Új Szó, 1962. március (15. évfolyam, 59-89.szám)

1962-03-24 / 82. szám, szombat

äfc- AZ IRÁNYTŰ R

égen történt a dolog. még a század eleién. A kikötő zsúfolásig megfelt halókkal, már kikötni ís alig lehetett. Amint befutott egy haió, az egész legénysége kiözönlött a partra, és nem maradt ott más. mint a kapi tánv. az elsötiszt mes a gépészek. A tengerészek ugvanis sztráikba léptek, béremelést követeltek, és azt. hogv szövetséget alakíthassanak. A haiótu'.aidünosok azonban nem téliesítettek kérésüket, azt gondolták, hogv az éhség maid visszatérésre kénvszeríti a matrózokat. Már hanminc naoia tartott a sztrájk. A tengerészek koplaltak, de nem adták meg magukat. Fiatal fickók voltunk akkoriban, lehettünk úgy húszévesek, és fütyültünk mindenre. Üldögéltünk egyszer, teát ittunk cukor nélkül, és vitatkoztunk, hogy vajon ki fog győzni. Aljosika Tyiscsenko kijelentette: — Nem, a hajótulajdonosok nem adják meg magukat, nem veszi őket arra rá senki. Zsákszámra áll náluk a pénz. Mi üres teát iszunk, ők meg... Gondolkozott egy percig, aztán kivágta: — ök meg limonádét. Szerjozska — akit magunk között Gorillának neveztünk — felmordult. — Hogy pukkadnának szét. Ekkor kiizzadva, ziláltan berontott egy fiú. A padlóra köpött, ledobta a sapkáját és felordított: — Ezek teáznak, amikor a „Jupiteréről füst száll feli — No, és talán fáj neked, hogy ég a „Jupiter"? — vetette oda Tyiscsenko. — A kéményből, értsd meg, a kéményből jön a füst — üvöltötte a fiú. Erre mindannyian felugrottunk, Szerjozska, a „Gorilla" pedig azt mondta: — Az a füst — provokációi A fiú már sírt: — Fekete füst! — Mindenféle trógerek mozognak a kazánoknál I Menjünkl Kirohantunk, szaladtunk a „Jupiter" felé. Valóban a hajó kéményéből szállt fel a füst, és mindenhol —a pallón, a kikötőben, a fedélzeten — fekete kabátos „lovagok" álltak. Kabátjuk ujját az orosz zászló ékesítette, övükben revolver csüngött. Nem lehetett felmenni a hajóra 1 A kapitány vállalkozott rá, hogy útnak indul a trógerekkel, megtöri a matrózsztrájkot. — Hát ezek bizony felszedik a horgonyt — szólalt meg Tyiscsenko —, aztán Várnában külföldi legénységet verbuválnak és kész. Egyszerre csak Szerjozska elvigyorodott és azt mondta: — Nem engedjük el őketl Hallgatott egy percig, azután így folytatta: — Gyere este tizenegykor a szénkikötőhöz, a lépcsőnél foglak várni. De senkinek egy szót sem! Ujjával megfenyegetett, és elbaktatott. Tizenegykor ott voltam a szénkikötőben. Égtek a villanylámpák, a kikötőhelytől hosszú árnyék vetődött a vízre, semmit sem lehetett látni a rakpart fala alatt. Megérkeztem a lépcsőhöz, Szerjozska-Gorilla már ott ült. Letelepedtem melléje. — No — kérdeztem —, mit eszeltél ki? — Gyere — válaszolta —, mássz be a csónakba, ott a stégnél, majd útközben meghányjuk-vetjük a dolgot. M

egindultam a stégen, de a sötétben nem láttam, hol végződik. és amikor a palló véget ért, belepottyantam a vízbe. Magam is nevettem rajta, mert a köpenyem legyezőként terült szét, én meg a közepében lebegtem, mint egy tavirózsa. Tavasz lévén, hideg volt még a víz. Felkapaszkodtam a csónakba. Mire sikerült bemasznom, alaposan átáztam. Ingre-gatyára vetkőztem, dideregtem, de nevettem ís. Evezni kezdtem, így aztán felmelegedtem. — NO — sóhajtotta Szerjozska —, ez is jól kezdődik. Pedig tudod, hogy mit csinálunk? A „Jupiter"-en kicsavarom az iránytűt a tartójából, beleteszem egy zsákba és magunkkal visszük. — És hogy megyünk fel a hajóra? Az őrségtől kérsz pallót? — Nem — válaszolta —

