült — mondja valaki —, agyon kell lőni. Ne szenvedjen... 1 Kovács János a közeledő agronómus felé néz, látja vállán a vadászfegyvert és int, hogy igen, agyon kell lőni. Ne szenvedjen... Nincs segítség, gondolja, úgy sincs segítség, kivénült... Kocsis életében nem lőtt még agyon lovat, nyulakon, foglyokon gyakorolta vadásztudományát, kissé meghökkentette a feladat. — Elég lesz neki a sörét? — habozott. — Igaz, nullássörétre töltött töltény is van nálam, de mégis csak, egy ló... 1 Deres közönyösen nézett a világba, horpasza hevesen süllyedt és emelkedett, nem törődött semmivel, nem érdekelte, mi készül. Hörgött, és — emberi fogalommal — haldoklott... Az agronómus nullás sörétre töltötte a duplacsövűt és éles kattanással felhúzta a ravaszt. Kovács János az erdők felé nézett... elég messze voltak, mégis hallotta, hogyan zúgnak a fák, hogyan zörög a haraszt a futó nyúl lába alatt. — Félre, emberek — kiabált Kocsis —, menjenek oldalra, hátha kirúg... 1 Deres nem nézett a füle mögé közeledő acélcsőre, úgy látszott, ő is az erdőket nézte egyre merevülő szemével. Talán a lombsusogást is hallotta. N

agyot dörrent a vadászfegyver. A távolabb álló lovak riadtan 'felkapták a fejükét, a közelben álló szürke pedig ijedten megugrott. Deres nem kapta fel a fejét, csak a hátsó lábával rúgott a földbe erőtlenül, a füle mögül habos vér bugyant ki, ráfolyt a szemére és vörösre festette a szembogarán úszó felhőket. Apró vérpatak folyt végig a nyakán, amelyet a tavaszi föld azonnal magába Ivott. A nyelve kileffent, nyitott szájából előtűnt elkopott fogsora. Megmerevedett. •—. Mintha vigyorogna — gondolta Kovács János —, a front alatt nevettek ilyen hátborzongatóan az útszélen a döglött lovak. Fájdalom és irónia vegyül a vigyorába ... Az egyik kocsis a fogait nézte, hány éves lehet? •r

4 Mit csinál most lő nélkül, Kovács bácsi? — kérdezte a gyerek. . Ránézett. Gondolkodott. Mit mondjon, mit is csinál? Kemény ember; nem szokott elérzékenyülni, cigarettára gyújt és nagyot szív belőle, hogy megnyugodjon. — Holnap kérek másik lovat az elnöktől — mondta lassan —, fiatalt... A döglött lóról üggyel-bajjal leszedték a hámot, Kovács János a vállára akasztotta, fogta a szürke kantárját és a szekérhez vezette. Befogta és felült az ülésre. Két lóval jött ki a mezőre, eggyel megy haza... A szekérről visszanézett az árpavetés közepére. Deres úgy púpusodott a nagy barna tábla közepén, mint egy apró pontocska, körülötte főid, föld és föld.., Felette a nyugtalan tavaszi ég. Ä

kocsisok már boronáltak, egyenletes lassú léptekkel haladtak a lovaik után, a földek túlsó vége felé, alakjuk egyre kisebbedett. — Este majd kijövünk érte traktorral — mondta Kovács János halkan, mintha a szürkének mondaná —, feltesszük a gumikerekűre és elvisszük eltemetni az erdő alá ... Ezt már csak magának suttogta: — öreg cimbora.., ÜJ SZO 6 * 1962. július 7,