j egy szénszállító úszály áll közvetlenül mellette, ott csinálunk valami heccet. — Csináljunk — feleltem. Felvidultam- Eveztem, és egyre azon járt az eszem, miféle heccet fogunk majd ott csinálni. Egészén elfelejtettem, hogy ott tanyáznak az őrök a revolvereikkel. Szerjozska pedig közben összehajtogatott egy zsákot, és előkészített egv kötelet. Megkerültük a mólót. Feltűnt a „Jupiter", ott ringatózott mellette egy kis szénszállító uszály is. Bátran a hajóhoz eveztem. Egyszerre leszólt onnan egy hang: — Ki jön? No, villant át az agyamon, ez az ember a partról való, mert aki a flottához tartozik, azt kérdezte volna: „Ki evez?" És nyersen válaszoltam: — Nem magukhoz tartozunk, hanem az öreghez. — Miféle öreg van Itt? — kérdezte egy másik hang. Az efféle uszályon nincs hol lakni, nem lehet rajta semmiféle öregapó, és ezt minden kikötőbeli jól tudja. Én pedig csak eveztem, és nagy hangon dörmögtem: — Miféle öreg? Hát Opanasz, az uszályon — és bevittem a csónakot az uszály meg a hajó közé. Szerjozska hangosan szólongatta az öregapót: — Opanasz! Opanasz! A hajóról a segítségünkre siettek, ők is kiabáltak: — Apóka, magához jöttek! Felmásztam az uszályra, az oldaláról ráugrottam a szénre, és átmentem az uszály orrába, amit a fedélzet elfödött. Jó hangosan azt mondtam: — Nagyapó, nagyapó, mi vagyunk Itt! Miféle őr maga? Agyúval sem lehet felverni — és a szenet rugdostam. Felpillantottam, hát látom, hogy Szerjozska mászik fel hozzám. Gyúfát gyújtott. Én pedig öreges hangon dünnyögtem: — Hé, ne gyújtsatok gyufát, tüzet csináltok, hogy ördög vigyen el benneteket. Szerjozska felkacagott. — Bizony, bizony, ne gyújtsatok gyufát, mindjárt adunk nektek lámpát, hallatszott a hajóról. És máris dobogtak a fedélzeten. Szerjozska így szólt hozzám: — Csodabogár vagy te, apó, biz' isten, csodabogár! Kikukkantottam a fedélzet alól, hát látom, hogy már hozzák a lámpát. Kisiettem hozzájuk. N

edves fehérneműmre rátapadt a szén, így aztán egészen élethű külsőm lett, ezt már a lámpa fényénél észrevettem. A fedélzet alatt ültünk a lámpával, és félhangosan beszélgettünk. Én egyre dörmögtem. — Szállj be a csónakba — suttogta Szerjozska —, és ha elmennek a hajó oldalától, az evezővel koppants egyet rajta. Bemásztam a csónakba. Egyszerre csak Szerjozska megszólalt hangosan: — Azt mondod, hogy otthagytad a vizet a hajó orrában, nagyapó? Tudtam, hogy a barátom egyedül van, és válaszoltam neki a csónakból: — Ott van, az orrában van a víz! — Hát akkor dugaszold be, hogy kl ne folyjon — vágta rá Szerjozska. A hajón nevettek. Szerjozska pedig végigsétált a szénen, az uszály tatjába ment. Azután visszatért, és megint lement a tathoz. Minden elcsöndesedett. Néztem, már csak egy ember ma-: radt a hajó oldalánál. — Hé — vetette oda —, a lámpát azután adjátok vissza. És elment. Csönd lett. Vártam vagy öt percet, azután koppintottam az evezővel az uszályon. Eklkor a szívem hangosan dobogni kezdett. Csupa fül voltam, úgy hallgatóztam mindenfelé, de a szívverésemen kívül semmit sem hallottam. Felnéztem, hát az uszályon a résen keresztül világított a lámpa. Valaki végighaladt a hajó fedélzetén, áthajolt az oldalán, és parancsnoki hangon megkérdezte: Miféle csónak ez itt? Éreztem, hogy nem tudok megszólalni, egy hang sem jön ki a torkomon. Hallgattam. Szerencsére az ő emberei közül felelt valaki: — Ide az uszályra jöttek, sz öreghez. — Aha — mondta a parancsnoki hang, és az illető elment. Megint csönd lett. Már nem néztem felfelé, csak a hajó oldalát figyeltem. Egyszerre valami szürke holmi ereszkedett le a hajó fekete oldalán. Kővé meredtem. A holmi lejött a vízig, és ott megállt. A zsák volt. Erőm visszatértÓvatosan, hogy zajt ne üssek, előrelendültem a csónakkal, a hajó oldalához, megragadtam a zsákot — jó nehéz volt! — és óvatosan beemeltem a csónakba. Ekkor hirtelen megingott a csónak. Odapillantottam, hát Szerjozska már ott állt a csónak farában. Ugyanazon e kötélen kúszott le, amelyiken a zsákot eresztette le. Megragadtam az evezőket, és szép csöndesen előrevittem a csónakot. Ebben a percben egy hang felkiáltott a hajón: — Hé, öregapő, add vissza a lámpát! Elaludtál? És hallottuk, amint valaki átugrott az uszályra. Erősebben nekifeszültem az evezésnek. A lámpa fénye körbeszaladt az uszályon. A hajón nagy kiabálás, jajveszékelés támadt. Két lövés dördült. — Feküdj neki! Már megkerültük a mólót. Szerjozska hátranézett, és azt mondta: — Deréglye jön utánunk, feküdj neki! H

úztam egyet, kettőt, a jobb evező végigrepedt, én pedig lehuppantam az ülésről. Mire feltápászkodtam, Szerjozska már evezett a csonkkal indiai módra. Máig sem értem, hogy tudta ilyen sebesen, majomfogással megragadni az evezőcsonkot. Bekanyarodtunk a móló mögé a rakpart falának sötét sávjába, és meghúzódtunk egy nagy hajó meg a kikötőhely között, mint svábbogár a résben. Láttuk, ahogy a móló mögül kifut egy fehér dereglye. Négyen eveztek benne. Összevissza, szabálytalanul húztak, közben kiáltoztak és lövöldöztek. Egy fél óra múltán a rakpart fala mentén belopóztunk a mi kikötőhelyünkre. K • « • Reggel kimentünk Szerjozskával a parkba. A „Jupiter" bőszen füstölt. — Felszedi a horgonyt a bitang — mondta Tyiscsenko. — Pedáns ember a kapitány, minden rendben van már — jegyezte meg egy másik. Valaki hozzáfűzte: — Minden kezdet nehéz, de végül ez összes hajó kifut. Felvesznek néhány széltolót, őrséget állítanak, és gyerünk. Ekkor valaki felugrott egy padra, és rákezdte: — Elvtársak! Ne essünk pánikba. Száz széltoló sem csinál nyarat — és így tovább, és Így tovább... Szerjozska meg én összenéztünk. A „Jupiter" felszedte a horgonyt, és kifutott a kikötőből. No, gondoltam, fél óra múlva megy a kapitány, hogy megadja az irányt, ránéz az iránytűre és... A

z emberek zúgtak. Csüggedten letelepedtek a földre, sapkájukkal vakarták a tarkójukat. Mindenki bosszankodott. Szerjozska meg én egy szót sem szóltunk senkinek, és elballagtunk. Bementünk a kocsmába, teával leöblítettük a torkunkat. Előttünk haladt el az őrség, amelyik a hajón teljesített szolgálatot. Nagyon komolyan lépkedtek, mérgesen néztek jobbra-balra. X X S " agy három óra telt el. Á parkból egyszerre csak hangzavar hallatszott, de milyen! No, gondoltuk, úgy látszik működésbe lépett a rendőrség. Futásnak eredtünk. Amint odaérünk, látjuk, hogy mindenki áll, néz a tenger felé és ordít. Hát a „Jupiter" jött vissza a kikötőbe. Amint az emberek meglátták, zajongani kezdtek. Szerjozska pedig így szólt hozzám: — Ide figyelj, egy mukkot se szólj senkinek! így aztán egészen mostanáig hallgattam. , Most már azonban beszélhetek róla ... (SZIRMAI MARIANNE fordítása). Stendhal rRqenyíröi teljesítménye Halálának 120. évfordulója alkalmából VANNAK ÜGYSZÖLVAN muzeális, kegyeletes jellegű, vagy — esetenként — meg nem érdemelten elködösülő emlék felelevenítésére szolgáló kulturális évfordulók, azonban Henri Beyle-lel kapcsolatban, akit többnyire Írói nevén mint Stendhalt emlegetünk, nem lehet szó ilyesmiről. Ha történetesen nem esnék 1362. március 23-ra Stendhal halálának 120. évfordulója, a műveivel és hatásával kapcsolatos problémák önmagukban és korunkhoz való viszonyulásukban ís ösztönzést és jogcímet adnak a vele való foglalkozásra. A XIX. század francia regényirodalmának világirodalmi jelentőségű és hatású alkotásai fűződnek az ő nevéhez. Csúcsteljesítménye két regény: az 1831-ben megjelent Vöörs és fekete, s az 1839-ben befejezett Pármai kolostor. Ezekhez csatlakozik egy be nem fejezett harmadik mű, a Lucien Leuwen, és társadalomábrázolás tekintetében e három szinte trilógiát alkot. A „Vörös és fekete" a Napóleon bukása után visszaállított reakciós Bourbon-monarchiát örökíti meg egy paraszti származású, nagyakaratú, érvényesülésre törő fiatalember tragédiájának tükrében, a „Pármai kolostor" a Szent Szövetség idején Metternich rendörködő abszolutizmusának itáliai változatát mutatja be, a Lucien Leuwen az 1830-as júliusi forradalommal született polgárkirálysággal, mint a telhetetlen tőkehalmozás és bőrzézés paradicsomával számol le. Stendhal regényeiben néhol szűkszavú, de mindig igen tartalmas társadalmi keresztmetszetet tud nyújtani a francia falu, a vidéki kisváros és a nagyvilági Párizs életéből. Ismeri a parasztok, a polgárok, a nemesek és az arisztokraták osztályhoz kötöttségét, de fő érdeklődése azoknak a lelki folyamatoknak felmutatására irányul, amelyek a szerelem ébredését és kibontakozását kísérik. Regényalakjai nem ismerik a gyötrődést, a kétségbeesést, lelki egyensúlyuk megingathatatlan. Tudják, hogy titkolni kell a közfelfogással ellenkező magatartásukat, de ezért a társadalmat teszik felelőssé. Stendhal bonyolult irodalmi jelenség. 1793-ban mint tíz esztendős fiú a jakobinus köztársaságért lelkesedett, helyesli XVI. Lajos kivégzését, s royalista gondolkodású apjának elfogatása nem kelt benne részvétet a terreur Idején. Fejlődésére döntő hatással voltak a XVIII. századbeli forradalmasító felvilágosodás írói, a babonákkal és vallási előítélekkel szakító enciklopédisták, a szabad gondolat és a természettudományos materializmus hirdetői. Nagyon szerette a matematikát, s mondanivalójának világos megfogalmazása, a szépítő retorikától való tartózkodás a matematika kedvelőjére vall. Mint dragonyos tiszt Itáliában, s mint magasrangú hadbiztossági tisztviselő szolgálta Napóleont. Benne, energiájában a burzsoázia forradalmi győzelmének megszilárdítóját látta. Napóleon bukása után elveszti tiszti állását, anyagi körülményei kényszerítik arra, hogy mint író érvényesüljön. Mint jakobinust figyeli a francia és az osztrák reakció rendőrsége, 1814-től 1821-ig Milánóban tartózkodik, ahonnan a carbonárikkal való kapcsolatai miatt kiutasítják, majd Párizsba költözik, s itt kilenc évet kell várnia, míg a Júliusi forradalom megdönti a Bourbonok fekete restaurációját, és állami alkalmazást kap konzulként, először Triestbe, ahol azonban nem foglalhatja el állását, mivel Metternich rendőrsége nem tartja kívánatos személynek. Ekkor a pápai állam területére Civitavecchiába kap áthelyezést, ahol mint republikánust és felekezetnélkülit éppen hogy megtűri a klerkális uralom. Minduntalan szabadságra megy az unalmas itáliai kisvárosból Párizsba, ír zenetörténeti, a reneszánsz művészetével foglalkozó képzőművészeti munkákat, regénye is megjelenik, angol lapokba is dolgozik, azonban publikációival nem tud belekerülni az irodalmi elismertség és siker élvonalába. Ami Stendhal élettapasztalatát és világlátottságát Illeti, páratlanul áll kortársai között. Hallotta 1800-ban ez osztrák haderőre súlyos csapást mérő marengóí csata győzelmet hirdető ágyúdörgését, Németországban időzik a napóleoni hadsereggel a jénai csata, majd Ausztriában 1809-ben a wagrami ütközet idején, látta 1812ben Moszkva égését és részt vett a nagy hadsereg szörnyű visszavonulásában, bár a Berezinán való válságos átkelés idején azzal vonja magára főnökének és rokonának, Daru főhadbiztosnak figyelmét, hogy milyen gondosan van öltözve és borotválva. ' A NAPÓLEONI HÁBORÚK Idején két évet tölt Németországban, Braunschweigben, tanul németül, tudjuk, hogy az angol nyelvvel is foglalko-. zott, ismételten jár Angliában s Itáliát mint második hazáját valósággal imádta. Ebben a tekintetben jellemző, hogy sírkövére fölvésetni rendelte ezt a szót „Milánóból való", ami meg is történt, pedig Dél-Franciaországban született. Stendhal sokoldalú műveltsége kivételes, ismerte a francia klasszikusokat, de nagyra becsülte Shakespearet. Haydn, Mozart és Rossini zenéjét egyaránt pompásan tudja méltatni, s Bécsről azt a találó megjegyzést teszi, hogy ott olyan palotákban, mint amilyenekkel a Pálffyak és Eszterházyak bírtak, a XVIII. század második felében nem emeltek oltárt az észnek, nem gyakoroltak politikai kritikát, hanem kárpótlásul a zenei kultúrát ápolták, amit a Habsburgok szívesebben láttak, mintha az ő állami berendezésüket és társadalmi politikájukat bírálták volna. Stendhal művészettörténi érdeklődése Romáin Rolland-t juttatja eszünkbe, aki különben Stendhalt a XIX. század egyik legbátrabb és legeredetibb szellemének nevezi. Sorsa — mutatis mutandis — a magyar Bacsányi Jánosra emlékeztet éspedig sodródásukkal a XVIII. század forrongást teremtő eszmeiségéből a napóleoni korba, majd zuhanásukkal olyan rendszerbe, ahol számontartották őket, mint megbízhatatlan elemeket. • Hogy a különböző politikai és társadalmi rendszerek egymásra következése, akár bonapartista császári, akár Bourbon, vagy orléansi királyi uralom volt Franciaországban, elégedetlenséget ültetett lelkébe, ez megint a kiábrándulásra hajló kortársat, Eötvös Józsefet és ennek a francia társadalmat elemző Karthauziját juttatja eszünkbe. Stendhal társadalomkrttikájában van valami fölényes lenézés, amelylyel vizsgálja a reakciós főnemességet éppúgy, mint a pénzimádó polgárságot, vagy a saját szabadosságukat vakbuzgóság színlelésével leplező papságot. Közben figyelte kortársaiban a korlátokat nem ismerő becsvágyat a hatalom, anyagi sikerek és szerelmi élmények hajszolásában. Kérlelhetetlen tárgyilagossággal elemezte a lelki életet, regényhőseinek gondolkodásában és érzelemvilágában. Sorsukat romantikusan döbbenetes utakra tereli, tehát a képzelet romantikus röptének nem emel akadályt. Mindemellett olyan megveszte-• gethetetlen az életkörülmények és az egyéni magatartás apró . fényeinek megfigyelésében, hogy a pozitivista Taine, aki értett az irodalomhoz, bár bizonyos túlzással, de a XIX. század legnagyobb gyakorlati pszichológusának nevezik, és csodálja benne az ember bemutatását, amint erre hat a származás, az éghajlat és a természeti környezet. STENDHAL határjelenség a biológiai materializmus, a reneszánsz múltjába elmerülő romanticizmus és a minden misztikától ment, lélekábrázoló realizmus határmezsgyéjén. Bár hatása a XX. század második feléig terjed és olyan szellem, mint Anagon is talál nála művészi példamutatást a XX. század számára, van benne nagyszerű tömörség mellett va-. lami ridegség és kiszámitottság. Egyik művében említi, hogy a kalitkába zárt mókus örökösen mozog, de nem ismer előrejutást. Valahogy így mozognak Stendhal személyei az általa átélt korszakok ketrecében, s szélsőséges individualizmusuk következtében nem mutatnak egyértelműen a szocialista jövő felé. SAS ANDOR B. NOVIKOV (Szovjetunió): KŐOLAJMEZŐKÖN. (Utogravűr 1961). UJ SZO 4 * 1962. március 25.